EGY SZÉP NAP.
I.
Gregoricsnak reszketett a keze, amig a levelet olvasta. A szeme is káprázott egy kicsit. Elolvasta mégegyszer:
„A miniszter megbizásából felszólitom, hogy e hó 22-én délelőtt hivatalos helyiségemben jelentkezni sziveskedjék. Boros, államtitkár.“
Átnyujtotta a feleségének:
– Olvasd el.
De Gregoricsné már olvasta. A levél véletlenül akkor érkezett, amikor Gregorics az iskolában tanitott, s Gregoricsné amint megpillantotta a boritékon a minisztérium hivatalos bélyegzőjét, azt hitte, hogy mindjárt elájul. Nem birta türtőztetni a kiváncsiságát; felbontotta a levelet, elolvasta s ujra leragasztotta.
Máskor is csinált ilyesmit, de máskor restelte volna megvallani, hogy elkövette azt a vétséget, amelyet a levéltitok megsértésének neveznek. Most azonban olyan meghatottságot érzett, hogy a hibája is semmiségnek tünt fel előtte s nem tetette, mintha nem tudná, hogy mi van a levélben, csak szégyenkezve suttogta:
– Már olvastam.
Aztán összenéztek s egy darabig hallgattak. Egymás szeméből akarták kiolvasni, hogy mit gondol a másik.
Az asszony volt a bátrabb. Egy kis habozás után kimondotta, amit Gregorics nem mert kimondani s nem mert elhinni.
– Ez nem lehet más, csak az igazgatói kinevezés.
– Tudod, – szólalt meg Gregorics egy kis tünődés után – ha nem ismerném jobban az életet, magam is azt hinném. Ez a levél olyan furcsán szól… ez a hivatalos ridegség… az, hogy egyszerüen rendelkeznek velem… végre is én nem tartozom ahhoz a státushoz, amelyre nézve a miniszter rendelkezése kötelező… nem tartozom azok közé, akiket bármiféle kinevezés a miniszterium alantasaivá tett… Igaz, hogy egy állami intézetnek is szolgáltatok munkát, de csak egyszerü megegyezés alapján, az igazgató megbizásából, olyanformán, mint egy kereskedő, aki az intézetnek árut szállit… És igazán azt képzelhetné az ember, hogy ha a miniszterium valami más szolgálatot kiván tőlem, akkor az államtitkár udvariasabban irna… mert hiszen nem tartozom neki semmiféle szolgálatot tenni… Igy csak azzal szoktak rendelkezni, akit le akarnak kötni a miniszterium szolgálatába, akiről fölteszik, hogy a fölajánlott örvendetes valamivel együtt szivesen fogad el bármilyen rideg hangu meghivást. Ez a parancsoló hang velem szemben csak akkor jogos, ha a kinevezés következik utánna… Igen, magam is azt gondolnám, ha nem tudnám, hogy nem történnek csodák.
– De mért volna csoda, ha kineveznének?! – vitatkozott az asszony. – Az állás üres… valakivel mindenesetre be fogják tölteni… ezen a téren kevés a szakember… az a kevés is el van látva minden földi jóval… csak éppen te nem, pedig te a legismertebb szakemberek közé tartozol… Aztán az állást nem pályázat utján töltik be… nem lehet folyamodni érte… a miniszterium egyszerüen választ. S te már ötven éves ember vagy… harminc év óta sokat dolgoztál ezen a téren… érdemeid vannak… a kevés elképzelhető jelölt közül sokan téged tartanak a legérdemesebbnek… s a legalkalmasabbnak is, akinek a kinevezése nekik is nyereség volna… Összeköttetéseid is vannak… mindenesetre lesznek, akik ajánlanak… az egyetem fizikusai jól ismernek… ismernek jól a meteorológiai intézetben is… a nagytégelyi csillagvizsgáló intézetben csak a legjobbat fogják mondani rólad… több állami intézetnek szolgáltattál már munkát, ismeretes, hogy mit tudsz… És nem először van szó róla, hogy erre az állásra téged kellene kinevezni… sokan beszélik, hogy most téged fognak kinevezni… Mért volna csoda?!
– Ne áltasd magadat – szólt Gregorics. – Ezt a kinevezést más fogja kijárni magának. Nem az a kérdés, hogy ki az arravaló ember, hanem az, hogy kinek van több pártfogója. És ne felejtsd el, hogy én egy lépést se tettem érte…
– Elég élhetetlenség – zsémbelt Gregoricsné. – Szerencsére nem igen van más jelölt; olyan kevés ember dolgozik ezen a téren… aki versenytársad lehetne, az már mind jobb állásban ül. És nem mondtam neked, mit ujságolt tegnap Doktor Köpeczyné?! Szóról-szóra igy szólt hozzám: „Gratulálok kedvesem; biztos forrásból hallottam, hogy az alsótengelici csillagvizsgáló intézet igazgatójává a te uradat fogják kinevezni.“ Mondtam neki, hogy semmit se tudok róla. Erre ő azt felelte: „Nem is nevezhetnek ki mást; mert kit neveznének ki?! Már mindenkit kineveztek erre az állásra, aki csak szóba kerülhetett, s mindenki feljebb bukott belőle. – Az uradat mindenki megelőzte; de végre ő rá is rákerül a sor, mert más már nincs soron“. És tessék! Köpeczyné csak tegnap mondta ezt… biztos forrásra hivatkozott… most meg az államtitkár magához hivat… milyen különös találkozás!
Gregorics elgondolkozott. Az asszony mond valamit… a szakmunkálatai már elég ismeretesek… a miniszterium is tudhat róla, mert több állami intézetnek szállitott már jó munkát… aki versenytársa lehetne, nem olyan érdemes ember, mint ő… s aztán őt, aki óradijas tanár a városnál, meghivják a miniszteriumba!… ezzel a hivatalos rövidséggel!… Milyen furcsa!… Mégis történnek csodák?!
II.
Az alsó-tengelici csillagvizsgáló intézetet még a néhai Tapolcsányi Gedeon herceg alapitotta, a saját szórakozására, mert szenvedélyes asztronómus volt. Fölszerelte a csillagvizsgálóját ugy, hogy ez semmiben sem maradt mögötte a külföld leghiresebb e nemü intézeteinek; a csillagászati tudomány óriási fejlődésével lépést tartva, egész vagyont költött rá, hogy minden uj fölfedezést fölhasználhasson s minden uj, a régieknél tökéletesebb műszert megszerezzen; szerződtette a legjelesebb külföldi szakembereket; világhirü tudósokat hivott meg Tengelicre, állandó otthont és pazar kényelmet nyujtva nekik, mint Nagy Frigyes vagy II. Katalin cárnő az enciklopedistáknak; fiatalembereket tanittatott ki, hogy előbb a szakembereknek segitőik legyenek és majdan ők maguk is sikerrel vizsgálhassák a csillagokat… Szóval latifundiumának egész jövedelmét a csillagvizsgálójára költötte és haláláig maga igazgatott az intézetében, mert kivált hatvanöt-hetven éves korától fogva nem volt más kedvtelése, csak az asztronómia.
Tapolcsányi Gedeon herceg bibliai kort ért el. Száztizenhárom esztendős volt, amikor örökre elaludt, de minthogy sohse jutott eszébe, hogy egyszer ő is meghalhat, végrendelet hagyása nélkül hunyt el s azt az igéretét, hogy a csillagvizsgálóját az államra fogja testálni, soha se váltotta be. Unokája és általános örököse, Tapolcsányi Adolf herceg, már maga is öreg ember volt, amikor a Tapolcsányi-vagyon birtokosa lett s bár egészen másfajta csillagok iránt érdeklődött, mint a nagyapja, – a csillagok közül ugyanis csak a minél inkább megközelithetőket kedvelte, – mégse tartotta sürgős szükségnek, hogy csillagvizsgálóját a nemzetnek ajándékozza. Ebben az ügyben nem tett egyéb nevezetes intézkedést, minthogy egy pár drágább tudóst haza expediált, a csillagvizsgáló intézet igazgatását pedig rábizta egy pár olcsó hazai erőre: csináljanak, amit akarnak, de csak nézelődjenek tovább, hogy ébren tarthassák a nagynevü előd, a hires, tudós Tapolcsányi Gedeon herceg emlékének.
Utóbb kiderült, hogy Tapolcsányi Adolf herceg bölcsen cselekedett. Mert fia, Pál herceg, akinek egy darabig kisebb gondja is nagyobb volt a tengelici intézetnél, olyan gyönyörüen szétszórta a roppant örökséget, hogy utoljára nem maradt egyebe, csak a csillagvizsgálója.
Ekkor Pál herceg egyszerre átlátta, hogy az apja és tudós szépapja mégis csak okos emberek voltak, már csak azért is, mert egy csilagvizsgálót nem lehet olyan könnyen eladni, mint egy aranyórát.
De ha az embernek már nincs egyéb eladni valója, csak éppen egy csillagvizsgálója, hát megpróbálja eladni ezt is, mert mit csináljon egy csillagvizsgálóval az olyan ember, akinek már semmi egyebe?!
Felajánlotta tehát az államnak megvételre. Néhány milliót kért érte; azt az összeget, amelyben már a kamatos-kamatja is benn volt mindannak, amit szépapja a tudományra költött.
De nagy összeget kellett kérnie, hogy ha az alkudozást sokszor kell elülről kezdenie, sokat engedhessen belőle.
Mikor a minisztertanácsban először került szóba az a kérdés, hogy megvegye-e az állam a tengelici csillagvizsgálót, a miniszterelnök igy szólt:
– Mi az ördögöt csinálunk mi az alsótengelici csillagvizsgálóval?! Hiszen ott van a nagytégelyi csillagvizsgáló intézet, meg még nem tudom melyik… azokkal se tudunk mit csinálni.
De a földmivelésügyi miniszter aggodalmaskodott:
– Bizonyára nekem van a legkevesebb közöm ehhez a csillagvizsgálóhoz. De ne felejtsük el, hogy Tapolcsányi Pál herceg kedves embere éppen annak a főhercegnek, aki a legkevésbé szokott tréfálni olyankor, amikor egy miniszter megbosszantja.
A közoktatásügyi miniszter lelki szemével már szinte látta, mekkorát fog repülni, ha a főherceg megharagszik, s minthogy semmi kedve se volt egészen a Sirius-csillagig repülni, hirtelen elhatározta, hogy már akkor inkább csak az alsótengelici csillagvizsgálónál marad. Mégis csak jobb lesz a Siriust onnan nézegetni, mint egészen közelről.
Ha az ember megtalálja a kellő teleszkópot, sok ujat fedezhet fel a világegyetemben. A miniszter is hamarosan fölfedezte, hogy ez a vásár voltaképpen igen előnyös volna az államra nézve.
Elhatározták, hogy lealkusznak egy milliót, s Pál herceg kapva-kapott az ajánlaton. Mire a vásárt megkötötték, már az egész ország tudta, hogy közoktatásunknak égető szüksége volt az alsó-tengelici csillagvizsgáló intézetre, s hogy a kormány ügyessége ismét egy milliót mentett meg az államnak.
De most egy uj kérdés merült fel. Ha már megvan a csillagvizsgáló, valamit kell csinálni vele. De mit?
A kormány először arra az álláspontra helyezkedett, amelyre annak idején Adolf herceg. Egyszerüen fenn kel tartani. Ki kell nevezni oda egy csomó igazgatót meg egy pár olcsó tisztviselőt; amugy is sok protegált ember van, akit valahová el kellene helyezni. A kinevezettek aztán csináljanak, amit akarnak; csak legyenek ott és nézelődjenek a csillagokba, Gedeon herceg emlékezetére.
Hanem véletlenül egy pár jóvérü s mulatós kedvü dzsentri-fiu volt az, akit legelőbb kellett – bárhová – elhelyezni, s az alsótengelici állami csillagvizsgáló intézet első igazgatója és tisztviselői egy kicsit vissza találtak élni arany szabadságukkal. Minél kevesebbet nézelődtek a csillagokba; e helyett – minthogy a fővárostól Alsó-Tengelic gyorsvonaton csak másfél óra – minduntalan orfeumi énekesnőket vittek ki magukkal a csillagvizsgálóba és olyan zajos táncmulatságokat rendszeresitettek ott Gedeon herceg emlékezetére, hogy egyszer nagy botrány lett a dologból s a csillagvizsgáló jóvérü igazgatójának és tisztviselőinek át kellett bukniok más, jobb, de valamivel csöndesebb hivatalba.
Mikor a minisztertanácsban szóba került, hogy a rendszeren változtani kellene, megint a földmivelési miniszter oldotta meg a kérdést, mondván:
– A tudomány nem használ, de nem is árt. Mit szólnátok hozzá, ha komoly tudósokat küldenénk oda?! Hadd mulassák ki magukat, szegények, a maguk csöndesebb módja szerint; ebből nem támadhat kellemetlenség. Majd jelentéseket fognak szerkeszteni, amelyeket aztán a közoktatási miniszterium az irattárba helyez. Az efféle jelentések még sohase ártottak, se a kormánynak, se Magyarországnak.
Ugy is történt. Komoly tudósokat küldtek oda igazgatónak és tisztviselőknek, olcsó hazai erőket, akik egyelőre beérték a régi, csekély fizetéssel. Ezekre is rájok bizták, munkálkodjanak legjobb tudásuk és tetszésük szerint, ahogyan az egészségük kivánja. Csak éppen, a forma kedvéért, időnként küldjenek be a miniszteriumba egy kis jelentést arról, hogy mit figyeltek meg az égen; különben csinálhatnak akármit. Ha semmit se csinálnak, az se lesz baj.
A minisztériumban hangosan olvasták fel a szorgalmas fiatal tudósok első jelentéseit. Amit jelentettek, az olyan mulatságosan érthetetlen volt, hogy aki hallotta, annak nevettében a könnye is potyogott. Persze, szegények, az égbolton nem figyelhettek meg kiválóan csak Magyarországot érdeklő dolgokat, és az, hogy ők tudják-e és folytatják-e a mesterségüket, szintén nem érdekelte az országot. Végre valami jó léleknek eszébe jutott, hogy sohase fáraszszák magukat az urak ezeknek a szerencsétlen jelentéseknek a kidolgozásával!… van az irattárban már elég irat ugyis… nemsokára nem tudják, hová tenni.
De a szorgalmas fiatal tudósoknak se volt maradásuk a tengelici csillagvizsgálóban. Csekélylették a fizetést, s minthogy a külföldet mégis csak érdekelték a kutatásaik, rövid idő multán valamennyinek sikerült jobb állást szereznie s mint valami kisértetes házból, sorra elszökdöstek a tengelici csillagvizsgálóból, hogy különb javadalmazással folytathassák a munkájukat.
A miniszteriumban pedig nem tetszett, hogy ennyit kell foglalkozniok a tengelici csillagvizsgáló intézet személyi ügyeivel, s az utolsó igazgatóváltozás idején ujra szóba került, hogy nem kellene-e a rendszeren változtatni? És most az a felfogás kerekedett felül, hogy mégis csak a jóvérü fiukat kellene kiküldeni oda. Ezeket nem szöktetnék meg minduntalan a külföldi intézetek, s ezek számára ugy sincs elég hivatal nagy Magyarországon. Csináljanak amit akarnak. Ha már nem tudnak meglenni másképpen, még bálokat is rendezhetnek; a miniszter ehhez csak azt a föltételt köti, hogy rendezzék a bálokat hazai, tudniillik alsó-tengelici és nem fővárosi erőkkel. Hisz asszony, lány és lányasszony van elég Tengelicen is.
Igy álltak a dolgok, mikor Gregorics, fővárosi óradijas tanár, azt kérdezgette magától, vajjon nem az a kábitó szerencse környékezi-e, hogy ki fogják nevezni az alsó-tengelici állami csillagvizsgáló intézet négyezer koronával javadalmazott valóságos igazgatójává?…
III.
Gregoricsék aznap, amikor az államtitkár levele megérkezett, annyit beszéltek az alsó-tengelici csillagvizsgálóról, hogy lassankint maga Gregorics is reménykedni kezdett, s mikor este lefeküdtek, már szentül hitte, hogy a szerencse végre bekopogtat hozzá.
– Miért ne történnének csodák?! – kérdezgette magától. – Ha nem is vagyok egy Schiaparelli, megtanultam, amit tudnom kell, és lelkiismeretes, sőt kitünő munkás vagyok. Aztán ugyan ki érdemelte ki ezt az állást régebben és jobban, mint én?! Aki versenytársam lehetne, annak nem kell. El se tudom képzelni, hogy kit fognak kinevezni, ha én megint nem jutok eszükbe?! Miért ne történnének csodák?!
Gregorics nem tartozott a buzgó törtetők közé, mert fiatalabb korában – egy párszor – megpróbálta egy kicsit előbbre tolni a szekerét, de valahányszor megpróbálta, mindannyiszor olyan rugást kapott a sorstól, hogy később örökre elment a kedve minden mozgolódástól. Már vagy egy negyed százada nem járt utána, hogy az ismerősei bármit is tegyenek az érdekében; elhanyagolta az összeköttetések és pártfogók keresését, meg a jóbarátok kihasználását; semmit se akart, várt és remélt a jövőtől: élhetetlen embernek tartották és joggal.
De hát sohase történnék meg, hogy egyszer-egyszer, kivételesen, olyan valakit neveznének ki egyik-másik állásba, akit senki se pártfogol, s aki maga se jár utána, hogy megszerezze, amit kiérdemelt?! Olyankor se, amikor nem igen van, kik közül választani, amikor az élhetetlennek alig van versenytársa, amikor rá kellene terelődnie a figyelemnek, amikor az intézkedőknek tudniok kell, hogy már régóta rajta volna a sor?!
Ej, miért ne történnék meg ez minden félszázadban egyszer?! Nem olyan rossz a világ, csak sok az eszkimó, kevés a fóka s bizony jobban, hamarabb boldogulnak azok, akik a könyökükkel törnek maguknak utat!
Nagyon izgatta a reménykedés és egész éjjel nem tudott aludni. Pedig még egy egész napnak és egy egész éjszakának kell elmulnia, amig megtudhat valamit! Mert huszadikán kapták meg a levelet s az államtitkár csak huszonkettedikére rendelte magához.
– Az is jó jel, – szólalt meg mellette Gregoricsné – hogy huszonkettedikére hivnak. Eszedbe jutott-e, hogy ez éppen a születésed napja? A kinevezés születésnapi ajándék lesz…
– Nem bánnám, ha nem is lenne az, – felelt Gregorics – csak ne kellene még egy napig várni! Kezd nagyon izgatni a dolog, holnap semmire se leszek jó. Milyen kár, hogy elvesztek egy egész napot!
Pedig hát ez a nap lett volna életének a legszebb napja, mert ezen a napon csak boldogitó ábrándoknak élt.
Reggelre kelve már mind a ketten bizonyosra vették a kinevezést. Egész nap csak erről beszéltek s annyira beleélték magukat az igazgatóságba, hogy apróra kiszinezték, hogyan fognak élni Tengelicen… részletesen letárgyalták, mit fognak vásárolni az uj javadalmazásból… mi kell a gyermekeknek… egy egész életet éltek át – képzeletben.
Olyan bizonyosra vették a kinevezést, hogy nyiltan beszéltek a gyermekek előtt, s később maguk a gyermekek is tréfálkoztak szüleiknek ezen az emlékezetes, nem első, de utolsó csalódásán:
– Tudjátok, ez aznap történt, amikor a papa igazgató volt!…
Huszonkettedikén reggel Gregorics betámolygott az államtitkárhoz és zöldesfehér ábrázattal várta az itéletet.
Az államtitkár, aki már három nappal előbb aláiratta a miniszterrel azt az okiratot, mely Szenttamásy Ferdit nevezte ki az alsó-tengelici állami csillagvizsgáló intézet igazgatójává, – Szenttamásy Ferdi érdekes fiu és kitünő parti volt, akit rendkivül sokan protegáltak – igy szólt az ájuldozó Gregoricshoz:
– Egy kis memorandumot kellene kidolgozni arról, hogy micsoda ujitások váltak szükségesekké az alsó-tengelici csillagvizsgáló intézetben s hogy milyen feladatokat tüzzön a miniszterium az ujonnan kinevezett igazgató, Szenttamásy Nándor ur elé. Önt ügyes embernek mondják. Ha elvállalja ezt a munkát, tiz napi tizkoronás napidijnak és utiköltségeinek megtéritésén kivül kétszáz korona jutalomdijban részesitjük önt.
IV.
Néhány esztendővel később, az utolsóelőtti órák egyikében, amelyeket a gyomorfekély Gregoricsnak még megengedett, Gregoricsné aggodalmasan kérdezgette férjét, odahajolva az ágyban fekvő beteghez:
– Igazán, szünnek a fájdalmaid?
– Jóformán semmi fájdalmat se érzek – felelt Gregorics. – Régen, nagyon régen nem volt ilyen jó napom. Olyan jól, olyan erősnek, olyan boldognak érzem magamat, mint azon a szép napon…
És mosolyogva folytatta:
– Tudod, azon a napon, amikor igazgató voltam!…