GYŐZELMES HARC.
I.
Buenos-Ayresben sok a milliomos. Argentinában a föld még zsiros, az állatok szaporák és erősek, a bányák kiaknázatlanok. Az angol tőke csak ugy özönlik oda, hogy minden vállalkozást elkaparintson a spanyolok, franciák és olaszok elől. S a vállalkozás mind jól fizet: a kiaknázatlan ezüstbányákhoz nem lehet annyi vasutat épiteni, hogy a személy- és áruforgalom be ne váltsa a hozzáfüzött reménységeket.
A buenos-ayresi milliomosok tehát olyan szép számmal vannak, hogy külön klubot alapithattak. A milliomos is társas lény; a milliomosok is rászorulnak, hogy egymáson vagy mások rovására mulassanak, még inkább, hogy egymást lefőzhessék.
Hogy azután a milliomosok klubjába még a milliomosoknál is nagyobb számban jutottak be olyanok, akik még messze voltak a milliótól, de erősen eltökélték, hogy milliomosok lesznek – ezen csak az csodálkozhatik, aki nem ismeri a klubok természetrajzát.
A milliomosok különben jól összefértek tehetséges tanitványaikkal. Megelégedtek azzal, hogy egymással is gyakran találkozhatnak; örültek rajta, hogy a milliomos-növendékekben áhitatos közönségük van; és végre is, összejövetelük helyéről csak a közönséges embert akarták kizárni, a milliomok született merénylőjét, azt a szunyog-rajt, amelyet oly nehéz elriasztani s amely folyton azt zugja, zizegi az ember füle körül, hogy ő: „Szegény! szegény!“
A milliomosokat kielégitette a klubjuk, de nem elégitette ki a milliomos-növendékeket.
Ezek igy zugolódtak:
– Miért szorongjunk egy szük bérpalotában, mikor olyan sokan vagyunk, akik elszántan milliomosok akarunk lenni?! Miért ne épittetnénk magunknak hozzánk illő palotát, egy olyan gyönyörü épületet, amilyen még sehol se volt, mikor sok tagtársunknak annyi a pénze, mint a polyva?! Ha klub, legyen kényelmes; ha egyesülés, dolgozzunk a közjón egyesült erővel, ki-ki a maga erejéhez képest!
Némelyek még azt is gondolták magukban (de ezt már nem mondták el):
– Egy sokmilliós épitkezés mindig szép üzlet. És ha ügyesen buzgólkodunk e körül az üzlet körül, szerezhetünk mellette, ha nem is közvetlen hasznot, legalább – hasznos barátokat, hálás hiveket, készpénzt érő összeköttetéseket.
S minthogy ők voltak többségben, megszavazták az épitkezést. Kimondották, hogy a klub palotája páratlanul nagyszerü legyen, és kiküldöttek egy végrehajtó bizottságot, melynek az volt a hivatása, hogy minden szükségesről intézkedjék.
A végrehajtó bizottság három tagból állt: egy vasuti vállalkozóból, akinek a hidjai nem a kikötött anyagból épültek, egy előkelő bankárból, aki nem szerette, ha a multját feszegették (mert azt beszélték róla, hogy első ifjuságában kötéltáncos volt), meg egy szélütött öreg urból, aki élelmet szállitott a buenos-ayresi kórházaknak, talán nem kell mondani, hogy pénzért.
Mikor felmerült a kérdés, hogy kire bizzák az épitkezést, a három urnak ugyanegy gondolata támadt:
– Kérjünk tanácsot Ramiro mestertől, a „Buenos-Ayres“ szerkesztőjétől. Ramiro mester okos ember, mert aki ugy kezdi, hogy husz éves korában egy panoráma megtekintésére hivja fel harsány szóval a piac közönségét és ugy folytatja, hogy ötven éves korában egy virágzó vállalat élén állva irányitja a közvéleményt, az már kiállotta az eszesség próbáját. Aztán meg az az ember, akinek négyszázezer olvasója, tehát négyszázezer hive van, sohase tévedhet akkorát, mint akinek senki se áll a háta mögött.
Ramiro mester, a „Buenos-Ayres“ szerkesztője és kiadó-tulajdonosa, kitérő feleletet adott tisztelt barátainak:
– Igazán senkit se tudok ajánlani. Mert ismerek ugyan egy kitünő épitőmüvészt… és ez az egyetlen, akiben én magam megbiznám… de ez, szerencsétlenségemre, a fiam. Már pedig a fiamat csak nem ajánlhatom! A fiam ugyan elsőrangu erő; huszonhárom éves, duzzad a tehetségtől; és ha a tudománya annyit ér, amennyibe nekem épitőmérnöki diplomájának a megszerzése került, akkor ilyen épitőt még nem látott a világ. De én mindig puritán ember voltam; sohase vagyok kapható semmiféle nepotizmusra; és inkább azonnal némuljak meg, minthogy csak egy szóval is ajánljam a fiam. Akármennyire megtisztel tehát a bizalmuk, erre a kérdésre én… és éppen csak én nem tudok felelni.
A végrehajtó bizottság tagjai élénken tiltakoztak a „nepotizmus“ szó hallatára. Meggyőződésük egész erejével szálltak sikra a szerkesztő ur felfogása ellen; férfias nyiltsággal jelentették ki, hogy ebben az egy dologban, legnagyobb sajnálatukra, szembe kell helyezkedniök tisztelt barátjukkal, és bátran kitartottak amellett, hogy bármilyen harcot inditson ellenük a buenos-ayresi közvélemény irányitója, ők bizony az ifju Ramiróra fogják bizni az épitkezést.
Azon a napon, mikor az ifju Ramiro aláirta a szerződést, a buenos-ayresi kórházak élelmezésének nagyvállalkozója lakására rendelte az üzletvezetőjét és igy szólt hozzá:
– Szomorodott szivvel hallom, hogy kórházainkban az egészségi állapotok nem mintaszerüek. A betegek gyógyulását a tulságosan bő táplálkozás észrevehetően késlelteti s kivált a sok husétel nagyon hajlamossá teszi őket a köszvényre és más betegségekre. Semmi se egészségtelenebb, mint a táplálkozásnak a feleslege, s tapasztalásból mondhatom, hogy a gutaütést a legtöbb esetben a tulságos táplálkozás idézi elő. Én nem veszem a lelkemre, hogy ezek a szegény emberek is az én szomoru sorsomra jussanak; azért mától fogva sokkal kevesebb hust kell kapniok. Remélem, nem kell többet beszélnem; a nyelvem olyan nehezen forog, hogy ennyit is alig birtam kinyögni!…
II.
Nem telt bele hosszu idő s az ifju Ramiro palotája felépült. Számtalan millióba került, de messziről csodájára jártak. Kivülről ugy festett, mintha nem klubépület, hanem királyi várpalota volna; belül pedig – nem számitva egy csekélységet, amelyről később lesz szó – mindent meg lehetett találni benne, amit a kényelemre vágyás valaha kieszelt.
A „Buenos-Ayres“ épitészeti szakértője megirta, hogy a világ még sohase látott ilyen nagyszerü alkotást. Amit az ókor, középkor és ujkor épitészete fenségeset alkotott, az mind eltörpül ahoz a csodához képest, amelyet a legujabb kor az ifju Ramirónak köszönhet.
Ha nem is ilyen határozott szavakkal, de mindenki csak magasztalni tudta a milliomosok uj klubhelyiségét. Hiába keresgéltek, nem leltek benne semmi hibát, se kivül, se belül. Az idegennek legelőször ezt a palotát mutatták meg s az ifju Ramirót ugy emlegették, mint Argentina legnagyobb emberét, akinek valamennyi épitészeti stilus minden szépségét sikerült egyesitenie egyetlenegy remek alkotásban.
Hanem az ifju Ramiro nem tudott örülni ennek a páratlan dicsőségnek. Az ifju Ramirónak nem tetszett az, hogy a milliomosok és a milliomos-növendékek sehogy se tudnak odaszokni az uj klubhelyiséghez. Amilyen sürün keresték fel, hogy ujra meg ujra megbámulják, olyan rövid ideig időztek ott. Sokan közülök beléptek más klubokkba is s odaszoktak az ujabb tanyához; mások lelkesen magasztalva az ifju Ramiro gyönyörü palotáját, visszaszoktak az otthonüléshez.
Voltak, akik gyanitották, hogy mi teszi olyan borongóvá az ifju Ramiro arcát. De nem volt, aki elő mert volna állani ezzel a sejtelmével. Senki se akarta magára vállalni, hogy ő legyen az első, aki kiköt a hatalmas „Buenos-Ayres“-szel.
Végre egy kis fiu, akit az apja elvitt, hogy a többi bucsujáró között ő is megszemlélhesse Argentina csodáját, kipattantotta a dolgot. A kis fiu sirva fecsegte ki az utcán, hogy a mesésen szép épületből egy szükséges mellékhelyiség hiányzik.
Hát igen, ezt az egyet csakugyan kifelejtette az ifju Ramiro a máskülönben oly csodás alkotásból. És annak idején senki se merte figyelmeztetni rá, hogy erről megfeledkezett. A „Buenos-Ayres“ fiát!
Attól lehetett tartani, hogy a kis fiu leleplezése nyomán Argentina közvéleménye ugy fog itélni, hogy akármilyen monumentális alkotás is a milliomosok klubja, ez mégis hiba volt… De ott volt a „Buenos-Ayres“!
Ez a hatalmas ujság az ifju Ramiro védelmében mindjárt másnap olyan ujságháborut inditott meg, amelynek a kis fiut végre is szét kellett morzsolnia.
Első cikkében bebizonyitotta, hogy a kérdéses mellékhelyiség merőben felesleges valami és eféle óhajtás csakis egy kis fiunak az elméjében foganhat meg, tekintve, hogy az ilyen kis fiunak még nincsen esze.
Másnap a pszichológia nézőpontjából fejtette ki, hogy az emberek nem azért járnak a klubba, amiért a kis fiu gondolja.
Harmadszorra az esztétikát hajtotta a kis fiuhoz, az esztétikát, mely a monumentális alkotásoknál nem ismer hasonló kivánságot.
A negyedik alkalommal megvilágitotta, hogy a látszólagos megfeledkezés voltaképpen nagystilü ujitás, amelyet az emelkedettebb szellem, a haladottabb kor, a fejlődés törvénye követelt meg.
Aztán hetekig bizonyitgatta, tanuvallomásokkal, hogy a kis fiut felbérelték mellőzött műépitők.
Végül leleplezéseket közölt a kis fiu családjáról. Kideritette, hogy a kis fiu összes felmenői büntetett előéletüek és epileptikusok voltak.
Minden nap közölt ezer sort az ügyről és csirájában taposta el a másik véleményt.
III.
Hanem akkor történt valami, ami egy kissé megingathatta Argentina közvéleményét.
Elérkezett az a nap, amikor a klubnak meg kellett tartania az évi közgyülését. Lakomáikat és vidám összejöveteleiket a milliomosok már jó ideje másutt rendezték; nem mintha tüntetni akartak volna a hatalmas ujság ellen… ó nem!… hanem azon a cimen, hogy holmi apró mulatságokkal kár volna profanizálni a monumentális épületet. De a közgyülést már még se lehetett másutt megtartani, mert sokan azt kérdezhették volna, hogy: mire jó hát ez a monumentális épület, ha még csak a közgyülést sem lehet megtartani benne?!…
A milliomosok tehát összegyülekeztek – a milliomosok is, de még nagyobb számban a milliomos-növendékek – és amint javában helyeselték az igazgatóság előterjesztését, a monumentális épület egyszerre csak összeomlott, mint egy kártyavár s maga alá temetett vagy huszonöt milliomost és kétszerannyi jeles férfit, akiket a milliótól csak ez a váratlan szerencsétlenség üthetett el.
Az ifju Ramiro ugyanis, aki annak idején többet foglalkozott a szép lányokkal, mint a tanulmányaival, a korszakalkotó épitkezés alkalmával nemcsak a kis fiu kivánalmairól talált megfelejtkezni, hanem egy elemi szabályról is… és ki merte volna erre figyelmeztetni?! A „Buenos-Ayres“ fiát!
(Ime, a festőművészet nagy felsőbbsége az épitészettel szemben! A legrosszabbul festett kép se üthet agyon senkit.)
A „Buenos-Ayres“ másnap számitva rá, hogy a menybeli hatalmak sokat elbirnak, türelmesek és nem fognak rácáfolni, átháritotta a felelősséget a gondviselésre, s aztán ékes szavakkal siratta el a szerencsétlenség áldozatait. De meghatottságában se szalasztotta el a kedvező alkalmat, hogy még egyszer rápirithasson a már letiport kis fiura. Nem vonja ki magát – irta – az általános gyászból, de jóleső elégtételt talál benne, hogy ez a szomoru esemény milyen fényesen igazolja a „Buenos-Ayres-t“ minden olvasója előtt. Végre az egész világ láthatja, hogy a felbérelt, epileptikus kis fiunak mennyire nem volt igaza! Hát nem lett volna kár elékteleniteni, ilyen rövid idei használatért, azt a monumentális épületet, amely igy maga volt a tökéletesség?!… s amelyre a hálás kortársak ugy fognak emlékezni, mint egy gyönyörü álomra?!