A KAVICS.
I.
Buchbinder ur az irodából leüzent a soffőrnek, hogy elmehet s csak este hétkor kell jelentkeznie a Palace-hotel előtt. Az automobil eltakarodott; Buchbinder ur még átnézte a déli lapokat, aztán lement, fiákerbe ült és kihajtatott a ligetbe.
Amikor a kocsija befordult a Stefánia-utra, félnégy felé járt az idő. Odakünn, a fák között már itt-ott lengedezett egy kis szellő, de Buchbinder urat egyre jobban bántotta a meleg. Letette a kalapját maga mellé és folyton törölgette a homlokát. Ilyen rettenetes augusztusi délutánokon itt csak öt óra tájban kezdődik az élet. Kocsival nagy ritkán találkoztak s az ut külső részein magános sétáló is csak elvétve mutatkozott. Mintha pusztaságban jártak volna. Buchbinder urnak nem kellett attól tartania, hogy valakinek feltünhetik: milyen bőven omlik a homlokáról, talán nem is az izzadság, hanem a verejték?!…
A lovak, miután már kétszer kerülték meg a viztornyot, lépésben közeledtek az Andrássy-ut felé s a kocsis megkérdezte, hogy még egyszer megforduljon-e?
– Nem. Haza! – riadt fel Buchbinder ur a gondolataiból.
– A Palace-hoz?
– Nem. Teréz-körut! – felelt Buchbinder ur és ugy nézett a kocsisra, mint aki most ébredt fel álmából.
Buchbinder ur tudniillik, olyankor, amikor a családja Ostendében üdült, mindig a Palace-hotelben szokott lakni. Ott kvártélyozott ezen a nyáron is és a kocsis, aki jól ismerte a vastag öreg urat, tudta ezt. Azt persze nem sejthette, hogy Buchbinder urnak egy kis dolga akadt otthon, a hat hét óta jól elzárt lakásban. (Amint a soffőr se gyanitotta, hogy azért kapott estig szabadságot, mert a rongyos néhány száz koronáját ma kellett volna megkapnia a milliomostól.)
Mikor kikanyarodtak az Andrássy-utra, Buchbinder ur még egyszer letörölte homlokáról a hideg nedvességet, aztán föltette a kalapját. És mintha a kalapjával a lelke is visszatért volna a fejébe, a tekintete már nem tévedezett ugy s a képe nem volt olyan bamba, mint előbb: arca is, alakja is visszakapta azt a márványszerü merevséget, amelyről mindenki ráismert, aki valaha látta.
Az Andrássy-ut külső részén már sokan jöttek szembe kocsin vagy gyalog, és Buchbinder ur a hindu bálványok szomoruan mozdulatlan tekintetével nézte a fel-felbukkanó alakokat. Majdnem minden második ember kalaplevéve üdvözölte. A poros egylovasokból, a könnyü gummikereküekből és a legdiszesebb autókból is egyremásra lengett az üdvözlet a hatalmas pénzember felé: ezt az óriási terjedelmü, élő hustömeget már messziről föl lehetett ismerni.
A sétálgatók közül többen sietve kapták le a kalapjukat, nagy ivben vagy függőlegesen, de térden aluli mélységre, hogy mindenáron észrevétessék, mennyire tisztelik azt a kitünő embert, akitől annyi függ.
Buchbinder ur most is ugy fogadta ezt a sok üdvözlést, mint máskor. Néha fölemelte a kezét a kalapja felé s aztán egyet legyintett lefelé, félig lemondóan, félig elháritóan, mintha az akarná jelezni: „Ugyan, mit háborgatnak?!“… Néha pedig még csak egy pillantással se felelt a nagy tisztelet-nyilvánitásra – kinek-kinek érdeme szerint.
Időnként azonban lehunyta a szemét, mintha attól tartott volna, hogy ezen a két ablakon át valaki beleláthat a gondolataiba és ilyenkor azt ismételgette magában:
– Ha tudnák!…
Arra gondolt, hogy: üdvözölné-e valaki utoljára, ha ezek tudnák, hogy ő már elveszett ember?!…
De vajjon csakugyan az-e?
II.
A Teréz-köruton elküldte a kocsist, fölment az elhagyott lakásba, kinyitogatta az utcai szabák ablaktábláit, s egy darabig le és fel sétált a letakart és benaftalinozott butorok között.
Azon gondolkozott: érdemes-e megtenni még egy utolsó kisérletet? Utána nyuljon-e annak a szalmaszálnak?
Nem nagyon reménykedett benne, hogy ez még megmentheti, de az életösztön mégis furdalta, hogy ne végezzen magával addig, amig mindent meg nem próbált.
Kilenc utcai szobája volt s ezek közül ötnek az ablakai a körutra nyiltak. Ebben az öt szobában kóválygott fel s alá, tanakodva, hogy feltörje-e azt a szekrényt, vagy lemondjon erről a nem sokat igérő kisérletről és minden egyébről?
Azzal vádolta magát, hogy voltaképpen nem is hisz a menekülés lehetőségében, csak még egy-két órai haladékot akar a haláltól. De hátha mégis sokkal többet érnek a felesége ékszerei, mint képzeli?!… Számon tartotta-e valaha, mit adott ezekért?!… Nem. Csakhogy, ha az ékszereknek nincs sokkal nagyobb értékük, mint gyanitja, – érdemes-e a betörő fáradságos munkáját elvégeznie, csak azért, hogy két órával később haljon meg?
Megállott az erkélyajtó előtt és kitekintett a pályaudvar felé.
– Ha meggondolom, – szólt magában – hogy mint a velencei kalmárnak, nekem is vannak hajóim, künn a tengeren… És ezek a hajók mind, bizonyosan meg fognak érkezni!… Csakhogy nekem már későn fognak érkezni… Nem is hajón, vasuton jön a pénz!… Nemsokára már itt lesz, ebben a pályaudvarban!… Csakhogy én ezt már nem tudom bevárni!
Bizony, nehezen tudott beletörődni abba a gondolatba, hogy: ha az a pénz, amely most kisgyermekes bizalommal, de egyszersmind kisgyermekes lassu tipegéssel közeleg feléje, már ma a birtokában volna, akkor most nem volna semmi baja!… Mig igy egyszerüen meg kell halnia!
És mégis igy van. Abban a pillanatban, amikor kitudódik, hogy ő, akit nagy vagyon urának tartanak, hamarjában jelentéktelen összegeket se tud kifizetni, összeomlik a hitele és ezzel ő felette összeomlik az egész világ.
Pedig már nincs mentség; már nem tudja lehetetlenné tenni, hogy ez ki ne tudódjék; már semmit se tud kieszelni a végből, hogy ne kelljen előállnia pénz helyett az ezreket elrémitő szörnyű meglepetéssel. Már közelednek az egerek meg a patkányok, amelyek össze fogják rágni a mély verembe szorult embert; az apró követelések rettenetes ármádiája mindenfelől szorongatja; már közelről sziszegnek az undok, éhes állatok.
Hiába minden lelemény, ürügy, nyugalmat és erőt szinlelő lélekjelenlét, kifogyott az ügyes hazugságokból; se a tettetett ridegség, se az ál-okokkal takarózó találékonyság, se a nagy ötletességgel felkutatott segitőforrások nem segitenek többé rajta; már nincs menekülés.
Csak még egy hétig tudná titkolni a mindenkit megriasztó igazságot!… Addig okvetetlenül megérkeznék az első segitség, s ez éppen elég volna rá, hogy talpra állhasson, hogy összeszedhesse magát és nemsokára megint oly erőssé váljék, mint amilyen szerencséjének a delelőjén volt.
Hányszor adott ki egyszerre, félkézből, több pénzt, mint amennyire most szüksége volna!… Egy-két ölelésért, hiuságból, szeszélyből, még oktalan ellágyulásból is!… De hát hitte-e valaha, hogy még ide juthat?!…
Hát igen, borzasztóan elszámitotta magát. Nagyon is vakmerően játszott; a milliomok áhitozása, a mohó falánkság, mely már második természete, elfelejttette vele a legelemibb óvatosságot is; ennyire vakmerően nem szabad játszania annak sem, aki mindenét vakmerő játékkal szerezte.
De ezen már nem érdemes keseregni. Ostoba volt, pont. Még ő is megengedett magának, életében egyszer, egy ostobaságot, és ez most elvesziti. Mindenki ostoba, aki veszit. És a legnagyobb kockázata nem sikerült. Minden elveszett. Hát vége!… ezen nincs mit tovább filozofálni. Mindennek vége. Az életnek is.
Mert már nincs se ereje, se kedve az életet elülről kezdeni. Ehhez már öreg, fáradt, túlságosan kényelmes. Ha bizonyosan tudná, hogy még egyszer eljuthat oda, ahol volt, akkor se volna hozzá kedve. Már csak kényelemszeretetből is meg kell halnia. Már fáradt, lusta ahhoz, hogy egy darabig szolgálni legyen kénytelen azokat, akiknek valaha a tenyeréből adott enni. Elszokott a kellemetlenségektől, nincs már benne a trainingben, tehát nem volna ereje hozzá, hogy el tudja viselni a megaláztatásokat. És ha néhány évi keserves erőlködéssel, miután az orrával szántotta a földet, miután agyongyötörte az idegeit a sok izgalommal s a fejét a sok tanakodással, gonddal, kieszeléssel, számitgatással, töprengéssel, ha néhány évi kinlódás árán ujra vagyont tudna szerezni, hát érdemes-e?!… Mi hasznát venné ennek akkor, mikor már most is öreg! Azután már eleget élt. És miután egy hosszú életet töltött el jólétben, bőségben, kényelemben és hatalomban, most nekifeküdjék a kinlódásnak, a megalázkodásoknak, a verejtékezésnek?! Nem!
A családja? Hát a családja sokat fog vesziteni, annyi bizonyos. De majd csak meglesznek valahogy. A fiai már felnőtt, jóravaló emberek; azok majd el fogják tartani a lányokat meg az anyjukat. Amit félrelophatott, azt már félrelopta ezeknek. Az asszonynak a rokonsága vagyonos; neki meg a leányainak, bizony, meglehetősen keserves lesz az új állapot, de nem maradnak kenyér nélkül.
Mi jót várhat még az élettől? Nagyon keveset. Miért vállalná a sok rosszat, ami bizonyosan elkövetkezik, ha a bukása után is életben marad?! Nincs mért vállalnia.
Túl van a hatvanon; ha szélütés érné, akkor is meg kellene halnia. Ki tudja, hogy nem ez volna-e a végzete már nemsokára?! És akkor nem a legokosabb, nem a legjobb-e mindjárt meghalnia?
Meghalni – akkor, ha elmondhatjuk, hogy: az életet is alaposan kifosztottuk – nem olyan nagy dolog.
De a „hátha“ mégis furdalta egy kicsit.
Hátha az ékszerek minden valószinüség ellenére megérnek annyit, amennyi elég volna a meneküléshez?
És mégis csak előkereste a szekrény felfeszitéséhez szükséges szerszámokat.
– Ha egyszer az embert üldözni kezdi a balszerencse!… – szólt magában, miközben kissé kényszeredetten mosolygott. – Most kénytelen vagyok betörni magamhoz! Pedig a szekrény kulcsa nálam van valahol. De hol? Mit tudom én! Gondoltam-e valaha arra, hogy egyszer itt fogom keresni az életemet?!
III.
Jódarabig tartó fáradozás után – a betörésnek ebben a kezdetleges módjában nem volt gyakorlata – sikerült felfeszitenie a szekrényt meg az ékszertartó kaszettákat s megtalálta, amit keresett. Nem az életét, csak az ékszereket.
Mindent gondosan szemügyre vett és megbecsült – ehhez már értett – de az egész holmi félannyit se ért, mint amennyire szüksége lett volna.
Minél tovább vizsgálódott, kutatott, kotorászott a mindenféle ötvösmunka és kisebb-nagyobb értéktárgy között, annál inkább meggyőződött róla, hogy az életet már nem mentheti meg.
Hanem időközben talált valamit, ami egy pár percre elterelte a figyelmét erről a fődologról.
Amint egy apróságokkal telt kaszettát vizsgált át, gyémántot, minél több és minél nagyobb gyémántot keresgélve, sok fülbevaló, melltü, medaillon és gyürü után egy furcsa tárgy akadt a kezébe. Egy aranyba foglalt, mogyorónagyságu, közönséges kavics.
Mi ez?
Egy kavics, amelyet aranyba foglalnak és eltesznek – ez csak emlék lehet. Valami vidám vagy érzelmes esetnek az emléke. Talán egy elfelejtett bolondságé, amely olyan régen történt, hogy már nem is igaz. Talán egy elfelejthetetlen eseményé, amelynek a hatásai esztendők hosszú során át ott rejtőznek a lélek mélyén, mint ez az aranybafoglalt kavics az ékszertartóban.
Ki ne hallott volna efféle históriákról?!
Egy fiatal hölgyet üldöznek. A lába gyors s már-már elmenekült az üldözője elől, de az elhatározó percben megbotlik egy kavicsban, elesik, az üldözőnek tehát sikerül elfognia. És most egy szép regény kezdődik, amelynek első fejezete után az üldöző megkeresi, szivéhez szoritja és elteszi azt, aminek élete boldogságát köszöni: a kavicsot. Aztán aranyba foglaltatja és odaadja a fiatal hölgynek, aki időközben belenyugodott a regényes fordulatba, örök emlékül…
Vagy:
Nem regény, csak románc. Egy májusi napon, vagy egy holdvilágos estén… vagy talán egy koraőszi, meleg alkonyaton, amikor édes mélabú ül az egész természeten s a szivek annyira megtelnek érzéssel, hogy már csordulóban vannak… egyszerre csak felpattan a lelkek zára s akik sokáig szerettek némán, valami boldogitó öntudatlanságban, melynek bűnszerzője a hallgatag természet, a táj alattomos csöndje, végre megnyilatkoznak. Megnyilatkoznak, először és utoljára, mert a fiatal hölgy megmondja az ifjú leventének, hogy soha, soha se lehet azé, akit titokban szeret, soha se lehet az övé. És a románc csak románc marad; kedves, szomoruan édes hangulat, történet nélkül; egy valósággá nem vált szép mesének, egy át nem élt álomnak az egyetlenegy foszlánya. Nincs befejezése, mert el se kezdődött. A fiatal hölgy nem engedi, hogy az ifjú levente megcsókolja a ruhája szegését… a szerencsétlen szerelmes fölemeli a földről és megcsókolja a kavicsot, amelyet hölgyének kis lába tapodott… aztán nincs tovább. Később, nagysokára, megint találkoznak egyszer… s a szerelmes, aki nem felejtett, egy kis emlékezést könyörögve átnyujtja az aranybafoglalt kavicsot, jeléül, hogy ő örökre ugyanaz. A hölgy elzárja a kavicsot a drágaságai közé és nem vallja meg, hogy szivében most is ott őrzi annak az édes-bús órának az emlékét. Egy elhaló akkord, és a románcnak vége.
Eh, ki gondolna ilyen gyerekségekre, amikor hallgatagon, mozdulatlanul előtted meredezik a mindenkinél merevebb arcú halál, és láztól égő, verejtéket izzadó arcodon ott érzed merő, mozdulatlan, rémesen nyugodt tekintetét!
Fölkelt az asztal mellől és igy szólt magához, épp oly hangtalanul, mint amaz:
– Buchbinder Guszti, neked ma meg kell halnod!
Egy pár percig megint fel s alá sétált a naftalinos szobákban.
De most már nemcsak az az egy gondolat foglalkoztatta. E körül a gondolat körül, bolygóként, egy új kérdés keringett, kóválygott az elméjében és hol ez a kérdés takarta el azt a gondolatot, hol ismét a másik kerekedett felül.
Nem különös-e, hogy ez a kérdés életében először, éppen akkor merül fel előtte, amikor már a halál szine előtt áll?!…
Pedig hát eddig még soha se jutott eszébe, hogy a felesége nem rejteget-e valami titkot az emlékezetében.
Buchbinder ur – ahogy mondani szokás: – boldog családi életet élt. Az a nyugodt természetü, jólelkű, kövér asszony, aki most Ostendében a fürdőzés és a soványitó kura ártatlan örömeit élvezi (nem is sejtve, hogy mi készül otthon), soha se adott neki okot efajta tanakodásra vagy éppen töprengésre. Sok gyermekkel örvendeztette meg őt; mindig békében élt vele és mindig megelégedettnek látszott; soha se adta semmi jelét, mintha nem szeretné eléggé Buchbinder urat, vagy hogy szive vágyai kirepültek volna abból az aranyozott kalitkából, amelyet Buchbinder ur sok figyelmességgel igyekezett kellemes fogsággá tenni.
És Buchbinder ur, a sok elégtétel közül, amelyeket az élet korábban megadott neki, éppen azt tartotta az egyik legbecsebbnek, hogy e tekintetben nem bánthatta semmi, éppen semmi… azokban az években se, amelyeket más házasságokban válságosaknak látott.
Nem élt nagyon sok családi életet – az ügyei és őszintén szólva, a szeszélyei is koronként messzire elszólitgatták – hanem amennyi családi életben része lehetett, azt (talán azért, mert nem volt tulságosan sok), nagyon szépnek találta.
De tudhatta-e, hogy a felesége, valaha régen, amikor a menyasszonyává lett, nem temetett-e el álmokat, vágyakat, reménységeket?! Hogy későbben, amikor már a felesége volt, nem ápolt-e ábrándokat, vonzalmakat, sóvárgásokat, ha ezek meg is maradtak puszta ábrándoknak, ártatlan vonzalmaknak, meddő sóvárgásoknak?! Vajjon csakugyan megmaradtak-e?… Tudhatta-e, hogy a felesége lélekben nem volt-e hűtelen?!… hogy nem volt-e hűtelen, nemcsak félig-meddig, hanem egészen! Hogy nem csalta-e meg valaha?!… hogy nem hordott-e magában egy vagy több jól megőrzött titkot, esztendők hosszú során, egy életen át?!…
És ez a kavics, emléke valaminek, amiről ő nem tud, amit ő soha se fog megtudni!… Ez az aranybafoglalt kavics, amelyet a fiatal asszony eltett s az öregedő asszony mindenkorra megőrzött!…
Ez a kavics!…
– Eh! – intézte el a kérdést fenszóval, s mintha ez az egy hang hirtelen elűzte volna az apró lidérceket.
Mit emészti magát még ezzel is?!… Amikor már meg kell halni!…
Végképen felülkerekedett benne az az egy gondolat. De egy kicsit még elmélázott.
Aztán föleszmélve, megnézte az óráját.
– Negyed hat – állapitotta meg magában. – Még van időm elvinni az ékszereket a safe deposit-ba.
Mindezt nem hagyhatja künn, az asztalon vagy a feltört szekrényben, ki tudja, miféle idegenek szabad prédájául. El fogja vinni a bankba, hogy odazárhassa a felesége nevén elhelyezett egyéb letétek mellé. Buchbinder ur rendszerető ember volt.
– Sietnem kell, hogy még ma elhelyezhessem – ösztökélte magát. – Negyed hat…
És arra gondolt, hogy az órája még járni fog, amikor ő maga nem fog tudni semmiről a világon.
Mialatt a két legnagyobb kaszettába beledugdosott mindent – valamennyi értéktárgyat, az aranybafoglalt kavicscsal egyetemben – egy molypille minduntalan ott röpködött az orra előtt.
Elhessegette magától, rászólt hangosan: „Te, szamár!“… de nem pusztitotta el.
Ugy érezte, hogy már nincs joga eltipornia valamit, ami élő.
IV.
Ugyanaz nap, esti hét óra körül, a Palace-Hotelben, Buchbinder Gusztáv ur, miután minden ügyét elintézte, egy golyót küldött magába.
De ebben sem volt szerencséje. Nem egészen jól találta el magát és igy sokáig kellett kinlódnia, amig kimulhatott.
Buchbinder urnak a lelke tehát nem repülhetett nyílegyenesen abba a halhatatlanságba, amelyet a közgazdasági tevékenység számára tartanak fenn, hanem egy jó darabig össze-vissza röpködött a kaoszban.
Nagyon sok baja volt a szegény léleknek. A roppant feketeségben nem tudta, hogy hová és meddig repüljön; vakon repült fölfelé, amig ki nem merült, aztán fáradtan csüngesztette le szárnyait s egyszerre valami iszonyu magasságból zuhant le. De nem ért le valahová, ahol megnyugodhatott volna; süvitő szél ragadta magával, széditő forgatagba került, majd hozzáverődött valamihez, ami rémes csattanással verte le magáról. Aztán, mikor már-már azt hitte, hogy megsemmisül, kellemes hűvösség téritette magához; mintha forrásviz hűs cseppjei csörgedeztek volna rá és mintha ő maga is szétfolyt, szétoszlott volna ezekkel a cseppekkel. De nem oszlott szét. Most már valami meleg áramlat ragadta magával; észrevette, hogy langyos, kövér levegőben úszik, úszik, egyre gyorsabban és mind sűrűbb, melegebb levegőben. Már nem is úszik, hanem forog; forró párák csapják meg s izzó meleget árasztó örvény ragadja magához. Érzi, hogy lefelé hull; egyre gyorsabban, kábitó sebességgel sülyed, bukik lefelé valami szörnyü mélységbe s a másvilági cikklon ugy pörgeti, mint ahogy az orsó pörög. Azt hiszi, szét kell mállania a mindinkább növekvő forróságban s maga is tüzes párává válik. De ismét magához tér. Fel akar vánszorogni, hogy folytassa utját, de fullasztóan szük térben röpköd és minduntalan odavágódik valahová a sötétben, mint a két ablaktábla közé szorult denevér. Majd kimerülten roskad össze és lávafolyamba merül, amely fölött mintha a számum vonulna keresztül. Eltikkadtan adja át magát sorsának, a láva-folyam összecsap fölötte, de megint fölmerül, ujra az ürben találja magát, valami szürkület kezd derengeni előtte, aztán hangokat hall, előbb csak zsongó hangokat, majd tisztán hallja:
– Mit akarsz, szegény lélek?
Ez Grünbergernek, öreg üzletvezetőjének a hangja; Grünbergeré, aki tizenöt évvel ezelőtt halt meg. De a lélek tudja, hogy nem Grünberger, hanem angyal szól hozzá.
Összeszedi minden erejét és végre sikerül megszólalnia:
– Az igazságot keresem. Az egész igazságot!
– Jó helyen jársz – felel Grünberger vagy az angyal. – Itt egyebet se találhatsz, de ezt megtalálod!
S a lélek azon veszi észre magát, hogy egy szinházba került, ahol mozgóképeket lát.
Nézi, nézi a mozgóképeket, nem lát rajtok semmi különöset, de egyszerre feltünik előtte, hogy mindegyik mozgóképen ott van ugyanaz az alak. Ez az alak előbb pici leányka, majd nagyobbacska, utóbb serdülő leány. Akkor ráismer. Ez a serdülő leány az ő felesége. A felesége élete az, amit ott lát.
Most már nagy figyelemmel nézi a képeket. Lát jeleneteket, amelyeket eddig nem látott soha és amelyek valahogyan mégis ismerősek neki. Az egyik képen észreveszi önmagát is, a fiatal Buchbinder urat.
Aztán nagyob kiváncsisággal nézi a felesége életét. Lát jeleneteket, amelyekre ráismer és másokat, amelyeknek nem volt tanuja.
Amazok néha meghatják; az utóbbiak olyan egyformák.
A képeken sorra megjelennek a gyermekeik. A képeken a felesége már öregedni kezd, már-már elvirul, s azok a jelenetek, amelyek ujaknak tünnek fel, mind olyan egyformák!
Uj képek, de mindinkább egyhanguak… A felesége már öreg asszony… S a lélek felsóhajt:
– Milyen szép, de milyen unalmas élet!… És egy kissé szomoru is.
– Jól mondod – suttog mögötte Grünberger, az angyal.
Aztán ismét sokszor látja a képeken önmagát; lát egy bucsuzkodó jelenetet, amelyet mintha csak tegnap látott volna; látja a feleségét, amint a nagy lányaival egy ismerős épület előtt sétálgat s megismeri az ostendei Casinot; lát még egy pár képet, amelyekről mintha már olvasott volna… aztán csattanás és sötétség.
S a lélek ismét repül; most már megkönnyebbülten.
A nagy feketeségben is észreveszi, hogy az angyal vele szárnyal; nem láthatja, de tisztán hallja, hogy ugy zúg mellette, mint egy repülőgép.
És tisztán hallja a suttogását is:
– Nem sajnálod egy kicsit szegényt?
– Grünberger, te megcsalsz engem! – felel a lélek. – Azt mondtad, hogy megtalálom az egész igazságot. De az aranybafoglalt kavicsot nem láttam.
– Meg fogod találni – sugja az angyal. – Itt minden kitudódik. Nil occultum remanebit.
– Grünberger, te kereskedelmi iskolába jártál, – kétségeskedik a lélek. – Mért szólsz hozám mégis latinul?
– Itt mindent tudunk! – felel az angyal.
– Én csak az aranybafoglalt kavicsot akarom tudni – sóhajt a lélek. – A többi nekem már mindegy!…
– Azt is meg fogod tudni! – biztatja az angyal.
– De mikor? – szorong a lélek.
– Lehet, hogy százezer év mulva, lehet, hogy mindjárt. Attól függ, vannak-e érdemeid?
– Jó apa voltam, – siet dicsekedni a lélek.
– Az a legkevesebb. Ha még az se lettél volna, akkor most nem lehetnél velem. Eröltesd meg az emlékezetedet; hátha találhatnál egyebet is?
A lélek hosszu elgondolkozás után csakugyan talál valamit.
– Nem öltem meg a molypillét! – suttog.
– Ez már valami – bátoritja az angyal. – Ez elég lehet rá, hogy az örök kegyelem elengedjen neked százezer évet. Látsz-e már valamit?
– Mintha valami derengene, messze, nagyon messze.
– Akkor talán nem kell százezer évig repülnöd.
– Olyan jó volna megpihenni! – nyöszörög a lélek.
A zugás hirtelen elhallgat mellette. A lélek megretten. Szeretne belekapaszkodni az angyalba, de hiába suttog: „Grünberger! Grünberger!“… nem kap feleletet. Észreveszi, hogy már egyedül repül és egyszerre nyugtalanitó hangokat hall. Előbb valami zizegést, halk, de félelmetes zizegést, mintha végtelen nádas fölött repülne, aztán más hangokat is, soha se hallott, ijesztő fütyörészést, csipogást és csicsergést, mintha billió madár ébredezne fölötte. Aztán a zizegés is, a csipogás is éktelen hangversenynyé erősödik, amelybe később zugó, harsogó, bömbölő hangok keverednek; majd mintha láthatatlan harsonák siketitő harsogását hallaná és mikor ez a hangzavar egy mennydörgésszerü, rémes dübörgés után elhallgat, észreveszi, hogy abban a fél-szürkületben, amelyet a hajnal derengése küld maga elé, mozdulatlan felszinü tenger fölött repül és ennek a némasága még rémesebb, mint az a bősz hangzavar volt. Érzi, hogy már nem birja a repülést; segitségért akarna kiáltani, de nem tud; aztán elhagyja minden ereje és lezuhan a jéghideg habokba.
A lélek a tenger fenekére merülve, tisztán hallja, hogy valaki, magasból, igen magasból, azt mondja:
– Már nem tarthat sokáig.
Mintha egy óriási tölcséren át jutna el hozzá ez a pár szó.
De, ime, a viz szétfolyik körülötte. Meleg fövényen fekszik s az, hogy megpihenhet a puha homokon, még soha se ismert, kellemes érzéssel tölti el. A balzsam hathat igy a sebeinkre.
Valaki föléje hajol. Egy szép, kis leánykéz nyulik eléje s megmutatja neki azt az aranybafoglalt kavicsot, amelyet nemrég helyezett el a safe depositban.
– Ezt keresed? – kérdi egy másvilági, zengő hang.
– Ezt!… – nyög nagyot a lélek.
– És nem emlékszel? Ebben a kavicsban botlott meg, régen, nagyon régen, a jóltevőd felesége. Te foglaltattad ezt a kavicsot aranyba és te magad tetted oda, ahol találtad. Csakhogy már ez is régen volt… egy élet mult el azóta!
– Hála Istennek! Hála Istennek! – suttog a lélek.
V.
Buchbinder ur majdnem huszonnégy óráig vergődött, amig megtudott halni. A halál igyekezett teljesiteni a kötelességét, de Buchbinder urat olyan fából faragták, hogy a halál se teperte le könynyen.
Amig viaskodtak, a halálravált ember sokat hánykolódott és gyakran motyogott érthetetlen szavakat, mintha veszekednék és birkóznék a halállal. A környezetének egy darabig sok baja volt vele, mert minduntalan ugy tett, mintha ki akarna ugrani az ágyból; alig birták féken tartani. Utóbb azonban megszelidült s már csak hangtalanul tátogatta a száját.
Azért meglepőnek találták, hogy egy pár pillanattal a halála előtt, tisztán, érthetően mondta ki ezeket a szavakat:
– Hála Istennek! Hála Istennek!
Egy orvos meg egy apáca volt mellette, amikor meghalt. Ezek egymásra néztek.
– Mégis csak furcsa, – szólt az orvos, – ha valaki ahhoz, hogy meghal, azt mondja, hogy: „Hála Istennek!“
– Jól mondja! – felelt az apáca.