EGY KIS TÉVEDÉS.
I.
A közvádló felhozatta a foglyot az őrszobából, kiküldte az őröket, aztán kockára vetve, hogy gyanuba keveri magát, elszámolva még azzal is, hogy holnap már azon a helyen állhat, ahol most a fogoly áll, igy szólt az irnokához:
– Raban polgártárs, kérem, hagyjon magamra ezzel az emberrel. De ne a folyosóra menjen, hanem a benyilóba.
Raban polgártárs nagyott nézett, s tekintete nem titkolta el, hogy nagyon meglepőnek találja a szokatlan kivánságot. De szó nélkül engedelmeskedett.
A közvádló, miután meggyőződött róla, hogy Raban polgártárs jól behuzta maga után a benyiló ajtaját, oda lépett a fogolyhoz, s ezzel a kérdéssel támadta meg, halkan, szinte suttogó hangon:
– Szerencsétlen, mit tettél?
– Semmit – felelt a fogoly. – Valami borzasztó tévedés áldozata vagyok.
– Nagyon kevés időnk van, – suttogott a közvádló. – Rimánkodom neked, beszélj velem egészen őszintén! Akármit tettél, mondj el mindent! Elképzelheted, hogy csak azért akarom tudni a titkodat, mert akármibe bonyolódtál bele és akármit cselekedtél: minden áron meg akarlak menteni. Ne hagyj a sötétben. Tisztán kell látnom… mert csak igy tudhatom, hogy mit tegyek, hogyan mentselek meg.
A fogoly a jobb, kezével olyan mozdulatot tett, amely világosan kifejezte, hogy már letett minden reménységről.
– Hagyd el!… – szólt. – Nem tudok egyebet mondani. Fogalmam sincs róla, miért hoztak ide. Csak valami borzasztó tévedés lehet…
– Az Isten áldjon meg, – esengett a közvádló – ne hidd, hogy a föld leggonoszabb embere vagyok, s csak azért szólok hozzád a régi barátság hangján, mert ki akarom csikarni a titkodat! Ne hidd, hogy tőrt vetek eléd s csak azért akarlak vallomásra birni, hogy könnyebben végezhessek veled! Értem, hogy senkiben sem bizol s minden szörnyüséget elképzelsz; annyi mindent kellett megérned, oly sokszor kellett látnod, ami neked iszonyatosnak tünik fel, hogy már semmiféle rémség nem lep meg: hozzászoktál a borzalmakhoz. Értem, ha azt hiszed, hogy véreb lett belőlem, de akárminek tartasz, esküszöm neked, hogy veled szemben ma is a régi vagyok, a legjobb barátod, aki soha se felejti el, mennyi hálával tartozik neked… A testvéred, ha akarod! Akard hát! Nézd, letérdelek előtted és igy kérlek, higyj az eskümnek!… hidd el, hogy különb vagyok, mint amilyennek a hir mond!… hidd el, hogy megmenteni akarlak, nem elvesziteni!… és kérlek, könyörgök neked, légy őszinte!
– Nem tudok egyebet mondani. Csak azt ismételhetem, hogy nem is sejtem, miért vagyok itt. De hát mivel vádolnak? Neked tudnod kell ezt.
– Összeesküvést fedeztek fel, mely a Barras életére tört. Azzal vádolnak, hogy részes vagy ebben az összeesküvésben.
– Én?! – álmélkodott a fogoly. – Én és összeesküdni?! Ugyan kikkel?! Egy félesztendeje nem váltottam tiz szót senkivel a feleségemen meg a gyermekeimen kivül. Csak otthon élek; valóságos remetévé lettem, aki örül, ha nem lát embert. Összeesküdni a Barras élete ellen! De hiszen nekem Barras vagy más zsarnok – tökéletesen mindegy! Utálom a ti világotokat; tudni se akarok rólatok. A ti örökös marakodásotok, az a szörnyű, esztelen vérengzés, amelyben ti a hatalmat, az érvényesülést, vagy a kenyeret keresitek, engem undorral tölt el. Mi egyebet csináltok, mint hogy meggyanusítjátok, megrágalmazzátok s aztán lemészároljátok egymást, mindenkit, a ki az utatokban áll, a ki vetélytársnak látszik, a kinek valami konc van a birtokában vagy a ki ugyanarra a koncra les, amelyre ti?!… Mi egyebet csináltok, mint hogy nap-nap után öltök-gyilkoltok, csak azért, hogy a másik helyet csináljon nektek vagy hogy az a másik ki ne marjon a helyetekről?!… Mindenkire rákerül a sor ebben az eszeveszett öldöklésben, mert ma ti faljátok fel a régieket, s holnap uj emberek jönnek, a kik benneteket falnak fel! És ez a haza, a szabadság, az előrehaladás nevében történik! De hát azt kivánná a haza, a szabadság és az előrehaladás, hogy az emberek úgy pusztítsák egymást, mint a fenevadak?! Hát bánom is én, faljátok fel egymást mindannyian, hogy hírmondó se maradjon közületek! De én látni se akarom a ti „közélet“-eteket, a melynek minden szép jelszó csúfjára nincs más célja, csak: a zsákmány, meg a zsákmány, s a melyben nincs más változatosság, mint hogy: mérgezett nyíllal, hátulról, orozva lövitek le az előttetek törtetőket, vagy a mellettetek rohanó cimborának váratlanul kést döftök a mellébe, vagy végre hirtelen visszalőttök arra, a kinek azt kiáltottátok: „Utánam!!“… s a kiben joggal vagy minden alap nélkül rátok leselkedő orgyilkost sejtetek. Több, mint két esztendeje visszahúzódtam a ti világotokból az otthonomba; s nem érintkezem senkivel, mert mindenkit utálok. Nem járok sehová, nem olvasok ujságot, nem nézek ki az ablakomon az utcára, s igyekszem azokra az ártatlan gyermekes dolgokra gondolni, a melyek nagyapáinkat foglalkoztatták, a szerencsésebb idők embereit. „Esik, esik, pásztorlányka!…“ gyermekjátékokról álmodozom, a mig ti folytonos öldöklésben kerestek hatalmat, sikert, kenyeret és természetellenes kéjt. Tudod-e miből élek, több mint két éve?! Kis szinházaknak és vásári bódéknak vidám komédiákat irok Arlekkinóról és Kolombináról, mert arra, a mi körülöttem történik, gondolni se akarok! És ha most itt állok előtted, ennek nem lehet más magyarázata, mint hogy valami tévedés áldozata vagyok… összetévesztettek valakivel s nem sokat törődnek vele, hogy ez vagy amaz pusztul-e el… vagy valaki megírigyelte még az én nyomorult kis keresetemet is; rendes szokás szerint, alattomban megrágalmaz és megvádol, hogy eltehessen láb alól, hogy helyet csináljak neki, s hogy ezentúl ő irhassa azokat az ártatlan játékokat, a melyekért most legszívesebben nekem fizetik a két garasokat.
– Becsületszavadra mondod, hogy nem vagy részes abban az összeesküvésben, a mely Barrast akarta megölni?
– Becsületszavamra mondom és ha akarod: a gyermekeim életére is, hogy nem vagyok részes semmiféle összeesküvésben!
– Akkor ne csüggedj. Barras kegyetlen az ellenségeivel szemben, de nem rémlátó és nem esztelenül vérengző. Ki fogom deríteni az ártatlanságodat, ha ez nem is lesz könnyű munka. Mert Barras azt mondja, hogy bünösségednek a bizonyítéka a zsebében van.
– Képtelenség.
– Bizonyos vagy benne, hogy soha se írtál le vagy soha se mondtál róla valamit, a mit az ellenségeid félremagyarázhatnak?
– Bizonyos vagyok benne. Olyan keveset törődöm vele, hogy sohase beszéltem róla senkivel; leveleket pedig nem írok. Alighanem ma, előtted ejtettem ki először a nevét. Az a bizonyíték tehát csak valami rágalmazó, hazug vád lehet, vagy ha az én írásomként szerepel, akkor hamisítvány. Te magad sohase láttad ezt az iratot?
– Nem láttam. Barras még csak igen röviden beszélt velem az ügyről. Azt azonban tudom, hogy kik a vádlott-társaid. Várj. Megmutatom neked a névsort. Ez téged nyomra vezethet. Meglehet a nevekből kitalálod, honnan fúj a szél.
A közvádló visszament iróasztalához, egy papirlapot vett elő, s lassan, minden név után szünetet tartva, tizennyolc nevet olvasott le a papirosról.
A fogoly úgy bámészkodott rá, mint a ki sehogy se tudja megérteni, mit akarnak vele.
– Egyet se ismerek közülök – szólt aztán. – A legtöbbnek ma hallom először a nevét. Mondom, csak tévedésből történhetett, hogy gyanuba keveredtem. Összetévesztettek valakivel. Talán nagyon hasonlitok valamelyik összeesküvőre, s a kém azt hitte, hogy engem lát, vagy valamelyiknek a neve hasonlít az enyémhez; mért ne lehetne közöttük, a kinek a vezetékneve is, a keresztneve is egyezik az enyémmel?!
A közvádló más nézeten volt.
– Én azt hiszem nem tévedés okozta, ha bajba keveredtél, hanem valami nagy gonoszság áskálódik ellened. Ármány, mely el akar tenni láb alól, mert útjában lehetsz, mert helyet kell csinálnod neki, a hozzátartozójának, a kedvesének, nem tudom kinek. Vagy asszonyi boszuállás. Inkább asszonyi boszuállás, mint akármi; valamelyik elhagyott szeretőd ezerszeresen fizeti vissza, ha valaha rosszul bántál vele. Mert Barras azt mondta nekem, hogy egy asszony árult el.
– Egy asszony? Miféle asszony? Ki ez az asszony?
– Hogy ki ez az asszony? Sejtelmem sincs róla, mindössze annyit tudok az ügyről, a mit már elmondtam. De a Barras szavaira jól emlékszem. Szóról-szóra ezt mondta: „Az összeesküvőket egy asszony játszotta a kezemre“. Olyan asszony-e, a ki maga is részes volt, vagy olyan, a ki csak kémszolgálatot teljesitett, – erről már nem szólt.
– Mondom, hogy valami tévedés fojtogat. Lehet, hogy az összeesküvésben, ha csakugyan volt ilyen, részes volt valami asszony is; lehet, hogy az összeesküvőket ez a megbízhatatlan társuk vagy egy szoknyás kém árulta el… de hogyan kerülök gyanúba, vagy éppen vád alá én, a ki nem tartoztam közéjök?! Asszony!… Miféle asszonynak állhatna érdekében, hogy elsöpörjön az utjából vagy hogy ilyen pokoli boszút álljon rajtam?! Már régóta kivételképpen se fordulok meg leány- vagy asszony-társaságban. Tíz esztendeje, hogy családos ember vagyok; két év óta alig mozdulok ki az otthonomból; azelőtt se sokat érintkeztünk ismerősökkel, mindig otthonülő életet folytattunk. Ha kimozdulok hazulról, a feleségem velem jön. És már jó ideje, hogy még csak nem is beszélek más asszonynyal… már tudniillik olyan asszonynyal, a ki eszembe juttatná, hogy ő asszony s hogy én férfi vagyok.
– Mióta házasember vagy, sohase voltak kedveseid?
– Ugyan kérlek! Szép, jó, kedves feleségem van, akit szeretek… és hat kis leányom, a kiknek kenyeret kell keresnem… aztán annyi dolgom, nem is képzeled!… Örülök, ha gondoskodni tudok róluk és megszerezhetem, a mire szükségük van. Ez az egyetlen gondolatom; az egyetlen vágyam, igyekezetem. Nem keresek én örömet az otthonomon kivül, boldog vagyok, ha otthon lehetek.
– Tíz év óta soha egyetlenegyszer se csaltad meg a feleségedet?
– Egyetlenegyszer igen. De csakis egyetlenegyszer; kétszer már nem. És erről a jelentéktelen kalandról, a melynek sohase volt másnapja, nem érdemes beszélni.
– Mondd el ezt a kalandodat. Régen történt?
– Pontosan meg tudom mondani, hogy mikor. Négy-öt nappal a legkisebb lányom születése után; tehát éppen másfél esztendeje. Restif könyvnyomtató mester egyik hivatalszobájában dolgoztam, a második emeleten, az utcára néző nyitott ablaknál. Véletlenül kinéztem rajta, a mi különben nem szokásom, mert már régóta nem igen érdekel, hogy mit csinál a többi ember. A szemközt lévő ház második emeletének egyik, hasonlóképpen nyitott ablakában csinos asszonyka könyökölt, a ki előbb a járókelőket nézte, aztán elkezdett velem kacérkodni. Egyszerre egy pamutgombolyagot dobott át a szobámba. A pamutgombolyaghoz papiros-szeletke volt kötözve, s ezen két szó csábítgatott: „Jöjjön fel“. Aznap jobbkedvü voltam, mint máskor. Nagy kő esett le a szivemről, hogy a kis leány sok aggasztó jel után szerencsésen érkezett meg s nem okozott semmi bajt; Restif mesterrel éppen akkor jó szerződést kötöttem; a szűk utcába tavaszi napfény mosolygott be; sok nyomasztó érzés kiállása után már nagyon szomjaztam valami kárpótlást; s aztán meg már nem is lehetett visszavonulni… legalább szégyen nélkül nem volt rá mód. Hát fölmentem. Ennyi az egész.
– Akkor az asszony már megvolna.
– Eh, ennek az asszonynak semmi oka se lehetett rá, hogy boszút álljon rajtam!
– Mit tudod te azt?! Azt mondod a kalandodnak nem volt másnapja.
– Nem. A kaland után lelkifurdalást éreztem és elhatároztam, hogy el fogok tűnni örökre.
– Pedig megígérted neki az uj találkozót?
– Semmit se igértem neki. Nem is volt szó erről. Sokszor látott Restifnél; bizonyosan azt hitte, hogy akkor hí át, a mikor kedve tartja. Én pedig egyszerűen nem mentem többet Restifhez; jobbnak láttam elküldeni hozzá az írásaimat.
– Ha nem is igértél semmit, azért mélyen sérthette ezt az asszonyt, hogy nem akarod látni többé. Éppen ez az, a mit az asszonyok soha se bocsátanak meg. Tudta, hogy ki vagy?
– Tudhatta, mert ismert alak voltam a Restif utcájában. De biztosítalak, hogy tévedsz. Ugy gondolkozol, mintha ez az asszony szeretett volna engem. Szó sincs róla. Neki ez a kaland még jelentéktelenebb esemény volt, mint nekem; mert míg nálam egyetlen kivétel, nála talán mindennapos, legalább is megszokott valami az efféle románc. Különben bár csak egyszer találkoztunk, jól ismerem ezt az asszonyt. Mondhatom: tisztában vagyok vele. Mindenekelőtt sokkal jámborabb lélek, semhogy az ilyen ördögi gonoszság kitelnék tőle. Azzal szemben sem volna képes ilyesmire, akit a legjobban szeret s aki a legridegebben taszitotta el magától. Inkább az érzelgésre hajlik, mint a boszuállásra. Fellengős lélek, a ki szeret mindent, a mi szép, de még jobban szereti a férfiakat. Az asszonyi gyöngesége határtalan; de ez a gyöngeség az egyetlen hibája.
– Olyan jól ismered? Tehát tudod, hogy kicsoda?
– Tudom. Az igazi neve ebben a percben nem jut eszembe, de alighanem hallottál róla. Egy vidéki ügyvéd felesége volt, de ettől megszöktette a nemzetgyülés egy tagja, a ki Párisba hozta. Később összekülönbözött a kedvesével és azóta temérdek kalandja volt. Most is ez a főfoglalkozása; az üres óráiban pedig nagyon szerelmes regényeket ír, a melyekben sokkal több a szerelem, mint az irodalom: Madame de Morency néven. Mondom, jól ismerem – a könyveiből.
– Valami kezd derengeni előttem… csakhogy ez, sajnos, éppen nem biztató rád nézve. A nemzetgyűlésnek az a tagja, a ki Madame de Morencyt Párisba hozta és aztán lerázta a nyakáról: Langlois-Montfort. Nos, nem emlékszel?… csak az imént hallottad a Langlois-Montfort nevét. Vádlott-társad; s Barras szerint: az összesküvők feje. Mondom, ez az asszony pokoli boszút áll azokon, a kik valaha a faképnél hagyták!
A fogoly egy pillanatig elgondolkozott.
– Nem – szólt aztán – nem hiszem. Más fajtából való, nem abból, a melyik halálos sértésnek találja, ha az udvarlója tovább áll. Maga is kedveli a változatosságot, tehát megérti és megbocsátja, ha a kedvese olyan hamar tova száll, mint a pillangó. Hallgasd ki s meg fogsz győződni róla, hogy nem neked, hanem nekem van igazam. Rendeld ide; ürügyet könynyen találsz rá, hogy mért hallgatod ki.
– Ezt megtehetem… azaz, hogy… most jut eszembe!… Nem, szegény fiú, nincs szerencséd!
A közvádló elkáromkodta magát.
– Mert mégis csak nekem van igazam, a mikor azt mondom, hogy: ez a nő a vádlód! És mindjárt nem fogsz vitatkozni velem, ha megtudod, hogy… A Morency! Persze, hogy a Morency! Most már mindent értek!
– Mit tudsz róla? Mi jutott eszedbe?
– A Morencyt, barátom, nem hallgathatom ki. Ide s tova egy hete, hogy nincs Párisban. Megszökött s azóta már bizonyosan eljutott Angliába, a honnan aligha csábítjuk haza. A kedvedért semmi esetre sem fog visszajönni. De talán jobb is ha nem jön vissza, hanem ott marad, a hol van, Londonban, vagy ördögtársai között, a pokol fenekén.
II.
Az éjszakai feketeség már sötétkékre vált s a fogoly még nem aludt. Felbámult a magasba, börtönének ablakára, amely mögött, kivül az utcán, időnkint munkába siető hajnali alakok haladtak el.
A hat kis lány… azok még nyugodtan alusznak otthon. De, majd aztán, mi lesz velök?!…
És az a szegény asszony, aki nem vétett senkinek és nem tehet semmiről!…
Hol reménykedett, hol kétségbeesett.
Akármilyen bolond időket éltek, el kell-e pusztulnia, ennyire ártatlanul?!…
Neki, – aki a legmesszebbre huzódott a politikának nevezett érdekharcoktól!… Neki – a remetének, aki nem keveredett bele az általános marakodásba!… Neki – talán az egyetlen embernek – aki nem ármánykodott, nem fenekedett, nem agyarkodott, nem küzdött, még csak nem is orditozott senki ellen, aki senkit se gyűlölt, mert mindenkit megvetett, aki borzadt a vérszagtól s attól az embertelenségtől, attól a rémes öldökléstől, amely egy idő óta, ugy látszik, életszükséggé, életföltétellé vált, aki undorodott attól a kenyértől, amelyre embervér frecscsent!… Neki, az egyetlennek, aki félrevonult a tülekedők, a törtetők, a verekedők, az egymásnak gáncsot vetők, az egymás torkát fojtogatók világából, azok világából, akik lebicskázzák egymást, hogy kiragadhassák a másik szájából a félig megrágott kenyeret!… aki soha se akart egyebet, mint békében, csöndesen dolgozgatni, másnak nem ártó, mást nem rontó, mást meg nem mérgező munkából élni meg!… aki megélni is csak azért akar, hogy eltarthassa a családját!
És ime, úgy látszik, mégis el kell puszulnia. Megöli a buta véletlen. Valami otromba tévedés.
Vagy azért kell meghalnia, mert egyszer, egyetlen egyszer vétett az ellen a hűség ellen, amelylyel annak a szegény asszonynak tartoznék?! És így nem a véletlen ront rá, hanem a nemezis?!
De hát éppen neki kell lakolnia egy olyan megfelejtkezésért, amelyen a többiek csak mosolyogni tudnak, abban a világban, ahol semmi se szokottabb, közönségesebb és mindennaposabb, mint az ilyen megfeledkezés?!… Százezer meg százezer férfi közül, akiknek legtöbbje csak ennek a megfelejtkezésnek él, éppen neki kellene meglakolnia, neki, aki talán mindegyiknél kevésbbé hibás?!…
És ilyen keményen kellene lakolnia azért, amit más büntetlenül követ el számtalanszor, vagy amiért más csak bosszúsággal, a legrosszabb esetben családi perpatvarral bünhődik?!… Bár az a szegény asszony, az egyetlen, aki ellen vétett, olyan örömest megbocsátana!… Bár a bűnhődése ennek a szegény asszonynak lesz a legfájdalmasabb!… Bár a nemezis ezt a szegény asszonyt még jobban fogja sujtani, mint őt magát, és nemcsak a legjobban, hanem a legtovább is, talán az egész életén át?!
Nem lázítja-e fel az értelmet, hogy ezért kellene elpusztulnia?!… De ha nem ezért pusztul el: úgy ártatlanul fog meghalni semmiért, a buta, vak véletlen rosszakaratából, csak azért, mert a balszerencse, amely mindig üldözte, most egész súlyával zuhan rá… éppen ő rá zuhan, noha találhatna erre érdemesebbet is!…
Nem, nem. Ha tévedésből kellene elvesznie, ez nagyon ostoba dolog volna. Még ezekben a bolond időkben is tulságosan ostoba dolog.
Az élet tiltakozott benne az ellen, hogy elhigyje, amivel a sors fenyegetőzik.
Hát bele lehet ebbe nyugodni?!…
Megint reménykedni kezdett.
Meg fogják menteni. Ki fogják deriteni az ártatlanságát. A barátja hatalmas ember és igaz barátnak mutatkozik.
Ha tudta volna, hogy ez a hatalmas ember azóta már a szomszédos cellában viaskodik az álmatlansággal s azt nézi, amit ő: hogy odafenn, a magasban, a börtönablak mint válik kékszinüről szürkévé és szürkéről fehérré!…
III.
– Nagyon melegen véded a barátodat – szólt Barras, amikor a közvádló elmondta neki, amit Norvins de Belleval megmentésére szükségesnek tartott.
– Sok jót tett velem, amikor üldözött vad voltam. Mentegetném akkor is, ha bűnösnek tudnám. De amiket elmondtam, téged is meggyőzhetne arról, hogy ártatlan. Jól ismerem, a gyermekkora óta; maga az egyeneslelkűség és a becsületesség. Ha részese lett volna az összeesküvésnek, nem tagadná le. Egyebet akkor se csikarunk ki belőle; de a bűnösségét megvallotta volna az első szóra. Mindaz, amit elfogulatlan tanúk mondanak róla, egybehangzik a védekezésével. Kétségtelenül megállapitható, hogy már nagyon régen visszahúzódott minden olyan helyről, ahol a közügyek csak szóba is kerülhetnek; soha se vett részt összejövetelekben; nincsenek cimborái; nem tartozik azok közé, akik minduntalan összedugják a fejöket, mindig elégedetlenkednek s mindenki ellen ármánykodnak; csak az otthonában élt; jóformán ki se mozdult hazulról.
– Hm. És ez bizonyossá teszi előtted, hogy ártatlan?
– A gyermekei életére esküdött meg nekem, hogy nem vett részt semmiféle összeesküvésben.
– És mégis hazudott.
– Nem esküdött volna a gyermekei életére.
– Eh, amikor valaki másképpen már nem képes megmenteni a bőrét, megesküszik akármire. Tudja, hogy a szavak nem ölnek. Nem, nem érdemes beszélni erről. Értem, hogy szeretne menekülni, de előttem hiába erősitgeti az ártatlanságát, mikor bűnösségének a bizonyitéka itt van a zsebemben.
– És mi ez a bizonyiték?
– Megmondom neked, hogy nyugodtabb legyen a lelkiismereted. Kétségtelen, hogy a Morency részese volt az ellenem szőtt összeesküvésnek; az is, hogy az összeesküvők az ő szállásán tartották az összejöveteleiket. Mind ez világosan kiderül a Morency levelezéséből. Nos, a Morency papirosai között megtaláltam az összeesküvők névsorát is; ez a névsor a Morency kezeirása és ez az áruló irás itt van a zsebemben.
– Az összeesküvők névsora?
– Az összeesküvők névsora.
– Azt gyanitom, valami nagy tévedésben vagy. Norvins de Belleval nem hazudhatott nekem. Elmondta azt is, hogy ismeri a Morencyt és volt nála egyszer. De csak egyszer és akkor se rólad volt szó, hanem – szerelemről. Lehet, hogy a Morency csakugyan ármánykodott ellened, de hogy a szerelem sokkal gyakrabban foglalkoztatta, mint a politika, az egészen bizonyos.
– Tévedésről szó sem lehet. Az összeesküvők névsora kétségtelenül a Morency kezeirása…
– Ez az irás hazudhatik. A Morency talán szándékosan keverte gyanuba azokat, akiken akármiért, talán mert megsértették, visszautasitották vagy elhagyták, bosszut akart állani. Az ilyen asszonytól minden kitelik.
– Mondom, nem érdemes erről beszélni. Beszéljünk arról, ami engem jobban érdekel. Hogy egy idő óta nagyon tüzesen védelmezed az ellenségeimet. Ez már a harmadik eset. Őszintén szólva, nagyon különösnek találom, hogy ez rövid időn harmadszor történik. Ha nem akarod elvesziteni a bizalmamat, azt ajánlom, hogy ez negyedszer ne történjék. És most hagyj magamra.
Olyan furcsán nézett a közvádlóra, hogy ennek, mialatt lement a lépcsőn, ez a gondolata támadt:
– A legokosabb alighanem az volna, ha egyszerűen futásnak erednék és meg se állanék addig, amig el nem érem az angol hajót.
De minden áron meg akarta menteni barátját. És maradt.
Rosszul tette. Még akkor este elfogták. Nem adtak tudtára semmit, de kitalálhatta, hogy mi történt. Megfosztották a hivatalától, s pört inditanak ellene, azon a cimen, hogy szövetkezett Barras – tehát a köztársaság – ellenségeivel. Barras csak azért állott szóba vele, hogy meg ne szökjék.
Hanem a közvádló nem élt remete-életet, mint Norvins de Belleval. Voltak hivei, barátjai és érdektársai, akik még szerepet szántak neki. És hivei szövetségesekre találtak a Barras ellen ármánykodókban, akik valamennyien szabad lábon voltak, mert Barras, tévedésből, nem az igaziakat fogatta el és csukatta le.
A szövetségesek csakugyan ki is szabaditották emberüket. Másfél hónappal később, közvetlenül az után, hogy kihallgatásra vitték birái elé, őrei nem szállitották vissza börtönébe, hanem elhajtattak vele Vincennes felé, Páris város kapujánál felmutatták a hamis, de kifogástalannak látszó igazoló irásokat, majd álruhát adtak a fogolyra, ellátták Angliába szóló, hamis útlevéllel, elvitték az első postakocsi-állomásra, ahol egy hű emberük a szökevényt beültette a postakocsiba, aztán a börtön kocsijával visszafordultak Páris felé s örökre eltüntek a világból.
A börtön kocsiját később megtalálták a vincennesi erdőben. Megtalálták az igazi őröket is, felpeckelt szájjal, összekötözötten, egy párisi korcsmában. De a vakmerő szöktetőknek nyomuk veszett.
Barras nem is kerestette őket sokáig. Ekkor már temérdek baja volt; lépten-nyomon ellenségre bukkant. Örült, ha elbánhatott azokkal, akik jelentkeztek; s nem kereste azokat, akik már eltüntek.
A szökevény szerencsésen eljutott Angliába.
Ott megtudta, hogy időközben – még a kiszabadulása előtt – véget ért az a pör, amelyet Barras Langlois-Montfort és társai ellen inditott. Mind a tizennyolc vádlottat halálra itélték és kivégezték: Norvins de Bellevalt is.
IV.
Egy héttel később, amint London utcáin sétálgatott, szembe jött vele a Morency.
Elfordult és át akart menni az utca másik oldalára.
De a Morency megszólitotta.
– Savinien – kérdezte a szép asszony – miért nem akar rám ismerni és miért néz rám igy?!…
– Asszonyom, – felelt Savinien – annak a nőnek, aki elárulja összeesküvő társait, hogy megmentse a tulajdon életét, talán még meg lehet bocsátani… főképpen azért, mert: ugy kell azoknak, akik asszonyra bizzák a titkukat!… de annak a nőnek, aki gyanuba kever, megvádol ártatlanokat, csak azért, hogy boszut álljon rajtok, – nem tudom, miért – annak a nőnek én nem tudok megbocsátani.
– Megőrült?! – álmélkodott a Morency. – Miféle összeesküvésről beszél?! Miféle árulásról?! Ártatlanokról, akiket boszuból gyanuba kevernek, megvádolnak!… Nem értem.
– Tagadja, hogy részes volt abban az összeesküvésben, mely Barrast meg akarta fosztani a hatalmától?!… Tagadja, hogy amikor neszét vette a bajnak s megszökött – már akár ijedtségből történt ez, akár azért, mert kezdettől fogva igy tervezte – kiadta összeesküvő társait az ellenségnek, mert áruló iratokat hagyott a lakásán?!… Tagadja, hogy…
– Várjon… nem tudok ennyi kérdésre egyszerre felelni… Mit beszél össze-vissza?!… Nem tagadom, hogy részes voltam az összeesküvésben; gyűlölöm ezt a Barrast… Az is igaz, hogy megszöktem, mert a társaim figyelmeztettek, hogy baj van… ők maguk kértek erre, amikor Barras gyanakodni kezdett, hogy nálam tartják az összejöveteleiket… De nem árultam el senkit… nem is értem, mért vádol ezzel… hiszen összeesküvő társaimnak semmi bajuk!… Valamennyien szabadon járnak-kelnek, ki itt Londonban, ki otthon Párisban!…
– És Langlois-Montfort meg tizenhét társa?!… Köztük Norvins de Belleval, aki nekem nemcsak a barátom volt, hanem a jóltevőm is, szinte a testvérem?!…
– Engem vádol a halálukkal?! De hát mit tehetek én róla, hogy Barras elitéltette és kivégeztette őket?!
– Norvins de Bellevalt, Langlois-Montfort-t, meg a többieket azért végezték ki, mert az ön papirosai közt megtalálták a Barras ellen összeesküvők névsorát s ezen az áruló papiroson, amelyen rá kellett ismerni az ön kezeirására, tizennyolc név volt: Norvins de Belleval, Langlois-Montfort, meg a többiek neve.
– Ó, ó, ó!… Mily szörnyü tévedés!… De hát gondolhattam-e rá, amikor hirtelen menekülnöm kellett, hogy micsoda irkafirkák maradnak a lakásomon?! Ez a névsor nem az összeesküvők névsora volt, hanem azoké, akik valaha a szeretőim voltak!