Régi és uj világ: Elbeszélések

LILLIAS.

I.

Vera Violetta – Bécsi Rollának.

Kedves Rollám, hogyne felelnék neked?! Neked igen. Elfelejtkezhetünk-e arról, aki egyszer az utolsó gyűrűjét tette zálogba azért, hogy ebédet adhasson nekünk?! Soha.

De még neked se irhatok annyit, amennyit szeretnék. Lehetetlen ehhez elég időt szakitanom. Az uj élet, uj földön, uj környezetben… a férjem is megvárhatja tőlem – ekkora áldozatért! – hogy a mikor kivánja, körülötte legyek… aztán a sok zaklatás!… elzárkózhatom az egész világtól, de a koldusok és az ujságirók elől nem lehet elbujni.

És képzelheted, hogy egy hét óta hány koldus és hány ujságiró ostromol! Vera Violettát, a variétészinpad egy harmadrendü csillagát, feleségül veszi… nem is morganatikus, hanem törvényes feleségévé teszi Mihály nagyherceg!… Igaz, hogy Mihály nagyherceg mától fogva egyszerü polgár: Romanovics Mihály ur, semmi egyéb… de tegnap még nagyherceg volt. Ilyen esemény után lehet-e nyugtom az ujságiróktól?

Akárkinek ajtót mutathatok, csak éppen nekik nem. Üvegből van a házam, rájok nem hajigálhatok követ. És egyelőre nagy érdekem, hogy barátságosan irjanak rólam. A férjemet ugyan nem igen érheti több baj, mint amennyit máris önként vállalt értem, de annál inkább meg kell kimélnem – ugy-e? – azoktól a boszuságoktól, amelyektől még megmenthetem.

Naphosszat faggatnak s alig győzök felelni nekik. Már százszor elmondtam mindazt, amit a nyilvánosságnak elmondhatok.

Azóta te is olvashattad a nyilatkozatainkat. De te ezzel nem éred be. Te éppen azt szeretnéd tudni, amit az ujságirók előtt elhallgattam.

Értem. Te a szerelemről másképen gondolkozol, mint a husz éves lányok; tudod, hogy a szerelemtől csak igen kevesen őrülnek meg; s nem hiszed, hogy ha egy nagyherceg éppen a szerelemtől akar megőrülni, ezzel negyvenöt éves koráig vár s csak ekkor bolondul meg. Hogyan történhetett tehát, hogy ez a vén fiu, akinek, már régen benőhetett a feje lágya s aki a szerelemből jócskán kivehette a részét, mégis elkövette értem ezt a – ha nem is példátlan, mindenesetre ritka – bolondságot?!

Most hamarjában nem tudok erre feleni; sok szó, sok levélpapir kellene hozzá, hogy megérthesd, hogyan magyarázom a dolgot – mert, végre is, ezt magam se tudhatom bizonyosan… egy negyvenöt esztendős ember lelkébe olyan sok minden van beirva, hogy abban a keresztül-kasul firkált lélekben már nem könnyü olvasni. Igérem, hogy egyszer, később, ha majd ráérek, elmondok neked apróra mindent, amit csak tudok… vagy megirom, ha nem mondhatom el.

Sok kérdésed közül most csak egyetlenegyre akarok feleni. Arra, hogy: micsoda diplomáciai eljárásnak köszönhetem a szerencsémet? Miféle furfanggal ügyeskedtem ki, micsoda asszonyi fegyverek használatával tudtam elérni, miképpen ütöttem a vasat, hogy ki tudtam csiholni azt az elhatározást, amelyről most az egész világ beszél?

Azt mondhatnám: talán annak, hogy nem ármánykodtam és még csak nem is ügyeskedtem. De szinte hallom, hogy igy kétségeskedel: „Ezt sokan elmondhatnák magukról, akiket végül nem vett el feleségül.“

Hidd el, egy cseppet sem erőtettem meg magamat azért, hogy Romanovics Mihályné legyek: egy kacsintás erejéig sem. Eszem ágában se volt, hogy el fog venni.

Többet mondok. Nem is helyeslem az elhatározását; nem adok igazat neki. Neki nem lett volna szabad engem feleségül vennie.

De visszautasithattam-e az ajánlatát? Azt hiszem, könnyü megszámlálni azokat, akik az ilyen kisértésnek is ellent tudnak állani. Akármennyien irigyelnek mostanában, annyira mégse vittem, hogy azt felelhettem volna neki: „Köszönöm, de én nem megyek feleségül hozzád.“ Rám nézve, bizony, nagy szerencse ez. A sok hányattatás, nyomorgás, vészverődés és izgalom után: a nyugalom, a jólét. Meg a tisztább levegő: nekem már ez maga nagy dolog. Ilyen szerencséről sohase álmodtam; nem törtem magamat érte, de nem tagadom, két kézzel kaptam utána. Az efféle ajánlatra nem szokás azt feleni: „Köszönöm, nem táncolok.“

Más kérdés… azaz nem, ez már nem kérdés… hogy ő szörnyü oktalanságot követett el.

Neki erre is van felelete. Amugy se volt jóban a családjával, már régóta. Amugy se tudott volna beletörődni abba, amit megköveteltek tőle. Kinőtt abból, hogy engedelmeskedjék és ugy akartak diktálni neki, mint a gyermeknek. Semmiféle szolgaságra nem képes, a legdúsabb kárpótlásért se. Egyedül is elment volna a világ végére, csakhogy messze legyen az udvartól, ahol már minden gyülöletes volt előtte.

De hogy épen a variété-szinpadról házasodjék! Hogy olyan nőt vegyen el, akinek a multja, bizony, egy kissé tarka!…

Mikor erről szóltam neki, vállat vont és csak ennyit mondott:

– A szerelemről is, a házasságról is más nézeteim vannak, mint a sokaságnak. Ezek a nézetek lehetnek helyesek, lehetnek helytelenek; de senki se fog tőlük eltériteni. Ha a közfelfogás hibáztatni fog ezért a lépésemért, azzal én nem törődöm. Magamnak házasodom, nem másoknak, és egy cseppet se vagyok kiváncsi másoknak a véleményére. Megházasodom, mert kedvem tartja, hogy egy ismert, megszokott, nekem kedves női arc legyen körülöttem; és téged veszlek el, mert te vagy az, aki nekem tetszik. Pont.

Hát pont. Félek, egyszer nagyon meg fogja bánni, hogy egy cseppet se törődött másoknak a véleményével. És nem nagyon reménykedem benne, hogy ez a „juhhéja-juhé!“ örökké fog tartani. De nekem a pünkösdi királyság is többet ér, mint az, amit otthagytam érte. Legalább lesz még egy szép korszaka az életemnek.

És nekem legyen eszem ő helyette?!…

Teljesen megnyugtat és kibékit a lelkiismeretemmel az, hogy rajtam nem fog mulni, ha nem lesz elégedett. Én minden igyekezetemmel rajta leszek, hogy hálásnak bizonyuljak.

Talán nem is lesz baj. A férjem önfejü, nagyon különködő, egy kissé hóbortos is… ugy nézem, idegesebb, mint szeretném… de nagyon jó ember. Sziveljük, kedveljük egymást; tud kedves lenni, ha akar. Kell-e több is a hosszu együttéléshez? – nem tudom. Ebben az egyben nincsenek tapasztalataim.

De hát mivel ejtettem meg őt?… mivel dúltam fel a lelkét egészen az esztelen házasságig?… mi tette, hogy éppen én vagyok az, aki neki ennyire tetszik?… – kérdezed te, amig én folyton másról beszélek.

Igazad van: bőven láthatott nálam szebbeket, tisztábbakat, talán még kedvesebbeket is… és mégis!…

Nem, Rolla, nem asszonyi ravaszkodással, nem kedveskedéssel és kacérkodással, nem furfanggal, ármánykodással, nem cselfogásokkal és hosszas diplomatizálással hóditottam meg őt, hanem egy régi operaáriával.

– Ó, ó! – hitetlenkedel, mikor ezt olvasod – hogyan, ezt a Loreley tette volna, az énekével?!… No, ezt sohase hittem volna!

Hogy egy percig se gondolj hazug dicsekvőnek, sietek hozzátenni: egy régi operaáriával, amelyet nem én énekeltem.

Az én énekemben nincs ennyi bűbáj. Ha akarod, elismerem, hogy egyáltalán semmi bűbáj benne.

Különben, aki énekelte, az szintén nem gondolt holmi varázslatra. Maga az ária volt az okozója mindennek.

Azt kivánod, ugy-e, hogy: hamar áruljam el a receptet! Valljam ki, melyik az az ária, amelylyel nagyhercegeket lehet fogni és mindjárt férjnek!… amelyet el se kell énekelni, ha az embernek nincsen elég szép hangja… elég, ha másvalaki énekli s a nagyherceg mégis a mi javunkra őrül meg!… Hol van, ugy-e, melyik operából való?

Nem tudom megmondani.

Láttam, hallottam egyszer ezt az operát, de a cimére nem emlékszem; talán soha se is tudtam. Ki irta a zenéjét? – csak találgathatom. Valami nagyon régi olasz opera lehet, amely már ide s tova egy negyedszázad óta végképen kiment a divatból.

Hat vagy hét esztendős lehettem, amikor egyszer az apám meg az anyám magukkal vittek az operaházba. Szinházban akkor voltam először; a szüleimmel: először és utoljára. Ezt az operát adták.

Még ma is emlékszem rá, hogy az apám meg az anyám közt ültem a karzaton és hogy az apám minduntalan rám nézett, mosolyogva azon, hogy milyen ámulattal meresztgetem a két nagy szememet. És még ma is látom azt a képet, amely elém tárult, amikor az ouverture elhangzása után a függöny felgördült. Az erdő egy tisztásán hatalmas pásztortűz ég és a tűz körül cigány-karaván ugrándozik vigan: barna képü, tarka-barka ruhás legények és lányok, öregek és gyermekek, akik valami különös nótát énekelnek és többször is elülről kezdik, ugy, hogy a nóta első szavai örökre bevésődnek az emlékezetembe:

Az opera meséjét hiven akkor se tudtam volna elmondani. Akármennyire érdekelt mindaz, ami a szinpadon történik, s akármennyire figyeltem, füllel, szemmel, bizonyosan szájjal is: az egészet nem értettem meg jól. De amit megértettem belőle, azt soha semmi se verte ki az emlékezetemből.

Amit már akkor – vagy lehet, hogy az emlékeimmel foglalkozva, később – megértenem sikerült, körülbelül ennyi:

Kóbor cigányok meglelik az erdőn egy nagyon gazdag angol gróf árva kis leányát, aki valahogyan eltévedt. A picike grófkisasszony csodálatosan hasonlit az egyik kis cigányleányhoz, Lilliashoz. A cigányok levetkőztetik a kis Ellent, rongyokba bujtatják és maguknál tartják; Lilliast pedig felöltöztetik a grófkisasszony szép ruhácskáiba, a lelkére kötik, hogy el ne árulja őket, s elviszik a grófkisasszony gyámjához. Nyilván azzal a számitással cselekszik ezt, hogy annak idején Lillias jusson hozzá a kis Ellen örökségéhez és hogy ők majd pénzt, kincseket csikarhassanak ki a tulajdon vérüktől. A gyám meg az árva gondviselői Ellennek vélik a szép ruhába öltöztetett kis cigányporontyot és Lillias a kastélyban nő fel, mint a gróf nagy vagyonának örököse, mig Ellen a karavánnal marad, lassankint elfelejti a multat, a homályos emlékeit már csak álomnak képzeli és olyan lesz, mint akármelyik cigánylány. Idővel Lillias is ugy megváltozik, hogy senki se ismerne rá az egykori kis cigányra. Finom, uri kisasszonynyá serdül fel és bár tudja, hogy ő valójában nem Ellen grófkisasszony, hanem Lillias, mind ritkábban gondol rá, hogy azok, akik őt ide hozták, nemsokára jelentkezni fognak és majd részt kérnek a kincseiből. Már ő is csak homályosan emlékszik arra az időre, amikor az erdőben vidáman táncolt a tüz körül, sötét arcu legények és rongyos lányok társaságában. Pedig rosszul érzi magát a hideg csarnokokban, az unalmas rokonok közt, kivált ha a hozományra pályázó lordok illedelmes udvarlását kell hallgatnia. Az életét nagyon egyhangunak találja; a kényelem nem elégiti ki, nem teszi boldoggá; álmodozóvá válik… vár valakit, nem tudja kit, aki elvigye, nem tudja hová… A karaván ekközben, mindig a közelből, türelmesen lesi a prédát; azt az időt, amikor Lillias nagykoruvá lesz vagy férjhez megy valami előkelő urhoz. De történik valami, amire a karaván nem számitott. Volt köztük egy fiu, Sorry nevü, akiből időközben hatalmas legény lett. Ez a Sorry mindnyájok között a legerősebb, a legügyesebb, a legfürgébb, a legeszesebb; azért, fiatalsága ellenére, a bölcs Raven apó halála után őt választják meg vajdának. És Sorry vajda, aki az egész karavánnal együtt folyton lesi Lilliasnak minden lépését, beleszeret ebbe a szép urikisasszonyba, aki az ő fajtájából való. Dühösen féltékeny azokra a lordokra, akik a Lillias kezére pályáznak; a fogait vicsorgatja, ha azt hallja, hogy a karaván alig várja már Lilliasnak a férhezmenetelét; végül, nem tudom, mennyi és micsoda nehézség leküzdése után, uri ruhába öltözik és megjelenik azokban a társaságokban, a hová az ál-grófkiszasszony jár, hogy közelebbről és többször láthassa Lilliast. De nem lehet árulója a rábizott ügynek; Lilliast se akarja megfosztani attól a gazdagságtól, a melyhez hozzászokott; tudja, hogy egy vigyázatlanul kiejtett hangos szó elárulhatja Lilliast is; azért még Lilliasnak se szól semmiről és csak vár, folyton féltékenykedve és reménytelenül epedve. Hanem ekkor Lilliast megkéri az indiai alkirály fia. Lilliasnak ez a kérő se tetszik; egy sötét arcu fiatal ember tetszik neki, aki csak messziről nézi őt, de mindig nézi. Ez az, akit vár, hogy elvigye, nem tudja hová. Azért kosarat akar adni az alkirály fiának, de a rokonság nem szeretné, ha Lillias elszalasztaná ezt a nagy szerencsét és elhireszteli, hogy a grófkisasszony férjhez megy, elviszik Indiába. Tehát arról van szó, hogy Lillias eltünjék örökre; hogy elvigyék messzire, a hová a cigányok nem mehetnek utána. És Sorry vajda most már nem gondol egyébbel, csak azzal, hogy mindenkorra elveszitheti Lilliast: nem várhat tovább. Belopózik Lilliashoz és elmondja, hogy ki ő; megvalja szerelmét és könyörög neki, hogy ne menjen Indiába az alkirály fiával, hanem hagyjon ott mindent, gazdagságot, vőlegényt, uri rokonságot és menjen vele, vissza, az erdőbe. Lillias megrázkódik; sajnálja otthagyni az uri módot, de fél, hogy a cigányok bosszuállása utoléri Indiában is. Sorry megnyugtatja. Ha elviszi a szive, ám menjen és vigye magával minden kincsét: a cigányok nem fogják részüket követelni; ő a vajda, ő parancsol nekik. De ha nem szereti azt az embert, ugy jőjjön vele. Nincs szebb, mint az erdő; nincs szebb élet, mint a cigányélet; a boldogságot nem találhatja meg a hideg csarnokokban, csak a pásztortűz mellett. Lillias ingadozik. Ekkor Sorry vajda leborul Lillias lábához és esdekelni kezd neki: hallgassa meg az ő tüzes szerelmét! Mialatt esdekel és Lillias nem tudja, mit válasszon: a gazdagságot-e, vagy azt a sötét arcú fiatalembert, akire várt? – a czigányok, akik féltik a régóta lesett kincset, Sorry tilalma ellenére a kastély körül ólálkodnak. Attól tartanak, hogy a vajda veszedelembe jutott; tudatni akarják vele, hogy a közelben vannak s hogy készek segítségére sietni; azért jelt adnak neki, s míg Sorry térdepelve eseng Lillias lába előtt: kívülről, a park bokrai közül, felhangzik s egyre tisztábban hallatszik a cigánynóta, az a nóta, amelyet Lillias jól ismer. Ennek a nótának a hallatára Lilliast elfogják gyermekkorának az emlékei; a szíve megszólal, a vére feltámad, s nem tud ellentállni annak a vágynak, hogy minden gondolkozás nélkül odaadja magát ennek a sötétarczú, égő tekintetű fiatalembernek, aki az ő fajtájából való. Feleletül a könyörgő-áriára, ő is énekelni kezdi a czigánynótát: a szabad élet, az erdő, a tűz dicséretét, aztán ráborul szerelmesére; igen, otthagy mindent, gazdagságot, előkelő vőlegényt, úri rokonságot, s megy vissza az erdőbe, ezzel a barna legénynyel, rongyos czigányasszonynak.

Hogy aztán az igazi örökös hozzájut-e az egész örökrészéhez, vagy a karzat kedvéért a cigányokkal kiegyezik ötven százalékra?… és hogy a megtalált igazi grófkisasszony a hosszas cigányélet után hogyan fog viselkedni a kastélyban, vagy talán az indiai alkirály fiának oldalán?… ezt már nem tudom, de nem is érdekel; téged sem.

Elég az hozzá, Lillias története igy él a lelkemben, ahogyan elmondtam. Igy emlékezem rá… vagy – mert akkor a történet egyik-másik részét nem értettem meg s a hézagokat utóbb a képzeletemnek kellett kitöltenie – emlékezetemnek és képzeletemnek ebben a szövedékében alakult ki előttem Lillias regénye. Talán nem is egészen igy van abban a régi operában; azt se bánom.

Ez a gyermekes, együgyü, cifra képtelenségektől tarkáló mese akkor igen nagy hatást tett rám. Az első szinházi előadás minden gyermeket fölizgat; egy uj világot tár fel előtte; megrázkódtatja az egész képzeletét. De más gyermeknél az uj benyomások hamarosan elsöprik a régieket. Nekem sokáig ez maradt az egyetlen szinházi élményem. A szüleim nemsokára meghaltak; mind a ketten ugyanabban az évben. Rövid, boldog gyermekkor után nagyon szomoru napok virradtak rám; nem volt többé, aki elvigyen az operaházba, és sok esztendő mult el, már nagy leány voltam, amikor ujra szinházba kerültem.

A régi opera melódiái pedig: Lillias sóvárgása, Sorry könyörgése meg a cigány-nóta egyre ott zümmögtek a fülemben. Milyen mélyre fészkelődnek lelkünkben a legelső benyomások! És a zenének micsoda bűvös passepartout-ja van, mely megnyitja előtte a lélek minden rejtekét!… Milyen sok mindent felejtettem el azóta! Elfelejtettem embereket, akikkel a szerelmi mámor pillanatait éltem át; se az arcukra, se egy szavukra, még csak a nevükre sem emlékszem többé. És ezeket az áriákat, amelyeket egyszer hallottam, hat-hét esztendős koromban, tudni fogom, amig csak lélekzeni fogok.

Minél szomorubb napokat éltem át régente, minél több időt kellett töltenem a magánosságban, kábitó, gyötrelmes munkával bibelődve: annál gyakrabban kerestek fel ezek az édesbús melódiák, az én vigasztalóim. Mihelyt valami megérintette a lelkemet, vagy mihelyt csend fogott körül: ujra meg ujra besurrantak a fülembe. Éjjel, mielőtt elaludtam, hizelkedő macskák módjára doromboltak ágyamban. És ujra meg ujra eszembe juttatták Lillias egész regényét. Serdülő leány koromban olyan sokat gondoltam erre, hogy tisztábban láttam magam előtt Lilliast, minden érzésével, minden gondolatával, mint maga az opera szerzője.

Később, természetesen ritkábban jutott eszembe ez a nagyon is regényes történet, de valahányszor a melódiák felelevenítették emlékezetemben Lillias alakját, egy kissé mindig elérzékenyedtem, mintha olyan valamire gondoltam volna, ami velem magammal történt, ami nagyon, de nagyon szomoru, ami mindenkit elbúsitana, de amire emlékezni azért mégis jól esik. Elveszitett kedveseire gondol igy az ember. Ugy tünt fel előttem, mintha ez a mese hozzátartoznék boldog gyermekkorom szép emlékeihez; mintha életem egyetlen szép időszakának ez az emlékezetes szinházi est lett volna a legnagyobb ünnepe.

És ha Lillias története utóbb már nem foglalkoztatott olyan sokat, mint hajdanában: mindig felizgatott, ha olykor-olykor rá kellett gondolnom. Minden idegszálam megrezgett ilyenkor, még akkor is, amikor velem már sokkal cudarabb dolgok estek meg, mint amik az operák hősnőivel történnek.

De hiszen amikor a Lilliasra való emlékezés elszomoritott és egészen a könnyezésig meginditott: tulajdonképpen a magam sorsán érzékenyedtem el. Lilliasban, amint vár valakit, nem tudja kit, aki elvigye, nem tudja hová: magamra ismertem, magamat sajnáltam, magamat sirattam.

Elképzelheted: soha se akartam beletörődni, hogy ezt a nekem kedves, nekem szép mesét is örökre el kell veszitenem, mint mindazt, ami a gyermekkoromban boldoggá tett; hogy amint sorra mindenről le kellett mondanom, amit egykor az enyémnek mondhattam: azzal együtt, ami nekem valaha kedves volt, örökre elvész a világból még ez az opera is, talán csak azért, mert nekem tetszett.

Attól fogva, hogy meg nem tudom keresni, amire szükségem van: éveken át nem akartam lemondani arról, hogy egyszer majd csak ujra megtalálom Lilliast, ha nem is a szinpadon, legalább a partiturában vagy a szövegkönyvben. Egy időben vadásztam a régi operákra; a zenei ócskaságok szinlapjait mindig végig néztem, a „Lillias“ és „Sorry“ neveket keresve; átlapoztam sok ma már ismeretlen partiturát; elolvastam egy pár hasznavehetetlenné vált szövegkönyvet, amelyeknek a cimét gyanusnak találtam; kérdezősködtem is, azoknál, akikről föltettem, hogy utba igazithatnak: hiába. Akiket megkérdeztem, véletlenül nem tudtak felvilágositani.

Végre is bele kellett nyugodnom abba a gondolatba, hogy az én operámat az idő már régesrég és végképpen eltemette. Alighanem előbb a hazájában, utóbb nálunk is megbukott és néhány előadás után a könyvtárba, a zeneművek sirboltjába került. Ami engem egykor annyira megragadott, amit én most is szépnek találok, az egy cseppet se tetszett másoknak.

Szóval, hogy Lillias örökre eltünt a világból és a róla szóló opera zenéjének már csak egy pár foszlánya él, az is csak az én lelkemben, másutt nem.

Nos, egy félesztendővel ezelőtt Mihály nagyherceg, akit akkor még igen kevéssé ismertem, Gasteinból, ahol épen a kurája után volt, egy kis automobil-kirándulást akart tenni a Como vidékére. A férjem meglehetősen rabja a bridge-játéknak és hogy erről a kedves szórakozásáról még néhány napra se kelljen lemondania, rábeszélte a rendes partnereit, köztük Morosini grófot is, hogy menjenek vele; de meghivta az urak barátnőit is, talán csak udvariasságból, talán a nagyobb vigasság okáért, mert az a hölgy, akit erre az utra is elvitt magával, a legunalmasabb teremtés minden ballettáncosnő közül a világon.

Morosini gróf, aki a nevetségig féltékeny természetü, nem szívesen vitt magával, de akárhogy törte a fejét, lehetetlen volt kibuvót találnia, amit nem csodálnál, ha tudnád, micsoda használhatatlan fejről van szó.

Ezek után képzelj egy kis olaszországi falut, annyi napsütéssel, amennyit csak el tudsz képzelni, a falu szélén nagyobbacska vendéglőt, amelynek az emeleten fedett verandája van, a verandán öt urat és öt hölgyet, akik éppen most szálltak le automobiljaikról és egy kis mosakodás után rémes étvágygyal esznek, ugy, ahogy csak fejedelmi vérből származó urak és csak kitartott nők tudnak enni, számitsd ki, hogy az ételeknek megfelelően hamarjában mennyi bort hajtanak le, és ne felejtsd el, hogy az öt hölgy közül én vagyok az egyetlen, aki tisztességes fészekből kelt ki.

Meg kell még jegyeznem, hogy a férjem soha se iszik; kénytelenségből az evésben is igen mértékletes; és meglehetősen szükszavu ember. De soha se a rangjával, se a hallgatagságával nem feszélyezett senkit; nem szokott olyan arczokat vágni, amelyeknek a látásától a többiekbe is belefagy a szó.

Akkor is, mialatt mi még ettünk, csak annyit mondott, hogy „egy kicsit kinyujtóztatja a lábát“, aztán magunkra hagyott bennünket, egy negyedóráig odalenn sétálgatott és közben néhány szót váltott a chauffeur-ökkel, majd olyan szótlanul s olyan észrevétlenül tért vissza, mintha maga is a chauffeur-ök egyike volna, aki valami utasitásért jött.

Ha véletlenül nem hagy magunkra, talán előbb is, utóbb is mérsékeltük volna magunkat; egy nagyherczeg jelenlétének rendszerint van egy kis fékező hatása bármely társaságban. De az eltávozásával minden tekintet alól felszabaditott bennünket, s a hogy eltünt, olyanformán éreztük magunkat, mint azok az urak, akik az előkelő dámák kegyes visszavonulása után végre a dohányzóba juthattak. Szóval nagyon pajkos dolgokra terelődött a szó, s a vidámságba annyira belemelegedtünk, hogy a hangunk akkor se szállott lejebb, amikor észrevettük, hogy ujra közöttünk ül. A sok hirtelen lenyelt bor épen akkor kezdett hatni; talán meg se láttuk, hogy már visszatért az asztalhoz; tudtuk, hogy nem zavarjuk, mert ha ő maga komoly ember is, nem elrontója semmi jó tréfának, s legfeljebb mulat rajtunk, hát ugy viselkedtünk, mint a hadnagy és főhadnagy urak sok pezsgő után, ha az ezredes bátoritó mosolygásából megértik, hogy a szokott hang most már nem kötelező.

Meg kell vallanom, hogy a nagyon fűszeres társalgásban én játszottam a vezérszerepet, és azt is, hogy az illetlenkedésnek ebben a versenyében – mit mondjak? – bajnoki cimet szerezhettem volna. Esküszöm neked, minden számitás nélkül, szinte öntudatlanul, őszinte pajkosságból történt. Nem jutott eszembe, hogy ezzel magamra vonhatom a nagyherceg figyelmét. Távol volt tőlem minden nagyralátás; nem is képzeltem, hogy a többiek versengenek a nagyherceg érdeklődéséért; azt hittem, csak a ballerinája számára van szeme. Sőt eleinte ugy tetszett, hogy nem is igen ügyel ránk.

Csak igen jókedvü voltam; nem tudom, micsoda ördög bujt belém.

Azt hiszem, mindenki kedvesnek és elmésnek talált; nagyon jó napom volt.

Később aztán észre kellett vennem, hogy a nagyherceg, aki messze ült tőlem, igenis figyel rám. Eleinte komoly maradt s néha halk hangon, egy-egy szót váltott a szomszédaival, de tekintete egyre gyakrabban fordult felém s utóbb mosolyogva hallgatta ostobaságaimat, ugyanazzal a derüvel és jóakarattal, amelylyel az elnéző nagybácsi mulat vásott kishugának gagyogásán.

De alig hogy észrevettem ezt, történt valami, ami amugy is véget vetett a jókedvemnek.

Amint véletlenül lepillantottam az utra, egyszerre csak azt látom, hogy a bokrok közül egy tiz-tizenkét esztendős leányka ugrik elő, megzörgeti azt az otromba zenélőszerszámot, amelyet talán csörgő-zörgőnek lehetne nevezni, s aztán danolni meg táncolni kezd, nyilván azért, hogy magára vonja a verandán ülő uraságok figyelmét s a mutatványa után néhány fillért koldulhasson tőlük.

Jól láthattam az arcát, s ha azt mondom, hogy nem tudom, mi volt nagyobb: a meglepetésem-e vagy a megilletődésem, – ezzel keveset mondok. Inkább azt kellene mondanom, hogy: megdöbbentem. Mintha magamat pillantottam volna meg valami büvös tükörben.

Éppen ilyen voltam abban az időben, amikor kalapokat szállitgattam haza azoknak az igen kevéssé előkelő külvárosi hölgyeknek, akik Madame Clémentine, az én gazdám boltjába jártak vásárolni.

Épen ilyen rongyoska és piszkoska. Épen ilyen becsületes ostobasággal néztem a világba. Épen ilyen ijedt, de egyszersmind kiváncsi szemmel; épen ilyen félénk s mégis minden iránt érdeklődő tekintettel; ugyanezzel a riadt őz-nézéssel, majd a másik percben ugyanezzel a koldusgyermek-pillantással, amely csupa bámész figyelem, mohó kivánság és sóvár vágyakozás.

S nemcsak az arcza, hanem az alakja, a mozgása, még a hangja is, olyan csodálatosan hasonlitott az én régi énemhez, hogy valami borzongás futott végig rajtam.

A vendéglős emberei el akarták kergetni. Intettem nekik, hogy hagyjék békén. S mikor elvégezte a táncát, kértem a nagyherceget, engedje meg, hogy felhivjam a verandára. Közelebbről akartam látni s megmondtam, miért. A herczeg igent bólintott.

De a kis rongyos egy darabig nem mert a helyéről elmozdulni. Csak amikor a vendéglős is biztatta: „Eredj!… a nagyuraságok megengedik“ – bátorodott odáig, hogy megindult a lépcső felé. A lépcső aljához érve megállapodott s vissza akart fordulni; de a vendéglős emberei feltolták.

A csodálatos hasonlatosság közelről se volt kisebb. Azt hittem, álmodom.

– Énekelj még valamit – szóltam neki, mikor már előttem szégyenkezett.

Nagyon félhetett, mert nem tudta, hová nézzen, s pár pillanatig csak huzódozott. Végre neki bátorodott s két nagy szemét rám meresztve, elkezdett énekelni.

Képzeld, hogy a meglepetésem, a megdöbbenésem mennyire fokozódott, és hogy pár percig micsoda izgalmat állottam ki, amikor már az első hangjaiból hallom, hogy Lillias sóvárgását énekli! Összerezzentem, mintha villamos ütés ért volna, s magam is kimereszthettem a szememet az ámulattól és a megilletődéstől. Babonás lélek azt képzelhette volna, hogy valami káprázat űz vele játékot. Én egy cseppet se vagyok babonás, és nem történhetnék velem olyan csoda, amelynek láttára rögtön azt ne mondjam magamban: mindez csak különös véletlen. De azért az izgalmam nem volt kisebb. Ime, megtaláltam a rég keresett s már örökre elveszettnek hitt Lilliast, az Ellen grófkisasszonyhoz csodálatosan hasonló Lilliast, egy rongyos kis olasz leányban, aki szakasztott olyan, amilyen én voltam egyszer, régen!

– Hol tanultad ezt? Mi ez, amit énekeltél? – kérdeztem, mikor elvégezte.

Nem tudta.

– Énekeld el még egyszer – kértem.

Elénekelte még egyszer, s most már, hogy felszabadultam az alól az igézet alól, mely a nem babonás lelket is elfogja egy pillanatra a rendkivül meglepő, a csodával határos, a libabőrt okozó dolgok láttán, teljesen átadhattam magamat annak az örömnek, hogy ujra hallhatom azt a dalt, amely az én szivemhez édesebben szól – mindennél a világon.

Nem tudom elmondani neked, milyen ünnepi megilletődés fogott el, milyen mély megindultság vett erőt rajtam, és hogy egy pár percig micsoda érzések kergetőztek bennem. Ismét Lilliasnak éreztem magamat, aki vár valakit, nem tudja kit, hogy elvigye, nem tudja hová; Lilliasnak, aki egész életén át vár, vár… Eszembe jutott életemnek minden szomorusága; életemnek egész szomorusága, egész rettenetes, vigasztalan szomorusága… Megfelejtkeztem mindenkiről és mindenről a világon… elkezdtem sirni, aztán zokogni… leborultam az asztalra és percekig zokogtam.

Majdnem mindnyájan azt hitték, hogy nagyon részeg vagyok. Nem csodálom. Szó se lehet róla, bizony jókora ellentét mutatkozott az előbb egy cseppet se titkolt kicsapongó jókedvem, meg a közt, hogy nagyon kevéssel utóbb olyan keservesen zokogtam, mint egy gyermek, aki apját-anyját siratja. A dámák mosolyogva néztek. Még akkor is mosolyogtak, mikor végre erőt vettem magamon, s fölemeltem a fejem, hogy könnyáztatta arcomat egy kicsit megtörölgessem.

Olyan kedvben voltam, hogy nem törődtem senkivel és semmivel. Valami megkönnyebbülés-félét éreztem; jól esett, hogy egyszer kedvemre kisirhattam magam. Azt mondhatnám, hogy ebben is gyönyörüséget találtam, mint magában a dalban, amely nekem olyan szép, hogy megrikat.

Ugy nem gondoltam a többiekkel, mintha ott se lettek volna. Nem bántam, nevessenek vagy csináljanak akármit.

Odavontam magamhoz a megrémült kis lányt, összecsókoltam a kis piszkos arcát, aztán elővettem az erszényemet és ami pénz volt benne, azt mind belegyömöszöltem a kis lány tenyerébe.

– Nesze! – mondtam neki. – Tedd el. Vidd haza. Ez a tied.

Elég sok pénz volt. Ezüst, arany, papir; néhány nagyobb bankjegy is.

A kis lány szótlanul bámult rám s nem tudta, mit csináljon. Látszott rajta, hogy ijedtség meg aggodalom viaskodik benne valami még nem ismert, lázas örömmel. Nem mert elmenni vele; alighanem attól tartott, hogy ebből még nagy baj lehett. De arra se tudta elhatározni magát, hogy ne fogadja el az ajándékot; nyilván nagyon sajnálta volna, ha vissza kell adnia. S vágyakozón tekingetett körül egy kis bátoritásért.

Csak akor győzött benne a kapzsiság, mikor biztattam, hogy ne féljen. Ugy szaladt el, mintha puskából lőtték volna ki, de ahogy leért az országutra, megállapodott s a messziség biztonságából percekig nézegetett bennünket.

A hölgyeken észre lehetett venni, hogy holt részegnek néznek és az ajándékot legalább is tulságosnak találják. Csak én magam nem sokaltam azért a nagy gyönyörüségért, amelyet nekem már csak Lillias dala szerezhetett meg.

Morosini, aki mellettem állott természetesen a hölgyekkel tartott, s az ajándékozás pillanatában bosszuson morogta:

– Maga nagyon részeg.

De ugyanakkor, az asztal másik végén, hosszu hallgatás után egyszerre csak megszólalt a nagyherceg:

– Nininini! Ennek a leánynak mintha szive is volna.

És többet nem volt szó a dologról.

Vagy tiz nappal utóbb, amikor már mindannyian ismét Gasteinban voltunk, a nagyherceg eljött hozzám:

– Violetta, akar-e a barátnőm lenni? – kérdezte.

Akartam.

Öt hónap multán közölte velem, hogy elvesz feleségül.

Ime, kedves Rollám, ez a házasságom története. Láthatod… De a férjem jön; most nem irhatok többet.

Violetta.

II.

Vera Violetta – Bécsi Rollának.

Kedves Rollám!

Hát igen. Igaz. Az ujságok nem hazudnak. Csakugyan elválunk. Hat évi házasság után. Pedig most is sziveljük egymást. Ő, meg vagyok győződve, ma is szeret. Én ma is tisztelem, becsülöm, vonzódom hozzá. Nem gyülöltem meg; ma is kedvesnek találom, kedvesebbnek, mint valaha – ha nem is hozzám valónak. Változatlan hálával gondolok rá, s a hálán kivül, ha nem is szerelemmel, csakis barátsággal: nem nehezteléssel, haraggal vagy ellenséges érzéssel.

És mégse lehet másképpen. Most az egyszer igazat kell adnom neki. Abban, hogy el kell válnia tőlem.

Hol kezdjem, hogy megérthess? Ha más nem, legalább te… az egyetlen, aki megérthet.

Ott kezdem, hogy a férjem nagyon jó ember… és nem is olyan ideges, mint képzeltem… de már nem fiatal. Már nincs abban a korban, amelyben valaki szerelmet tud ébreszteni.

Nem tehet róla. Én se tehetek róla. De épen azok a legnagyobb bajok, amelyekről senki se tehet.

Erre te azt fogod mondani, hogy én, aki szerelem nélkül mentem feleségül egy negyvenöt éves emberhez, nem várhattam meg a férjemtől, nem követelhettem meg tőle, hogy szerelmet tudjon ébreszteni bennem. Igazad van. Azért erről nem is szólok többet. Csak megemlitettem, mert fontosnak tartom. Enélkül nem történt volna meg, ami megtörtént. Ha nincs ez az alap-baj: semmi se történhetik… akármilyen tarka multu vagyok… vagy talán annál kevésbbé, mert tarka multu vagyok.

Mondom, eszembe se jut szemrehányást vagy kifogást kovácsolni belőle, de a magyarázatok közül ezt se hagyhattam ki… mert, igenis, egy dolog nem magyarázhatná meg, ami történt, vagy mondjuk: amit tettem. Többféle magyarázatra van szükségem, hogy megérthesd és természetesnek találd azt a cselekedetet, amely lehetetlenné tette, hogy tovább is férj és feleség maradjunk.

Folytatom. Nem a szemrehányást vagy kifogást. Ami következik, megint csak magyarázat.

Látnom kellett, hogy a férjem nagyon megbánta azt az áldozatot, amelyre el kellett szánnia magát, amikor a maga jószántából, igen oktalanul, felségül vett. Igyekezett nem éreztetni velem, hogy megbánta, de látnom kellett.

Értem, ha megbánta, hogy feleségül vett. Enélkül is együtt maradhattunk volna, amig kedvel, amig kedve tartja… És az áldozat igen nagy volt. Ép olyan nagy, mint amilyen fölösleges. Akkor is azt mondtam, most is azt mondom: eszeveszettség volt, hogy ilyen áldozatot hozott értem. S talán nem is annyira az én kedvemért tette, hanem inkább öreggyermekes dacból, szemben az egész világgal, amely azóta ugyancsak megboszulta magát.

Én mindenesetre ártatlan vagyok benne, ha megtette. Én ezt soha se kivántam; mi több: annak idején elmondtam neki az aggodalmaimat.

Ó, azt meg kell adnom neki, hogy igyekezett nem éreztetni velem, mik járnak a fejében! Soha se ismerte el előttem, hogy sajnálja, ami történt… ellenkezőleg, leplezni akarta ezt az érzést, még több figyelemmel, még nagyobb gyöngédséggel, mint amelyet valaha tanusitott.

De akárhogy iparkodott rejtegetni a gondolatait, nem tudta eltitkolni előlem, hogy mi az, ami a rossz óráiban foglalkoztatja. És ez még nagyobb terhet rótt rám. A figyelmét és a gyöngédségét viszonoznom illett, ugy-e?! A kötelesség is, a hála is ezt parancsolta. S minél világosabban láttam, hogy titokban szenved, annál inkább kímélnem kellett az ingerlékenységét. Annál inkább ügyelnem kellett, hogy – bár akaratlanul – még csak ügyetlenségből se okozzak boszuságot neki.

Pedig amugy is nehezemre esett: minden csekélységben hozzá igazodnom, folytonosan csak alkalmazkodni és megint csak alkalmazkodni.

A viselkedésem sohase tetszett igazán neki; más modorhoz szokott. És a társaságunkat megválogatni se volt könnyü. Azok az emberek, akik közt élnünk kellett, a legjobb szándékuk ellenére, minden mozdulatukkal, minden lépésükkel bántották. Még én magam is.

Utoljára már azt sem tudtam: kihez, hogyan, mit szóljak? Kivel szabad érintkeznem s miképen viselkedjem az „elfogadható“ emberekkel szemben? Hová lépjek, hogyan mozduljak, kire nézzek rá? – ugy, hogy ezzel neki ne szerezzek se érthető kellemetlenséget, se érthetetlen izgalmat.

Megmondom neked: furcsának, kicsinyesnek, bosszantónak találtam ezt a szegény volt nagyurat, aki sehogy se tud egyszerü Romanovics Mihály lenni, aki akor is egy nagyherceg szemével nézi a világot, amikor már nem élhet nagyherceg módjára.

Számitsd ehhez, hogy a nyugalmat meg a kényelmet már megszoktam, s ezek jóvoltát már ép ugy nem éreztem, mint a levegőét az, aki mindig a szabadban van.

Mit mondjak neked?! Nagyon hiányzott a régi szabadságom. Fogolynak éreztem magamat, mint Lillias a hideg csarnokokban.

Még jobban is meg tudnám magyarázni a lelkiállapotomat, de minek? Te kevésből is meg fogsz érteni.

Elég az hozzá: cifra kalitkában laktam, de minden uj nap és minden uj arc csak uj bosszuságot hozott neki is, nekem is. Ez utoljára engem is nagyon idegessé tett.

Meg kell jegyeznem: eszemben sem volt, hogy egyszer ki fogok törni. Bár az életem, kivált az utóbbi időben, majdnem folytonos idegeskedés volt, s bár minden uj nap mind több apró bosszuságot hozott, mindig azt mondtam magamban: „Hálásnak kell lenned iránta.“ Nem győztem inteni magamat: „Hálásnak kell bizonyulnod; ez a legkevesebb, amivel tartozol neki.“

Annak idején megfogadtam magamban, hogy soha semmit se fogok a férjem ellenére tenni. És fogadásomat hiven megtartottam – egészen a mult hétig. Nem mondom, hogy ez nagy önfeláldozásomba és sok gyötrődésembe került; de igenis, le kellett mondanom ezért sok mindenféléről, amit a szabadság- és kényelemszeretetem, vagy mondjuk: az önzésem megkivánt volna.

Azt hittem, mindig igy lesz. Rajta voltam minden hálaérzetemmel, minden bölcs átlátásommal és minden lelkierőmmel, egész türelmességemmel, hogy ez mindig igy maradjon. Reméltem ezt és sejtelmem se volt róla, hogy a házaséletünknek ilyen hamar vége fog szakadni. Nem számitottam rá, hogy a magamhoz hasonlónak vannak órái, amikor hiába minden bölcs átlátás, a véralkat kitör és pofon csufolja az észt.

Még csak egyet kell megemlitenem, hogy egész jelentőségében lásd azt a különben nem valami borzasztó jelenetet, amely a mult héten véget vetett a regényünknek.

A férjem, mielőtt elvett, igy szólt hozzám, azon a hangon, amelyben benne van, hogy mindezt nem fogják kétszer mondani, de annál inkább jó lesz megjegyezni:

– Kedves Róza… (talán te se tudod, édes Rollám, hogy engem az igazi nevemen Miller Rózának hivnak)… én az egész életen át csak egy dolgot kérek magától. Azt, hogy soha se tegyen nevetségessé a világ előtt. Amig ez nem történik meg, senkire se tartozik, senkinek semmi köze hozzá, hogy mit teszek, kit veszek el… erről a lépésemről csak magamnak tartozom számadással. De ha maga engemet valaha nevetségessé tesz a világ előtt; akkor én ostoba fajankó vagyok, aki nem tudta, mit cselekszik. Ezt az egyet soha se tudnám megbocsátani magának. És magamnak sem.

Csak annyit feleltem neki:

– Mindig hálás leszek.

Ugy gondoltam. Ez volt a szent elhatározásom; a fogadalmam, ha ugy akarod… És soha, a legnagyobb mérgemben se jutott eszembe, hogy egyszer meg fogom szegni ezt a fogadalmat, még pedig nem is nagyon sokára.

És most már elmondhatom azt a bizonyos esetet, amely visszavisz a variété-szinpadra.

Mit szólsz hozzá?!… Képzeld, megint egy automobil-kirándulás és megint Lillias!

Hol jártunk, kikkel, mellékes. Csak annyi tartozik a dologra, hogy nagyobb társaságban már esetefelé, a szakadó eső elől menekültünk be nyitott gépkocsijainkról egy kis fürdőhely étkező termébe, és mert az eső sokáig nem akart elállni, ott is vacsoráltunk.

Rosszkedvü voltam; idegesen rosszkedvü. Utközben észrevettem, hogy a férjem, mint már majdnem mindig, megint neheztel rám valamiért és nem tudtam, miért. Olyan szavakat szalasztottam-e ki a szájamon, amelyek férjemet a variété-szinpadra emlékeztették és fölingerelték, vagy a szemem egy-két Réaumur-fokkal nagyobb melegséget árasztott valamelyik közönbös emberre, mint amennyi ezt megillette volna? – nem tudtam kitalálni. Nagyon bosszantott, hogy ártatlanságomban nem is sejtem az okot s a férjem mégis elégedetlen velem; és ingerültté, durcássá, dacossá tett az a gondolat, hogy az efféle kellemetlenség már mindennapos. De türtőztettem magam.

Szerencsétlenségemre, az étkező teremben voltak, akik fölismertek bennünket – ami azokon a nyilvános helyeken, ahol hébe-hóba megfordultunk, ritkán esett meg velünk. Egyszerre nagy sugdolózás támadt a teremben és illetlenül kiváncsi szemek szegeződtek felénk, mint megannyi gukker, minden tartózkodás nélkül, mereven, kitartóan. Ez a férjemet mindig igen bántotta. Most is jól láttam rajta a hatást. Mert bár gyermekkorában – mint a „Gerolsteini nagyhercegnő“ Paul hercegét a komolyságra – alighanem őt is pofonokkal tanitották meg arra, hogy az embernek hogyan kell uralkodnia az arcán, én mégis csak jobban ismerem őt, mint más, s már a szemöldökéről is meg tudom itélni, hogy mikor haragszik… akárhogyan titkolja. És valahányszor kiváncsian szemlélgetik, a bosszusága oly nagy, hogy néha még a tekintetébe is kiül. Az idegen ugyan ilyenkor is csak nyugalmat láthat az arcán, de előttem azzal se tudja álcázni a dühét, ha a nagyon hidegvérü emberek tökéletesen nyugadt hangján szólal meg s ezen a megtévesztő hangon többet beszél, mint máskor, amikor jobbkedvü.

– Már előbb is haragudott rám… most dühös az egész világra… szép napjaink következnek! – szóltam magamban.

El tudtam képzelni, minő jelenetek és meddig – s ez a gondolat végképen elkeseritett. Most már én is dühös voltam az egész világra, csakhogy én nem tudtam uralkodni a rosszkedvemen, mint ő. Engem is pofonokkal nevelt Madame Clémentine, de nem az önuralomra.

A társaságunkhoz tartozóknak, akiknek végre is feltünt a kedvetlenségem, csak annyit mondtam, hogy rettenetesen fáj a fejem, s aztán sokáig nem szóltam egy szót sem. Amazok az út fáradalmainak tulajdonitották az idegességemet s békében hagytak. Rajnai bort ittak, még pedig elég sokat, s rajtam kivül mindenki – mégis én részegedtem meg, nem ők.

Mindezt azért beszélem el ilyen hosszasan, hogy egész sulyosságában lásd az esetet. Ha előbb igen jókedvünek mutatkozom, nagyokat iszom a többiekkel, s talán egy kicsit duhajkodom is – a botrány nem lett volna olyan nagy s a hiba nem olyan végzetes. Azt lehetett volna mondani: nem szoktam meg az ivást, hirtelen hajtottam le sok bort, tökrészeg lettem, jókedvemben nagyon is bele találtam mélyedni a mulatozásba, megártott a méregerős bor, nem tudtam, mit csinálok… De az ellentét eltitkolhatlan rosszkedvem, sokat hangoztatott fejfájásom, idegeskedésem, szótlanságom és a közt, ami következett, olyan nagy, olyan feltünő volt, hogy talán leginkább ez tette a dolgot ki nem menthetővé, helyre nem hozhatóvá.

Tehát, amig a többiek ettek és ittak, én pedig senkivel nem foglalkozva, hangtalanul ültem a helyemen s ugy nézegettem magam elé, mint aki már alig tudja türni a rosszullétet: a nagy étkező teremben valami fészkelődést vettem észre. A közönségnek az a része, mely sehogy se akart elunni bennünket, hol felénk, hol a velünk szemben lévő bejáró felé tekintgetett, amelynek szomszédságában elkeritett emelvény volt látható. Ezen az üres emelvényen máskor bizonyosan a zenekar szokott játszani, mert csak hangjegytartók voltak rajta. Az egyik szomszédomnak ugy tünt fel, mintha itt valamire készülődnének s kérdezősködött. Megtudtuk, hogy az emelvényen néhány perc mulva vándor zenészek fognak megjelenni s előadást tartanak, ezen a fürdőhelyen „először és utoljára“, amiért a jelenlevőktől csak néhány fillért kérnek, a fillérek számát rábizva „a közönség nagylelküségére“.

A vándor zenészek nemsokára elő is kerültek: négy muzsikus meg egy énekes. Oda néztem, remélve, hogy elszórakoztatnak s kiverik a fejemből a rosszkedvemet; nem képzeltem, hogy ez milyen alaposan sikerül majd nekik!

Az első pillanatban el kellett mosolyodnom: az énekes megjelenésén. Valami jelmez-féle volt rajta, amely egy kisé az indiai bűvészek, egy kissé az egyiptomi papok, de leginkább a clownok öltözetére emlékeztetett. Cirkuszi ruha és e fölött könnyü atlasz-köpeny, amelyen fekete selyemmel kivarrott kabalisztikus jelek láthatók… Milyen maskara!

De a derültségem csak egy pillanatig tartott: ahogy megnéztem az énekes arcát és alakját, már elkomolyodtam. Milyen szép férfi! Milyen daliás alak és milyen nemes tekintetü, égő, fekete szempár! Egyszerre nagyon megsajnáltam. Ez az arc és ez a termet másféle sorsra utalta volna… és szegénynek, egyik kis helyről a másikra kell kóborolnia, hogy filléreket szedhessen össze az utfélen… maskarába kell öltöznie, hogy fölkelthesse a nagyérdemü mob érdeklődését… estéről-estére tüdejeszakadtából kell harsognia, hogy kitányérozhassa a közönség „nagylelküségé“-t, mert hiszen ebből él, ezt koldulja!

És eszembe jutott, hogy valaha én is igy kezdtem, mielőtt a variété-szinpadra jutottam… mert nekem ez már szép hivatal, „szinekúra“ volt.

Amig a négy muzsikus valami bevezető zenét adott elő, folyton az énekest néztem, ezt az én fajtámból való szegényt… Milyen szép ember, milyen kár érte!…

Már kiverte a fejemből, ami előbb olyan kitartóan foglalkoztatott.

Aztán énekelni kezdett és a hangja mindjárt a szivembe nyilallott. Gyönyörü bariton hangja volt, érces, férfias timbre-ű, de mégis lágy, édes bariton hang… Csiszolatlan, nyers, igen kevéssé képzett bariton… de nekem annál jobban tetszett. Nem jó lábon állok a művészettel s nagyon szeretem a természetet…

René áriáját énekelte, s amikor az „Álarcos bál“ melódiái hallatára rosszkedvem végképen fölengedett, egyszerre rám pillantott; alighanem észrevette, hogy figyelmesen nézem. Mért ne vallanám meg neked, hogy ez a pillantás hatott rám?! Meg lehet becsülni a hozzánk való jóságot, szeretetet, barátságot… viszonozhatjuk is mindezzel s ezenfelül hálával, ragaszkodással… de vajjon ez kiöli-e belőlünk a szerelem vágyát? És ez, aki hirtelen olyan melegen tekintett rám, szép férfi volt s az én fajtámból való!… mert hiszen én se születtem biborban s én is tudom, mi a kóborlás… Hirtelen megvillantak a fejemben a régi emlékeim… az első édes csókok emlékei… s bizseregni kezdett bennem a szabadság-szeretet… a nosztalgia a mult után… az után a mult után, amelyben nem volt kényelmem, nem volt semmim, csak nyomoruságom… az után a mult után, amelynek nem volt egyebe csak tüzes csókjai!

Ó, a zene nagy keritő!

Senki se vehette észre rajtam a hatást, az első hatást vagy tíz esztendő óta… Eszembe jutott, hogy egy pillantással is rossz érzést okozhatok a jóltevőmnek s hogy nem szabad hálátlannak lennem. Abban a percben, hogy megleptem magamat, megszólalt bennem a kötelesség; azonnal másfelé néztem s más gondolatokat kerestem. Se a szemem, se az arcom nem árult el semmit; az előtt se, akinek a meleg tekintete az imént megtalálta az utat a szivemhez vezető ajtóhoz és kopogtatott rajta: az énekes se láthatott bennem mást, csak egy gyémánt-fülbevalós hölgyet, aki egyszerüen megnézte a szegény kóbor kóklert.

De nincs szerencsém, kedves Rollám, s akármennyire tele voltam jószándékkal, olyan meglepetés ért, amelynek hatása alatt végképpen elvesztettem az eszem.

Rövid közzene után megint az énekesre került a sor és – képzeld el megrezzenésemet, majd hirtelen felindulásomat! – már az első hangokból hallom, hogy az én énekesem Sorry áriáját kezdi énekelni! Sorry vajda könyörgő áriáját, azt a zenés esdeklést, amelynek a melódiája soha se juthat eszembe, soha se zümmöghet a fülemben a nélkül, hogy meg ne rezegtesse lelkemnek a legmélyén – az erdő, a szabadság, a cigányélet, a tüz, a szerelem himnuszát!

Hiábavaló volt minden jó szándékom, a fogadalmam, az a gondolat is, hogy bünt és esztelenséget követek el: nem állhattam meg, hogy az énekesre ne pillantsak; önkéntelenül, akaratom ellenére, valami nagyon hatalmas erő varázslatának engedve, pillantottam oda. A tekintetünk találkozott és ez az égő tekintet most már diadalmasan vonult be a szívembe. Mindjárt észrevette-e a hatást? – nem tudom. Annyi bizonyos, hogy az ária kezdetétől a végéig: csak nekem énekelt. Alighanem rögtön meglátta rajtam, hogy ismerem az áriát és hogy nagy gyönyörüség hallgatnom; eleinte talán csak ezért fordult felém… de később észrevehetett egyebet is, mert az ária hatása alatt a tekintetem egy cseppet se titkolózott többé.

Hogyan mondjam el, mi történt velem néhány perc alatt?! Ez az ária felkorbácsolt bennem minden érzést… a régóta mélyen alvó érzéseket is. És Sorry vajda még nem esdekelt, csak panaszkodott Lilliasnak, amikor én már őrülten szerelmes voltam a szép vándor énekesbe.

Már nem láttam benne a clownt, csak az indiai bűvészt vagy még inkább az egyiptomi papot, Isis papját. És ha clown, hát legyen clown! Csak annál inkább az én fajtámból való.

Milyen kár, hogy nem ismered ezt a könyörgő áriát! Ha tudnád, hogy milyen elérzékenyitően szólal meg benne a végtelen szomoruság, milyen szivrehatóan a szerelmes esdeklés, milyen vérperzselően a tüzes vágy s végül, amikor Lillias a szemével már elárulja a szerelmét, milyen magával ragadóan az ujjongó öröm – akkor megértenéd, hogy minden vérem pezsgett, forrott s szilajul keringett ereimben.

Ismét Lilliasnak képzeltem, éreztem magamat, Lilliasnak, akit bánatossá tett az egyhangu élet, a hideg környezet, az unalom és a visszavágyás a multba vagy nem tudja hová… Boldogan üztem el magamtól kellemetlen gondolataimat: az átélt boszuságok, keserüségek és izgalmak emlékét meg azt a reménytelenséget, hogy a jövő napokkal csak uj bosszuságok, keserüségek és izgalmak várnak rám… Jól esett ujra cigánylánynak tudnom magamat és látnom, hogy: igen, én vagyok az a Lillias, akinek a szerelmét könyörgik, az a Lillias, aki vár, egyre vár, mert a szerelmet várja!…

És, ime, Sorry vajda állott előttem, az égő tekintetü, szép, fiatal cigány, Sorry vajda, aki nem tűrheti, hogy a fajtájából való leányt az urinép elvigye magával! Mert, igen, el merte árulni a komédiás, hogy most csak nekem szól, a gyémántfülbevalós Lilliasnak… nem vette le rólam égő tekintetét s folyton felém fordulva énekelt… a pillantása is, a hangja is az arcába vágta az egész urinépnek, hogy vágyódik rám és a magáénak akar… kikiáltotta, csábító, édesszavú, izgatóan férfias baritonján, hogy az én szerelmemet könyörgi és el akar vinni magával… nem félt az urinép bosszuállásától.

Ellenállhatatlan erő hajtott, hogy feleljek neki. Megfelejtkeztem mindenről és mindenkiről. Megfelejtkeztem a fogadalmamról, Romanovics Mihályról, az egész uri társaságról s a nagyérdemü mobról… megfelejtkeztem róla: hol vagyunk, milyen megbotránkozást és kínos érzéseket okozok, arról is, hogy mik lesznek megfelejtkezésemnek a következései.

És a tekintetünk összeforrott.

Elképzelheted előkelő barátainknak a hüledezését. Meg azt, hogy micsoda szemeket meresztett rám a tisztelt tömeg.

De ez még nem minden. A nagyja még csak ezután következett.

Mikor Sorry könyörgő áriáját az ujjongó öröm hangjaival végzi, már nem voltam magamnál. S nem elégedtem meg azzal, hogy csak a tekintetemmel mondjak neki igent száz ember előtt… nem elégedtem meg azzal, hogy lélekben már összeforrtam vele az egész sokaság szemeláttára – ki kellett kiáltanom a világnak, hogy: történjék velem akármi, igen odaadom magamat neki! Meg voltam őrülve.

Nem védekezem előtted azzal, hogy nem voltam beszámitható állapotban. Ha szépiteni akarnám a dolgot, azt hazudhatnám, hogy sokat ittam. Nem igaz. Csak a szerelemtől voltam mámoros; csak a cigányvér tört ki belőlem. Igenis, megvillant a fejemben, mielőtt elkövettem, amit többé nem lehet jóvátenni, nemcsak megvillant a fejemben, tisztán láttam, hogy mit cselekszem s hogy mi lesz ennek a következése, tudtam, hogy azzal, amit tenni készülök, elrugok magamtól kényelmet, nyugalmat, jólétet, mindent!… és mégis meg kellett tennem, amit tettem. Felelnem kellett neki szóval is, meg kellett mondanom neki mindenki hallatára, hogy: igenis, kész vagyok elhagyni mindent, gazdagságot, jólétet, urinépet… megyek vele akárhová visz… ha akarja: az erdőbe, ha akarja: a vásári bódéba!… megyek a rég várt boldogság után!… megyek ezzel a szép, ifju cigánylegénynyel, aki az én fajtámból való!

Az eszem ugy nyöszörgött, mint egy kis kutya… de a vérem ugy parancsolt, mint ahogy az elemek parancsolnak.

Ugy tünt fel előttem, mintha maga a mindeneket fentartó szerelem, mintha maga az örökkévalóság szólitott volna.

Varázslat hatása alatt állottam, mint Lillias; az égő tekintet és a szivemet át meg átjáró, megreszkettető, összerázó hangok bűvölete leigázta az akaratomat. Oda voltam az elérzékenyedéstől, a szerelmi mámortól, a szerelmi boldogságtól.

Szóval, mikor Sorry befejezte a könyörgő áriát, egy másik hang csendült fel, csak ugy, mint az operában: a Lilliasé.

Lillias a cigánynótával felel: