TÉLI SPORT.
I.
Január hónap közepén az Engadin leghiresebb, legszebb és legmagasabb helyén, Saint-Maurice-ban, gondtalanul, vigan – olyan vidám lélekkel, mintha mindannyian gyermekek volnának – mulatoznak a föld urai.
Már december eleje óta folytonos a fejedelmi családok jövése-menése. A szálló-tulajdonosok régóta nem láttak ilyen szapora „királynapok“-at. De a nagyuri társaság most sokasodott el a legjobban. Mióta valamivel bővebben hull a hó, az élni siető előkelők nem költöznek tovább, vándor fecskék gyanánt, hanem heteket, a legtöbben hat-nyolc hetet töltenek a hó Eldorádójában.
Európának majdnem mindegyik udvarát képviseli egy-egy fejedelmi család. Gyermekeikkel és sok emberből álló kiséretükkel szinte számosabban vannak, mint a többi vendég, mint a kisebb rangu előkelőségek és a pénzvilág conquistadorai.
Ott van a legujabb királyságnak, Albániának első uralkodója, Theodor (régebben Hohenstauffen Egon herceg). Ott van, inkognitóban, Solferino gróf néven, a nagy-illyriai trónörökös, feleségével, aki most a Montblanc hercegnője cimet viseli. Ott van: Nikolájevics Athanáz nagyherceg és felesége, Aglája nagyhercegné, egykoron Lippe-Detmold legszebb virága, akinek királynői szépségét még nem kezdte ki az idő. Ott van: Asztolf porosz királyi herceg és felesége, Emanuela királyi hercegné, meg Arvid dán koronaherceg és felesége, Mária Immaculata koronahercegné; ott van a norfolki herceg, egész családjával, a barcellonai gróf és leánya, Diana hercegnő; ott van Frithiof svéd herceg és felesége, Gunda hercegasszony, Erich, a gerolsteini nagyherceg és ott van végül két Reuss herceg is, akiket az ujságok most csak igy szoktak emlegetni: „stb.“ vagy „és még mások is“.
A nagyrangu uraságok délelőtt tizenegytől egyig és délután háromtól hatig mindig sportdresszben vannak; nemcsak az urak, hanem a hölgyek is. És a saint-maurice-i sporttér majdnem egész nap hangos az utolsó félistenek vig lármájától.
Saint-Maurice-ban külön pálya van a bobsleigh, s külön pálya a skeleton-ok számára. Amig világos van, akárhonnan nézelődöl és akárhová tekintesz: mindenütt gondtalanul játszadozó, felnőtt gyermekeket látsz; egyfelől a bob-ok és toboggan-ok, másfelől a skeleton-ok indulnak utnak; emitt korcsolyázókat és hockey-játékosokat látsz, amarra a ski hiveit.
Sokszor a késő est se csöndes, s kisebb-nagyobb társaságok még éjfél tájban is vigan szánkáznak a kitünő utakon.
Annak, akinek a tüzelő nem ad gondot, nincs szebb, mint a tél. Semmi se szebb és semmi se egészségesebb a télnél.
S a föld urai, az utolsó félistenek, vigan játszadoznak. Örülnek az életnek.
II.
Ebéd után, este nyolctól kilencig, a kis hercegek közül a nagyobbacskák találkozni szoktak a „Bob“-klub egyik nagytermében.
Legfelső elhatározásokból történik igy.
Hadd barátkozzanak össze egy kicsit, amig minden utógondolat nélkül barátkozhatnak. Később ugy is egyre jobban elválasztják őket az érdekeik. Tanulják meg idejekorán, hogy össze kell tartaniok, ha nem akarják, hogy a népeik sorra megegyék őket.
Most még abban a korban vannak, a mikor legkönnyebben megérthetik egymást; a mikor kevés kell hozzá, hogy az ember barátságot kössön.
Különböző koruak, de a legnagyobbik sem érte el még a tizenhatodik évét; s a legkisebbik éppen tizenkét esztendős.
Az volna a rend, hogy sohase maradjanak felügyelet nélkül. De a különböző rendü és rangu felügyelők is emberek. Végre is, nincs unalmasabb és kellemetlenebb társaság, mint egy nagy csapat kamasz, – akárhonnan keltek ki. Aztán ez a legkedvezőbb idő, a mikor a bármily cimü és rangu felügyelő ur egy kis kaland után járhat. Ha sorra megszökdösnek, van rá egy és más mentségük és ürügyük persze még több.
A kis hercegek most is magukban vannak, mint rendesen. Nem bánják, sőt jobban szeretik igy. Már vannak közölni valóik, amelyeket nem szivesen kötnek a felügyelők orrára.
A kisebbik fiuk egyelőre diabolót játszanak. A néha táncteremnek is használt nagy klub-szoba igen alkalmas erre a célra.
Az egyik sarokban, belesüppedve egy roppant karosszékbe, tizenöt-tizenhat éves, görnyedt mellü fiu ül. Az ölében nyitott könyvet tart; olvas.
Ezt a fiut nem szeretik a többiek s a háta mögött az Ember-nek csufolják.
Miért?
Ez a fiu Pál nagyherceg. Nikolájevics Athanáz nagyhercegnek első házasságából született harmadik fia. De a többiek ugy tudják, hogy Pál nagyherceg az életét egy orvosnak köszönheti; s a nagyuri fiuk minden e félét kitünően tudnak.
A gúnyos elnevezés azt akarja mondani, hogy ez nem olyan, mint ők; ez csak ember, egészen egyszerüen ember.
Pál nagyherceg közelében négy nagyobbacska fiu beszélget. Tizennégy-tizenöt esztendősök.
– Hogyan van az, – kérdezi Amadeo herceg, a barcellonai gróf fia, a kis svéd hercegtől, aki mindössze három nappal ezelőtt érkezett, – hogy te csak most tanulsz meg korcsolyázni?
– Azért nem tudok korcsolyázni, – felel a kis svéd – mert mi eddig minden telet Cannesben töltöttünk, amióta csak megszülettem. És tudod, hogy ott soha sincs jég.
– Pedig nálatok, otthon – szól Albert herceg, a norfolki fia – van jég és hó elég. De talán havat is csak most látsz először?
A görnyedt mellü felnéz a könyvéről és odaszól a kis svédnek:
– És egyáltalán láttad-e már valaha a hazádat? Vagy folyton csak költöztök, amerre jobb, a szezón szerint?
Nem felelnek neki. Már megszokták rosszakaratu, szuró szavait és nevetésének gúnyos rikácsolását.
A kis svéd helyett az egyik diabolo-játékos, aki éppen arra ugrál, akar értekezni a görnyedt mellüvel.
– Micsoda könyv van előtted? – szólitja meg.
Hanem amaz hamarosan lerázza a nyakáról.
– Ne nyulj hozzá; kinaiul van. Valami Marx irta.
A diabolo-játékos odább áll. Kiderül, hogy a kiváncsiság nem gyötörte valami tulságosan.
A négy nagyobb fiu ezalatt tovább beszélget.
– Rossz esztendőben jöttél ide először.
– Miért?
– Mert nem akar esni. Már három hete, hogy nem kaptunk havat.
– A tavalyi is rossz esztendő volt, de az idei még rosszabb.
– Messziről kell hozatni a havat, mert különben lehetetlen volna fentartani a pályát.
– És mire idehozzák, a hó nagyobb része elolvad.
– Persze megolvasztja a nap.
– Éjjel kellene szállitani.
A görnyedt mellü megint megszólal:
– Ne féljetek. Van ember, aki szállitsa. És ha a kilenctizedrésze elolvad, van munkáskéz elég. Majd hoznak tizannyit mindenfelől. Annyi az ember, mint a nyű.
A norfolki fia nem állhatja meg, hogy oda ne szóljon neki:
– Mi bajod mindig a munkás kezekkel?! Neked nem kell havat szállitanod. Mi közöd a dologhoz és mit törődöl velük?!
Az Ember gunyosan nevet:
– Hát persze, akkor nem kell törődnöm velük!
A kis svéd elbeszéli, mennyire gyönyörködteti őt ez az uj mulatság s a másik három vitatkozni kezd, hogy melyik sport jár a legtöbb élvezettel.
– Nekem a skeleton.
– Én nem tudok a sportok közül választani. Csak sport legyen. Nekem minden sport egyformán kedves.
Amadeónak a sportról a sportsman-ek jutnak eszébe s magasztalni kezdi azt a merészséget és hidegvért, amelyet Arvid, a dán koronaherceg tanusit.
– Annyi bizonyos, – mondja a norfolki fia – hogy nincs a klubnak egy tagja se, aki ne csodálná az ő halálmegvetését, de…
És vitatkozva dicsérgetik, mindegyik azt, akiről igy emlékeznek meg: „nekem ő az ideálom a sportban“.
– Én is szenvedélyes sportsman leszek – buzdul fel egyszerre Ernő, a kis porosz herceg. – Nincs szebb, mint szenvedélyes sportsmannek lenni. Ez a leggyönyörübb foglalkozás. Ebben fejtheti ki az ember legjobban az erejét és az ügyességét; ezzel vivja ki a nők bámulatát és mindenkinek a tiszteletét; és ha az ember kiváló tud lenni a maga sportjában, különösen, ha több sportban tud kiváló lenni, ez a legdicséretesebb dolog a világon.
– Hát mi az ördög lennél egyéb, mint szenvedélyes sportsman! – szól közbe Pál nagyherceg. – Valamit mégis csak kell csinálni! Hiszen nem fekhetel a hátadon egy egész életen át!
– Világos, – vág vissza Albert herceg – nem lehet mindenki orvos. Még vannak akik addig találják az életet a legszebbnek, amig az ember az életével játszhatik. És alighanem ezek a legkülönbek.
A görnyedt mellü nem felel.
– Igen, veszi át a szót a norfolkitól a barcellonai – a legszebb az életben az életveszedelem és ezt a szépséget sohase érzi át jobban az ember, mint ilyenkor, a mikor a természet a legridegebbnek látszik, a mikor hó takarja a veszedelmeket, a mikor a csipős hidegben, az éles, tiszta levegőn az ember megkettőzött erőt érez magában, a mikor ha egész nap odakinn vagyunk a szabadban, gyorsabban kering a vérünk…
– Az élet mindig nagyon szép! – lelkesedik a fiatal svéd.
– Igen, nagyon szép, – morog a görnyedt mellü – de csak addig, ameddig amazok megengedik, hogy ilyen életet élj! Hanem, ha majd azok nem fogják megengedni!…
Nem kérdezhetik meg tőle, hogy kiket gondol, amikor „amazok“-at emlegeti; valaki belép a terembe s azonnal magára vonja a figyelmet.
A valaki: András, balkáni herceg, egy tizenöt éves fiatalember, az albán király másodszülött fia.
III.
– Hallottátok, mi ujság? – szól a balkáni herceg. – A nagypapát ma délután, mikor autóján haza igyekezett, bombával felrobbantották és megölték. Ugy szedték össze a holttestét, nem tudom, hány darabban.
A balkáni hercegnek a teste nem remeg az izgatottságtól. Az arca meg éppen tökéletesen nyugodt. Néha jó, ha az embernek aranyból van az állkapcája.
A „nagypapa“ délelőtt még Macedónia koronás királya volt. A meglepő hirt senki se akarja elhinni. A balkáni herceget kérdésekkel rohanják meg ifju barátai.
– Honnan tudod?
– Ki mondta?
– Hiteles értesités érkezett?
– Bizonyos, hogy nem hazugság az egész?
– Nekem Gusztáv mondta, – feleli a balkáni herceg, – Gusztáv, az öreg komornyik. Látta a sürgönyt. Különben már mások is beszélik. Ugy látszik, illetékes helyről jött a sürgöny.
Valamelyik kis diabolo-játékos Gusztáv nevének hallatára elneveti magát. Máskor a többiek is nevetnének. Gusztáv, az öreg komornyik, szakasztott mása Erichnek, a fiatal gerolsteini nagyhercegnek, leszámitva azt a csekély különbséget, hogy nem őszült meg annyira, mint a fiatal nagyherceg – és ez a bámulatos hasonlatosság a derünek olyan kiapadhatatlan forrásává lett, amelyet a Saint-Maurice-ban időző fiatalság nem győz eléggé méltatni.
A diabolo-játékosokat különben ez a nagy ujság se zavarja ki mulatságukból. Csak a nagyobb fiuk bujnak össze egy kissé tanakodni.
– Szegény nagypapa, – szól a balkáni herceg, – neki talán jobb igy!… Mikor az embert üvegcsövön táplálják, mikor az ember üvegcső nélkül már nem tud élni… bizony Isten, jól járt. De nekünk most hirtelen haza kell utaznunk a temetésére. És éppen most, amikor a legjoban mulatunk! Micsoda malőr! Alig egy félórája, megint kövér pelyhekben hull a hó… három hét óta először!… Milyen gyönyörü napunk lett volna holnap! Kár!
– És éppen most, – szólal meg Pál nagyherceg – amikor otthon olyan kedélytelen állapotok vannak!
– Eh, – felel a balkáni herceg – először is, soha sincs az ember jobban bebiztositva, mint közvetlenül a merényletek után…
– És aztán farkasszemet nézni az életveszedelemmel, van-e ennél nagyobb gyönyörüség! – gunyolódik az ember.
Egy pár pillanatig hallgatnak. Aztán Amadeo herceg szólal meg:
– Csak azt nem értem, hogy még nem unták meg!… Hiszen alig hogy elkövették a merényletet, már szijjat hasitanak a hátukból! És ők ezt jól tudják előre. Aztán meg mit érnek az önfeláldozásukkal? Nyomban uj ember lép a meggyilkolt helyébe és semmi sem változik.
– Hja, ők igy mulatnak! – mondja az Ember.
– Tőled kitelik, hogy igazat adsz nekik – szól a norfolki fia.
– Nem. Csak értem őket – vitatkozik az Ember. – Meg tudom magyarázni magamnak, ha nem tetszik nekik, hogy vannak szerencsések, akiknek az egész élet csak folytonos játék, és akik ezt a szerencsét az ő bőrükből vasalják ki. Ha kinézek az ablakon, itt a hegytetőn csupa olyan embert látok, akik örökösen csak uj meg uj játékokon törik a fejüket. Szolgálatukba veszik a feltalálókat… még a feltalálókat is lefoglalják maguknak… eszeljék ki, hogyan lehetne minél többet és minél változatosabban mulatni, többet és változatosabban, mint valaha ember mulatott. A mulatság-vágyuk telhetetlen, kielégithetetlen; minden uj kieszelés csak uj vágyakat olt beléjük. Az igényeik sohase voltak se mohóbbak, se határtalanabbak. Pedig a módjuk, az kevesebb, mint valaha. És mégis, a helyett, hogy engednének a követeléseikből, a helyett, hogy megalkudnának a körülményeikkel, az időkkel, és megadnák magukat a kérlelhetetlen sorsnak, csak egyre telhetetlenebbek, csak egyre mohóbban szomjazzák azokat az érzéseket, amelyeket valaha a félistenek érezhettek, ha ugyan valaha voltak ilyenek. De, terringettét, ennyi félistent nem tud eltartani a föld! Odalenn, a mélyben, a szurtos emberek egyre többet izzadnak és egyre nehezebben szuszognak. Pedig szerényebbek volnának, mint ti. Nem jut eszükbe széles jókedvükben, hogy játékot keressenek még az életveszedelemben is; egyszerüen élni akarnának, ha lehetne. De mig ti nem fértek meg a bőrötökben, amazokat nem hagyják meg a bőrükben, hanem kirázzák belőle őket. Szóval, meg tudom magyarázni magamnak, hogy ha András nagypapájának még több és még több pénz kellett a még több játékra, a még több mulatságra, hát nem tetszett nekik, hogy ezt a még több pénzt és még több pénzt éppen tőlük kérte. Mit törődtek ők azzal, hogy ez nem éppen a nagypapának kellett, akit már csak üvegcsövön lehetett táplálni?!…
– Hagyjátok Pált – szólt a barcellonai. – Már megint kinaiul beszél.
*
Másnap az albán király családjával és kiséretével elutazik. A többiek ott maradnak és már kora reggel boldogan sietnek ki a sporttérre.
Örülnek a frissen esett hónak.
Mintha semmi se történt volna. Egész nap hallatszik vig lármájuk a hegytetőn s a hótakarta lejtőn sebesen siklanak lefelé a bobok és toboggánok.
És odalenn, a mélyben, csak dübörög, egyre dübörög valami.