AZ ÖRÖKSÉG.
I.
Bojtárék a legboldogabb emberek voltak az egész Krisztinavárosban, mindaddig a napig, amikor megtudták, hogy Bojtárné, váratlanul, egy vagyont örökölt.
A Krisztinaváros népessége elég nagy; meglehet, hogy sok boldog ember lakik benne. Egyikük se lehetett boldogabb, mint Bojtárék. Szerették egymást; volt egy gyönyörü kis leányuk; a kenyerükre bizton számithattak s ezért a kenyérért Bojtárnak nem kellett tulságosan sokat dolgoznia. Aztán meg csupa apró, könnyen elérhető dologra vágyakoztak s ugy látszik, a boldogság főképpen attól függ, hogy az embernek minél több olyan vágya legyen, amely hamar teljesedhetik. A boldogsághoz kevés kell.
De a boldogtalansághoz még kevesebb.
Akkor este, mikor a közjegyző levele megérkezett s tudatta velük, hogy a nagynéninek majdnem az egész vagyonát Bojtárné örökölte, – egy negyedóráig részegek voltak az örömtől, különösen Bojtárné. A nagynéni tulajdonképen csak távoli rokon volt; annyira távoli rokon, hogy lakni is távol lakott tőlük. Alig ismerték ezt a derék öregkisasszonyt; mikor annak idején a halála hirét hallották, meg se kellett siratniok. S a gazdag hölgynek nagy rokonsága volt; olyan rokonai is, akik minden tekintetben közelebb állottak hozzá, mint Bojtárék. Azért sohase remélték ezt a szerencsét; még csak nem is gondoltak rá. Gyanitották, remélték, hogy talán Bojtárnéról is meg fog emlékezni a végrendeletében, de hogy Bojtárnét teszi a főörökösévé, ezt nem is álmodták.
A meglepő ujság, a hirtelen öröm egy negyedórára mámorossá, szinte kábulttá tette Bojtárnét, s egy darabig Bojtár is nagyon jókedvü volt, mert az ember néha nem tudja, hogy tulajdonképen mi az, a minek ész nélkül örvendez. Aztán még egy másfélóráig zavartalanul örültek. Miután előbb egy kicsit agyoncsókolták a kis lányt, lefektették, – hogy soha többé ne dédelgessék ugy, mint eddig tették. És átadták magukat az édes álmodozásnak. Koccintottak a medve bőrére; terveket szőttek és levegő-várakat épitettek. Két óra multán megszokták, természetesnek találták az uj állapotot. Bojtárné nem csodálkozott többé; ugy gondolt a végrendelkezésre, mint magától értetődő dologra; sőt ugy tetszett neki, mintha mindig gazdagok lettek volna, mintha már gazdagon jött volna a világra. Bojtár elrévedezett s furcsállotta, hogy már nem tud eléggé örülni.
Még nem mult el három óra azóta, hogy rájuk szakadt a váratlan öröm s már megjelent házukban az a vendég, akit még nem ismertek a Gond.
Vajjon egészen rendben van-e a végrendelet?!… És ha egészen rendben van is, nem fogják-e megtámadni azok a rokonok, akiknek semmi esetre se fog tetszeni?! Nem lesznek-e e miatt kellemetlenségeik, bosszantó pöreik?!
Mikor ez eszükbe jutott, egy darabig szótlanok lettek.
– No, gyere, ülj az ölembe! – szólt Bojtár.
Abban, amit Bojtár kivánt, nem volt semmi szokatlan. Ha Bojtárné nem feküdt betegen, – pedig a legegészségesebb asszonyok közé tartozott, – minden este megtörtént, lefekvés előtt. Mióta összekeltek, leszámitva a kis leány megérkezésének az időszakát, mindig ez volt az egyforma napok egyforma programmjának befejező pontja.
És most Bojtárné még se találta helyénvalónak Bojtár teljességgel nem szokatlan kivánságának a teljesitését. Nagyon elfoglalták a gondolatai.
– Legyen eszed, – szólt. – Már is sokkal tovább maradtunk fenn, mint rendesen. És ne felejtsd el, hogy reggel nyolckor a közjegyzőnél kell lennünk. Legkésőbb hat órakor fel kell kelnünk, hogy nyolcra oda érjünk. Nagyon kevés időnk van aludni.
– Olyan furcsa vagy! Mintha nem is örülnél. Miért gondolkoztál el ugy?!…
– Azon gondolkoztam, hogy mit emlegeted a rokonságot?! Hát ha pör lesz, legyen pör! Bosszantani akarsz, hogy kellemetlenségeket jósolsz?! Azt akarod, hogy ne örüljek?!
– Neked jutott eszedbe, hogy formahiba lehet a végrendeletben. És azóta olyan vagy, mint akinek az orra vére folyik.
Már veszekedtek.
Lefeküdtek és hajnalig nem tudtak elaludni, annyira izgatták őket a gondolataik.
Bojtár, amikor észrevette, hogy a felesége nem alszik, egypárszor megszólalt:
– Ébren vagy?
De az asszony ilyenkor ugy tett, mintha aludnék. Azt akarta, hogy legalább az ura kipihenje magát; különben is csak zavarta volna minden, amit nem ő maga gondol…
Hat órakor kialudatlanul, fájós fejjel ébredtek fel. Amig a közjegyzőhöz el nem jutottak, mind a ketten lázasak voltak. A közjegyzőtől bosszusan jöttek el. Pedig a közjegyző nem mondott semmi aggasztót, csak éppen – nem nyugtatta meg őket, ahogyan óhajtották.
Egész nap majd eldőltek a fáradtságtól. A nekik nagyon szokatlan kialudatlanság szinte beteggé tette őket. Nem volt étvágyuk s valami nagy levertséget éreztek. Bojtár alig tudta elvégezni a hivatalos dolgát; Bojtárné délután egy pár órát aludt s ez még idegesebbé tette.
Még soha se foglalkoztak a kis lányukkal olyan keveset, mint ezen a napon. A rendkivüli dolog, a fáradtságuk, a rosszkedvük természetesnek tüntette föl előttük, hogy kivételesen rábizzák a cselédre.
Este se tudtak szabadulni a rosszkedvüktől. Még nem volt nap, hogy ilyen keveset szóltak volna egymáshoz.
Alig várták, hogy kipihenhessék magukat. És vacsora után most már Bojtárnak se jutott eszébe, hogy az ölébe hivja a feleségét. Örült, hogy aludhatik.
Ha tudta volna, ha csak sejti is, hogy ez a nap előképe volt a jövőjének, hogy ezentul izgalom, sietség, idegeskedés, fáradtság, láz, bosszuság, kialudatlanság, fejfájás és rosszkedv lesz az egész élete, – aligha aludt volna olyan mélyen.
II.
Csakugyan volt egy kis baj a végrendelettel… Formahiba ugyan nem volt benne, hanem azért a kitagadott rokonok mégis megtámadták. Nincs az a végrendelet, amelyet meg ne lehetne támadni, ha az ember jó ügyvédet választ.
A kitagadottak azzal hozakodtak elő, hogy a nagynéni már nem volt épeszü, amikor a végrendelet kelt.
A tanuvallomásokból és az iratokból ugyan az derült ki, hogy a nagynéni azért tagadta ki a közelebb állókat, mert megharagudott rájok és megutálta őket, – de ez még nem zárta ki azt, hogy ha nem is látszott őrültnek, azért mégis őrült lehetett.
A pör azt is valószinüvé tette, hogy a nagynéni azért tette általános örökösévé a legritkábban látott hugát, mert ez volt az egyetlen rokon, aki sohase boszantotta meg, aki nem lesett az örökségre, és mert a nagynéni – ha életében, kényelemszeretetből, nem is árulta el – halálában egy kissé meg akarta torolni, hogy a közelebb állók meglehetősen türelmetlenül tuszkolták kifelé a világból.
De még ez se volt bizonyiték.
És az a kérdés, hogy hát csakugyan meghibbant elméjü volt-e a nagynéni abban az időben, amikor a végrendeletet irta? – ez a kérdés nyereségvágyó emberek zsákmánya lett.
A nagynéni, mint minden öreg kisasszony, azok közé az emberek közé tartozott, akiknek minden apró idegeskedését a holta után a legbölcsebbek se tudják tisztára kimagyarázni. Voltak furcsaságai, bogarai és rigolyái. Olykor, ha valaki hatni tudott a szivére, állhatatlannak és lágylelkünek mutatkozott; máskor makacsul rideg tudott lenni, kivált ha észrevette, hogy csak a pénzére pályáznak.
S az ügyvédek minden követ megmozgattak, a szakértők pedig, jó pénzért, előszedték minden bölcseségüket.
Kikutatták, hány bolond és iszákos találkozott a végrendelkező népes családjában, s felderitették, hogy a nagynéni kisleány korában milyen kevéssé kedvelte a komoly szellemi munkát, s milyen kevéssé idegenkedett a hisztériára valló, apró hazugságoktól.
Temérdek szakértő vonult fel, akik roppant tudományt fejtettek ki, s a nagynéniről annyi értékes megfigyelést gyüjtöttek össze, amennyinek a segitségével őrültnek lehetne nyilvánitani magát Goethe János Farkast is.
Még igy is meglehetősen homályos maradt, hogy vajjon a nagynéni csakugyan bolond fővel tagadta-e ki a felpereseket?
De ami a dolog világosságából hiányzott, azt az ügyvédek buzgalommal pótolták.
S ezzel a nagy buzgalommal szemben Bojtárék nem igen tudtak védekezni.
Eleinte tulságosan biztak ügyüknek az igazságában. Takarékoskodtak, mikor az ügyvédválasztásról volt szó. Vonakodtak attól, hogy megosztozkodjanak a sok örökséglesővel. Nem akartak olyan fegyvereket használni, aminőket az ellenfeleik, akik egy cseppet se válogattak az eszközökben. A hangulatkeltés merészebb módjaitól is megriadtak. Elmulasztották azoknak a megtévesztett embereknek a felvilágositását, akiknek valami befolyásuk volt a pörben. Elmulasztották a nem tiszta fegyverekkel harcoló ellenfeleknek a megfenyegetését. Elmulasztották a vakmerővé vált ellenségeknek a leszerelését, megrettentek attól a gondolattól, hogy büntetőpörökkel védekezzenek. Később, mikor már látták, hogy baj van és hogy a legokosabb volna kiegyezni, nem akarták a jussuk nagy részét sápul adni oda az ügyvédeknek. És az utolsó napig egyre bizakodtak ügyüknek az igazságában.
Tizenkét évig tartott a pörösködés. Az első fórumon ők nyerték meg a pört, a másodikon az ellenfelek, a harmadikon megint ők. De az anyaper sok kis pert fiadzott, s utóbb az ellenfelek, perujitást csikarva ki, elülről kezdték az egészet. És megint váltakozó szerencsével folyt a harc.
Ez alatt a tizenkét év alatt Bojtárék nem éltek. Korán keltek, későn feküdtek le, s enni nem értek rá. Amikor csak tehették, a pörük dolgában szaladgáltak, hol erre, hol arra, mindenfelé. Többet fáradtak ebben, mint minden egyéb dolgukban, mint abban, amiből éltek. És pörük sürün hozta az izgalmakat; alig heverték ki az egyiket, már jött a másik. Ezeket az izgalmakat alaposan ki tudták szenvedni. Folyton a pörükről beszéltek; folyton azon tanakodtak, hogy mit kellene tenni, s mit mulasztottak el. Ezek a tanakodások aztán rendesen azzal végződtek, hogy szemrehányással halmozták el egymást, s órákig veszekedtek. A kis lányukkal foglalkozni egyre ritkábban maradt idejök; mindjobban rábizták előbb a cselédre, aztán a kisasszonyra. Lassanként attól is elszoktak, hogy egy-egy jó szót szóljanak egymáshoz. A szavaik mind élesebbeké váltak; ha megharagudtak egymásra, a haragjuk tovább tartott; ha kibékültek, mind rövidebb ideig maradtak békében. Csatáik nyomokat hagytak lelkükben; mind hidegebb szemmel néztek egymásra; egyre gyakrabban történt, hogy szinte idegent láttak a másikban; már többször kerülték, mint keresték egymást. Szóharcuk néha féléjszakákon át ébren tartotta őket. Aztán fáradtan, megtörten feküdtek le, s kialudtalanul, fájós fejjel, leverten ébredtek föl, hogy ujra kezdjék a lázas szaladgálást, az ujabb és ujabb izgalmakat, a folytonos idegeskedést.
Bojtárban néha föltámadt a józanság.
– Miért gyötörjük el egymást – kérdezte ilyenkor, – ezzel az átkozott pörrel? Mi szükségünk erre a vagyonra, amely talán soha se lesz meg?! Megvoltunk nélküle és boldogok voltunk: meg vagyunk nélküle ma is; mért rontjuk meg az életünket miatta?! Mi egyebünk hiányzik, mint ez a vagyon?! És volt idő, egy boldog idő, amikor nem is gondoltunk rá! Amink ma hiányzik, annak hiányát valaha nem éreztük!… Nem is tudtunk róla!…
Bojtárné vállat vont.
III.
Egyformán szenvedtek e pör miatt, de nem egyformán gondoltak rá.
Bojtár már rettegett, ha egy-egy ujabb irás érkezett: egy-egy ujabb izgalom!…
S megvallotta magának, hogy ha csak rajta állana, szivesen lemondana minden követelésükről egy kis békességért.
Bojtárnénak ellenben a szivéhez nőtt a pör.
Ugy ragaszkodott a jogához, mint az élethez. Ez az ő igazságos követelésük, az a természetes előrehaladásuk, amelyre minden teremtett lény törekszik, amelyről nem mondhat le az, akiben igazi életerő van, aki megérdemli, hogy éljen!
Rögeszméjévé vált, hogy meg kell nyerniök ezt a pört. Nem tudott egyébre gondolni. Nem nyughatik addig, amig meg nem nyerik. Ami az övé – az az övé…
Gyöngének, erélytelennek, gyámoltalannak tekintette a férjét, mióta látta, hogy ez nem ugy gondolkozik, mint ő.
– Ha én férfi volnék, – sóhajtozott magában.
Ő, ő nem sajnált semmi fáradtságot és szivesen kiállott minden izgalmat, ha a pörről volt szó. Mig a férje!… Az csupa kényelemszeretet, csupa hanyagság, csupa erélytelenség, csupa pipogyaság!
Meg volt győződve róla, hogy eredményesebben is védhették volna az érdekeit, s hogy csak rajtuk mult, ha még eddig nem tudták kivivni a sikert. És ezért a férjét okolta. Hosszas tanakodás után, közös elhatározással tették meg minden lépésüket – s ezt a közös elhatározást néha ő maga erőszakolta ki, – de azért minden elkövetett hibát a férje rovására irt. Annak ezt jobban kellett volna tudnia; a férfinak mindehhez jobban kellene értenie.
És minél kétségesebbé vált a győzelem, minél inkább kezdte veszteni a bizalmát, annál jobban elidegenedett a férjétől, aki, ime, nem tudja megvédelmezni az ő jogos érdekeit!
Tehetetlenségük érzete nem az egész világ, hanem ez ellen az ember ellen lázitotta föl. A velök szemben sikerrel küzdő gonoszok, minthogy eredményt értek el, tiszteletet gerjesztettek benne, szinte tetszettek neki; de mindjobban megvetette ezt az embert, akit, ime, el lehet tiporni!… vagy aki olyan ostoba, hogy elszenved bárminő igazságtalanságot, mert nem akar azokkal a fegyverekkel élni, amelyekkel az ellenfelei!
Vad elkeseredés vett rajta erőt s néha ugy elfogta a kétségbeesés, hogy órákig azt forgatta a fejében: nem, nem állhatja tovább ezt a hiábavaló küzködést, ezt a vergődést, meg kell ölnie magát!
Ezek a fellobbanások nem voltak veszedelmesek, s utánuk, kivált ha jól kidühönghette magát, egypár napra lecsillapodott. De minden ilyen fellobbanás után uj meg uj keserüség maradt lelkében, s a felgyülemlett sok keserüség csakugyan valami nagy válsággal fenyegetett volna, ha az örökös perpatvarban nem talál levezető-csatornát.
Még most is meg-megbékéltek néha, de mind több és több órája volt, amikor valósággal gyülölte a férjét.
Bojtárt pedig ez a sok perpatvar még joban ingerelte, mint az a tudat, hogy hiába küzködnek.
Nem tudta, mit átkozzon inkább: azt az átkozott végrendeletet-e, vagy ezt a szörnyü konogságot, amelylyel felesége sehogyan se érvényesithető jogához ragaszkodik, ezt a minden percüket megmérgező önfejüséget, amely annyira megrontotta az egész életüket?!
Nem győzte káromolni magában ezt a rettenetes, oktalan, értelmetlen rögeszmét, amely nem ad helyet semmi más gondolatnak, amely, nem birva beletörődni a csatavesztésbe, s nem tudva lemondani arról, ami nyilván elérhetetlen, tönkreteszi az egész fiatalságukat, megfosztja őket minden életörömüktől.
Lassankint benne is sorvadozni kezdett a régi szeretet. Néha sajnálta ezt a szerencsétlent, mert látta, hogy neki is mennyi szenvedést okoz a rögeszméje, de még többször csak felháborodni tudott ezen a magamagát is emésztő, s maga körül mindent fölperzselő, lecsillapodni nem tudó örök lobogáson.
Egyre többet veszekedtek; már mindig csak veszekedtek s torkukszakadtából kiabáltak. Mikor aztán belefáradtak a lármázásba, az egyik is, a másik is menekült a maga szobájába, ki jobbra, ki balra.
Mind a ketten megfeledkeztek az igazi áldozatról: a kis lányukról, a magára hagyott szegény kis teremtésről, aki lassanként felnőtt – ebben a pokolban.
Talán jó iskola volt neki, amit ebben a szomoru otthonban mindennap kellett látnia. Korán megtanulhatta, hogy az emberek hogyan csinálják maguknak a bajt…
Komoly, csöndes, kötelességtudó kis leány volt és – már is elnéző. Naphosszat türelmesen dolgozgatott a tanulnivalóin, meg az apró munkáin, s ha a szülei veszekedtek, békitgette őket. A tizennégy éves kis öregnek szeretnie kellett ezt a két dühöngő bolondot, akik őt mindig magára hagyták, hogy folyton szemrehányásokat vagdossanak egymás fejéhez, mert a világ rosszul bánt velök.
Sohase derült ki, hogy a nagynéni igazán bolond volt-e, de abban nem lehetett kételkedni, hogy Bojtárt is, Bojtárnét is, nem ártana bevinni valamelyik szanatóriumba, az egyiket jobbra, a másikat balra.
IV.
Tizenkét év multán végképpen elvesztették a pört.
Bojtárné, mikor megtudta ezt a rémséges ujságot, elkezdett sikoltozni, egy félóráig ugy viselkedett, mint aki hirtelen megőrült, s végül elájult.
Csak nagysokára tért magához, de magához tért.
Bojtár ellenben megkönnyebbülten sóhajtott föl:
– No, hála istennek!… Csakhogy vége!… Akárhogy!…
Az örökségből nem láttak egy krajcárt sem; ellenkezőleg, ráfizettek egy csomó perköltséget.
És ráadásul tönkretették miatta a legszebb éveiket.
De végre lecsillapultak és – megnyugodtak.