A NAGY BUCSAY.
I.
Bucsay Bálint, egy évvel azután, hogy feljött Pestre, az egyetemre, vagyis inkább a Kammon-kávéházba, olyan dicsőségnek nézett elébe, mint Julius Caesar Galliából jövet, és olyan környezetet látott maga körül, amilyen az ifju Bonapartét fogadta, amikor az Egyptomból visszatért Franciaországba. A társai és egyszersmind barátai ugy tekintettek fel rá, mint valami félistenre; az egyetemen és a kávéházakban legendákat beszéltek róla; hirét olyanok is terjesztették, a kiket sohase látott; és találkoztak vérmesek, akik nevének hallatára igy bizonykodtak:
– A nemzetnek már van vezére!
Egyelőre csak az ifjuság vezére volt, de az akkor többet jelentett, mint mostanában. És azonkivül középpontja volt a Kammon-kávéház nagy asztalának, ahol pénzért mutogathatta volna magát, olyan sokan jártak a csodájára. Nemcsak lelkes ifjak, érdemes öregek is szerencsének tartották, ha helyet foglalhattak az asztalánál; a szomszédos asztaloknál mindig sok érdeklődő leste a szavát, s a messzebb ülők, akikhez csak egy-egy mondata hallatszott el, minduntalan felkeresték a tekintetükkel és sohase mulasztották el figyelmeztetni a velök mulató vidéki vendéget:
– Az ott a hires Bucsay!
Ha Bucsay már husz éves korában ilyen nagy hirnek örvendett, és ha azok, akik közelebbről ismerték, rengeteg várakozással néztek a jövője elé, ezt csak természetesnek lehetett találni.
Bucsay Bálint husz éves korában már mindent tudott; még azt is, amit az egyetemen tanulnak. Neki nem volt szüksége rá, hogy eljárjon az előadásokra; másodéves jogászkorában nagyobb készültséggel dicsekedhetett, mint sok tanára. Minden szakhoz értett s minden tárgyról bő ismeretekkel állhatott elő; de ebben nem volt semmi csodálatos, mert ha nem szónokolt az ifjusági gyüléseken vagy nem tartott előadást a Kammon-kávéházban, egész nap olvasott s egész éjjel tanult.
De csak félig méltatta, a ki csupán élő ismerettárnak nézte ezt a sokat igérő fiatal embert. Bucsay tele volt eszmével és tervvel. Nagyszerü gondolatok és ennek megfelelően nagyszabásu reformok foglalkoztatták folyton lángoló agyát; századokra szóló, nagystilű munkásság tervezeteivel ismertette meg ámuló közönségét. Sohase fogyott ki a mindenféle fajta, értékesebbnél értékesebb ötletből; és akármiről volt szó, káprázatosan tudta elmondani, hogy ezen a téren mi a tennivaló. Ugy beszélt, mint a legnagyobb szónokok; amiről szólt, az megelevenedett a hallgató előtt. És előadásában benne volt a szinész minden tökéletessége, anélkül, hogy szinpadiasságot vethettek volna a szemére. Aztán érdekes arcu, szép szál legény volt, akinek a hangja képes volt mindarra, amire a hegedü, a fuvola, az orgona, meg a mennydörgés képes, és ugy tudott bánni ezzel a tüneményes hanggal, hogy senki sem vonhatta ki magát szavának varázsa alól. Magával tudta volna ragadni a kávéházi hallgatóságát – talán még a csatába is.
És egy darabig sokan, igen sokan azt hitték, hogy Bucsay Bálint meg fogja váltani a világot.
II.
Husz éves korától negyven éves koráig Bucsay Bálint egyre gyönyörübb dolgokat beszélt a Kammon-kávéházban.
Egyre pazarabbul szórta a fenséges gondolatokat. Mind nagyobbszerü tervezetekkel ismertette meg rajongó hiveit. Mind bőségesebben dőlt belőle az ötlet, a fényes mondás, előadása mind ragyogóbbá és vakítóbbá lett; már szinte szédültek, akik sokáig hallgatták.
Elmondta mindenkinek, miket fog megirni, s miket fog megcsinálni. Nyugodtan mondhatta el; más ezt ugy se tudta volna megirni, más ezt ugy se valósíthatta volna meg.
Egyre gyönyörübb dolgokat beszélt, de egyre kisebb közönségnek.
Hallgatói közül mind nagyobb csapatok széledtek el mellőle, hogy miután kigyönyörködték magukat a nagyszerü dolgokban, átadják magukat a kicsinyességeknek, amikből meg lehet élni s amikből néha vagyont is lehet szerezni.
Bucsay ezalatt folyton halogatta nagy tervei megvalósítását. Volt egy kis öröksége, amelynek a kamatai megadták a mindennapi ebédjét és a mindennapi három-négy pikkolóját; nem volt kénytelen kicsinyes munkával „prostituálni“ a tehetségét. A nagy dolgait pedig nem akarta megrontani az elhamarkodással; rajongója volt a nagyszerünek, de olyan nagy hirességgel és olyan nagy ünnepeltetés után nem is illett volna hozzá, hogy valami közepes értékü dologgal álljon a világ elé. Nagy, tökéletes alkotással akart megjelenni azok előtt, akik tőle mindig a legtöbbet várták.
A nagy, tökéletes alkotásokhoz pedig nagy idő kell és Bucsaynak egyre kevesebb ideje volt. A gigászi alkotásokra való készülődés hamar kifárasztotta és mind több órát vont el tőle az a fél-pihenés, hogy a kávéházban kedvére kibeszélgethette magát azokkal a tisztelőivel, akik kitartottak mellette.
Ezek a tisztelők lassankint mind eltüntek, sorra, egyik a másik után: de ujak jelentkeztek helyettük, ha kevesebben is, és Bucsay nem vette észre, hogy közönsége az idők folyamán mind ujabb és ujabb alakokból verődik össze. Kielégitette az, hogy mindig akadtak hallgatói és hogy a legfiatalabb emberek még sokáig benne látták a jövő emberét.
Már elérte a negyvenedik évét, s még folyvást találkozott egy pár hüséges barátja, akik akármilyen bajról volt szó, állhatatosan igy vigasztalódtak:
– Majd ha egyszer Bucsay akcióba lép!
– Majd megcsinálja Bucsay!
– Ez a dolog a nagy Bucsayra vár!
És Bucsay e közben folyton készülődött… mint a tenger fenekén a halott normannok, akik csak várják, egyre várják, hogy mikor hangzik már fel a csodatevő harsona, mely majd életre kelti őket, megreszkettetni a világot a sok száz év alatt felgyülemlett iszonyu erővel.
III.
Ötven éves korában Bucsay Bálint már nem volt a nagy Bucsay, csak egy ismert kávéházi alak, akin a pincérek sokat mulattak.
Minden ismerős elkopott mellőle. A Kammont is bezárták azóta. A régi kávéház helyén kereskedést nyitottak s Bucsay kénytelen volt uj tanyát keresni.
Egyik uj kávéház se elégitette ki s talán mert egyik kávéház se tetszett neki, nappal is, éjjel is egyik kávéházból a másikba bolyongott.
De lehet az is, hogy azért járt ki s be, egyik kávéházból a másikba, mert azt remélte, hogy valahol majd csak fölfedez egy-egy régi ismerőst.
Csakhogy most már mindenki menekült előle. Nem volt senki, aki könyv nélkül ne tudta volna minden nagyszerü tervét, minden fényes gondolatát, még a legjobb élceit is.
A legrégibb barátainak néha eszébe jutott, hogy Bucsayért tenni kellene valamit. Végre is egy pár szép estét köszönhetnek neki.
De nem volt módjukban Bucsaynak szivességet tenni, mert Bucsaynak nem volt szüksége valami kis állásra vagy apró kölcsönökre; a pikkolóra futotta: a vagyonkája kamataiból. Azt pedig, ami Bucsaynak kellett volna, nem adhatták meg neki.
Bucsaynak csak a társaság kellett volna.
Nagyon hozzá szokott, hogy sokan hallgassák; és mindennél jobban sinylette, hogy senki se hallgatja többé.
Ez volt különben az egyetlen fájdalma. Mert ő maga még folyvást remélt, még folyvást készülődött.
Az egész világ megváltozott körülötte. Nagyszerű terveiből sokat megvalósítottak; mások, százan, ezren. Tökéletlenebbül, mint ahogy ő valósította volna meg, de megvalósították majdnem mindegyik eszméjét. Még a városrendezés is ugy történt, ahogy Bucsay eszelte ki, hajdan, a szép időkben.
Amit meg akart írni, azt is régen megírták mások. Akik az eszméiből hódítottak, sokkal rosszabbul írták meg a Bucsay koncepcióit, mint ahogyan Bucsay írta volna meg ezeket: néha az elírók nevetni való furcsaságokat sütöttek ki a Bucsay fenséges gondolataiból; de szétirták, sőt agyonirták a Bucsay eszméit, és szépen megéltek belőle.
És Bucsay még folyvást készülődött. Még folyvást remélt; szebbnél-szebb dolgokat álmodott és nem csinált semmit.
IV.
Most már nem remél. Túl van a hatvanon; végre is le kellett mondania az álmai megvalósitásáról, mert érzi, hogy akármi telnék is tőle, késő!… Az ő gondolatai, az ő ötletei nem kellenek többé senkinek.
Átlátta, hogy egész életerejét szavakban pazarolta el. És ődöng egyik kávéházból a másikba, azok alá az ivlámpák alá, amelyek épp ugy elégették őt is, mint ahogy nyáron elégetik az efemeridákat.
Néha el-elalszik a márványasztalon.
Ilyenkor a pincérek felköltik és megmondják neki;
– Bucsay ur, mondtuk már, hogy itt nem szabad aludni!… Bucsay ur, a gazda nem türi, hogy valaki a kávéházban aludjék!… Bucsay ur, menjen már haza!