JANCSI ÉS JULISKA.
I.
Hugó, szemét lehunyva, mozdulatlanul feküdt ágyában. Anyja, aki a konyhában mosott, azt hitte, hogy alszik. Nyitva hagyta a szobába nyiló ajtót, hogy mindjárt meghallja, ha a beteg szól. Semmi neszt se hallott s ha néha bekandikált a szobába, a lecsukott szem megcsalta. Már örvendezni kezdett, hogy ez a szendergés bizonyosan a gyógyulást jelenti.
De Hugó nem aludt, csak gondolkozott és álmodozott. Előbb azon gondolkozott: mi történnék most és hogyan, ha véletlenül nem betegszik meg?!… Aztán arról álmodozott: mi lesz, ha majd meggyógyul?!… Végül tarka-barka képeket látott, amelyek hirtelen tüntek el, mintha függöny ereszkedett volna le eléjük; szavakat és mondatokat hallott, szavakat, amelyeknek nem volt értelme, mondatokat, amelyek közt nem volt összefüggés… Csakhogy ugy abban, amit gondolt, mint abban, amiről álmodozott és a gyorsan tova illanó tarka-barka képekben is – mindenütt ott volt, ott mosolygott vagy ott ugrált Szerafin; azok az értehetetlen szavak is a Szerafin szavai voltak.
Felpillantott és kiszólt az anyjához:
– Mindjárt félnégy – felelt az anyja s hamarosan megtörülközve, bement a beteghez.
Milyen későn jön ma Szerafin! – sóhajtott a kis fiu.
– Pedig éppen ma én is nehezen várom – szólt Morvainé. – Egy kosár kivasalt ruhát kellene haza vinni… de nem hagyhatlak magadban… az apád meg estig nem jöhet haza. Bizony jó volna, ha már jönne az a kis leány!
Hugónak a szemében valami különös fény csillant fel.
– Sokáig fogsz oda maradni? kérdezte.
Morvainé a láz jelének hitte azt a szokatlan valamit, ami a szép, nagy, már hetek óta zavaros fekete szempárban kigyulladt. Esze ágában sem volt, hogy kis fiából talán nem az aggodalom szól.
– Nem, nem – felelte. – Nagyon fogok sietni, hogy minél hamarább visszajöhessek. Igaz, hogy messze kell menni… Budára… de, ahol lehet, villamoson megyek. Különben megkérem Szerafinkát, hogy mindenesetre várjon meg. Máskor is itt szokott maradni hatig, félhétig is. Miért ne tenné meg, ha megkérem?… És amig ő melletted marad, nem fogsz félni semmitől, ugy-e?!… Észre se veszitek, olyan hamar elmulik az idő; ugy el tudtok mulatni együtt!… Ugy-e, nem fogsz félni semmitől?
– Nem, ma jobban vagyok, – felelt meg Hugó arra, ami az anyját aggasztotta.
– Nem akarsz valamit? Nem tudnál meginni egy pohár tejet?
– Csak az órát akartam tudni, – szólt Hugó és hogy véget vessen a beszélgetésnek, lehunyta a szemét.
De ahogy az anyja kiment, megint felpillantott. Majd csöndesen, hogy a mozdulata ne okozzon neszt, a jobboldalára fordult s felkönyökölt a párnájára. Aztán, tekintetét a lefüggönyözött ablak felé meresztve, hallgatózni kezdett; nemcsak a fülével, hanem a szemével és a szájával is. Az ablak a folyosóra nyilt s a folyosóról minden lépés zaja behallatszott. A negyedik emeleten sokan jártak-keltek; mialatt Hugó egész lelkével figyelt, minden percben uj léptek hangzottak el… de Szerafin csak nem jött; az ő cipőinek a kopogását azonnal megismerte volna.
Csöngettek.
– No végre! – szólalt meg a konyhából Morvainé.
Nem Szerafin jött, hanem a tanár ur. Morvainé, mikor kinyitotta az ajtót s megpillantotta az előkelő urat, majd elájult hirtelen izgalmában. Mózes a csipkebokorban nem ijedhetett meg jobban, mikor maga az Uristen jelent meg előtte.
Könnyü volt kitalálnia, hogy a ragyogó megjelenésü óriás csak a professzor lehet. A háziorvos annak idején megmondta, hogy ez a látogatás szükséges és már legközelebb okvetetlenül meg fog történni. De napok multak el, anélkül, hogy a professzor jelentkezett volna s Morvainé már bizakodni kezdett, hogy talán nem is fog eljönni. Hiszen csak a legjobbat jelentheti, ha a látogatás végképpen elmarad: azt, hogy már nem szükséges.
Egy pillanatig ugy rémlett neki, mintha maga a Halál lépne be a lakásba. De az a jóságos tekintet, mely már annyi haldoklót barátkoztatott meg az elmulás gondolatával, lassanként megnyugtatta.
A „Halál barátjá“-nak – igy nevezték el a tanárt arról a gyászról, amely csaknem mindenhová elkisérte, mert hiszen a legtöbbször odahivták, ahol már kétségbe kellett esni, – a nyájas nézésében, meg a kedves, zengő, meleg hangjában volt valami mélyen megnyugtató, vagy inkább fölemelő, földfelettien vigasztaló, valami az égi békéből. Édes csengésü, barátságos, lágy bariton hangjában volt valami varázs, amely percekre el tudta csititani, zsongitani a beteg fájdalmait; puha, szép keze mintha csak arra való lett volna, hogy örökre kisimitsa a vonaglástól eltorzult arcot; simára beretvált, szelid arcának szinte magasztos szépsége, „sursum corda“-t mondó, biztató, jóságos pillantása és szemüvegének bűvös ragyogása már nem is csak bátoritó és megnyugtató volt, – kibékitett mindennel.
II.
A tanár, még a konyhában, néhány szót váltott Morvainéval. Hugó fülelt, olyan figyelemmel, amilyen csak kitelt tőle, de egy szót se érthetett meg a beszélgetésből. A tanár halkan szólt, Morvainé pedig csak egytagu válaszokat adott, nagyon határozatlan hangon, mintha nem tudta volna, hogy mit feleljen a tanár ur kérdéseire.
Bementek s a Halál barátja nyájasan köszöntötte a kis fiut:
– Jó napot, kis barátom!
Egyebet aztán, azokon az utasitásokon kivül, amelyeket a vizsgálat tett szükségessé, nem is igen szólt Hugóhoz. Pedig máskor a még nem halódó gyermekeket be-bebalzsamozta csodatevő nyájasságával; eljátszadozott velük, mint Jézus a kisdedekkel.
Most azonnal hozzálátott a vizsgálathoz. Morvainé nem tudta, örüljön-e neki, vagy rettegjen e miatt, de ugy tünt fel előtte, hogy a nagyon alapos vizsgálat egy egész örökkévalóságig tartott. Különösen a szivet hallgatta a tanár kétségbeejtően sokáig. Ezalatt Morvainénak magának is olyan vadul kezdett kalapálni a szive, hogy már alig állhatta meg szó nélkül: attól félt, a tanárnak is hallania kell az ő szive dobogását s ezt a hangot majd össze fogja zavarni a kis fiu szivének a hangjaival… De nem mert megmukkanni.
A vizsgálat után a Halál barátja leült az ágy mellé egy székre s még egy darabig elnézte Hugónak az arcát, miközben efféléket kérdezgetett Morvainétól:
– Mit fizet ezért a lakásért?
Hugó eleinte kiváncsi és csodálkozó pillantással viszonozta ezt a mennyei békességet sugárzó tekintetet, amelyből szinte csepegett a jóakarat, de utóbb az az érzése támadt, hogy ez az égi szelidség nincs minden kutató érdeklődés nélkül s ösztönszerüen elzárkózott a lélekvizsgálat elől: megint lehunyta a szemét.
De ha az ablakra le is ereszkedett a zsalu, azért a tanár tekintete egy darabig még ott maradt a lélek házikóján.
E közben Morvainé le nem vette a szemét a Halál barátjáról. Nem látszott azon az arcon se jó, se rossz, csak a végtelen szelidség. A szfinx arca nem mozdulatlanabb, mint a tanáré volt.
A szfinx egy pár pillanat óta hallgatott. Morvainét nagyon megriasztotta ez a némaság, de nem merte zavarni gondolataiban a méltóságos urat.
Egyszerre valami félelmetes, nagy csend támadt: az egész házban minden nesz elhallgatott.
– Angyal repült a szobán keresztül, – gondolta rémülten Morvainé.
Mintha a félelmetes nagy csendben hallotta volna is az angyal szárnyának a rebbenését. Annyira zakatolt a szive, hogy bele kellett kiabálnia ebbe a némaságba; nem állhatta meg tovább szó nélkül.
Mit mondhatott volna egyebet? Elkezdte apróra elbeszélni a betegség egész történetét. A tanár, mintha nem is hallgatott volna oda, csak bólongatott.
Hirtelen felállott s mozdulatán látszott, hogy menni készül. Morvainé, akinek a mondat közepén elakadt a szava, nem mert kérdezősködni.
– Jó napot, kis barátom! – bucsuzott a tanár s a hangja olyan édesen csengett, mintha azt énekelte volna: „In paradisum deducant te angeli…“
Hugó felpillantott és illedelmesen köszönt:
– Kezét csókolom.
III.
Kimentek s a konyhába érve, Morvainé betette maga után az ajtót. Reménykedett egy biztató szóban, de hátha a tanár olyasmit akar mondani, amit Hugónak nem szabad hallania.
A tanár megállott s a konyhaedényeket meg a mosóteknőt nézegette.
– Milyen szép kis fiu! – szólt, véletlenül se nézve rá arra az asszonyra, aki most egyre az ő tekintetén csüngött.
Mintha azt mondta volna: „Milyen kár érte!“ Morvainéból kitört a már rég fojtogatott sirás.
– Most már nagyon leromlott, – pityergett – elveszitette a szép szinét, a kis teste lefogyott, a szeme se olyan csillogó, mint azelőtt, csak az aranyhaja maradt meg… de ha látta volna a méltóságos ur, amikor még egészséges volt!… Olyan gyönyörü volt, hogy az utcán mindenki utána nézett… sok uri asszony, idegenek nem állhatták meg, hogy meg ne csókolják azt a rózsás arcát… a szinháznál a szinésznők majd megfojtották az ölelgetésükkel, a csókjaikkal… festeni nem lehetne szebbet, amilyen volt… nemcsak én mondom, mások is mondták: az ember nem érti, hogy egy olyan szegény asszony, mint én, hogy is tud egy ilyen angyalt szülni!…
– Hány esztendős? – kérdezte a tanár.
– Kilenc… karácsonykor mult kilenc – felelt Morvainé, a könnyeit törölgetve.
A tanár a konyhán tul levő kis udvari szoba betett ajtaját nézte.
– Van még egy másik szobájuk is? – kérdezte. – Vagy ott talán albérlő lakik?
– Nem, ez is a miénk, – felelt Morvainé és sietve nyitotta ki a sötét kis udvari szoba ajtaját.
A tanár előbb csak bepillantott, de aztán be is ment az oduba és körülnézett benne. Ez a szemle nem tarthatott sokáig, mert ott ugyan nem volt sok látnivaló. Egy ágy, amelyben most Morvai szokott aludni, a mosdó, egy asztalka, meg egy szalmaszék. Mindez annyi helyet foglalt el, hogy még egy második látogató már nem fért volna el a szobában.
Morvainé örvendezve látta, hogy a tanár leül a szalmaszékre. Hátha mégis szóra birja a szfinxet!… hátha mégis kicsikar tőle egy kis reménységet!
– Persze, persze… – szólalt meg a Halál barátja – bizony jobb volna, ha egy szanatóriumban lehetne elhelyezni a fiucskát!
– Istenem, istenem!… – sóhajtozott Morvainé – az igazat megvallva, nem is szeretném… De nem is tehetjük!… Olyan szegények vagyunk!…
És egyszerre egészen nekiadta magát a sirásnak.
A tanár megvárta, mig kiszepegi magát.
– Hogyne! Hogyne!… – szólalt meg aztán, mintha olyan valakivel beszélgetett volna, akinek a szavát nem hallani. – Ilyen szép kis fiu!…
– És milyen okos, milyen jó!… – eredt meg Morvainéból a szó. – Olyan jó, méltóságos uram, mint egy angyal!… Szófogadó, engedelmes… nemcsak az idegenekkel, a szüleivel szemben is kedves, barátságos… és minden pénzt a szüleinek ad, amit csak keres!… Más gyermek meg is lopja a szüleit… ez a kedves egyetlenem meg mindent haza hozott!… Pedig másfél évig mindennap tiz koronát keresett!… Csak azóta vagyunk megint szegények, mióta ez a drága angyal megbetegedett!
– Mindennap tiz koronát keresett? Hol? – kérdezte a tanár.
– A Fővárosi Szinháznál, méltóságos uram! Ő játszotta a főszerepet az „Álomtündér“-ben, egy látványos gyermekdarabban.
– Ez a fiucska volt az Álomtündér? – érdeklődött a Halál barátja.
– Igenis, méltóságos uram. Hiszen bizonyosan tetszett látni a darabot!… másfél évig adták, majdnem minden este, néha délután is…
– Láttam… és emlékszem a fiucskára… Igazán kedves volt – áradt ki a tanárból a jóság.
– De már előbb is játszott – folytatta Morvainé. – A „Pan Péter“ is ő volt a Fővárosi Szinházban. Abban az időben még csak öt koronát kapott előadásonként, de ezt a darabot is majdnem másfél évig adták… akkor jöttek divatba a gyermekdarabok… és ez az öt korona éppen elég volt rá, hogy ne legyek kénytelen mosást vállalni…
– A „Pan Péter“?!… Csakugyan, annak ide s tova három éve – szólt a tanár, egy kis elgondolkozás után. – De hiszen akkor a fiucska nem sokkal lehetett több hat esztendősnél?!…
– Annyi volt, amikor a szinházhoz került – felelt Morvainé.
– De hát hogy jutottak arra a gondolatra, hogy már hat esztendős korában a szinházhoz adják?
– A férjem diszitő munkás… – magyarázta Morvainé – a kis fiu pedig ott ácsorgott a szinháznál és mert olyan szép volt a lelkem, a nagy fekete szemével, meg a vállára omló szőke fürtjeivel… mindig szép kerekre nyirattam a haját… hát feltünt mindenkinek. A szinésznők eljátszadoztak vele… csókolgatták, szavaltatták, énekeltették… és az egész szinháznak látnia kellett, hogy milyen kedves, meg milyen ügyes. Ez aztán a fülébe jutott az igazgatónak is… azt hiszem, egyszer látta, amint a kis fiuval mókáztak… és mert éppen akkor azt forgatta a fejében, hogy elő kellene adatnia a hires „Pan Péter“-t…
– Értem. De nem gondoltak rá, hogy egy kicsit korán van: szinészt faragni a kis fiuból?!…
– Bizony gondoltam én arra, méltóságos uram, még sirtam is e miatt… De a férjem örült, hogy a gyermek már ilyen kicsi korában is pénzt kereshet…
– Pedig az ilyen kis fiunak olyankor már aludnia kellene, amikor a szinházi előadás még javában tart. És ez még hagyján. De a szinészkedéssel járó izgalmak nem gyermeknek valók… másnak sem használnak, de a gyermeknek meg éppen könnyen megártanak.
– Ó, méltóságos uram, neki csak büszkeség és boldogság volt a játék! Nem is látszott ő rajta semmi baj, amig ez a betegség el nem fogta… az arca piros volt, a kis teste meg talán nagyon is fejlett a korához képest. Aztán meg, méltóságos uram, az olyan szegény embereknek, mint mi, nagy sor az a sok pénz!… A férjem most is egészen elkeseredett a miatt, hogy a kis fiu nem játszhatik. A Fővárosi Szinház megint gyermekdarabot ad… a szerepet már ki is osztották a kis fiunak… csak meg kellett volna gyógyulnia. És a hány nap, annyi tiz korona veszteség!…
– Hm. Pedig arra ne is gondoljanak. A játékból egyelőre aligha lesz valami. Elég baj, hogy a kis fiut három év óta majdnem mindennap órákon át izgatta a szinház. Erre többet gondolni se lehet.
– De… – de… – dadogta Morvainé.
A tanár igy is megértette.
– Tudja, nagyon sok függne attól, ha a gyermeket szanatóriumba lehetne elhelyezni. Persze, persze; ez maguknak nincs módjukban. No de azért nem kell kétségbeesni; majd csak megpróbálunk valamit. Utána fogok nézni, hogy elhelyezhessem valamelyik gyermekkórházban. Ettől nagyon sok függ. De addig is ügyeljen, hogy a gyermeket ne izgassa semmi. Majd beszélni fogok a háziorvossal és gondom lesz rá, hogy elhelyezzük.
– Ó, méltóságos uram, tegyen akármit, csak mentse meg!… Bele fog szakadni a szivem, ha elviszik hazulról, de inkább vigyék el, csak élve maradjon!
– No, ne sirjon! Előre sohase kell sirni. Sirni mindig ráér az ember – vigasztalta Morvainét a Halál barátja.
Felkelt a szalmaszékről, elbucsuzott a jó asszonytól és kiment a szegényes lakásból.
Mikor a lépcsőn leért a második emeletre, az első emeletről egy kis leány jött vele szembe: egy rövidruhás, tizenegy, legfeljebb tizenkét esztendős kis leány, aki olyan különösen járt és főképpen olyan különösen pillantott rá, hogy meglepetésében, akarva, nem akarva, rá kellett néznie. Megállapitotta, hogy csinos a kölyök, hogy nagyon cifra kalapja van és hogy ezer ördög táncol a szemében.
– Olyan, mint egy kis szinésznő! – szólt magában a tanár. – Igazán, nincsenek többé gyermekek!
Nem akart utána nézni, de amint lekanyarodott az első emeleti lépcsőre, mégis csak arra pislantott és látta, hogy a kis leány felülről visszanéz rá.
– Nézze meg az ember! – botránkozott a tanár. – Biz’ Isten, aszonyosan akar viselkedni!… vagy nem is csak asszonyosan!… hanem… Uramfia!… hogy izeg-mozog!… Ugy huzgálja azt a rongyos kis testét, mintha volna mit huzgálnia!… No, jó vér lehet!
Egy pillanatig valósággal zavarban volt.
Egy ilyen tacskó!… Egy ilyen piszkos, romlott kis teremtés!… És ő, a tudomány fejedelme, az abszolute tökéletes ember, közel volt hozzá, hogy utána nézzen!
De mialatt a kaputól a kocsijáig ment, már másra gondolt.
– Pan Péter… Pan Péter… – ismételgette magában – szép szindarab… nagyon szép szindarab!
IV.
Az asszonyos viselkedésü kis leány csakugyan szinésznő volt: a Fővárosi Szinház gyermekprimadonnája, a szegény Pan Péter egykori partnere, Antal Szerafin.
– Jaj, csakhogy jön, Szerafinka! – lelkendezett Morvainé, mikor a kis szinésznő benyitott a konyhába. – Már alig várom!… Meg akarom kérni, hogy maradjon Hugó mellett addig, amig visszajöhetek… egy kosár fehérnemüt kell elvinnem Budára.
– Szivesen, Lujza néni – felelt Szerafin. – Félhétig itt maradhatok… akár hétig is… mert csak a második felvonásban jövök elő… és felöltözni… az én nálam csak egy perc!…
Morvainé hálából nyájaskodni akart – régies emberek módjára:
– Jaj, be szép ma, lelkem!… Ez a kalap és ez a frizura nagyon jól áll magának… meg az is, hogy a szél pirosra csipte ki az arcát. Különben most mindig nagyszerü szinben van… és egy idő óta egészen nekigömbölyödött!… Hát otthon hogy vannak? Mit csinál a papa?
Szerafin vállat vont.
– A papa? A papa iszik és mert iszik, nem kap szerepet. És mert nem kap szerepet, el van keseredve és megint iszik. Azt hiszem, az Alhambrában se lesz maradása… Hogy van Hugó?
– Csak ugy, mint tegnap. Az imént itt volt Jánossy tanár ur és azzal ijesztgetett, hogy be kellene vinni a kórházba.
– Jaj, ne engedje, Lujza néni!… Az én Hugómat, kórházba!…
– Szera! Szera! – hallatszott a szobából.
A kis szinésznő bement a beteghez és a jó kollégák a szokott módon üdvözölték egymást:
– Szerbusz.
– Szerbusz.
– Hogy vagy? – kérdezte Szerafin.
Hugó, aki félig felülve és a jobb könyökére támaszkodva várta a vendéget, csak a balkezével intett:
– Sehogy. Nem tudom. Délfelé egyszer csak az jutott eszembe, hogy talán meg is halok. De anyám most azt mondja, hogy a kórházba akarnak vinni és most már azt hiszem, hogy nem is vagyok beteg. Gyere már és mondd, hogy mi ujság?
– Ó, nagyon sok ujság van!…
Szerafin letette a kalapját és odaült Hugó mellé az ágyra.
A konyhába nyiló ajtó nyitva maradt. Morvainé, akinek tetőtől-talpig fel kellett öltözködnie, hogy az utcára mehessen, odakünn minden szót hallhatott.
– Hát először is – kezdte Szerafin – tegnap este már félig üres ház volt. A legöregebb szabadjegyesek mind benn voltak, de ezek is csak immel-ámmal lelkesedtek. Az én számomat még csak megtapsolták valahogy, de a Králik csinálhatott akármit, az mind nem hatott és egész este háromszor se tudott kijönni. Másodszor is csak ugy jött ki, hogy egy lélek se tapsolt, de a Schmink ur előre rugta.
Hugónak, aki előre hajolva leste a szót, kipirult az arca a gyönyörüségtől.
– És tudod-e, mit mondott ma a Schmink ur a próbán?!… Mikor látta, hogy az igazgató dul-ful, mert nem volt semmi elővétel, a Schmink ur egyszerre csak azt mondja nekünk: „No bizony, hát azt hitte, hogy majd ezzel a Králik-kölökkel pótolhatja a Morvait?!… Nem tudott a „Büvös süveg“-gel várni addig, amig a Morvai meggyógyul?!“
Hugó mosolygott… mintha balzsamos szellők lengedezték volna körül izgalomtól égő arcocskáját.
– De a vastag Riza is beszélte… a tulajdon fülével hallotta, hogy az első előadáson maga az igazgató azt mondta: „Na ja, a Morvai!… A Morvai az „Álomtündér“-ben!… De hát honnan vegyem elő a Morvait?!…“ És elhoztam neked az „Utcai Lapok“-at… benne van, hogy a „Büvös süveg“-et le fogják venni a műsorról és mást kell előrántani, mert a Králik nem vált be.
A betegnek remegett a keze, amig az ujságot átvette, mint a pénzsóvárnak, mikor az aranynyal telt zacskó után nyul.
– A vastag Rizáról jut eszembe… Képzeld, a Gányó Elemér, aki mostanában mindig a vastag Riza után járt, megint udvarolni akar nekem!
– És hogyan akart udvarolni?
– Hítt, hogy tud a szinházban egy helyet, ahol senki se láthat meg bennünket. De én megmondtam neki: „Te tökfejü, hát nem tudod, hogy a Hugó az én párom?!… és hogy én a Hugóhoz hű maradok, mert olyan szép fiu, mint a Hugó, talán nincs is a világon?!…“ Megmondtam én neki szemébe!
– Te, ha egészséges leszek, én ezt a Gányót pofon vágom! Olyan pofont még nem láttál, amilyet ez a Gányó kap!
– Jól teszed, mert ha én elmondanám neked, hogyan akart elkezdeni velem, amikor még nem járt a Riza után, akkor nem is egy pofont kapna, hanem akárhányat! De én nem akarok árulkodni rá, akármilyen szemtelen. És nem is érdemes beszélni róla; egy uborkaorru kamasz, aki mindig vörös mancsettában jár és az is szennyes!… Hanem mondok neked mást… még egy ujságot… a legnagyobb ujságot!… és ezt szándékosan hagytam utóljára, mert a legjobb falatot utóljára kell hagyni. Holnap egy uj, nagy szerepet kapsz… amit szép csendesen tanulgatni fogsz… itt, az ágyban… meg ameddig nem szabad kijönni a szobából… és a darabot akkor fogjuk előadni, amikor meggyógyulsz!
– Igazán?
Hugónak olyan meleg pirosság ömlött végig az arcán s ugy kezdett csillogni a szeme, mintha a jó hirtől máris meggyógyult volna.
– Igen, most már bizonyos. Magától a Schmink urtól tudom, hogy holnap elküldik neked a szerepet. Eddig nem akartam beszélni róla, mert nem volt egészen bizonyos. Tudod, a szerep igen szép és igy iszonyu marakodás támadt körülötte. A Králik meg a Gányó össze is pofozkodtak miatta…
– De hát mondd már, micsoda szerepről beszélsz! – szólt közbe Hugó, egyszerre elrekedten.
– Jancsi szerepéről… a „Jancsi és Juliska“ Jancsijáról. Ez a „Jancsi és Juliska“ egy uj, nagy látványosság… az egész világon adják, óriási sikerrel… és mi is adni fogjuk, a főszezónban…
– Nem volt benne az ujságban… én legalább nem olvastam.
– Nem volt benne éppen Jancsi szerepe miatt. Az igazgató egy darabig nem tudta, hogy megvegye-e, mert nem volt Jancsija. De mégis csak megvette és erre a Králik meg a Gányó nekiestek, hogy elhalászszák előled a szerepet. Egyik gazságot a másik után eszelték ki és minden nap tiz embert küldtek az igazgató nyakára. Tudod, a Gányónak van egy unokabátyja, aki ujságiró és a Králiknak az apja portás egy miniszternél. Én persze mindjárt megmondtam a Schmink urnak, hogy a Juliskát csak veled játszom el; megmondtam neki: hogy „Ha nem a Hugóm lesz a Jancsi, akkor keressenek más Juliskát!“ És az igazgató most nagyon rám van szorulva, mert a Vörösváry mindig kibetegszik a sorozatos előadásokból, a Pintér Janka pedig egy cseppet sem vált be. A Schmink ur mellettünk is volt, de a Gányó unokabátyja adta a bankot, hogy: „A Morvai már elavult, a Morvai már nem hat a közönségre“, a Králik meg olyan hireket terjesztett, hogy: „A Morvai?… Az már egy hulla!“ De az igazgató azt mondta a Gányóra, hogy: „Nem bánom, ha egy püspöktől hoz is ajánlólevelet, azért még se tud semmit!“… és most, hogy a Králik megbuktatta a „Büvös süveg“-et, elhatározta, hogy a „Jancsi és Juliska“ a főszezónra marad, a mikorra te már bizonyosan meggyógyulsz.
Hugó egyszerre csak elkezdett kiabálni:
– Hallod, anyám, hallod?… Uj szerepet kapok!… Én leszek a Jancsi a „Jancsi és Juliská“-ban.
– Hallom, hallom! – kiabált vissza Morvainé, aki még nem készült el az öltözködésével. – De ne izgasd magadat! A tanár ur is mondta, hogy most semmi se árthat neked annyira, mint az izgatottság!
– Na hát a jó ujságért kapok egy csókot az én Jancsimtól? – kérdezte Szerafin.
Összecsókolóztak, de Hugót ebben a pillanatban csak az uj szerep érdekelte.
– Te már megkaptad a Juliska szerepét? – kérdezte.
– Én is csak holnap kapom meg – felelt Szerafin.
– Azt se tudod, az ujságból, vagy más valahonnan, hogy mi van ebben a szindarabban?
– Azt tudom. Csak az, ami a mesében.
– Én még a mesét se olvastam.
– Ha akarod, elmondom.
– Igen, igen, meséld el!…
– Hát hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény favágó meg a felesége és ezeknek volt két gyerekük: Jancsi és Juliska. De hiába laktak az erdő szélén és a szegény favágó hiába vágta a fát egész nap, azért még se volt pénze, még száraz kenyerük is kevés volt és bizony legtöbb este mindnyájan éhesen feküdtek le. Hát egy éjszaka a szegény favágó egyszerre csak megszólal, csendesen, hogy a gyermekek ne ébredjenek fel és azt mondja a feleségének: „Szeretlek, kedves feleségem!“ A felesége is csendesen szólt, hogy a szegény gyermekek ne ébredjenek fel és azt mondta, hogy „Bizony ne szeress engem, mert én rosszkedvü vagyok!“ A favágó megkérdezte tőle: „Ugyan, ugyan, hát mért vagy rosszkedvü?“ Az asszony azt felelte: „Azért vagyok rosszkedvü, mert a szegény asszonynak mindig gyereke születik; minél szegényebb, annál több gyereke“. A favágó erre azt mondta, hogy: „Hát csak szülessen!“ – „Igen ám, – felelt az asszony – de ennek a kettőnek se tudunk enni adni“. A favágónak erre is volt felelete és azt mondta hogy: „Sebaj! Jancsit és Juliskát holnap elviszszük a sürüség közepébe, mintha rőzsét akarnánk szedni és aztán ott felejtjük őket, hogy eltévedjenek az erdőben és ne tudjanak haza jönni. Majd csak meglesznek valahogy, ha nem eszik meg őket a farkasok és akkor megint születhetik két gyermekünk, akiket el tudunk tartani.“ Erre az asszony azt mondta, hogy: „Akkor hát jól van“. Igen ám, de Jancsi és Juliska a másik ágyban nem aludtak, hanem hallgatództak és kihallgatták, amit a szülők csöndesen beszéltek. Juliska nagyon megijedt, de az okos Jancsi igy szólt: „Tegyünk ugy, mintha nem hallottunk volna semmit. Majd borsót szórok el az uton és a borsószemek után majd csak haza találunk…“
– Nekem ez a mese nem tetszik – szólt közbe Hugó. – Hát olyan szülők is volnának a világon, akik a gyermekeiket kilökik az erdőbe, hogy megegyék őket a farkasok?!…
– Ej, hiszen csak mese! – felelt Szerafin.
Morvainé, most már teljesen felöltözötten, megjelent az ajtóban. Hatalmas kalap meredezett a fején s olyan diszes volt, hogy rá se lehetett ismerni.
– No, én megyek! – szólt. – Hát édes Szerafinkám, nagyon köszönöm, hogy olyan szives!… Ne féljen, félhétre itthon leszek! Te pedig, lelkem, ne izgasd magad azzal a szereppel!…
Megcsókolta a fiát, fölvette a kosarat és menni készült. De még egyszer visszaszólt:
– Szerafinka, szivem, legyen olyan jó, zárja be utánam a lakás ajtaját! Félek, hogy beszélgetés közben nem hallják meg, ha valaki benyit… s még elemelhetnének valamit a konyhából!
V.
A mese sokáig tartott. Hugó egy darabig figyelmesen hallgatta, de utóbb lehunyta a szemét. Szerafin azt hitte, hogy el fog aludni, de hogy fel ne zavarja a szendergéséből, nem hallgatott el; csak mesélt tovább.
Egyszerre Hugó felpillantott rá és megszólalt:
– Te, Szera, mondani akarok neked valamit!
Szerafin közelebb hajolt hozzá:
– Mit akarsz mondani, kedvesem? – kérdezte, a leggyöngédebb hangján.
– Nézd, Szera, én néha azt hiszem, hogy nemsokára meghalok. Talán igazán meg is halok… A tanár ma olyan furcsán nézett rám… És… és… én téged nagyon szeretlek!… Nézd, Szera, én nem akarok meghalni addig, amig… Szeretni akarlak!… Ugy!… Igazán!…
A Szerafin koraérett, romlottságot sugárzó kis arcán a boldogság pirja ömlött szerte.
Még jobban odahajolt a kis fiuhoz és suttogva szólt hozzá, mintha attól tartana, hogy meghallhatja valaki:
– Nem, Hugó, te nem fogsz meghalni!… meg fogsz gyógyulni!… De ha nagyon beteg volnál is, akkor is azt mondanám, hogy: én is szeretni akarlak! Mert te vagy az én párom, s te leszel a párom élve, halva!… És én nem akarom, hogy meghalj előbb. De nem fogsz meghalni, nem!… Mert te vagy az én párom!… Te vagy a Jancsi és én a Juliska!… Igen, igen, én is szeretni akarlak!… ugy!… igazán!… Igen, igen, igen!…
És megcsókolta a kis fiu száját.
Most Hugó pirult el.
– Csakhogy… én nem tudom… – dadogta. – Én nem tudom azt, hogy…
És majdnem sirva fakadt.
– Én tudom!… – suttogta Szerafin.
– Hát mondd, hát mondd, hát mondd! – könyörgött a kis fiu.
– Tudod, az ugy van, – suttogta a kis leány – hogy először be kell csukni a spalétát, mert sötétnek kell lenni, egészen sötétnek… olyan sötétnek, amilyenben a favágó beszélgetett a feleségével… mert azt nem mondtam el, hogy azok is ölelkeztek, csókolóztak…
– És aztán?… és aztán? – lihegett Hugó.
– Aztán sóhajtozni kell és megint csak sóhajtozni… – suttogta Szerafin.
– Gyere hát közelebb!… Hadd csókoljalak meg!… Hadd csókoljalak meg…
– Várj!… Mondom, hogy előbb be kell csukni a spalétát, mert sötétnek kell lenni, egészen sötétnek…
Mikor ezt suttogta, már ott volt az ablaknál. Előbb a függönyt eresztette le, aztán megzörrent az ablaktábla is s a szoba teljesen elsötétedett.
VI.
A Mária fogantatásáról elnevezett gyermekkórházban – ahol sok gyermek hal meg, sokkal több, mint amennyit az erdőben a farkasok esznek meg – egy szép őszi napon Morvai Hugó, a halotti szentségek ájtatos felvétele után, örökre lehunyta a szemét.
Kiélvezett az életből mindent, amit az emberek becsben tartanak: munkát, küzdelmet, sikert, dicsőséget, kiélvezett az életből mindent, ami szép: veszedelmet, harcot, gyülölséget, szerelmet és a fejfájára azt irták, hogy: „Itt nyugszik Morvai Hugó, élt 9 évet“.