MINT TOLL A SZÉLBEN.
I.
Szezón elején.
Miklósháza, junius 15. Kedves öregem! Látod, hogy mindig nekem van igazam? Nem megmondtam, hogy szerencsétlenebbül már nem választhattál volna, mint a mikor éppen Miklósháza jutott eszedbe?! Sirnál, ha látnád a családodat ebben a fészekben, ahol az az egyetlen szórakozásunk, hogy kibámulunk az ablakon, mert reggeltől estig folyton esik az eső. Persze, a mikor idehoztál bennünket, te csak a vidéket láttad. Fenyves is, tó is, – mi kellett neked egyéb?! Titokban pedig arra gondoltál, hogy itt éppen elég messze leszünk tőled s nem vehetem zokon, ha csak minden két-három hétben látogatsz meg bennünket. Hanem én köszönöm ezt a szép vidéket! Az éhes embert a legszebb vidék se gyönyörködteti, – próbálj csak panorámát mutogatni a koldusnak!… És itt egyszerüen nem kapunk enni. Akármiért könyörgünk, azzal fizetnek ki bennünket: „Majd a szezónban!…“ Ha tudniillik addig éhen nem halunk.
Röviden és őszintén: ez már nem is a Balkán, ez Ázsia. Akarod tudni, mi történt velünk tegnap? Ime. Délelőtt a bérlő azzal örvendeztetett meg, hogy még napokig eltarthat, mig a szobámat a kivánságom szerint ujonnan tudja berendezni, mert a butorokat nem tudom honnan kell hozatnia. Aztán küldjön az ember foglalót, csakis a prospektusra támaszkodva! Ebédelni csak két órakor ebédelhetünk, mert a kocsi az élelmiszerekkel csak déltájban érkezett meg. Képzeld a két fiut! Fürödni pedig egész nap nem fürödhetünk, mert a fürdősasszony elveszitette a kabinok kulcsait és a lakatoslegény csak este került elő. Csak Bandi fürdött meg, mert addig ugrált a csolnakban, mig belefordult a tóba. Szerencsére közel a parthoz kimászhatott magától, – ezek, itt, nem is huzták volna ki. Az uj ruhájának vége; a legjobb cipőjét se használhatja napokig. Küldhetnél neki egy pár cipőt… erre talán csak ráérsz?!
És aztán a társaság! Alig négy-öt család… még hozzá: a világ minden tájékáról összeszedett legrettenetesebb emberek!
Meg kellene őrülnöm, ha Plaveczkyné nem volna.
Plaveczkyné az a csinos asszonyka, aki a megérkezésünk estéjén az étkező teremben tőlünk jobbra ült, a kis leányával. A sarokasztalnál… emlékszel?… ez a rendes asztala… vagyis most már ez a közös asztalunk… Tudod az, akit jogos felháborodásomban a simára fésült majomnak neveztem el!… mert ugy vettem észre, hogy nagyon kacérkodtatok egymással. Azóta kiderült, hogy akárhogyan erőlködtél, észre se vett téged, kedves öregem… sehogy se tud emlékezni rád… hanem én már akkor fölkeltettem az érdeklődését és minduntalan engem nézett, mert már Budapesten is ismert látásból és mert az egész megjelenésemből, különösen az öltözködésemből, de a viselkedésemből is könnyü volt kitalálnia, hogy ezen az elátkozott helyen én leszek az egyetlen társasága.
Miklósházán mindössze ketten vagyunk, akik jobb sorsra volnának érdemesek. Tehát azonnal rá kellett találnunk egymásra és hamar összebarátkoztunk. Annyit meg kell adnom neked, te nagy betyár, hogy nincs rossz izlésed. Plaveczkyné csakugyan nagyon bájos asszony. Te bizonyosan azt mondanád, hogy elragadóan bájos. Hihetetlenül eszes, nagyon müvelt, elmés és mulatságos. És milyen csodálatos okossággal tudja nevelni a kis leányát! Az ő kis leánya a legjobban nevelt gyermek az egész telepen. Természetesen nekem is mindjárt látnom kellett, hogy – ha nem szököm meg innen és azért még se akarok remeteéletet élni, – a rettenetes környezet, a miklósházi egyhangu élet, a hosszantartó rossz időjárás, egyszóval minden arra utal, hogy csakis Plaveczkynéval barátkozzam össze. Már az öltözködéséből is látni, hogy egészen más osztályból való, mint a többi asszony. Olyan finom izléssel öltözködik, olyan nagy gonddal, olyan előkelően, hogy ez Miklósházára szinte sok is. Kinek?! Minden ruhájáról azt hinnéd, hogy Drecolltól való… és alig egy hét óta tizenhét szebbnél-szebb ruhát láttam rajta!… pedig – igazán nem hinné az ember – a legtöbb ruháját ő maga késziti. Mert, a mellett, hogy nem kell fukarkodnia a pénzzel, kitünő gazdaasszony… ámbár mindenből látszik, hogy nem kénytelen takarékoskodni. Egy kicsit félek is, hogy egészen bele fogsz szeretni, mihelyt megérkezel… remélem, nemsokára…
De téged egyelőre nem érdekelnek a Plaveczkyné ruhái, azért most nem irok többet, csak még annyit, hogy vigyázz, mindig jól elzárd a fürdőszobában a vizvezeték csapját, valahogy árviz ne legyen nálunk, és hogy én itt Plaveczkyné nélkül vigasztalhatatlan volnék. Szerencsére, a szegény Plaveczkynénak itt kell maradnia a szezón végéig.
Csókol és vár feleséged,
II.
Szezón derekán.
Miklósháza, julius 15. Kedves öregem! Látod, hogy mindig nekem van igazam? Nem megmondtam, hogy szerencsésebben már nem is választhattam volna, mint amikor éppen Miklósháza jutott eszembe?!
A gyönyörü vidék… a pompás ellátás… a kitünő társaság, – mindezt, együtt, sehol se találhattam volna meg ilyen kevés pénzért.
Csak ez az utálatos Plaveczkyné ne volna!
Hiszen láttad! Ismered. Attól tartok, jobban ismered, mint szeretném.
A legérdekesebb a dologban az, hogy a mióta kerülöm, ugy tesz, mintha ő kerülne engem.
Persze, most már nem szorult rám, mint a szezón elején. Olyan sok itt az ember, hogy még ő is talál magának társaságot. No, természetesen olyan társaságot, amely hozzávaló.
Azt irod: miért barátkoztam meg vele? És ha már összebarátkoztunk: miért nem maradtam vele jó lábon? Miért árultam el, hogy elidegenedtem tőle?
Istenem, eleinte alig volt itt ember!… Valakivel csak kellett egy pár szót váltanom, ha nem akartam, hogy beszélni is elfelejtsek! A szezón elején kettőnkön kivül nem jött ide fiatal nő s végre is az öregasszonyokkal nem ülhettem össze a cselédekről meg a gyermekápolásról vitatkozni.
Aztán eleinte nem is mutatta ki a foga fehérét… amit jól tett, mert a fogsora nem éppen irigyelni való. Csak később bizta el magát, amikor nagy csapatokban kezdtek jönni az uj vendégek.
És utoljára már lehetetlenné vált eltürnöm, hogy engem is kompromittáljon az örökös kacérkodásával.
Nagyon meg tudom érteni, hogy amióta hátat forditottam neki, magamra vontam a gyülölségét. De miért nem tesz ugy, mint én, aki egyszerüen nem törődöm vele?!… Eszébe se jut, hogy követnie kellene az én jó példámat. Folyton csak rólam pletykál, kigyót-békát kiált rám és éjjel-nappal azon töri a fejét, hogy mivel boszanthatna meg!…
Világos, hogy rá se hederitek.
De néha mégis sikerül felháboritania. Képzeld, a multkor megfogta Sanyikát és kigyóntatta! hogyan élünk, mit csinálunk otthon? (Pedig már egy hete nem is köszönünk egymásnak!) Az efféle is csak neki juthat eszébe. Kivallatni egy hat éves fiucskát, – hogy hátha elejt valamit, ami gyanuba keverheti az anyját?!… Nem, ez az asszony nem ismeri a szégyent.
Az igaz, hogy én már rá se tudok nézni. És terpeszkedhetik előttem akárhogyan, még csak meg se látom. Természetesen minél nagyobb közömbösséget mutatok, annál inkább dul-ful magában. Megölne egy kanál vizben.
Ugy viselkedem, mintha nem is tudnék erről. De bár nem szerzem meg neki azt az elégtételt, hogy kizavarhatna a nyugalmamból, annyit mégis elér, hogy a kellemetlenkedéseivel és a pletykáival alaposan megrontja miklósházi szép napjaimat.
És nemcsak ő maga bosszant folytonosan, hanem a porontya is. Nincs Miklósházán, de talán az egész világon sincs vásottabb teremtés, mint ez a kis leány. Az igaz, hogy elhanyagoltabb sincs. Az anyja már kora reggel siet lerázni a nyakáról, hogy annál szabadabban járhasson-kelhessen és hogy a gyermek jelenléte ne zavarhassa flörtöléseiben. Igy aztán a gyermek folyton a mi nyakunkon ül s a világ még nem látott ilyen pajkos kölyköt. Az egész Miklósházának valóságos réme. Már nem merünk a terraszra ülni, mert minden percben készen lehetünk rá, hogy Misike a háztetőről a fejünkre fog pottyanni.
A mamája pedig ezalatt egyre flörtöl vagy öltözködik. Mindig öltözködik, ha nem flörtölhet, pedig már az egész Miklósháza látta mind a tizenhét rossz ruháját, amelyeket maga ábdált össze. És ha meggondolom, hogy vannak naivak, akik ezeket a szerencsétlen holmikat párisi ruháknak nézik.
Azt kérdem tőled: minek megy az olyan asszony fürdőhelyre, akinek még tisztességes ruhára se telik?!
És azt kérdem magamtól: fukarabb-e ez az asszony, mint pazar, vagy pazarabb, mint fukar?! Mert nem értem, hogy ennyi pénzt elszórni mindenféle rongyra, hogyan lehet szive egy olyan asszonynak, aki annyira fukar, hogy egyetlenegy izléses toalettért is sajnálja a pénzt?!
Nagyon szegény lehet az istenadta!…
Pá, kedves öregem, vár feleséged,
Piroska.
III.
Szezón végén.
Miklósháza, augusztus 15. Kedves öregem! Látod, hogy mindig nekem van igazam? Nem megmondtam, hogy szerencsétlenebbül már nem választhattál volna, mint amikor éppen Miklósháza jutott eszedbe?!
Nincs a világon még egy ilyen rettenetes hely… és nem fizethetsz nekem annyi pénzt, amennyiért én még egyszer eljöjjek ide!
Igazán nem értem, hogy tudtam itt ennyi ideig kibirni. A főszezónban még csak hagyján… amig az emberek jönnek-mennek, az ember a pokolban is elszórakozik valahogy. De amióta a nálam szerencsésebbek seregesen haza menekülhettek, azóta olyan ez a hely, mint a temető.
Képzelheted, hogy mióta a pincérek is hanyatt-homlok menekülnek, micsoda kiszolgálásban van részünk! És milyen szörnyü ételeket sóznak ránk! Persze, lakjunk jól a „szép vidék“-kel, ezzel a szomoru tájékkal, amelylyel már torkig vagyok, amelyet soha többé még az álmomban sem akarok ujra látni!
És még ők néznek ki bennünket, a bérlőék! Mert ők már megelégeltek bennünket, azokat az ostobákat, akik az egész szezónra előre kifizették a lakásukat!
Nem is hiszed, mennyit szenvedtem az utolsó két héten. Talán megőrültem volna Plaveczkyné nélkül.
Ez a kedves, szép, okos, mulatságos asszony eddig még csak megvigasztalt valahogy. Örök jókedve, elméssége megenyhitette, türhetővé tette azt a szomoru kénytelenséget, hogy a szezón végéig itt kell maradnunk. Eltréfálkoztunk a sok kellemetlenségen; bánatomban is meg tudott nevettetni.
Hiszen tudod, milyen kedves asszony! Talán még kedvesebbnek találtad, mint szeretném… no, de az utolsó látogatásod idején elég jól viselted magad, hát Isten neki, megbocsátok!…
Hanem abban nem volt igazad, hogy ilyen meg olyan… hogy sokat kacérkodnék, vagy szeretne flörtölni… tudom is én már, miket mondtál róla!
Jó, derék aszony ez; csak eszes és mindig jókedvü.
Veled is csak bolondozott. Kár, hogy ugrottál. És bizony nagy hibát követtél el, amikor egy kicsit féltékenynyé tettél rá. Ezzel megrontottad az egész főszezónomat, amely különben elég mulatságos lett volna.
Hogy mennyire tévedtél Plaveczkyné megitélésében, annak fényes bizonyitéka az utolsó pár hét. Ha olyan volna, amilyennek te hitted, bizony nem érte volna be pusztán az én társaságommal, több mint két héten át. Mert itt mostanában az udvarlónak szinét se láthatta.
Arról nem is szólok, hogy bár egy percre összekoccantunk és néhányszor talán meg is bosszantottam, mindvégig kedves maradt hozzám. Hogy pletykált volna rólam, abból egy szót se hiszek.
Az ellensége se tagadhatja le róla, hogy nagyon kellemes, okos, müvelt, ötletes és mindenekfelett mulatságos asszony. Azt se, hogy derék, jó anya, aki kitünően neveli a gyermekét. És egész Miklósháza elismerte róla, hogy amilyen kevés áldozattal, olyan ügyesen, igazán rendkivüli izléssel tud öltözködni, csodálatosan finom izléssel.
De hiszen nem ujság neked, hogy nagyon megszerettem és ő is engem. A fiuk is csak addig könyörögtek, hogy: „maradjunk még!“, ameddig a kis játszótársuk, Misike is itt volt.
Hanem, fájdalom, tegnap már Plaveczkyné is elutazott.
Mondhatom, mind a ketten elérzékenyedtünk, a mikor elbucsuztunk.
– Kedves Bartáné, – szólt – remélem, otthon is látjuk egymást?!…
Megigértem neki és amikor a vonat elvitte őket, – hiszed vagy nem hiszed – sirva fakadtam.
Mióta ő is itt hagyott, Miklósháza valósággal türhetetlenné vált. Szó sincs róla, hogy még egy hétig vagy éppen tiz napig is el birnám viselni a sok unalmat és bosszuságot, azért kérlek, jöjj értünk minél hamarább és szabadits ki bennünket ebből a rettenetes fészekből!
Szervusz, kedves öregem, csókol és vár feleséged,
Piroska.