Foltényi Vilmos szinész.
Az utolsó évtizedek felforgató korszelleme nem kímélte meg a magyar színpad világát sem. Külső méreteiben, pompájában ugyan óriásit fejlődött színészetünk, de a villamos erőktől forgatott és beragyogott „rivaldákon“ hiába keressük a régi magyar színészet hagyományos eszményeit. Itten is teljes a nemzetietlen kivetkőzés, node én nem akarok kritikusi tollat bitorolni, midőn egy régi, érdemes színészünk alakját méltatom s annak kiszakított élettörténetét ösmertetem.
Foltényi Vilmos színész ez a régi, érdemes színjátszó, aki az 1840-es esztendők elején került a magyar színpadra és akit, mint nyolcvanöt esztendős aggastyánt, 1905 február havában temettek el Debrecenben. Foltényit a hivatottság és a hivatás rajongó szeretete vitték a színészethez. A felsőbb iskolák végzése után, mint nem közönséges műveltségű fiatalember, uriház kényelméből csapott át az akkor még rögös, bizonytalan színész-pályára. Szép tehetségével, úri modorával a régi magyar színpad nagyjainak igaz barátságát hamar kiérdemelte az „úrfi“.
1844-ben a pesti Nemzeti Színháznál énekelgetett Foltényi Vilmos. Vörösmarty hatalmas költeményének, a „Szózatnak“ megzenésítésére ekkor tűztek ki húsz darab arany pályadíjat. Nem maradt meddő a pályázat. Érdekes az Egressy Béni pályázata. Egressyvel gyakran tréfálkoztak a színészpajtások:
– Ezt a Bénit csak oldalba kell lökni, mindjárt melódia ugrik ki belőle. – Egressynek tényleg képessége volt a zeneszerzésre is. Foltényi mondása szerint: – „Csak úgy csengett, zengett a lelke a szebbnél-szebb melódiáktól.“ – Midőn tehát elkövetkezett a pályázat határnapja és Egressy felnézett a délelőtti próbára, Foltényiék ismét szóvátették előtte a „Szózat“ megzenésítését: – Mégis kár, hogy nem pályáztál Béni…
– Már miért volna kár?
– Mert az a Thern biztosan elüti a húsz aranyat, holott te, Béni, magad is csurranásig vagy melódiával… – Egressynek a művészi érzékenysége nem sokáig állta ki a csiklandozást, de meg a pajtások is tovább bizgatták: – Béni, mi is volna azt neked megírni? Még van időd rá. Tizenegy órakor jár le a terminus.
Egressy nem szólt a csipkelődzésekre. Míg a színpadon a próba folyt, felhúzódott egy második emeleti páholyba és megalkotta a Szózatnak azt a zenéjét, melyet ma is énekelünk… A kitűzött határidőre be is adta művét. A pályaműveket díszes közönség előtt mutatták be. Utolsóelőtti versenyműnek Egressy zenésítését énekelték Foltényiék. Egressy a súgólyukban izzadt, az egyik tenorista a kótapapiros megől leszólt a művésznek:
– Lesz-e bor, Béni? Mert ha nem lesz bor, nem lesz cé sem.
– Lesz minden fiúk! – súgta az izgatott művész. A színész-cimborák csakugyan kivágták a magas cé-t. Oly hévvel énekelték az Egressy szózatját, hogy a tapsnak, éljenzésnek valóságos viharzása támadt. A húsz aranyat Egressy Béni nyerte el.
– Node az is igaz ám, – beszélte Foltényi, – hogy miglen a Béni gyujtó szerzeményét szívvel-lélekkel fujtuk, a többi versenyművel csak úgy bántunk el, mint midőn a kórus „a grófné a vízbe fullad“ dalt énekel. – Egressy Béni nem is nyughatott a dicsőségtől, no meg a húsz aranytól sem. A magas cé-ért lekötött szavát beváltotta. Nagy áldomást tartott, elmulatták a húsz aranyat, pedig többször is figyelmeztették Bénit:
– Béni, legalább egy aranyat tegyél félre emlékül.
*
Minden korszakban előfordul, hogy a léhaság diadalmaskodik az örökméltóbb felett. A Szigligeti „Szökött katonája“ sem kerülte el a nagy alkotások sorsát. Fáncsi, a Nemzeti Színház művészeti vezetője népszínmű-pályázatot hirdetett. Ezen versenyzés során került pályabirálat alá Ney-nek „Vén sas“ című színműve a Szigligeti „Szökött katonájával“ együtt. A Vén sas értéktelen fércelmény volt, halálra bosszantotta az előadó színészeket is. A birálók mégis a helyi pesti pletykadarabnak itélték oda a jutalmat, pedig ki tudja ma már megmondani, mi fán termett az a jutalommal koszorúzott – Vén sas? Míg a Szökött katonában örökített magyar élet ma is gyönyörűséges, örökkön megkapja az igazi magyar ember lelkét.
*
A szabadságharcot a magyar nemzeti seregben küzdötte át Foltényi. 1849-ben már mint hadnagy egy honvéd lovas-tüzérütegnél szolgált, mert a színpadi hősök a csatamezőn is felsorakoztak. A Foltényi ütegjénél többen is összekerültek színészkatonák. Zöldi ugyanennél az ütegnél hadnagyoskodott. Ennél az ütegnél szolgáltak Benedek József és Bálinthi nevű színészek is. A Tokaj-Hegyalján, Mádon, történt velük a felejthetetlen eset. A községben megtorlódott a katonaság, úgy hogy az egyik ház előtt a tüzérüteg is kénytelenségből megállott, midőn is a zöldzsalugáteres fehér ház kisajtóján egy nő szaladt ki. Déryné volt, aki e zavaros időben Mádon húzódott meg. Lóhátról is felismerte a tüzértiszti ruhás színésztársait:
– Jaj, Foltényi, Zöldi! Maguk azok lelkem? Még a lovukat is megölelgette.
Tüzes mádi bort hozatott a hadfiaknak, akik csak úgy lóhátról nyakalták a tokaji hegy lelkét. Berúgott az egész lovasüteg. Klapka tábornok éppen arra lovagolt el. Mosolyogva tisztelgett oda Dérynének s tréfásan szólt rá a tüzérjeire:
– Ilyen fogadósné mellett csodálom, hogy még az ágyútok is be nem rúgott fiúk?
Perczel Móric tábornok meg a parlamentet okolta mindenért, a tisztjei előtt csak az volt a szavajárása:
– Fikom a sok fiskális mindenét, szétszórom őket.
*
Temesvárnál elveszett a csata. A honvédsereg felbomlott. Egyik rész a menekülést kereste, a másik még nem mondott le minden reménységről. A hadi szerencse jobbrafordulására számítottak és együtt maradtak. Lukács honvéd tüzérezredes a menekülésre szánta magát.
– Én kimegyek az országból, mondta az ezredes.
– Én nem hagyom el a hazát, – szólt Foltényi hadnagy. A búcsúzásnál az ezredes remek fekete háti lovát Foltényinak adta. Foltényi ezen a feketén lovagolt Déva alá, ahol a honvédseregnek ez a töredéke is lerakta a fegyvert az oroszok előtt. Egy gavalléros orosz főtisztnek megtetszett a Foltényi fekete lova s bár erőszakkal is elvehette volna, hetven rubelt ajánlott a lóért. Hetven rubel ezüstben nagy pénz volt a hadifogolynak, Foltényi alku nélkül belement a vásárba, hiszen a Kossuth-bankót már el sem fogadták tőlük.
Az oroszok Szászvároson adták osztrák kézre Foltényiékat. Az egyik osztrák tisztnek mindjárt szemébe tünt a Foltényi hadnagy ezüst rubelektől duzzadozó zsebe. Engedelemkérés nélkül kizsebelte a hetven rubelt:
– Warscheinlich haben Sie das erobert? (ezt ugyebár zsákmányolta) – elméskedett az osztrák, aki kotorászás közben talált még egy gyufatartót is azt kegyesen visszaadta:
– Warscheinlich das ist ein Andenken?… (ez ugy-e emléktárgy), – Foltényi bátyánk félszázadév múltával is háborogva emlegette: – ilyen gavallér volt az osztrák.
Gyulafehérvárnál egy régebbi ösmerős császári katonaorvos közbenjárásával nemcsak a hadifogságból, hanem a továbbszolgálás gondjától is megszabadult; mert az orvos „untauglich“-nak nyilvánította a kistermetű Foltényit. A kétfejű sasos „certifikát levéllel“ gyalogosan Kolozsvárnak indult Foltényi, ahol színtársulat működött. Szívesen fogadták. A társaság nagyon is hiányos volt még ekkor, a tagok közül többen bujdostak, mások német fogságban szenvedtek, kerültek olyanok is, akik a csatamező sírjában álmodtak a szebb jövőről. Kórusuk sem volt rendes, mindamellett a Wohlgemuth táborszernagy tiszteletére rendezett díszelőadást a „Gotterhalte“ eléneklésével kellett kezdeni. A társulatnál Filippovics és Foltényi ketten voltak az énekesek, tehát a díszelőadáson is nekik kellett énekelni.
– No, majd adok én nektek Gotterhaltét, – duhogta magában Foltényi s midőn Filippoviccsal kiállottak, Foltényi kézzel-lábbal is dolgozott, úgy mutatta, hogy micsoda tüzesen, micsoda szívből énekel. Énekelt is. Csakhogy félhanggal mindig lejebb, mint Filippovics. Cudarul helybenhagyták a Gotterhaltét. Wohlgemuth táborszernagy sietett kijelenteni:
– Máskor hagyják a Gotterhaltét. Hiszen látom, megvolt a fiatalemberben az igyekezet, de nem tud szegény énekelni.
Czelesztin nevezetes szinész volt ugyanakkor még a magyar szinpadon. Jeles szinész volt, de felette piszkos jellemű ember. Korábban a kolozsvári főuraknak volt a tányérnyalója, most, hogy rosszra fordult a magyar ügy, az osztráknak hizelgett és kész volt egykori pártfogóira, a főurakra is árulkodni. Czelesztin cselekedte meg azt is, hogy a társulat tudta nélkül elment Urbán generálishoz s beadta neki, miszerint a társulat német szindarabot akar előadni. Urbán természetesen örömmel hallotta, hogy ennyire megjavultak a rebellis erkölcsök. Annál inkább felzúdult a társulat a Czelesztin értesítésére.
– Nem játszunk német darabot! – tiltakoztak a szinészek.
– Aki nem akar játszani, az álljon félre a többitől! – ordítozta Czelesztin dühödten. Foltényi néhányad magával félreállott s Czelesztin, miután névszerint megjegyezte, számbavette őket, futott a „kegyelmes úrhoz“, feladta őket, mint lázadókat. Urbán egy dragonyos kapitányt küldött a színházhoz, aki maga elé parancsolta Foltényit a társaival.
– Maguk miért nem akarnak németül játszani, – kérdezte a kapitány.
Foltényi felelt a többi helyett is:
– Mert én nem tudok annyit németül s ha valamit eltévesztek, kész a botrány.
– Ez igaz! – a dragonyos kapitány elfogadta a mentséget. Mindamellett Czelesztinék Kósa, Pósa, meg valamiféle Farkas nevű magyar szinésszel előadtak egy érzelgős német darabot. Német szerepében Czelesztin lőtte a legnagyobb bakokat, mert Czelesztin is született magyar ember volt. Többé nem is erőltették ezt az alacsony hizelkedést. Czelesztinék is felhagytak a német előadással.
Kolozsvárról Nagybányára vetődött Foltényi, ahonnét Petz nevű bányatiszttel Pestre fuvarozott fel. Ilyen kocsiülésen azontúl sem ült Foltényi, a bányatiszt kocsiján aranyat szállított Pestre… Foltényi Pesten, a hirhedt rendőrfőnökkel, Prottmannal is megismerkedett. Mint volt honvédnek jelentkezni kellett nála.
– Foltényi? Hm! Mi volt azelőtt?
– Énekes. Baritonista.
– Szép… Mit énekel?
– Carlót, Ernániban.
– Derék! – ezzel a rettegett rendőrfőnök befejezte a kihallgatást és Foltényi a katonáék elbocsátó levelével és a Prottmann igazolványával véglegesen visszatérhetett a szinpadhoz, melyen a „nagy“ Szentpéterivel is játszott együtt. Még az 1840-es években játszották a Lumpácius Vagabundust, vagyis a „három jómadarat“. Az egyik szinésztársuk közönségesen ugrált, bohóckodott annál a jelenetnél, ahol kiderül, hogy ötvenezer forintot nyertek a lutrin… Szentpéteri nézte, nézte darabig ezt a bohócos ugrándozást és izetlenkedést, azután rámordult Foltényira:
– Öcsém, lökd ki ezt a németet! – Szentpéteriék még őrizték a magyar szinpad becsületét, méltóságát. Vajjon mit csinálna most, ha feltámadna Szentpéteri?