A világosi átok.
Mint őszi ködön át lihogó pásztortűz, a múltból úgy világít felém sok régi magyar ember mondása és beszélgetése a szabadságharcról. Népünk szeretett regősei, az elaggott honvédek pazar kézzel, megható szeretettel fonogatták és fonogatják az utolsók is a koszorút a régi zászlókra, a régi zászlótartókra. Borostyánlevél, virágos ágacska, a sírhantokat is beharmatozó áldás dúsan jutott a nemzeti hadsereg kisebb, jelentéktelenebb vezetőinek is. A népszeretet és hálálkodás e dicsfény sugárzásának hátterében csupán egy óriási árnyalak állong, mereszkedik rémséges magahagyottan, átkos virágtalanul… A magyar nép régen szeretetébe fogadta és kedves nótáiba foglalta Ferenc Józsefet, aki az aradi vértanúk szörnyű halálitéletét jóváhagyta. A magyar nép Haynauval szemben is legyőzte utálatát. Meg nem bocsájtott neki, de legalább igyekezik elfelejteni. Csupán a magahagyott óriással, Görgei Artúrral szemben nem engedett fel a fagyos néplélek. Az itélkező magyar nép lelkében sem részvéte, sem virága nincsen a vezérnek. A lihogó pásztortüzek regősei felháborgó szilajsággal és kérlelhetetlenséggel kongatják a Görgei nevet. Bármilyen fájdalmas, bármilyen szomorító és szörnyűséges is ez az engesztelhetetlenség, a magyar mezőkön nem terem elég megérdemelt balzsamvirág a tragikus sorsú vezér sebhelyes homlokára. A magahagyott óriás körül terpeszkedő sötétségből sistergő villámcsapásként csattog ki a hazaárulás vádja.
*
A X-ik honvéd zászlóaljat a Délvidékről a rácokkal, szerviánokkal vívott véres csaták után parancsolták fel Görgey seregéhez. Fekete János nánási közhonvéd Selmecbányán ismerte meg Görgeit, a vezért. Indulásra készen állott a sereg. A hideg veresre csípte arcukat. Midőn Görgei szemlét tartott a zord csapat felett, a X-ik zászlóaljból egy fiatal honvédnek a vállán elsült a töltött fegyver. A véletlen puskalövés nem tett kárt senkiben, csupán a Görgei lova ugrott félre. A tábornok korbáccsal vert végig a lován és haragjában megparancsolta a gránátosainak, hogy lőjjék agyon a honvédet. Felzúdult a X-ik zászlóalj, kiket Kiss Ernő és Damjanich a Bánságban „édes fiaim“ emlegetett. Fegyvert emeltek a Görgei kedves gránátosaira:
– Nem engedjük az ártatlan bajtársunkat, nem engedjük! – zúgta a zászlóalj.
Görgei kartácsra töltött ágyukat szegeztetett ki ellenök és a gránátosok a zászlóalj szemeláttára agyonlőtték a fiatal honvédet. A X-ik zászlóalj katonái ezért hidegültek el Görgeitől, bár a vezér azt adta okul, hogy merénylő volt az a fiatal katona s azért lövette agyon elrettentésül.
Az esztergomi hadiszálláson a kastélyban szállott meg Görgei. A szegedi diák Koncz Tóni káplárt, a csongrádi 33-ik zászlóaljtól, a kastélyba parancsolták, mint szolgálattevő altisztet. Aranypaszomántos főtisztek sürgölődtek a folyosón, midőn egy öreg huszár kitárta a szárnyas nagyajtót. A kis Koncz Tóni káplár dobogó szívvel húzódott be az ablaksarokba, Görgei lépett ki az ajtón. Piros tábornoki ruháján csillogott az aranysujtás. Vadonatúj volt még az a ruha. Görgei büszkén illegette magát s odafordult a főtisztek tömegéhez:
– Ugy-e jól áll, urak?
*
Miskolcon odamaradt a főzőkotla is. A muszka tüzérség a hegyoldalról lőtt be a honvédtáborba. Odamaradt a kotla, ezentúl nem főzött a X-ik zászlóalj, hanem retiráltak. Retiráltak mindig, mióta ismét Görgei vezérelte őket. Fáradtan, rongyosan érkeztek Aradra. Még este tovább is indultak. Fáradtak, éhesek voltak akkor is. Fáradtak és éhesek voltak, azért mégis sietve masiroztak tovább, Megörültek ennek a nagy sietésnek. Fekete János honvédéket azzal biztatta debreceni Szüts Bálint káplár:
– No, fiuk! Háláistennek, csata lesz holnap, azért sietünk annyira…
Huszárok, gyalogos honvédek, tüzérség, ágyúk, társzekerek beláthatatlan hosszú sorban mentek, mendegéltek. A holdvilág sárga fényözönnel ömlött a katonák szomorú arcára. Magas, töltött úton mozogtak előre. A holdas éjszakában Fekete János közvitéznek szemébe tünt egy katona-cimborája. A töltés oldalán kapaszkodott fel. A karján két nagy görögdinnyét szorongatott. Fekete János az éhes szemével majdhogy el nem nyelte a dinnyét:
– Honnét hozod cimbora?
Az ismeretlen honvéd fejével oldalt vágott:
– Abban a ligetben van még dinnye…
Fekete kilépett a sorból s mert éhezett, elindult a dinnyeföld felé. A félhomályban összeböngészett három nagy dinnyét. Telhetetlen az ember. Örvendezve emelte karján az ízletes gyümölcsöt. Már éppen fellépett a töltésre, midőn egy idegen katona elébe nyujtotta a lábát, Fekete térdre bukott. A dinnyék szétgördültek. A katonák íziben felkapkodták a zsákmányt. Másik zászlóalj volt már ez. Az idegen honvédek kárörvendve röhögtek Feketén. Megvakarta fejét. Elkáromolta magát.
– Az áldótokat! – éhesen, porosan, fáradtan szaladni kezdett a zászlóalja után. Felvirradt, midőn Feketéék meglátták Világost. Harmat csillogott a fűvön. Nézgelődtek a honvédek. Nézgelődtek a honvédek és egyszer csak látták, hogy Görgei az erdő aljában ott lovagolt a díszruhás muszka főtábornok oldalán. Honvédekkel elegyesen nagy csapat orosz tiszt kísérte őket. Jóbékességgel lovagoltak egymás mellett. Felragyogott a nap. A honvédek átokszavakra fakadtak. Sokan sírva borultak egymás nyakába, különösen azok a vén huszárok… Ekkor tudták meg Fekete Jánosék, hogy nem lesz már több csata. Görgei elhagyta seregét. Nemsokára a muszkák ellepték a mezőséget, mint a rüh. Többen voltak, mint a fűszál. Verje meg az Isten…