Petőfi körül.
Teleki Sándor az ezredes volt az egyetlen grót, akit Petőfi Sándor lelkébe befogadott és bent is tartott tüneményes haláláig. Koltóhoz, Teleki ezredes koltói kastélyához fűződik Petőfi legérdekesebb, titokzatos szerelmi kalandja is. Koltón lobogott el égető szerelme a szép cigány Milka iránt. Bár a cigányleány áldozatul esett, Petőfi nem tekintette délignyitó útszéli virágocskának Milkát. A költő regényes szerelméről Zilahy Gyula színművészünk előtt Teleki figyelemreméltólag nyilatkozott. Zilahynak Teleki beszélte el, hogy Petőfi – nősülése előtt – mégegyszer és utoljára átlovagolt Koltóról Milkához, a szenvedélyes cigányleány megnyugtatására. Midőn azonban látta, hogy Milkát sem meg nem győzheti, sem meg nem vígasztalhatja, lóra pattant, az őrjöngő cigányleány hiába rohant utána, többé nem fordult vissza. Milka eszméletlenül bukott az út porába. Halálosan megbetegedett, noha leküzdte testi betegségét, lelke összetört. A csendes őrült cigányleány azontúl nem szólt senkihez. Többé nem érdekelte senki, semmi. Zilahy Gyula a 80-as években, midőn Koltón Telekinél vendégeskedett, még látta az országút szélén Milkát. Kavicshalmon üldögélt Milka. Hidegbús szeméből kiégett a tűz. Kötőjét tépdeste s nézett előre az úton, melyen „a Sándor“ örökre eltünt előle…
*
Petőfi tudvalevőleg Debrecenben is emlékezetes napokat töltött. A vasútállomásnál, a katolikus szegényház szomszédságában – a Petőfi-téren – gubbaszkodik az a kívülről kicsinosítgatott és márvány emlék-táblával felékesített házacska, melyben Petőfi életének legszomorúbb telét szenvedte át. A bágyadt téli nap hetekig nem hervasztotta le a jégvirágot fűtetlen szobácskájának zúzos ablakáról. Pipára gyujtott az árva költő, hogy dermedt kezét megmelengesse.
– Boldogtalan voltam világéletemben, – keserves gyötrődéssel ekkor írta.
Petőfi hírnévtől és dicsőségtől környékezetten is lakott Debrecenben. Az úrias Batthyány-utcában áll a vén kuria, amelynek faláról koszorús márványtábla hirdeti, hogy e házban lakott „hazánk nagy költője“. A szabadságharc mozgalmas téli évszakán volt ez. Debreceni öreg Nagy Gábor, nyugalmazott megyei tisztviselő most, siheder legényke még akkor, látásból ösmerte Petőfit. Egy debreceni civis éppen Nagy Gáborhoz fordult kérdésével:
– Ugyan, öcsém uram, hol láthatnám én meg azt a híres Petőfit?
– Azt könnyen megtehetjük bátyám. Minden délután a Fehér ló-fogadóban billiárdozik a költő.
A komoly civis ünneplőbe öltözött. Sudár tölgyfapálcával a kezében fellódult a fogadóba. A „tekegolyós“ asztalhoz közel húzódott meg. Fekete kávét parancsolt ki és ünnepiesen várta, úgy várta azt a híres Petőfit. Jósok ideig várakozott. Végről is elunta a billiárd-asztalnál játszogató két fiatalember veszekedését. Bosszúsan fizetett. Távozóban éppen az ajtónál összetalálkozott Nagy Gáborral is, neheztelőn mordult a fiatal legényre:
– No, hallja öcsém, máskor a kutyáját tegye bolonddá az úr.
Nagy Gábornak zokon esett a szemrehányás s meglepődve kérdezte:
– Miért mondja ezt bátyám?
– Miért?… Mert én ugyan várhattam azt a híres Petőfit. A tekegolyós asztalnál ugyan ott lármázik, veszkődik két izgága fickó. Eluntam már őket hallgatni, mert különösen az egyik, az a nyurgábbik keselyképű sovány legény fenekedik fertelmesül mindenik lökésnél.
– Kedves urambátyám, hisz éppen az ott az a híres Petőfi Sándor! – szólt felderülten Nagy Gábor.
– Ühm, – a komoly, kövér civis köszörült a torkán. Megcsóválta fejét. Félszemvégről még visszasandított a játékosokra, azután bolyhosszőrű, csucskos fekete kalapját egy ujjával megbillentvén – ellépett.
*
Mándoki Béla volt szinigazgató, a debreceni színház nyugalmazott tagja, a városi szinpadon játszott együtt Petőfi Zoltánnal, a költő fiával. A költő apa nevéről dicsfény sugározta körül a fiút is. A debreceniek régente nagy szinészbarátok voltak. Petőfi Zoltánt is sokfelé hivogatták vendégségbe. Meg a korcsmákból sem maradt el, midőn előadás után indítványozták a cimborák:
– Gyerünk Zoltán Bánkihoz, Liszteshez, az Egy galambokba, Királyék, a Bikába, Bloksaihoz, – ezidőtájt ezek a helyek voltak a debreceni szinészektől és diákoktól kedveltebb fogadók, kávéházak.
Bárlan rendszerint aggodalmaskodott is, a „jónak“ sohsem volt elrontója Petőfi Zoltán.
– A mulatsághoz pénz is kell, fiúk, – szokta mondani, – node azért ti csak menjetek előre, majd utánatok megyek! – Időmultán mindig utánok is ment és fizetésnél mindig fizette is a részét.
– Ej, Zoltán, hisz’ néked van pénzed, – ha tréfásan rászólt valamelyik, elnevette magát.
– Hogyne volna! Kértem az apámtól kölcsön, – olyan sűrűn emlegette Petőfi Zoltán, hogy midőn az egyik este hátramaradt, meglesték a cimborák. A debreceni színház bejáró csarnokánál falbemélyesztésben áll a Petőfi Sándor szobra, az árva, mindenképpen árva Petőfi Zoltán, mivel magában nem bízott, valami babonás mély érzület varázsa alatt apja szobra megé, a falba vájt lyukacskába dugdosta pénzét. Onnét szedegette ki a kölcsönöket, midőn társai, a vidám színészfiúk, Bánki uramékhoz hivogatták.
*
Gróf Teleki Sándor ezredesnek volt a kortársa és legbensőbb barátja Vay Dániel gróf is. Az a Vay gróf, ki nábóbi vagyonával, nem közönséges tehetségével, rajongó magyar lelkével egyik vezére volt a Kossuth Lajos útját és eszméit egyengető liberális ifjú főrendeknek. Az a Vay gróf, kinek élettragikumát Jókai Mór megkapóan szőtte bele a nagyidőkkel foglalkozó egyik regényébe. Vay Dánielt ugyanis, mint a konzervativ kormányra kellemetlen ifjú főrendi vezért egy osztrák gróffal, hirhedt kardvívóval és pisztolylövővel párbajra kényszerítették és biztosra vették a halálát, ámde gróf Vay fiatal feleségének és családja nőtagjainak rimánkodására a kitűzött párbaj elől külföldre utazott. A kormány elérte célját, a fiatal Vay további politikai szereplésre lehetetlenné vált. Ám a felbérelt osztrák katonatiszti vasgyúró sem sokáig örvendezhetett „diadalának“, báró Wesselényi Miklós a Nagyváradon vívott rémes párbajukban jobbkezefejét kardmarkolatostól együtt levágta a spadassinnak…
Mint öreg embert ösmertem meg Vay Dánielt. Már mint szegény ember, mint felejtett ember húzódott félre Debrecenbe. A nyugalmas civiseknél, mint a világi hiúságokkal teljesen leszámolt bölcs, sóhajnélküli derüvel éldegélte le csendes napjait az egykori pazar világjáró, a legendás gavallér nábób aki vén napjaiban Magyarország népies történetét is megírta. Midőn az egyedüli szórakozóhelyei a színház és a debreceni Cegléd-utcán a Papp Gyurka-féle uri kisvendégfogadó asztaltársasága voltak. Papp Gyurkától, a debreceni Kis Pipából, karonfogvást sokat hazakísértem az öreg Dániel grófot, aki, valami ifjabbkori lovagkalandjából, kissé bicegett az egyik tört lábával. Ilyenkor egy-egy piros almával mindig „megprezentelt“, feltünt nekem a görcsös, kampós, nyerskeményfa sétapálcája, amelyhez nagyon ragaszkodott:
– Ez meg már miféle emlék lehet? – kérdeztem egyikszer.
Vay elmélázva adta kezembe a botot:
– Paulus fiam, – mert így is szólítgatott, – nézze meg jól. Drága emlék ez nekem. Ezt a suharcot a Petőfi Sándor koltói fájáról vágta le, faragta ki az én jó Teleki Sándor ezredes barátom…
Tudom, mások is irtak már a koltói kastély kertjében hajladozó Petőfi-fáról, melyet a költő boldog ottidőzése emlékéül ültetett el. Kipp, kopp! Emlékeim sírdombját mégis megkocogtatom az iromba öreg pálcácskával. Az utolsó kóbor lovag Teleki Sándor ezredes odalent nyugszik. A mindenkitől felejtett Vay Dániel gróf is rég kint pihen a „nagyceglédi“ ákácfás, debreceni civis temetőn. Petőfinek a sírját sem ösmerjük. Hanem midőn jön a sárgalábú ősz, a jeltelen sirok felett búsan hulldogálnak a csörgő levelek és szellő támad, a szőke Szilágyságról, bárhol bujdosok is, lelkem megérezi ezt. Érezem és tudom, hogy a cigány Milka sóhajaitól terhesen síró őszi szellők szeliden ölelgetik körül a koltói kastélykertben Petőfinek tarlott lombkoronás fáját.