Régi magyar élet

A Rózsa Sándor bandája.

Az 1830-as években, a szegedi alsótanyán még ritkásan bólogattak jegenyefák. Az akkor kietlen alföldi pusztavidéken ritkásan fehérlettek bokor-tanyák. A szélvész szabadjára kontyozgatta a gazdátlan buckákat. Virágoktól még nem rengedeztek a pusztai gyümölcsöskertek ágbogas fái. Bütykös szőlőtőkék százmilliói nem zabolázták le a futóhomokot. A szélvész kedvetelten kóválygott a katángkórók között. Szilaj pásztorok és vad nyájak tanyája volt a puszta. Az egyik gulyánál bojtárkodott egy Rózsa Sándor nevezetű legény is. A csontos arcú, széles vállú, zömök kötésű bojtárlegényt bizonnyal megbecsülték a cimborái. Éjszakai tanyákon, a lihogó pásztortűznél bizonnyal földhöz verte valamennyit. Nálánál különben a lovat sem ülték meg a pusztai legények. Akkor a gulyások is lovasnépségek voltak. Azonban az igazi jódolguk a számadóknak volt. Azok behúzódtak a szép csárdásnékhoz, akiknek a superlátos nyoszolyája – a nóta szerint – hat párnára volt felvetve. Bodrosak, fehérek voltak azok a párnák. Ám a szegény bojtárnak, ha esett, ha fujt, kint kellett emésztődni a vadasszőrű marhák után. Ha esett, ha fujt, szegény bojtárnak szegény volt a sorsa.

– Bezzeg gyöngy az életök a szabadlegényeknek.

– Azok bizony nem süvegelnek senkit.

– Az övék a legfutósabb paripa.

– Pénzük sohsincs fogytán.

– Ménes, gulya, úr, paraszt, vásáros nép: nékik adózik.

– Kocsmárosné nékik főzi, ami jó.

– Ma Tiszán innét, holnap meg már túl a Dunán ölelgetik a menyecskét.

– Gavallérok azok.

– Bezzeg mi, szegény bojtárok.

– Csekély az éhbérünk.

– Szolgák vagyunk mi, – lihogó pásztortűznél Rózsa Sándorék elbeszélgették. Szunnyadozott a gulya. Az éjszaka a pusztán omlós, fekete dunyhát takart végig. Nagy kísértő az éjszaka.

– Sándor pajtás?

– No, mit főztél ki már megint?

– Hallod, annyit mondok én, egyszer már mink is próbálhatnánk szerencsét, – kezdeményezte az öregbojtár Daru Pista, – mit szóltok hozzá? A Pallavicsinyi földjén jó lovakat nevelnek azok a kényes dohánykertészek…

– Bizony jutna is, maradna is azokból, – helyeselte Kusza András a másik bojtár.

– Nem bánom, hát próbáljunk szerencsét, – felelte Rózsa Sándor és az egyik felhős őszelő éjszaka lórakaptak a bojtárok. A hantházi és homoki dohánykertészek a szérüskertnél egész falka lovat vertek ki éjszakára a rétaljban fűvelni. Béklyót csörgettek a lovak. Még külön lópásztor is vigyázott rájuk, azt azonban elnyomta az álom, mire felneszelt és lármát ütött, néhány lóval elugrattak Daru Pistáék. A setétben a Rózsa Sándor lovát is magukkal vitték, miközben Sándor még a nyügöt oldozgatta. Sándor a csávában maradt, ijedten hasalt a zsombék közé, midőn felcsődültek a vasvillás dohánykertészek. Kabók, az urasági hajdú, vezette őket. Veszekedettül kurjogatott Kabók:

– Csak csíphessük el valamelyiket, elveszem a kedvüket a lókötéstől. Szalmát rakok a hátára. Elevenen sütöm meg a kapcabetyárját.

Rózsa Sándor homlokán kiütött a verejték. A felgyujtott szalmatűz véres fényt lökött az üldözők kászolódó lovascsapatjára. Ám, hamis nyomon vágtak neki a pusztának. A zsombék között Rózsa Sándor is becsuszkált a nádba… A három bojtár nem is a lóért, hanem három tehén miatt került először bajba. A sikerült lókötésen felbátorodtak és a félegyházi határból teheneket loptak a bojtárok. A kun ember kinyomozta és a törvény kezére adta Sándorékat. Rózsa Sándor a három tehénért esztendei börtönt kapott, melynek még száz bot is volt a hátulütője. Huszonöt pálcájával negyedesztendőnként szolgáltatták ki ezt a botbüntetést. Közokulásra a szegedi városháza előtt a pellengérnél folyt le az ilyen botozás. Rózsa Sándoron ötven pálcát már kivertek, a másik félszázat meg akarta „spórolni“. Fergeteges téli éjszaka a kéményen keresztül kimásztak a városháza tetejére. Vastagon szakadt a hó. Sándorék még napközben, a rabmunkát végezve, a hóból valóságos sáncokat lapátoltak össze a városház tövébe. Ilyen hócsomóra ugrottak le a vakmerő emberek.

– Egy kicsit bizony lement az ábrázatomról a máz, – beszélte későbbi életén Rózsa Sándor. A rókusi kapun kívül már találtak ismerős orgazdát, aki – lábukról-kezükről – lereszelte a vasat. Azután, virradatot sem várva, nekilódultak a végetlen fehér pusztának. A Buki-csárdában Polgár Jóska nevezetű jóbarátjok volt a csárdás. Elérték a csárdát. Szilajul villant össze a szemük. A csárdatornác faoszlopához két pandurló volt kikötve. A perzekutorok a tokban a pisztolyt, a nyeregkápához akasztva a karabélyt is kinthagyták. Most már nem voltak védtelenül Sándorék. Berúgták a csárdaajtót. Pillanat alatt lejátszódott a rémes támadás. Rózsa Sándor kárörömmel rikoltotta:

– Ej, ni! Hát kend az, Kabók!

Az urasági hajdú Kabók ugyanis időközben városi perzekutornak csapott fel.

– Tán megbolondultatok, hé? – Kabók kardjához kapott. Kiugrott a sarokból.

– Nem a!… Most majd én égetem meg kendet, – felelte kurtán Rózsa és a pandúrra sütötte a pisztolyt. Kabók holtan bukott a földre. A másik perzekutort Daru Pista lőtte agyon. Rózsáék a legyilkolt pandúrok lován és fegyverével csaptak fel futóbetyárnak. Az 1840-es években már országos hírneve kerekedett Rózsa Sándornak. Hozzászegődött a híres Fábján Pista is Sarkadról. Ugyanaz a Fábján Pista volt ez, aki felől később az osztrák zsandárvilágban azt dalolták:

Kiss „bácsi“ is Rózsa Sándorékhoz állott bandába. Gyilkos természetű, vad haramia volt ez a Kiss bácsi a jászok földjéről, Móró János és Tóth Jóska is Rózsáékhoz társultak. Tóth Jóskának olyan remek szép asszony felesége volt, hogy még a csongrádi komiszáros is „szömet vetött“ rá. Tóth Jóska még akkor a Körös-csárdában csaplároskodott. Már mint futóbetyárt – Jóskát – ugyancsak a csongrádi komiszáros lőtte agyon, de elsőbb még Tóth Jóska is csúfot ejtett az öreg Hábel szegedi perzekutoron, aki negyven évnél tovább szolgálta Szeged várost és már Kotolár kapitány idején betyárt kergetett. Betyár Tóth Jóska ennek az érdemes öreg perzekutornak az orrát lőtte le, ezentúl a szegediek Hábelt „pisze Hábel fűhadnagynak“ tisztelték. A szegediek szerzettek nótát betyár Elek Péterről is:

1848-ban már olyan félelmetes volt a Rózsa Sándor bandája, hogy midőn Sándor – a hazát akarván szolgálni – kegyelemért folyamodott, Jókai Mór vitte le neki a kormány kegyelemlevelét és Rózsa Sándor betyárokból, pásztorokból egész lovascsapatot verbuvált. A Délvidéken a rácok és a császári katonák rettegték is a drótcsapós ostorú „pányvavetőket.“ Azonban a nemzeti szabadságharc letörésével ismét futóbetyárnak sülyedt vissza Rózsa Sándor. A szegedi pusztákon sok zsandárlegény és idegen katona pusztult el a kezétől. Biztosan talált a betyárok puskája. Kérlelhetetlen hajszák, különösen szomorú idők voltak ezek. A zsarnokság méltó ellenfelére talált. Midőn a nemzet gúzsbakötve hevert a bitófák tövében, a futóbetyárok felvették és állották a harcot az oktalanul hóhér hatalom pribékjeivel. Tehát nem éppen erkölcsi megtévelyedés szülte, hogy az Alföld magyarjainál oly sokáig rokonszenvesek maradtak a pusztázó betyárok és a róluk költött betyárlegendák.