Régi magyar élet

Debreceni diákok.

A legkifejlettebb és kifejezettebb magyar diák-élet őstanyája a debreceni kollégium. Multja, hagyományai több századosak. Németország, Anglia, Olaszhon öreg egyetemeit sugározza körül olyan meleg fény, aminő a debreceni kollégium ódon, erős homlokfalán az ónkarikás üvegablakokból kipislog. Galambok fészkelnek a vén iskolaház padlásán, sőt nem pusztultak ki mágyikás Hatvani professzor fekete csókái és varjai sem. A babonás hírű madarak lángveres téli alkonyokon károgva kerengenek az óriás épülettömeg felett. Boltíves szobácskák ablakán kivillog a mécsfény. Századok óta ifjú, erős diáknemzedékek ujhodnak és támadnak itt. A Felsőtisza berkeiből, az országnagy Bihar, a Szilágyság szőlőtőkés és erdős rónáiról, Szabolcs suhogó nyárfái alól, a Hajduság, Kúnság széles alföldi síkjáról hamvas arccal, lángoló szemmel sereglenek ide a színmagyar ifjak. Bocskai, Bethlen és a Rákócziak hadi népének leszármazói a vén kollégiumban öltik fel a tudás vértjét. Bizodalommal, hittel sereglenek ide az ifjak a régi nemes kuriákból, tiszteletreméltó pap- és tanítói hajlékokból, a mestergerendás fehér műhelyszobákból, a gazdás házakból… A kész férfivá itten fejlődő ifjak derűje és dolgos kedve századok óta melegíti a vén főiskola zugolyait. Hamvas fiatalok az arcok, a lelkek, ám a történelmi mult sárga pergamentjei, kongós öreg tölgylépcsői saját külön öntudattal és virtusokkal varázsolják körül a debreceni diákot. Midőn az élet küzdelmeibe kiszármazik, aggastyán korban is hű marad a kollégiumhoz. Nem selyemkeztyűs ifjakat nevel ez az iskola. Diáki köztársaságában egyenlőség, testvériség uralkodik. Ötletes szilaj jókedv, lankadatlan tudásvágy jellemzik a debreceni diákot. Találóan illik rájok a régi diákdal:

*

A kollégiumban az első diák a szénior. Az esküdt felügyelők és a skribák is a belső emberekhez tartoznak. A karácsonyi és husvéti legációk javát ők kapják. Hajdanta a makhinisták (tűzoltó-diákok) és a kántus tagjai is elsőbbségben részesültek az ünnepi szentkövetségek kiválasztásánál. Elekció a neve a legációk feletti osztozkodásnak. A jobbvérű tiszteletes szénior urak, amilyen, a mostani mándoki pap, ifjabb Görömbey Péter volt, csikóbőrös kulacsot járattanak körben ilyenkor. Némelykor a lóvásár sem volt hangosabb, olyan fortélyos egyezkedésekkel történt az ünnepi követségek csereberélgetése és bár olyik-olyik falusi szentgyülekezetnek veszekedett híre volt, a kollégiumi diákság történelmében nem fordul elő, ha kérték a legátust, hogy ne kaptak volna. Midőn a theológus atyafiak és jogász úrfiak előkelő főbbrendjéből nem került vállalkozó, a prepák (tanító-jelöltek), baglyok és vércsék (felsőbb gimnázisták) közhadi népe, jó nulatság reményében, kapható volt a nehány pengőforintos legációkra is. A hetedik vármegye Istenhát-megetti falúja sem volt távol a leginkább az „apostolok lován“ kutyagolgató debreceni diáknak.

Ezermester Kovács Miska theológus, ki fanyelű bicskával sikerült szobrokat farigcsált, sőt a brugóból (diák-kenyér) a nagytiszteletű (négylovas, azaz akadémiai) professzor urak ábrázatját is kigyúrta, Sámsont választotta legációul. Sámson a kedvesebb, a jobb legációk közé tartozott mindig. Debrecennek a szomszédjában fekszik. Homokján kiváló fajbor terem. Népe jómódu. Nemes urai a nyakas kálvinista Budaházyak, Bigék, Gődényiek szerették a mulatságot. A sámsoni kúriák kisasszonykái meg éppenséggel szemrevaló bájos virágszálak voltak. Hajdusámsonnak volt a lakója a kollégiumban népszerű Bagoly gazduram is, aki az igehirdető ünnepi követeket mindig aszerint jutalmazta, ahogy tréfás kérdéseire és ötleteire visszavágott a diák.

– Szervusz ünnep! – ezzel köszöntötte Bagoly úr Kovácsot.

– Alázatos szolgája tíz forint! – válaszolta Miska, a találékony „requirándus“, mire Bagoly úr mindjárt markába is nyomta a tíz forintot.

*

Még mikor Kágyiné főzött a diákoknak, abból az időből maradt fent:

Ez nemcsak vers volt, hanem a debreceni diákság kosztját illetőleg az igazságnak is tökéletesen megfelelt. Mindamellett a vén kollégiumban akkor sem került gyomorbajos diák. A lencséből kipiszkálták a zsuzsokat. Akinek nem ízlett, odébb tolta a bögrét. A diákasztalról ugyan nem hullott maradék étel a Kágyiné asszonyság házi malacainak.

*

A kollégiumban a diákok tanyája a „coetus“ volt. Ma is az. Fehér meszelt szobák, megfarigcsált asztalokkal. A vaságyakat szalmazsákkal és hazulról hozott ágyneművel bélelték ki. Láda, faszékek, mosdótál, esetlen mázos korsók egészítették ki a diák-otthon berendezését. Hát még mikor – mondjuk az ezernyolcszázhatvanas években – a kunyhósor is állott még. Ezekben uraskodtak az esküdt diákok. Egy-egy szobának három lépés megvolt a hossza. Mostan a kollégium első és második emeleti szárnyait lakják a diákok. A keleti szárnyon a „míveletlen népek“ prepák tanyáznak a baglyokkal, a nyugati oldalon a theológusok és jogászság képviselik – mondjuk rá – a nyugati civilizációt. A Hungária, Dácia (nem az oláhság, az erdélyrészi magyar-székely fiúk – mint madarasi pap Kövendy Dénesék – kifogóhelye), Békés, Grand-Hotel, Konkordia és a Pannónia a nevezetesebb cétusok. A Pannónia tekintély dolgában a mágnás kaszinóval vetekszik. Olyan diákok kerültek ki a táborából, mint a néhai Erőss Lajos püspök, Dicsőfi József debreceni pap, Magoss Gyuri doktor, debreceni városi főügyész, a költő Szabolcska Mihály – Kahály úr diák néven, – aki a kotyogós kulacs sestakerti nedűje mellett sűrűn népszerűsítette itt a „bakabibliát“. A Pannónia eseményeit, amolyan Csittvári-krónikaszerű jegyzőkönyvben, évről-évre megörökítik a cétus-urai még a „makhinista-világ“ óta. A bentlakosok egyes kiválóbb törzsvendégeiket konyhalatin-nyelven megírt díszoklevéllel is kitüntetik, magukhoz felemelik; az ilyen zamatos, ötletes és csintalan diák-oklevelek szerkesztésének a vidám tiszteletes Szarka Boldizsár volt egyidőben jeleshírű főnótáriusa, aki azóta Panyolán, mint az árvizektől ostromolt panyolai magyarok papja, erős lelkéről, nagy hitéről és önfeláldozó bátorságáról is nemes példát mutatott.

*

A diák életnek bizalmas meleg kiegészítő részei a korcsmák is. Régente Bánki bácsi, Papp Gyurka, Lisztes bácsi, a kopasz Kájnrát (aki „alúl a németet“ szóval mindig a boros pohár aljába töltötte az ásványvizet), a vén Torma, Szabó néni voltak a híresebb diák-csaplárosok, míg újabban Törő bácsi, Kupecz bácsi – az „Aranykapta“ ura, – Kemény Jankó a „Kis pipa“ lágyszívű, áldozatkész fogadósa (pénztelen diáktól sohasem szokta a bor árát kérni!) érdemelték ki a „diákok vendéglőse“ hírnevet… Régente persze vígabb volt a diák élet is, amikor egy „kispetákot“ kellett fizetni az adag kolbászért és kenyérért. Tizenhárom erős krajcárt tett ki ez a kispeták. „Énekszós“ temetésért fizették. A „prédikációsért“ már „nagypeták“ járt ki, ami tizenhét krajcárnak felelt meg.

– Lelkem öcsém, ugy-e bizony megisznak még egy kancsóval? – Bánki bácsinak meg ez volt a szavajárása diák uraimékhoz. Kis cserép kancsókban, úgynevezett „orros“-ban mérte az ordas sestakertit. A három szép lányát is diákok, végzett kollégyisták vették nőül. Derék magyar diákok voltak ezek a Bánki „vők“: – Both, Beke és Biki urak.

*

Máramarostól a Bánságig mindenhol megfordultak a debreceni diákok, mint szuplikáns-diákok pedig széles Magyarországot bekalandozták. Az új nótát, az új tréfát a debreceni diákok hordták szét, amikor még nem zakatolt a vasút, nem repkedtek az útszélen újságnyomtatványok. Táncban, birokra is megállották a helyüket. Az ottományi „Gyilkos csárdánál“ még a menyasszonyt is ellopták a debreceni diák úrfiak (Fráter fiú, egy jogász vezette azokat is)… Azóta ugyan nagyot változtak az idők. Mások a szokások a debreceni kollégiumban is, hanem azért a mágyikás Hatvani professzor fekete csókái és varjai – lángveres téli alkonyokon – ma sem hiába keresik fel a vén kollégium épülettömegét, még élnek itt a régi diákhagyományok. Hiában öltött modern köntöst magára, ma is sok debreceni diáknak „feszítik agyát karakán ideák“.