A kántus.
A debreceni diák énekkart, a kollégium énekkarát nevezték el „kántus“-nak. Az ódon főiskola boltozatos termében rendezett alkalmi ünnepélyeken kívül, a távol vidékeken is maradandó hatással szerepelgetett a kántus. A vidéken a református „nagytemetéseknek“ legmegkapóbb ékessége mindig a kántus volt; mert a kálvinista temetések rideg gyászpompájában a fájdalmat egyedül az énekek felséges ereje fejezi ki. A kálvinista pap a ríkatásnak a mestere, énekeinkből áradozik a vigasz. Ezeknek az énekeknek az első dalosai meg a debreceni „kántista“ diákok voltak, azok ma is. Vendégszerepléseiket ilyenkor gazdagon jutalmazták a Tiszák, Degenfeldek, Wesselényiek, Domahidyak, Fráterek, Lubyak, Isaákok és a többi nyakas kálvinista urak és szendeszép kálvinista úrnők temetésein. A temetések után tálalt toroslakomán persze már nem szívet nyilazó gyászéneket zengedeztek, azok a régi, komoly magyar dalok csendültek fel. A kollégium mostani legrégibb, legkedvesebb diákját is a kántus nevelte nagyra. Mácsay Sándor a debreceni kiváló karnagy és dalszerző – a theologiát elvégezvén – 1877 óta véglegesített vezetője a kántusnak. Bár időközben a kollégium ének- és zenetanári székét is elnyerte ez a szerény művészlélek, mint aki a hetvenes évek óta állandóan kántustag és énekvezér, méltán nevezhető a debreceni kollégium legrégibb diákjának. Tavaly – Somogyi Sándor debreceni szobrásszal – ezüst plakettet is verettek a tiszteletére.
A kollégiumi „öreg“ kántusnak maholnap ifjabb versenytársa is támad az egyetemi énekkarban. Bizonnyal öröm és gyönyörűség ez. Hanem azért én mégis azt hiszem, Mácsay Sándor már csak megmarad holtig kántistának. Mélyen érző lelkében fel-fellobognak a régi diák-élet derűs emlékeinek őrtüzei. Visszasóvárogja a rég elzengett melódiákat, midőn még maga is sort énekelt a kántusban Timár Imre, Csiky Lajos, Fazekas Miklós, Varga Károly, Vértessy Móric, Nyakas Balázs, Dicsőfi József, Torday Gábor, Magoss Gyuri, Ferenczy Gyula, az orosz Kisázsiában elhunyt Kállay Ferkó és a többi más diák-kántista cimboráival… Bizonnyal eszébe jut a pír-i földesasszony temetése is, az az emlékezetes téli temetés, midőn a hózivatar, szerencsére temetés után, az érmihályfalvi vasútállomáson szorította a kántust vagy másfél napig. A vonatok felakadtak a hóban. Még „peregrinus“ Nagy Jóska sem mert nekilódulni a debreceni befújt útnak, pedig Jóska kocogvást szaladta keresztül a vármegyéket.
A vasúti vendéglőbe szorultak a diákok. Másfél napig a négy fal között „rostokolni“ annyi pihent eszű diáknak: – rengeteg idő volt ez. Nóta, tréfa, ital: mind sorra kerültek. Dehogy kerülte el a figyelmöket az a cilinderkalapos utazó úr sem, akit velök együtt szorított be a fergeteg. Összesúgtak a diákok. A fogadósné konyhájából összeszedtek minden tepsit, pléh fazekat, fedőt, mozsárt s úgy sorakoztak fel a gyanútlanul sétáló cilinderes „uraság“ körül. Debrecen ősmagyar vidékén még akkor nem igen volt népszerű viselet a „köcsögkalap“. A tűzoltódiák „nagy botos“, a ki basszista is volt egyszemélyben, jó Torday Gábor bőgőző hangon elkiáltotta:
– Ki a huncut?
– A német! – rémséges erővel zúdult fel a kántus… A tepsiket, a pléhfedőket is összeütötték. A pokoli zajtól, a diákok felzúdult hadától rémülten sinalt kifelé a cilinderes utazó úr.
– Nem is került többé a szemünk elé, – beszélte nekem egyszer még Debrecenben, havas, téli délutánon, – szürcsölgetvén a piarista atyák pincéjéből vásárolt diószegi bakatort, – néhai vén tiszteletes Timár diák, a kalandos és tragikus életű „volt pap“, akiben nem közönséges poéta-lélek és magyar elme égett el, tarlottan és letörötten járván a vidéki élet kálváriáját.