Az öreg József főherceg.
A magyar honvédség 1870-ben még fiatal intézmény volt. A közös hadsereg tisztjei idegenkedéssel, sőt kicsinyléssel bántak honvédeinkkel. A csufondáros elbánás nem egyszer tettleges összeütközésig fajult el. A pazonyi Elek Gusztáv ezredes és Zubovics Fedor huszárkapitány-féle kemény honvédtiszti-bajnokoknak – karddal és pisztollyal – sok pöffeszkedő „stiblit“ móresre kellett tanítani, míglen a császármadarak megszokták és tisztelték a honvédet. Ezek a napirenden lévő összeütközések még vaskosabban, nem egyszer vérengzéssel zajlottak le a hadsereg és honvédség legénységi állománya között felmerült villongásoknál. A piros nadrágjukról és zsinórozásukról „paradicsomos flaskóknak“ csúfolt honvédek többször karddal és szuronnyal vágtak vissza. 1870-ben országos feltünést és a „császáriak“ rovására kínos csufot keltett a székesfehérvári eset, midőn is ott egy alig huszonegy esztendős fiatal honvédhuszár-őrmester egymagában, súlyos tölgyfaszékkel, kilenc dragonyos altisztet – közöttük négy őrmestert – fegyverzett le és vert ki a fogadóból. József főhercegnek, a honvédfőparancsnoknak is fülébe jutott ez a huszárremek. 1872-ben Székesfehérváron a honvédhuszár-tisztiiskola vizsgálatán elnökölt az „öreg úr“ és a sikerült vizsga után a „Magyar király“-szálló emeleti éttermében ebédet is adott. Az ebédre meghívta az iskolaparancsnokot, a tanárokat és az iskolába vezényelt tiszteket, – akik mindnyájan fiatal hadnagyok voltak. Fesztelenül folyt az ebéd s eközben a fenséges huszár odafordult az alezredes iskolaparancsnokhoz:
– Nyolcszázhetvenben nyáron itt Fehérvárott történt, hogy egy honvédhuszár-őrmester kilenc dragonyos altisztet vert ki a csárdából… Hallott ön erről valamit?
– Fenség, – felelte az alezredes, – abban az időben nem voltam itt. Hanem az az őrmester most már hadnagy.
– Hadnagy?!… Hogy hívják?
– Csokalyi Fényes Jenő. Éppen itt ül mellettem.
A fenséges huszár kissé féljobbra fordította érdekes fejét s – az ő vontatott beszédmódjával – halkan így szólt:
– Hát, ön volt az hadnagy úr?… Kérem, beszélje el, mint történt?
Fényes hadnagy elmondta az esetet.
– Jelentem alázatosan fenségednek, így történt…
A fenséges huszár, akit 1840 elején Jászberényben avattak fel Nádor-huszárnak, elmosolyodott és helyeslőleg bólintott:
– Nagyon jó, nagyon jó! Örvendek, hogy a hadnagy úrnak semmi baja sem történt.
*
Azok víg idők voltak, amikor még gróf Vay László honvédhuszár ezredes volt a főherceg udvarmestere. Maga Vay is szókimondó, szíves vendéglátó, derüs lelkű magyar huszár volt. A tisztekre nem a szurkolás keserves órái, hanem igazán kedves ünnepségek voltak, ahányszor „vizitált“ a fenséges „öreg“. A vizsgát vagy szemlét mindig főhercegi ebéd követte. Megkivánta, de a példát is úgy adta a fenség, minthacsak magok között lettek volna a tisztek. A koccintgatás és diskurálás fesztelenül folyt. Az egyik ilyen ebéd alkalmával, leves után halikrát szolgáltak fel és a vendéglős egész tányér apróra vágott vereshagymát helyezett a fenség elé, aki – midőn észrevette a társaság érdeklődését – megszólalt:
– Én nagyon szeretem a vereshagymát, de otthon nem juthatok hozzá, mert a feleségem nem tűri a szagát. Azért tehát csak ha távol vagyok az édes otthontól, akkor élhetek hagymával; node ilyenkor azután ki is rúgok a hámfából… – Miközben ő császári és királyi fensége a tányér hagymát kebelezte, Fényes hadnagy gróf Vay ezredesnek tartott előadást a legjobbízű hagymásfalatról. Amely nem más, mint a nyársra húzott, pártűznél sütött szalonna, midőn is a magyar ember a sercegő szalonnazsírt a balkezében tartott, só-paprikával füszerezett, karika-hagymával bőven rakott vékony pirítós kenyérre csepegteti…
Gróf Vay egészen fellelkesült:
– Fenség! A Fényes hadnagy tud ám egy kitünő hagymásétel-receptet.
– Hát beszélje el a hadnagy úr, – mondta érdeklődéssel a fenség, – tanítson meg bennünket arra a jó eledelre.
– Minálunk Biharban úgy csináljuk azt, – Fényes hadnagy előadta a fenti receptet.
A fenség arca felderült:
– Na, kedves Vay, ha hazamentünk, ezt megcselekedjük az alcsúti tanyánkon.
Az ilyen főhercegi ebédek után még egyideig együtt „tislizett“ a társaság. A fekete kávét ott itták meg. A főhercegi „cercle“ is családiasan – táblabírósan – az ebédlőasztalnál történt meg. Forintos szivarokat szívtak a tiszturak, – bezzeg később, mikor már a fukar Nyáry báró volt az udvarmester, hétkrajcáros szivar járta… A fenség, ebéd végeztével, ezüstkupakos makrapipáját szedte elő, melyre magyar címer volt kifaragva. A rövid megyfaszárról nemzetiszín selyembojt díszelgett és a jóféle szűzdohányt sallangos zacskóból sajátkezüleg kapargatta kedves pipájába.
– Már én csak nem adok egy pipa jó magyar dohányt száz havannáért sem, – szólt s ázsiai gyönyörűséggel eregette az illatos füstkarikákat. Midőn pedig csendes pipaszó mellett kidiskurálta magát, átment a másik szobába leheveredni. Búcsuzkodott a társaság is, gróf Vay elmenőben mindig rájuk szólt:
– Fiaim, rakjátok meg a zsebeteket szivarral, mert mostanában ilyent úgy sem szívhattok… – Ilyenkor bizony négy-öt darab szivar a dolmányzsebbe vándorolt.
*
A veszprémi hetedik honvédhuszárezredet 1878-ban Sárváron összpontosították, Kutassy Ignác alezredes parancsnoksága alatt. Előléptetési sorra került, vizsgáznia kellett, hogy miként vezet el egy huszárezredet. A vizsgára József főherceg is megjelent lovag Henneberg Károly altábornagy lovassági főfelügyelő és a dandárparancsnok kíséretében. Kutassy példányképe volt a daliás szép, gyönyörű magyar huszárnak. Midőn kétezerforintos sötét almásszürke paripáját combközé kapta és a kantárszárat neki eresztette, huszármondás szerint, a veszett fergeteg is csak csiga-biga volt a Kutassy alezredes száguldásához képest. Vezényszavával túlharsogta a legélesebb trombitát. Leirhatatlan az, amidőn Kutassy az egyes oszlopban menetelő huszárezred éléről két-háromszáz lépést előre robogott, majd visszafordult a dübörgő ezred felé és – égretartott tenyérnyi széles huszárpallosát villámként megsuhintván – vezényelt:
– Előrefejlődni! Vágtát, indulj! – Ezt a félemletes vezényszót nemcsak az ezredoszlop végén hallották meg. E hang csattanásától kilométer távolságokra ijedezve ugráltak ki a nyulak és reppentek fel a fogoly madarak; sőt Henneberg altábornagy kijelentésével:
– A határbeli ürgék is mind kibujtak a lyukból, mert azt hitték, hogy égiháború támadt…
A vizsga, természetesen, kitünően sikerült. A tisztikar ebédre a főherceg vendége volt. József főherceg elégült jókedvében ekkor mondotta Kutassynak:
– Az alezredes úr olyan igazi magyar huszár, hogy én üdvösnek tartanám, ha az alezredes urat halála után elégetnék és visszamaradó poraiból egy-egy csipetnyit beadnának minden huszárnak, hogy hasonlatosak legyenek önhöz…
*
Az 1880-as évek elején az erdélyi részen zajlott az őszi hadgyakorlat. József főherceg, Fejérváry honvédminiszter és a lovassági felügyelő, sőt báró Nyáry udvarmester is résztvettek azon. A fenséges úr és a kegyelmesek alá Fényes kapitány huszárszázada adott egy-egy jó hátaslovat. Valami tehénlegelőféle területen pihenőt tartottak, a fenség is leszállott. Midőn azután ismét felüléshez kászolódott, észrevette, hogy a csizmája és sarkantyúja a tehénhulladéktól bemocskolódott. Kérőleg tekintett körül, de már ekkorra oda is ugrott az egyik szemfüles küldönc huszár és a nadrágzsebből kirántott csipkés, székely díszkendővel „lepucoválta“ a fenség lábbelijét. Majd tisztelgett. Azután maszatos kendőjét – ünnepi komolysággal és gondossággal összehajtogatván – visszadugta a zsebébe… József főherceg ezt már nem bírta ki tovább, megszólalt:
– Hogy hívnak és hol szolgálsz, édes fiam?
A huszár keményen vigyázz-ba vágta magát:
– Császári és királyi fenségednek alázatosan jelentem Csürdöngős Mózes, a magyar királyi kilencedik honvédhuszár ezred első századánál, első szakasz közvitéz, – szakaszparancsnok Szuper Mihály hadnagy úr, századparancsnok Fényes Jenő százados úr, osztályparancsnok Forster Emil százados úr, ezredparancsnok Jánky Lajos ezredes úr, dandárparancsnok Bulyósdy (Bulyovszky) Károly ezredes úr, lovassági felügyelő Henneberg Károly altábornagy úr, honvédelmi miniszter báró Fehérváry Géza altábornagy úr őkegyelmessége, honvédfőparancsnok ő császári és királyi fensége József főherceg úr! – A góbé még tovább is folytatta volna a bemutatkozást, de már ekkor a főherceg közbevágott:
– Jól van, nagyon jól van fiam Ördöngős. Látom, hogy tudományos huszár vagy. Hm, de, mondsza, van-e valami vagyonod?
– Alázatosan jelentem császári és királyi fenségednek, semmi sem az enyém, ami rajtam van.
– Jó, jó! De, hát amikor otthon vagy?
– Alázatosan jelentem, ha neézek az eégre s ha neézek a földre, minden a másé vagyon, amit szemeim látnak.
– No, no édes fiam Ördöngős! Az a zsebkendő talán mégis csak a tied, amellyel a csizmámat megpucoltad?…
– Alázatosan jelentem, az sem az enyém. Azt is csak a gyakorlatra adta ide a szeretőm.
Már erre a főherceget is elhagyta a hidegvére. Jobbnak látta felhagyni a további kérdezősködéssel. A kikivánkozó nevetést bajusz alatt visszafojtván, egy ragyogó sárga körmöcit odanyomott a góbénak:
– Derék huszár vagy fiam. Nesze, ezt meg kösd a zsebkendődbe! – A főherceg később, időmultával, visszafordult a kisérethez beosztott Fényes kapitányhoz: – Százados úr, ez az Ördöngős huszár ügyesnek és ragaszkodónak bizonyult s én hiszem, hogy ő belőle jó altiszt válnék?…
– Parancsára fenség! – felelte Fényes kapitány és a hadgyakorlat végével már „tizedesi“ két-két csillag ragyogott a Csürdöngős Mózes huszár zubbonyának gallérján.
*
Míg élt: – magyar érzésével, magyaros egyszerű szokásaival, magyar huszár-erényeivel példányképe volt honvédségünknek az öreg József főherceg. Holta után is a miénk maradt. Teste magyar földben nyugszik. Emlékével fel-felmelengeti lelkünket. Másként írnák a históriát, ha abban az időben – az ő vezérletével – háborúba vezették volna a honvédséget… Hajh, de a szárazságos hosszú békében meddőn sorvadtak el a legdicsőbb huszár-erények.