Magyar-Szeged.
Magyar-Szeged! Lehetne ezt másként is írni?… Bizony, alig száz esztendővel: „Rátz-Szöged“ néven emlegették ezt a tiszaparti magyar tanyát; holott a szeri-pusztán áldozást tevő Árpád vezér fehérlovas, puzdrás magyarjai hasították az első barázdáit. Az ösztövér keleti ősök félvad szlávoktól, réti éhfarkasoktól hódították el a szűzföldet a Tisza-Maros közén. Vízililjomok virítottak ottan, midőn a vadász, halász és pásztor magyar vitézek az első bogárhátú földkunyhót megásták a nádasok és mocsártölgyek rengetegében. A potrohos öreg kőbástyákhoz és keresztes templomokhoz szintén magyar kéz gyúrta, magyar kéz égette a keményen kongó első érctéglákat. Rácok, dalmaták, németség későbben szivárogtak be. Mint ahogy a fecske fészket tapaszt a kész házfalra, a biztonságos ereszet alá. Az idegen törekvéseket tutorozgató udvari politika mellett eshetett meg, hogy a fecskékről keresztelték el „Rátz-Szögednek“ az ősmagyar „Mező-Szegedet“. Az a csufondáros „rátz-nevezet“ nem is tarthatta fenn magát. A szegedi magyar népkazán magába olvasztott rácot, mint belpalánki németet, sőt – szaporafajta és dolgos – magyarjaiból százával, ezrével csurrantja ki munkásember feleslegét nem ugyan az amerikai kőszénbányákba, hanem Szlavóniáig, hol tunyha idegen kezeken dudvásodik a magyar föld.
Ez a Szeged nem hiában beszéltet magáról olyan sokat. Ez a sűrű beszéd a duzzadó élet szava. Életöröm melódiái ezek. Magyar kasza peng ott. Magyar mesterek pőrölye cseng ott. Mikor a „nagy árvíz“ boldog fehér házait fekete iszapba fullasztotta és a sárgasörényű árvízrém csecsemők bölcsőjét kavargatta a felszakított sírgödrök felett, – ez a nép hitét akkor sem vesztette. Egészséges életkedve virágot bontott a harsogó örvény felett is. Érezte erejét. Hivatásának tudatában megnyugodva fogott a romok eltakarításához. A veszedelmek csatamezején nem riadt vissza az új tűzhelyek felépítgetésétől sem.
Századok képét előrefestegető, századok alakulását előre kicövekelő méretek azok a várostervek, melyekben Tisza Lajos gróf, ez a józan kálvinista ésszel és méltósággal számító, mindenkinél büszkébb magyar főúr e kiválasztott népnek az ifjú Magyar-Szegedet térképre foglaltatta és megalapozta. A város mocsárba sülyedt belsőtelkein ugyan évtizedekig kántáltak még a kecskebékák. A Tisza Lajos gróf királyi biztostól merészen alapozott és a körtöltéssel bevehetetlen magyar várnak elkerített Szeged város ilyen arányú életképes fejlődése kivihetetlennek tünt fel. A bámulatos sugárutak, páratlan körutak, nyílegyenes oldalutcák, a szabályos piacok és sétaterek tussal kihúzott fekete vonalai inkább megdöbbentőn, mint biztatón vigyorogtak le az üres fehér várostérképről. A talpát megvető, helyét a legmostohább viszonyok között is fenntartó magyar népjellem hullámveréseit tanulságosan ábrázolja ez a mind tovább színesedő térkép. A magyar jellemerő kiválasztott példányképe, a bámulatos szegedi nép alig néhány évtized alatt kitöltötte a hézagokat. A mocsárszagú földből százával, ezrével dúródtak ki a téglaházak és paloták. Egyre hamvasabban, egyre felségesebben bontakozik ki a szűzies magyar alföldi középpont: – minőnek holdas éjszakákon, ablakából eltekintvén a rom város felett, Tisza Lajos álmodta és akarta Magyar-Szegedet.
Magyar-Szegeden azóta sem szünetel a falbontó csákány csattogása. A malteres kanalak nem rozsdásodtak be. Kállay Albert hosszas főispánsága idején, az okos szóra hajló néhai öreg Pálfy Ferenc korszakos polgármestersége alatt hatalmas lökésekkel haladt előre, előbbre a város a Tisza Lajostól kicövekelt úton. Amikor pedig a munkáskezek szünetlen kopácsolásától és a sok elegyes értékű birálgatástól zúgni kezdett Kállay Albert feje, Eiffel mester remek Tisza-hídján az újszegedi rózsaligetbe sétált át frissülni. Már a séta tekintetében öreg Pálfy Ferenc podeszta sohasem tartott főispánjával, bár gyönyörű fogatai is voltak az öreg úrnak, a Tisza partján inkább gyalogszerrel bandukolt kuriája felé. A halpiac tarka népén, a Tiszán úszkáló hajókon mindig talált kedves szórakoztatót. Ennek ellenére bölcsen megértették egymást az újszegedi rózsáskert-barát főispánnal és becsületes végrehajtói voltak Tisza Lajos hagyományának, a Magyar-Szeged kiépítésének. Azonban azt is el kell ismerni, hogy a városi tanácsban és a képviselőtestületben is egyenlő szeretettel, egyenlő nemes áldozatkészséggel fogták fel és értették meg Szeged hivatását nemzetünk életében. A süvöltős hangú vén Babarczy József fiskális, Magyar János pápaszemes prókátor kollégájával, latinul és ékesen beszélő öreg szénátor Vágner Károly úr (tőle származik a kitünő mondás: volt ott minden – tudnillik a dorozsmai lakodalomban, – csupán kénálás nem volt!), zsombori Fodor István a kiváló városi tanácsos Károly fiával, nábób szatymazi Zsótér Andor (már az apjának száz bőgős hajója fuvarozta a búzát Tiszán-Dunán), miniszteri tanácsosságra emelkedett Enyedy Lukács, Taschlerék, a kiváló oktató piarista Magyar Gábor, az ugyancsak piarista Tóth Antal a községi iskolák felügyelője, raggambi Fluck Ferenc 48-as huszár, jótékony Oltványi Pál prépost, a nagytehetségű, de szerencsétlen végű Vass Pali, Ivánkovits János (később rozsnyói püspök) és testvére Sándor, a főügyész, a költői lelkületű Szabados tanácsnok, gavallér Szluha főkapitány és hivatali örököse a jóakaratú Rainer József hosszúszárú tajtékpipáival, melyekhez hasonló készségekből karikázta a füstöt a halvérű Drót (dr. Tóth) Pali is, a diplomata László Gyula vicepolgármester, köteles Bakay Nándor, Lábdy Antal a művelt magyar nagyiparos, tanyalakó óriás Pálfy Antal (Tóni bátyánk egyszer földhözvágta a vásári hírhedt birkozó Markuleszt is), a szelid apát Varga „páter“, a népszerű pap, szónok, emberbarát Jászay Géza plébánostársával (címzetes püspök azóta), história író Reizner János, Pillich Kálmán Szeged Eötvös Károlyja, Nagy Sándor öreg szerkesztő, Rósa Izsó, csendes Tóth Mihály főmérnök, nyakkendőtlen republikánus Polczner Jenő követ, Lőw Emánuel a tudós és hazafias főrabbi, mintagazda Lichtenberg Móric, vendéglős Balogh Ferenc, zöldkalapos Zombory Tóni tanácsnok (az „ujdondászok“ ádáz ellensége), a jóízű, remek szegedi magyar Fajka János főszámvevő, mindenttudó Obláth Lipót, a szegedi népélet érdemes örökítője Kovács János író, pattogós Kószó Pista az ügyvéd, Kulinyi Zsigmond, Békefi Antal (a szegediek Tónija), Palócz László, Balassa Ármin az ujságírás berkéből a többi derék szóvivőkkel soha nem voltak kerékkötők, az értelmes szegedi tanyásgazdák példányképe Papp Pista sem, az alsóvárosi öreg parasztvezér Vőneki Pál uram sem, aki különben elvégezte a gimnáziumot a piarista atyáknál, sem a kuruc Sáry János hentes, furfangos Ruzsa Vince sem. Elmúlt a Masa sógorék kora, akik lovas-szoborral akarták megtisztelni a szerzetes Dugonics apó emlékét. Magyar-Szegednek ezen lelkes újraépítői, bár maguk érezték legnyomasztóbban a terheket, meghoztak a „városért“ minden áldozatot. Olyanoknak ismertem meg őket, mint a szülőföldemről azokat a kedves öreg hajdúgazdákat, kik utolsó jártányi erejükkel is nemes gyümölcsfát oltogatnak, diófát ültetgetnek a kis – onokáknak…
A szülőváros iránti nemes szeretetben és áldozatkészségben nem maradtak hátrább az utánok következett mostani ifjú szegedi polgár nemzedékek sem, akiknek az élén a nagy eszű és meleg szívű irodalom- és művészet-barát Lázár György polgármester már nemcsak építgeti, hanem csinosítgatja is a szeretett „várost“. A tervezésnél széles látkörű, a kivitelnél ernyedetlen Lázár György még a régi városépítők közül nevekedett nagyra az atléta Bokor Pál, Taschler Bandi (a nagytata), elegáns Gaal Endre, jóbarát Balogh Károly, kedélyes Koczor Jancsi (másként I-ső János is), komoly Szekerke Lajos4) tanácsuraival együtt.
*
A palotás ifjú Magyar-Szegednek kedves kiegészítő részei a Felsővároson azok a boszorkás hírű, kanyargós sikátorok is. Itt lappangott Dugonics apónak az ódon, lesüppedezett háza, melyben bölcsője ringott. Melynek diófaasztalánál az iromba lúdszárnyat művészi írótollá faragta. Honnét koporsóját kikísérték a temetőbe, merrefelől a Makkoserdő tölgyfái, cserfái rengedeztek. Lelkes piarista Dugonics apánk nem éltél hiában. Bárlan könyveidet nem forgatja a nájmódis-világ, nyelvednek aranykincsei kophatatlanok. A lippenős pillájú szegedi menyecskék, az édes ajkú szegedi lányok ma is a te nyelveden beszélgetnek. Dugonics apánk nem éltél hiába, ha mindjárt a kőfalbontó csákány földreterítette a te egyszerű, ősi házadat is. Mert ritkulnak már a Maros-utcában is a zsalugáteres fehér házak. Malomkő nem terpeszkedik a modern házak küszöbénél. Felejtgetett mesék, érthetetlen hagyományok, idegenszerű nevek örökítik még a régi idők, régi emberek emlékét. Ahogyan ott kanyarog a Hóbiárt pasa utcája is… Szerelmes természetű ember lehetett ez a főrendű muzulmány. Az utcát is azért nevezték el róla, mert a felzúdult szegedi menyecskék – a kalandos basát – itt verték agyon papuccsal… Magyar-Szeged olyan is vagy te, mint szeliden folydogáló Tisza folyód. Mélységeidben csoda erők, iszapba sülyedt őskincsek rejlenek. Aki állott partodon, aki kóstolta vizedet, többé nem felejthet el. A szegedi kopogós sarkú, icipici szattyán női papucsok ákácfámnak utolsó virágzásakor is megdobogtatják szívemet.