Gabara piktor.
Gabara piktor egy furfangos hírű, csinjeiről nevezetes, különc szegedi csizmadiának volt a gyermeke. Az asztalos-inas Munkácsi Mihály a pemzlit és színes festéket a műhely zugolyában kéznél találta. Füttyszó mellett tulipiros rózsákat, hupikék liliomokat és tulipántokat festegethetett a menyasszony-ládákra. Az ifjú asztalos-inas képzeletéből harmatos virágbimbókat és képeket fakasztottak már ezek az egyszerű festékkeverékek is. Bezzeg más sorsú a csizmadia-inas. A Gabara csapongó képzelete is minduntalan a csirizestálhoz tapadt, mint ahogy a tál szélére telepedett selyemszárnyú legyecskék is ott ragadnak… Ezek a mostoha körülmények leginkább igazolják a Gabara Vince született művésztehetségét, mely a szerény világítású csizmadia-műhelyben is kibontotta szárnyacskáját s a csirizes tálról is felrepült. Már kezdetleges rajzaival annyira feltünt, hogy a szegediek városi ösztöndíjjal küldték ki Münchenbe a fiatal csizmadia-legényt. Ottan sem vallottak szégyent vele, rajztudása alapján a müncheni akadémiára is felvették Gabarát. Gabarát kezdetben felkarolták a müncheni mestertanárok, mert művészi kezenyomán az őstehetség lángja lobbant fel. Jövőt jósoltak neki. Egyideig haladt is meglepően előre, de azután egyszer csak – magyar tehetségeknél nem ritka az ilyen sors! – megbicsaklott. Mindinkább elhanyagolta tanulmányait. A hét elején, mikor a tanár „beállította a modellt“, még csak feltévelygett az iskolába. Egykét óráig elpiszmogott a festőállvány körül, azután szökött ki a – szabadba… Lassan olyanná hervadt a művész lelke, mint letarolt liget. A vizsgálatokra is cimboráitól szedegetett össze rajzokat, melyeknek egyszerűen aláfirkantotta nevét. Szegedre is leginkább ilyen rajzokat és festményeket küldözgetett haza. Otthon örvendezve hiresztelték a jóakarói, hogy „micsoda nagy piktornak indul ez a Gabara“. A müncheni mester-iskolában akkor még nagyobb volt a tanszabadság is, tehát a „bizonyítvány“ miatt sem aggályoskodott Gabara. Mindig jó bizonyítványokkal tüntették ki, olykor-olykor megnyilvánult ősereje a tanárokra is hatással volt. Elnézték a gyarlóságait.
*
Alig pirkadt a nyári hajnal, Gabara már talpon volt. Már hajnali fél háromkor ott fütyölte a „Rákóczit“, a müncheni magyar művészek „jelhangját“, piktor cimborája ablaka alatt. Az emeleti ablakba harsányan kurjantotta fel a borzasfejű debreceni Kovács János piktornak:
– Gyere már te Kovács! Mert a bajorok elszagolják előlünk ezt a finom levegőt… Az Izár-partján neki vágtak az erdőségnek. Ahol legcsendesebb volt a bájos vidék, felállították a festőállványt. Gabara ilyenkor sem sokáig pacsmagolt az ecsettel, mihelyt felszikkadt a harmattól a pázsit, leheveredett a vadvirágokra. Pompás ötletekkel vidította, találó megjegyzésekkel irányította cimboráit. Maga ritkán festegetett. Midőn cimborái nógatták, azzal elégítette ki őket: – Egye fene a gyakorlatot, pajtás! Az elmélet a fő.
Gabara mégis egyszer, tanárja ajánlására, jó pénzért vállalkozott, hogy megfesti egy müncheni gazdag nagyúrnak az arcképét. Nagyobb összeg pénzről volt szó, tehát Gabarában is felpezsdült az élelmesség. Belekezdett az arckép festésébe. A kollegák a festményt féligkész állapotában megbámulták. Gabara három évig folyton készült a befejezéséhez, végül is örökre eltávozott Münchenből és még mindig nem készült el a festménnyel.
A Gabaráék cimboraságához tartozott egy Rosenmayer nevű, nagy igyekezetű és „eszményies“ piktortársuk is, aki az „angol park“ századéves fái alatt mindig oly áhitattal viselkedett, mintha csak a templomban ájtatoskodott volna. Ilyenkor a tréfát sem szívelte s mivel azt is kitapasztalták Gabaráék, hogy Rosenmayernek – ez alkalommal – fityingje sincsen és a rendes „sörözés“ költségeihez nem társulhat a jámbor, elhatározták a megugratását. Az angol park többszázados fái alatt Gabara kezdette:
– Te Kovács, – szólt a mester s rámutatott egy mohos öreg tölgyóriásra, – mit gondolsz, hány éves lehet ez a fácska?
– Hm, – debreceni Kovács Jankó különben is megfontoltan szokta leadni a szót, – ez bizonnyal lehet már vagy tizenöt esztendős…
Rosenmayer a festőállvány mellől felütötte – a fejét. Gyanakvón pislantott a két betyárra, de mégcsak akkor veresedett el, amikor Gabara megcsóválta fejét s gyászosan fanyar pofával, mint örökigazságot bökte ki:
– Nono, barátom… Lehet ez már vagy húsz éves is!
Rosenmayer dühében nagyot ugrott. Felkapdosta a holmiját:
– Bolond betyárok! – kiáltással elrohant.
*
Gabarának éppen oly barátságos, kedves és hiszékeny népség kellett, mint a müncheni bajorság, mely a berlini bugrisnál is kiadósabb sörívó. A vérbeli bajornak nincsen szemefehérje sem, az is kárminszínben úszik a tenger italtól. Gabara a három év alatt legalább is hatvanszor változtatott lakást. Széles Münchenben nem volt olyan korcsma, ahol nem ösmerték és fel nem krétázták volna a mókázásairól is népszerű szegedi piktort. A szavát is készpénzül fogadták a kedves bajorok; ugyanis Gabarának volt egy varázsigéje, mellyel a legtolakodóbb hitelezőjét is kezes báránnyá szelidítette:
– Morgen kommt Geld von Szegedin; majd holnap ha megérkezik a szegedi pénz! – e varázsigével kvártélyos házaknál, hentesnél, boltokban, kocsmákban, szuszternél, szabónál, művész kollégái között, fent az akadémián három teljes esztendőn keresztül mindig, mindenhol érvényesült Gabara, akinek volt is valami bizalomgerjesztő vonás az arcában, lekötelező előkelőség a megjelenésében. Cézár arcú volt ez a csizmadia-fiú és amely bajorral egyszer beszélt, az a kedves ember eskűre kész volt, hogy „Herr von Gabara“ csupán mókából krétázik és legalább is földesúr – Szegedországban, ahová „akadémiai festő“ diplomával került vissza. Gróf Tisza Lajost, a hatalmas királyi biztost, is lefestette. A szegedi lapok szerkesztői, Nagy Sándor és Enyedi Lukács szerkesztők lelkes sorokban hívták fel a városi tanácsot Gabara „remek képének“ megvételére. Azonban ez a sikere sem jelentett szerencsés fordulatot zátonyra jutott életében, bohókás fejét ivásnak adta. Bárlan a szegedi családoknak még sok képet megrajzolt és festegetett, lejebb, mindig lejebb került az élet forgatagában. A művészet isteni lángjának ihletése kiégett lelkéből, eldurvult kezéből porba esett az ecset, a müncheni akadémiai festő visszakerült a – csizmadia-műhelybe. Már ekkor csizmadiának sem vált rendes mester belőle. Elvadult a várostól is, kihúzódott a szegedi tanyákra és a pusztán mint különködő, részeges foltozó csizmadia éldegélt még néhány évig. Testében megtörve, lelkileg meghasonolva – kora ifjan – hunyt el. Kint a pusztán ásták meg a sírját is.