Notárius Bekk Pista.
Béla király névtelen jegyzőjétől kezdődőleg, nemzetünk életében mindig hasznosan és jelentősen szerepeltek a nótáriusok. A papság mellett századokon át a jegyzők voltak a köznép vezetői. Amazok inkább a lelkiekben, a nótáriusok az élet mindennapi küzdelmei között intézték a nép bajait. Ha egyszer megírnák a magyar nótárius-kar történetét, pusztult falvak elsimult temetőkertjéből a haza- és népszeretetnek, a művelődésnek sok felejtett nagyjellemei sorakoznának fel a névtelenségből. Az a szegedi nótárius is, akiről itt megemlékezem, legérdemesebb tagjai között említhető fel a nótárius-karnak. Németesen hangzik a neve (Beck), de belső és külső tulajdonságaiban, szokásaiban megrögzöttebb eredeti magyart nem ismertem a szegedi Bekk Istvánnál. Szegeden, a tiszamenti színmagyar városban negyven esztendőn át népszerű kedves fogalom volt a Bekk István katonaügyosztálybeli jegyző neve, alakja, karakán magyar jelleme. Emberöltőn át százezernyi magyar ügyét képviselte a hajszálhasogató katonasággal szemben. Szeged népe – ezért – hálás szeretettel ölelgette körül nótárius Bekk Pistát. Ugyanis Istvánként csupán a hivatalos írásokon szerepelt ő kegyelme, – Pisti, Pista úr, Bekk sógor volt az ő neve mindig. A sógor-nevezet a saját szavajárása után ragadt rá, mert akit szeretett és meg akart becsülni, ha mindjárt tanyai tarhonyáshasú kismagyar volt is, sógornak, sógor úrnak szólította. Bekk Pista után Szegeden így támadt egész sereg népszerűvé vált sógor a polgárság köréből, mint teszem azt: a várnagy Apró Pista sógor, rendőrbiztos Szekula és Bende sógor, halászmester Bitó sógor, a vendéglős Janik, Kis Palcsi, halászcsárdás Ónozó Poldi sógorok, Lechner-téri boltos Böröcz Pál sógor, a szakácstudományáról híres utibiztos néhai öreg Gróf János sógor, nótaszerző alsóvárosi franciskánus barát, páter Radvánszky Jóska sógor, Kabók sógor a magyar zsinórdíszek rajzolómestere, paphalmi nagygazda Gombos Sándor sógor, a mókás vadász, szinész, író és ivó Terestyéni, másként Csényi Gyula sógor, tanyai kapitány nátha-Tóth Antal sógor, nagyszakállú igazgatótanító Kovács Pista sógor, ki minden felköszöntőjét „már a régi görögök“ bevezetőszóval kezdette, a „polgárőrség“ zászlótartója fésűgörbítőmester Hirháger Fránci sógor a Felsővárosból, piktor Jóska, aki egyébként nem piktor, hanem Kovács József tűzoltóparancsnok volt, a Kertész ügyvéd és Kertész a csirkefinánc (vámellenőr) sógorék, Kriszt sógor, a nagyorrú városi gazdász, a branyiszkói honvéd s főlevéltáros Koncz „tátival“ és a többiek még sokan, eredeti, érdekes, érdemes oszlopai egy színmagyar, erős és derült polgári életnek. Persze Bekk Pista sem kerülhette el sorsát, végül maga is „Pista sógora“ lett az egész városnak.
Bekk Pista, aki Debrecenben is diákoskodott, az 1860-as évek végén került Szeged város szolgálatába. A „víz előtt“ még más kedvű nép lakta Szegedet. Munkára szorgos volt ez a nép akkor is, hanem azután a mulatozásokból is kivette részét. Hivatalnokok, kereskedők, iparosok, halászság, hajósok, gazdálkodók mindnyájan tele kamrával, pincével rendelkeztek. A jó mód ébren tartotta a jókedélyt, a vigadozó kedvet is. A legharsányabb közmulatságok a Felsővároson, az úgynevezett „kiskaszinóban“ zajlottak le. Testvérként szórakoztak ott a „batyubálokon.“ Az étel-ital egyébként sem volt drága, a cigányok is beérték a sűrű garassal. Micsoda érzékeny magyar nótákat zengedeztek akkor. Micsoda daliszépek voltak azok a táncok is. Csörgött, csattogott a sarkantyú, a lányokon, menyecskéken ropogott a bodros fehér ruha. Kipegtek, kopogtak a piciny cipellők. Jobb nótás legény, délcegebb táncos egy sem került ottan vicenótárius Bekk Pistinél. A barnahajú, buzavirágkék szemű vidám legény évtizedeken át lelke maradt a szegedi mulatozó társaságoknak. Amilyen pontos volt a hivatalában, hivatalon kívül a névnapok, disznótorok, lakodalmak, keresztelők, szüretek, sátoros- és nem sátoros-ünnepek minden szórakozásaiból részét nyűhetetlenül kivette. Öregeknek és fiataloknak igaz gyönyörűségére így élt Bekk Pista még a rettenetes emlékű árvíz után is, amely pedig alapjában felforgatta Szeged társaséletét. Sok muskátlivirágos tűzhely nem épült fel többé. A jómóddal elúszott a régi füttyös gondatlan jókedv is. A romok felett palotásabb város támadt. Megnőttek az igények. Elfinomult az izlés, de felszaporodtak a gondok, felburjánzottak az idegen erkölcsök is. Más Szeged város volt ez már. Más! Csupán Bekk sógor maradt meg a réginek. Nem ellenzette a józan haladást, hiszen tanácsaival ujságíró barátainak révén szeretettel szolgálta, nem egyben irányította is azt, mégis búsan nézte a szegedi magyar jelleg kivetkőzését. Legalább részben megpróbálta visszacsinálni a „vízelőtti“ régit. A magyaros érzésű embereket összehozta. A nemes magyar szokásokat ápolta. A palotás Szegednek is igyekezett megadni magyar zamatját, magyar zománcát. Érzéseit, magyar lelke belsővilágát külső viseletével is igyekezett kifejezni. A magyar ruha le nem vedlett róla. Egész látványosság a Bekk sógor ruhatára, találtatódnak ebben száz rőf zsinórral cifrázott nadrágok is… Hát még amiket kardokban, fokosokban, szíjfonatokban, fafaragásokban, kulacsokban, gombokban és magyar csattokban összegyüjtött?… A magyar csattgyüjteménye különösen olyan gazdag, olyan eredeti, olyan egyedülálló, melyhez fogható sehol az ország egyetlen gyüjteményében sincsen. Bekk sógor szorgoskodásának az eredménye a szegedi néprajzi múzeum is, melyet, mondhatni, a hivatalos körök ellenére erőszakolt ki. Már ma ez is egyik büszkeségük a szegedieknek. Nótárius Bekk Pistának valójára nagy érdeme és érdekessége, hogy az újkor átalakító hullámcsapásai között, mely oktalanul lekicsinyelt népéleti kincseinket tömegestől sodorgatja le az enyészet mélységeibe, – sem szívét, sem fejét nem veszítette el. És míg egyrészt nagyhálóval halászgatta a felejtés iszapörvényéhez sodort kincseket, másrészt a maga nemes szeretetét fel tudta gyujtani sok kiváló írónk és művészünk lelkében is. A Szegeden felserdült írók közül Mikszáth Kálmán, Pósa Lajos, Sebők Zsigmond, Lipcsey Ádám, Gárdonyi, Kemechey, Tömörkény, az inkább lágyszavú Homok (Cserzy Mihály), „költő“ Kisteleki Edus, világjáró Becsky Laci és még többen is „szegediek“ merítettek, meregetnek ma is a Bekk sógortól szinte ihletett erővel feltárt népéleti történeteinek, jellemzéseinek őskincseiből. A művészek közül Vághó Pál, Fadrusz, az öreg Vastagh apó, Garay Ákos mindnyájan gyönyörüséggel keresték fel a szegedi nótáriust, akinek atyai támogatásával kerültek a művészi pályára – az egyszerű föld népe közül – a Németországban ösmert nevű rajzoló, Berlinben kint lakos Tóth-Molnár Ferenc, a Franciaországba elszármazott Fancsali-Nagy János festők, egy Végh nevezetű szobrász. Ezermesterkedő szegedi műiparosokat ugyancsak Bekk sógor buzdított a különféle „magyar mívekre“.
Hermann Ottó, Seemayer Vilibáld megbecsülték, figyelmükre méltatták a nótárius Bekk Pista néprajzi ösmereteit. Node nem is csoda az, hogy a népéletnek annyi minden hétfátyolos titkát elleste Bekk sógor, hiszen egy-egy vasárnap délután – korra nézve – három-négyszáz esztendőt képviselő Matuzsálem apók összegyültek az asztalánál, mint vén Somogyi Jóska pandurkomiszáros, aki Rózsa Sándort a „szegedi várba“ bevitte, a Rózsa Sándor barátjai közül Zákány uram a kilencvenkét esztendős alsótanyai öreg gazda, Pottyondy „bácsi“, ki már 48 év előtt mint főhadnagy szolgálta a „császárt“ Taljánországban, Viski szíjgyártó, Bárkányi a pék, Kiskaskötő-Tóth János 48-as hadnagy s még sok másan vízelőtti öregek… Makrapipáink szűzdohánytól füstölögtek ilyenkor. Savanya buckai illatozott a rózsás kancsóból. Sok minden komoly dolog, de huncutság is szóba került. Mesék és valóságok elegyest bokrétástól, mint az aranyos napfénynél kibontakozó árvalányhaj pihés fehér fürtjei a réten, a virágszagú magyar mezőkön. Hej, huj! Olykor az udvari dudás Csonka-Bukoca-Tanács Ignác vizimolnár gazda is „rátette“ a Joó-pálost, a régi szegediek verbunkos táncdalát… Minek folytatnám tovább! Elavultak már azok a magyar nóták. A hegyről lefelé ballagunk mi is, kedves Pista pajtás.