A dudások.
A szerbekről, tótokról oláhokról tartják, hogy a dudaszó a legkedvesebb muzsikájuk. Tótról, oláhról most nem beszélek. A szerbekre csakugyan ma is igazság, hogy dudás nélkül a lakodalmuk sem igazi lakodalom. Még a Vojnicsok, Dungyerszkiek is megkivánják olykor-olykor a dudaszót. Ezek az igazi, legsikerültebb bácskai mulatságok. Az angolszabású köntös lehámlik az urakról. Égőszemű bunyevác, füstös orthodox szerb lelkük kívánsága szerint járják a bolondját.
– Hujju, juhh! – a dudaszóba belezördülnek a mélabús zengésű tamburák is. – Hujj, ju! – Ti édes Danicák, Maricák! Ilyenkor szép az élet. Ümmög-zümmög a kórus. Zsibolyog a duda. Ez a tánc.
Régentébb a magyaroknak is kedvelt zenészük volt a dudás. Apafi Mihály fejedelem urunk idejében a főurak mulatságain is ott szerepelt a dudás. Mártogatós, döbörgetős hajdutáncot jártak a duda ingerletes hangjaira. Még a templomban is szóhoz jutott a dudás. A régi Szegeden, a karácsony-éjszakai éjféli misénél, az egyházi szertartások után, a boszorkányok órájában, a minorita-atyák templomába dudaszóval vonultak fel a felsőtanyai pásztorok. Bizsergetős dudaszó mellett énekelték pásztornótájukat „Jézuska köszöntésire“. Midőn kövér volt az ajándékbárány és a kecskegidó, a minorita páterek fráter-szakácsa is a pásztorok közé elegyedett és a kegyes öreg Mária dajkákkal, bizsergetős dudaszó mellett, az oltár körül, a Jézuska jászolánál úgy táncoltak a szeri-puszták magyarjai…
*
Pogányhangszer a duda. Nem hiában készítik többnyire kecskebőrből, érzéki hangok sikolytoznak a kebeléből. A kecske különben is a néphit babonáshírű, titokzatos állatjai között szerepel. A fekete macskák, fekete kakasok, fekete kutyák, fekete ártányok ördöngös állatseregletében a fekete kecskének is kitünő hírneve van. A boszorkányok többször kecskén lovagolnak kárhozatos péntek-éjféli mulatozásaikra. Az ördög pofáját és a kecskefejet is hasonlatosnak mondják; tehát abban is van valami, hogy a dudaszóval mulatozó ember az ördög-tükörében nézdegeli magát. A kecskebőr-dudából ördögöcskék öltögetik ki szőrös nyelvüket. Vihogják a mámoros embert. Rémletes, mégis kacagtató torzképekkel vigyorognak rá… A dudaszóval halálig lehetne csiklándozni az embert, midőn a meztelenül ledér visongások ellágyító melódiákkal váltakoznak vakmerőn, szilajul. A dudaszónak ezen ördöngös varázslata a mi nagy írónkat, Mikszáth Kálmánt is magával ragadta s ha majd egyszer fekete kecskén – az árnyékvilágba – ellovagol az utolsó dudás is, hirök, nevök fennmarad. Mikszáth Kálmán írásaiban élni fognak a dudás Lapusnyákék. Hisz ennek a bölcselméjű, képzelő erejében mégis bájosan gyermekies nagy írónknak az írásai is piros süveges, fekete palástos éjféli dudás igéző muzsikájára emlékeztetnek. Aranyporos napfényen fekete pillangót varázsol a fehér rózsára. Meglepőleg odavetett szavával elborzongat, majd pogányos gyönyörűségekbe csiklandoz minket.
*
Én Istenem! Mennyi jövő-menő érdekes alakja is volt egy-egy régi magyar portának. A kamra, a pince áldásaiból bizony sokfelé jutott. Kinek marokkal, kinek vékával, kinek zsákkal mérték a kenyérnek valót. Üres kézzel senki nem távozott a bálványfaoszlopos kapun kívülre. A pusztuló magyar világ ősalakjai között időnként egy öreg dudás is be-benézett hozzánk. Bagoly Bálintnak hívták, de „Fúrú“ volt a csúf neve. Olyan öreg volt már, hogy mindennap egy régi nótát felejtett el a vén dudás. Az uriházaktól éldegélt már. A dudája nyakán s fején dúsan kirakott kalárisszemekről regényes történeteket beszélt. Százszor elsorolta, melyik gyöngyszemet melyik asszonytól vagy lánytól kapta, mikor még ő nyalka, fiatal dudásember volt… Halottak voltak már azok mindnyájan; de a vén dudás nem hagyta veszendőre az emléköket. Porladó női szépségek, régi táncok, felejtett nóták tört emlékeivel volt tele a fogatlan szája és nyekergős öreg dudája. Valahol a temetőszél felé lakott Bálint. Csupán és egyedül azért haragudott szörnyen, midőn a kocsmákban huncutságból ráfogták a dudájára, hogy az macska bőréből készült…
Később egy igazi nagy dudást, telivér magyar dudást Szegeden ösmertem meg. A vizimolnárok rendjébe tartozott Csonka-Bukoca-Tanács Ignác. Mint vizimolnár, mint dudás emlékeztető eleven jelül maradt vissza a régi világból. Malomja a szegedi Alsó-Tiszán, valahol a Boszorkány-szigetnél, garatolt. Nem lángelős lisztet őröltek már azon. Paprikatörő malomnak alakították át.
Bukocát nótárius Bekk Pista „sógorral“ kerestem fel szép ünnepi-délután. Az Alsó-Városon a Pálfi-utcában volt csinos tornácos háza a vizimolnár-dudásnak. A padláslyukból piros paprikafüzérek virultak ki az utcára. Odabent éppen borotválkozott a dudás. A fehér szobasaroknak fordulva, tükör nélkül borotválkozott a dudás. Várakoztunk az ösmerkedéssel, meddiglen az éles késsel símára kaparta orcáját és gégáját. Ekkor bemutatkoztunk. Paroláztunk is egymással:
– Bukoca uram, van-e itt közeliben valami jó csárda? – tudakolta mindjárt Ábrahám Jani pajtás a Rókusról, aki sallangos paripákon repített le minket az Alsó-Városra.
– Volna bizony itt. Csak mindjárt az utcasarkon van egy, ahol finom piros bort mérnek, – felelte a dudás.
– Akkor gyerünk! Ne hervadozzunk itt száraz torokkal, – Tömörkény István az író is közbevágott, – lóduljon át kelmed is velünk egy ital borra.
– Még pedig dudával együtt, – szólt nyomatékosabban katonaügyi nótárius Bekk Pista.
A dudás rábólintott:
– Ügön! Ott leszek! Még pedig a kecskefejűvel, – Ignácnak ugyanis két dudája volt. Az egyiknek a koronafájára kecskefej, a másiknál kisasszonyfej volt kifaragva. A kisasszonyfejűt gyengébb dudának véleményezte Ignác, – bárlan ez cifrább, mint a kisasszonyok… Az igazi duda – kecskefejű.
– Mekk, mek! – hamiskásat nyekkentett a kecskefejűvel. A kidülledt üvegszemű, szakállas és kunkorgós szarvú fejecske szinte öklelt, vigyorgott is, mint egy sánta ördög.
– Honnét sikerítette ezt a csudát? – tudakoltam.
– Magam farigcsálok ilyesmit, – a dudás kidűtötte mellét. Széles melle, bivaly nyaka volt a komának. Eleven sárga szemei dévajul villogtak. A kövér, kerekarcú embernek csupán a bajúszsodrintás nem sikeredett. A bajúsza bizony szaporább növésű is lehetett volna. Midőn tovább beszélt, az arca csak úgy dagadozott az önérzettől: – az ám, dudafejeket is farigcsálok én. A szerb dudások messzi földről eljárnak én hozzám kecskefejekért…
– És a nótákkal hogy vagyunk, – mondtam én.
– Ami az újabb ficánkos nótácskákat illeti, bizony azokért nem törtem magamat. Azonban a régieket illetőleg becsülettel szolgálok az uraknak… – A csárdában emberül is beváltotta szavát Csonka-Bukoca-Tanács Ignác, – ez volt a neve, nem én találtam ki… Mint beteg birka tüdőjéből a hangok, nem herregett az őkelme dudája. A kecskefejű dudából élesen, kedvesen, ingerletesen süvöltöztek, zsibolyogtak kifelé a melódiák.
– Hujj, juhh! – Ábrahám Jani és a fekete Pillich Imre a nemes várostól már kurjantott is, dobbantott is, midőn a „superes“ táncnótába kezdett a dudás. Akkor meg mindnyájan elméláztunk, földnek szegtük tekintetünket, midőn a búsongós parasztiak következtek:
Nagyokat is kurjant…
– Üljön le már kend! – mondta Tömörkény, mert a dudás állva zötyögette a hangszerét.
– Ilyenkor, kérem, nem lehet.
– Már miért nem lehetne?
– Amikor én most szolgálatban vagyok? – a kérdésre kérdéssel felelt a dudás, a megbotránkozás erősen kiérzett a szavaiból.
Bekk Pista is megszólalt.
– Hát ráncosszárú bűgatyája van-e még kendnek?
Keserveset nyekkentett a duda. Restelkedve hümmögte az ember:
– Kimönt már az a divatból…
– Hujj, juhh! – némely éjszakán a holdfény palástos szél pogányos szilaj nótahangokat sodor végig a Tiszán. Az utolsó vízimalom utolsó molnára dudálgat ilyenkor. A malomházajtó küszöbéről fel nem jegyzett, felejtett, különös, régi, nyers magyar nótákat dudálgat. És én elhiszem azt, hogy ilyenkor megelevenedik a Boszorkány-sziget5) átkos porondja. Régi, félelmetes boszorkánymesterek, vérpiros szájú fiatal boszorkák, a máglyatűztől megszépülten, kéjre ébredve járják a kárhozatos boszorkánytáncot a víz felett sikkangó dudaszó csiklandós hangjainál.