A podeszta.
A boldogult Ciotta podeszta idejében Fiume még igazán kedves gyöngyszeme volt a Szent István király koronájával jelképezett magyar birodalomnak. A fiumeiek a magyar-olasz testvériség jegyében nemcsak békésen éltek s gyarapodtak, hanem a barátkozásra is ráértek a tiszamelléki rónák hevülékeny magyarjaival. Olyik napon az Adria mellől fel-felkerekedett két-háromszáz főnyi fiumei vidám olaszság, nők-férfiak elegyesen és polgármesterük, a gavallér Ciotta podeszta, vezetésével hol Szegedre rándultak halászlére, hol Debrecenig kalandoztak el a világhires kolbász és zsírban pirult aranybőrű fonatos, ős debreceni csemegék tanulmányozására. Persze, viszont, Szögedéből és Debrecenből is verbuválódtak lelkes magyar társaságok, akik időnként Fiumét keresték fel. Nagy Lajos királyunk óta az olasz s magyar testvériség nem állott ilyen erős lábon. A fiumeiek e testvériség megpecsételéséül, Ciotta podesztájok hasonló megtiszteltetésének viszonzásáúl, a debreceniek és szegediek polgármesterét „díszpolgárul“ is megválasztották, ezentúl ez volt az alapja és magyarázatja, hogy a magyarok Szegeden és Debrecenben is „podesztának“ nevezték a polgármesterüket. A két híres város polgármesterének: Zákányi Pálfy Ferencnek Szegeden és Németujfalui Simonffy Imrének Debrecenben holtig „podeszta“ maradt a nevük. A szelid Pálfy podesztáról szegedi ujságíró korában Mikszáth Kálmán festegetett csípős jellemzéseket:
– Ha kutba néz: mély belátású Pálfy podeszta, – ez a mondás is Mikszáth Kálmán szederlébe mártott tollából buggyant ki. Én meg most a debreceniek podesztájáról, az őseihez szintén megtért Simonffy Imréről mondok el egyet s mást.
Simonffy Imre még 1848. előtt került be nemes Debrecen város belső szolgálatára. Régi érdemes családi összeköttetések is egyengették az útját a fiatal „hites-ügyvédnek“. Debrecennek fejedelmi határával ősidőktől gazdag hire volt. Akit egyszer a debreceni polgárság „belső emberéűl“ megtisztelt, annak már jól meg volt vetve a fejeágya. Az ilyenek nem rebelliskedtek, nem csörögtek tovább, mint ahogy az itató vasfazék is elhallgat, minekután a lőcsfőről a kasfarba beveszik. Az 1848. mégis megmozdította Debrecent is, a „piros pántlikásokkal“ a fiatal Simonffy is elvonult a harcmezőre. Kiérdemelte a honvédszázadosi rangot, node hosszú életében ez is volt az utolsó kurucsága… A kalapot otthon sem viselte a podeszta. Feleségére, az erélyes, okos, takarékos magyar nagyasszonyra, aki a debreceni előkelő Tóth polgár-családból származott, nem talált a mondás, hogy hosszú haj: rövid ész. Az sem illett rá, hogy mint rezgő nyárfalevél, olyan az asszony. Milliókra szaporította a családi vagyont és felsőbbségét a városházán is olyannyira elismerték, hogy míg a podesztát hátmegett „Imre néninek“, a nagyasszonyt „Julcsa bácsinak“ tisztelgették a halvérű debreceniek.
Akkortájt még a debreceni diákot sem esztergályozták körül a nyugati divatok és elfinomodás „kultur-műhelyében“. Torzonborz, tüskés, szilaj népség volt a debreceni diák. Mindjárt szemükbe tünt, midőn a „Nagyerdőbe“ vezető óbester „Simonyi-út“ mentén nyári lakot építtetett a podeszta. A kaján diákok fekete táblát szegeztek ki a szőlőskert kapufélfájára, rikoltó fehér festékkel ráírták:
– Ezt a villát nemes Debrecen város tégláiból építették! – Bárlan Debrecen városnak volt s van hatalmas téglagyára, a podesztát illetőleg a diákság ráfogása nem volt igaz. Simonffy sokat tartott a „becsületre“, noha azelőtt bizony történtek a „debreceni földön“ olyan hivatalos gazdálkodások is, melyekre illett a civismondás: – ki mit őriz, abbul il!…
A takarékos Simonffy podesztának a „két pízes“, másként „suszter-havanna“ volt kedvenc szivarja. A városházán hivatalnokait jutalmazásul – letegezte. Midőn pedig a törvényhozás rendezte a szabadságharc vén katonáinak nyugdíjügyét, a milliomos podeszta is előkereste honvédtiszti igazolványát és folyamodott a honvéd-nyugdíjért. A századosi illetményt kiutalták neki és a debreceni öreg honvédek között támadt nagy öröm. Valamiféle huncut ujságíró elhiresztelte, hogy a podeszta a „honvédpénzt“ szétosztja a szegényebb bajtársak között. Várhatták.
Debrecenben ősidők óta a nemes város a legelső és legszívélyesebb vendéglátó gazda. A város háztartásában évről-évre súlyos összegekre kerekednek ki az úgynevezett „vendig pízek“; mert debreceni nemzetes polgár uraimék a maguk házkapuját nem örömest nyitogatják az „idegen“ előtt. Hanem ott a nemes város. Kerül, amibe kerül. Debrecen város ötösfogatokon kocsikáztatja és nyalka hajduk seregével szolgáltatja ki a dús városi lakomákon vendégeit. Külön belső ember a főrendezője ezeknek a lakomáknak. (Ha jól emlékezem, jelenleg a derék Kiss Sándor fogalmazó a katonai ügyosztálytól ez a mindenre kiterjedő figyelmű városi főceremónia-mester.) Ilyenkor a pukkanós bor a legszerényebb ital. A pántlikás szivarokból is csupán az „especiálisok“ járják.
– Hadd emlegessik meg Debrecent! – az Arany Bika díszterméből kihallatszó muzsikát lent a kávéházban, pohár hideg víz mellett, a legzsugoribb civisek is büszkén hallgatják. A „tábla pízt“, ilyen körülmények között ha még akarta volna sem igen költhette el Simonffy podeszta. Debrecenben a vendégeket elfogdossa a város, a jó város, a nemes város s így a podesztának legfeljebb csak Imre-napkor kellett – otthon – asztalt teríttetni. Meg némely nyári délután ruccantak ki a barátok a szőlőskertjébe, ahol kint nyaralt és: debreceni szokás szerint: savanyúvizes „vinkóval“ száraz kolbászt, zöldhagymás liptói túrót ozsonnázgattak. A podeszta az egyik alkalomnál ilyenkor mondta a huszárjának:
– Eredj Lajos a pincébe. Szállíts fel savanyúvizet is abbul az új ládábul, amelyiket tegnap küldtek a Csanak bóltbul.
Lajos huszár, csengő-pengő tarajos sarkantyúszóval, lebillegett. Kibontotta a ládát és ahogy illik, kóstolót is kortyintott az első üvegből, midőn kihúzta a dugót.
– Pfü! – elfintorította az orrát és a sarokba vágta az üveget. A második, harmadik, negyedik s az így tovább feldugaszolt üveg is ugyanerre a sorsra jutott… Odafent már nem győzték várni Lajos huszárt a savanyúvízzel, a daliás nánási Oláh Károly fiatal szenátor úr (kinél barátságszeretőbb, lélekben is nemesebb magyar úr nem került Debrecenben sem!) utána ment Lajos huszárnak a pincébe. Álmélkodva nézte az üvegroncsokat:
– Hejnye, Lajos! Hát maga mit csinált?
Lajos huszár már ekkorra földhöz vert vagy egy félláda savanyúvizet s önérzetesen szólott ki az üvegroncsok közül:
– Instálom, romlott víz ez…
– Már miért volna ez a víz romlott?
– Kérem alásan a szenátor urat, olyan büdös szaga van ennek a víznek, mint mikor a kotló alá zápul a tojás! – Lajos huszár menten földhöz csapta a kidugaszolt újabb üveget is.
– Ember! Megbolondult maga! – förmedt fel a szomjas szenátor, – hisz ennek a víznek éppen ez a tulajdonsága. A szagáról nevezetes a parádi víz…
– Már kérem szépen a tekintetes urat, parádé, nem parádé, én bizony szigyenlem felvinni az asztalra ezt a vizet.
– Lajos, maga csak ne okoskodjék, – szólt rá a szenátor. Lajos huszár fejcsóválva szállított fel néhány üveget. – Képzelje Imre bátyám, mit csinált ez a Lajos, – Oláh szenátor nevetve beszélte el a pincebeli esetet.
A huszár mintha csak nyársat nyelt volna, úgy mereszkedett az asztalvégnél. A podeszta arcán sem mozdult az izom. Hiában nevetett az eseten a társaság, hidegen hallgatott. Csak a beszéd végeztével szólt oda komolyan bizodalmas Lajos huszárjának:
– Te Lajos, hocci csak azt az üveget! – de mindjárt utálattal is taszította tovább s szemrehányólag fordult a szenátorhoz: – Pűh, te Károly, beszilhetsz te! Ennek a Lajosnak mégis csak igaza van. Bizony romlott víz ez!…
*
Simonffy podeszta hivatalos szobájában dugig voltak az öreg asztalok, karos, bőr és brokátszékek, különféle ódon szekrények, talpas lámpák, talpas óra és aranykeretes vén velencei üvegtükrök. Az öreg asztalokon, mahagóni és cseresnye szekrényeken hónapokig felvágatlanul hevert a város címére érkezett könyvek, folyóiratok tengertömege. A podeszta a szeménél jobban féltette azokat, ha valamelyik tanács-úr el akart vinni belőlük, keményen kiáltott rá:
– Azt csak hagyd ott! Ahoz ne nyulj! Ezek a város könyvtárába valók…
Midőn azután tűrhetetlenül meggyűltek a halomra dobált könyvek s „Mihály bácsi“, a podeszta hivatalos legénye, elunta rakosgatásukat, porozgatásukat, nagytakarítást csinált. Egyszeriben eltüntette a könyveket. A polgármesteri hivatal előszobája mellett volt egy setét kamrácska, úgynevezett „kulina“, melyet régente a kályhafűtők használtak, amikor még kivülről fűtötték a polgárnagyi szoba búbos cserépkályháját, Mihály bácsi ezt a lyukat rendezte be városi könyvtárnak s ide hordogatta a féltett nyomtatványokat. Megtörtént azután egyszer közben az is, hogy a város háromszáz darab vasúti törzsrészvényének, melyet a Debrecen-Hajdunánási vonal kiépítésekor búsás pénzért váltottak, szőrén-szálán nyomaveszett. A polgármesteri szoba minden zugát felkutatták, sehol nem találták a részvényeket s már éppen Végh Gyula rendőrfőkapitányt is mozgósítani akarták a legényeivel, mikor ültőhelyéből halkan megszólalt a podeszta:
– Én most már egészen bizonyosan emlékezem ezekre a részvényekre. Itt ni, a sarokasztalon sokáig itt hányódtak-vetődtek a könyvek között.
– Hm! Akkor talán a könyvtárban néznénk meg? – kahintott közbe szeliden a csendes humoru s iziglen kálvinista magyar bogáthi Hajdu Gyula adószedő szenátor.
Simonffy podeszta felkapta a fejét, hegyes füstöt lökött ki a levegőbe a „két pízes bűrszivarbul“:
– Mondasz valamit!… Hm! mégis okos ember vagy te Gyula…
A kormos kulinából tényleg előkerültek a „háromszáz részvények“… Nagy kort elérvén, midőn már nyugalomba vonult a podeszta, megszokásból a hivatalba még sok éven feljárt utódjához, az érdemes Kovács József „polgármesterhez“ – „dévánkozni“. Mígnem egyszer azután a jó öreg Simonffy podeszta is elfeküdt az örök nyugalomra a Cegléd-utcai temetőn és zengő szélviharok zúdultak keresztül az aluszékony városon és ólmos, kövér tespedésükből felébredeztek a debreceniek. Uj alapjain káprázatos erővel, fenségesen kezd kibontakozni az őscivis-város. Mindamellett azt kivánom, hogy a helyénvaló takarékosságot, magabizó kitartás és szívósság azon civis erényeit, melyekkel az öreg Simonffy podeszta erősen is fel volt vértezve, ne kicsinyeljék le s ne tagadják meg az új viszonyok között sem. Maradjanak méltók a város címeréhez, amelyben a pajzskeretbe foglalva látjuk a kitárt – bibliát is…