A debreceni nagyszabadságon.
A debreceni régi híres országos vásároknak volt népies nevük – nagyszabadság. Századok óta négy ilyen vásárja van a civis-köztársaságnak. Januárban esik a Remete-Antal –, áprilisban a Szent-György –, augusztusban a Nagyboldogasszony – és októberre a Dienes-napi vásár. Régente hetekig, négytől-hat hétig elnyúlt a debreceni vásár. A különféle vásári rendszabályok, kalmár szabadságok és szokások keretében nemcsak adás-vételek, hanem a szórakozások is rendkívüli méretűek és érdekességűek voltak. És ünnepként folytak le ezek a szép napok. Az ünnepiesség nemcsak a lelkekben, hanem a külső díszes viseletben is felpompázott a szélrózsa minden irányából összesereglett földmívesek, pásztorok, iparosok, hazai és külső országi kereskedők, az uraságok, a kocsmárosok, cigányság, komédiások festői tarka tömegeinél.
A számlálhatatlan milliónyi értékek, amelyek itt az élet-piacon, a barom-, ló-, birka-, disznó-vásártereken, a kalmárság emeletes kő-árúházaiban, a kirakodó iparosok sátoraiban összehalmozódtak, kápráztató és felemelő erővel hatottak mindenkire. Még csak gyerek voltam az időtájt, mégis átéreztem az öregek büszke elégültségét, öntudatos nyugalmát, a kövér jólét szélesreterpedt derűjét, mely abból támadt, hogy a magyar föld és szorgalom termelte mindezeket a kincseket. Ezekért egyedül az Úr Istennek tartozunk hálával. Ezek nemzeti kincsek; melyeknél azonban az összesereglett emberek sem voltak utolsóbb értékűek. Ebben az óriási sokadalomban a férfiak és nők nyílt tekintete, délceg tartása, méltóságos komoly viselkedése és csendeshalk, egymást megtisztelő érintkezése gyönyörűen bizonyították, hogy ez nemes faj.
A szende asszonyokról nem is beszélek. A férfias erő és délcegség olyan példányképei sorjáztak itt fel, aminőket csak egy uralkodó és uralkodásra termett faj képes kiválasztani lelkéből-véréből tisztán. A földnépe és a birtokos nemes úr csupán ruházatban és műveltségben különböztek. Az arc és lélek szépségei, értelemtől sugáros homlokuk közös eredetről beszéltek, az egyfajtát mutatták be. A Rákóczi Ferenc-fejű tiszadobi Porkoláb gazda (az avarok a papjaikat nevezték bokolábra néven) főúri ruhában az udvari bálon nem rikított volna ki, mikénthogy a büszke szentmihályi gróf Dessewffy Aurél népies gunyában a dobi község-bírói székből nem vált volna ki különösebben. Abban az időben még annyira húzott egymáshoz a fajtánk. A paraszt nevezetet a jobbágy sorsból szabadultak sem vállalták, sőt maguk között a durvát, a közönségeset, az ostobát csúfolták „bőrhasú parasztnak“. Árpád apánk honszerző nemzetségének önérzetes lelke kivillogott a debreceni nagyszabadságra összegyűlt magyar tömegek szeméből. Az urak talpa alól, persze, még nem siklott ki a föld. A köznépet sem sodorták testi-lelki züllésbe az uzsorás váltók, spiritusz és a nagyzoló, kapzsi idegen erkölcsök.
Hintók, bricskák, sallangós gazdakocsik, a kisgazda járomfás ökörfogatja eredeti szekértáborba verődtek a külső-vásártér porcsinos mezőjén. Az öblös szabadkutak gémjei naphosszat nyikorogva szippantgatták a vizet. A gyepeshátú, földbe épített óriás téglapincéknél áldomásttartó magyarok zajlottak. A laci-konyhák élénk során serpenyős zsírfürdőkben sistergett a bőrös malacpecsenye, kolbász, debreceni fonatos. Hűtött sör, savanykás bor patakzott a kecskelábú asztalokról. A kisgazdák és különösen a pásztorok kedves kifogó-helyei voltak ezek a földpincék. Ahol a pocok bandák reggeltől-estélig, estvétől-reggelig szünetlen cincogták a félország legkülönlegesebb pásztor- és betyárnótáit.
Barca Dani, a komiszáros, nyolc-tíz lovaspandurral fékentartotta ezt a harminc-negyvenezer főnyi embersokadalmat. A városi belső-vásárban inkább fordultak elő izgágaságok. A gyepszélen némelykor a pásztorok akaszkodtak össze. A mi számadó juhászunk Cifra-Sallai Sándor soha ki nem maradt az ilyen csetepatékból. Virágos szűrét többekszer benthagyta, birkáinak az ára is odamaradt, ellenben a lékek évről-évre szaporodtak a koponyáján, noha esztendőközben példás juhászi életet élt.
*
Az egyik debreceni nagyszabadságra én is felejthetetlenül visszaemlékezem. Az apám nagyjószágokat hajtatott fel a vásárra. Alkonyatkor indultunk hazafelé. A nyilazó napvilág bucsu sugaránál a debreceni kétágú torony aranycsillagai a toronyra szállt égi jelként ragyogtak. Oszladozó nyájak bőgtek az országúton. Nyihogtak a lovak. Egyik-egyik kanca élesen nyerítve hívta kis-csikóját. Jókedvű emberek kacaráztak a kocsikon. Vagy nótaszóval dícsérték a sikerült vásárt. Hazafelé menet több úri fogattal verődtünk össze. Mi vezettük a kocsisort. A mi vastengelyes bricskánkat széltében fogott három erdélyi faj-ló repítette. Ezek a szikár fejű, karcsú lábú, arabsvér-keverék paripák voltak kedvencei apámnak. Kocsiba és – mint szenvedélyes agarász – hátilónak is ezeket a kecses, okos, csupa nemes ideg- és tűz-jószágokat tartotta. A Hajdúságról Brassóig kész volt lekocsizni kedves paripáiért. Lókupec örmények, szilágysági és erdélyi híres lótenyésztők kedvvel szolgáltak neki, kedvvel adták kezére a fejedelmi állatokat, mert igazi árát nem sajnálta a „jó lónak“. A remek teremtések közül száz lovat is összecsereberélt addig, míg a kedveszerinti fogatot összepárolta. Az ilyenekre illett is a „tüzes sárkány“ nevezet. A kocsist is meg kellett válogatni melléjök, aki értett a nyelvükön. Kocsisnak a vén Balogh Pista ilyen ember volt. Istenes-ember hírében nem állott Balogh; sőt „rossz“ Baloghnak nevezték a kissé hajlotthátú, madárhúsú, izmos vén embert. Szinte szúrt a sárgásbarna szeme. Az ilyen szemet macska-szemnek, magyar-szemnek is nevezik mifelénk. Horgas keselyű orra alatt kunkorgós fehér bajúsz berzenkedett. Mintha Botond vezér kalandos seregéből maradt volna vissza ez az agyafúrt vén huszár, ki már 48 előtt fogyasztotta a „császár kenyerét“, 48-ban meg a magyar zászló alatt verekedett öreg Virtemberg-huszár cimboráival. Azontúl a kocsmáknak, méneseknek, meg a német zsandároknak lett réme Balogh. Lovat lopott, verekedett, betyárkodott mindenfelé. A mi lovaink körül is szerencsét próbált egyszer. Ám az éber kocsisok rajtacsípték s ha az apám közbe nem lép, agyonverik. Apám még gyógyíttatta is a kegyetlenül összetört öreget. Balogh később, mikor már a betyáréletből kivénült, hálából hozzánk szegődött kocsisnak. Olyan kocsis nem került másik. Ő, meg a lovak beszélgettek egymáshoz. Halk szóval játszva kormányozta a legszilajabbakat is. Élesebb felkiáltása fájdalmasabban hatott rájuk az ostorcsapásnál.
A debreceni nagyszabadságból hazafelé menet – ekkor is – a vén Balogh, rossz Balogh ült a bakon. Elébe vágtunk már sok vásáros kocsinak. Ilyenkor a más porát nyelni, hazafelé menet az úton időt vesztegetni nem magyar szokás. Debrecentől Nánásig az utat rövid fujtatással – Böszörményben a Vilmányi Sára asszony fogadójánál – szoktuk megtenni. Most akadályunk támadt. A vert út mentén göröngyös, döcögős volt a fasorköz. Erős négy lóval, könnyű parasztkocsin egész szekérderék „böszörményi bicskás“ poroszkált előttünk. Ezek a böszörményiek verekedős, zsiványkodásra is szer, gazdag kevély hajduk voltak mindig. Mostan is szilajul kurjogattak a kocsiderékból. Rázogatták a kulacsot hetykén. Midőn melléjök és eléjök akart vágni a kocsisunk, engedték egészen a fordulásig, de ekkor azután:
– Gyihé! – közécsaptak a négy lónak. A vert út kövér porában vígan iramlottak tovább. Minekünk a gyötrelmes, döcögős útszélen, melyet még egy korábbi nagy esőzéskor felvágtak a marhák, lehetetlen volt a versenyzés; mert az apám sajnálta a lovait is. Számoltak ezzel a böszörményi zsiványok is. Mihelyt megcsendesedtünk, visszatartották a lovukat. Amikor pedig elejbük akartunk vágni, kötekvőleg ismét neki engedték a gyeplőt. Röhögték a próbálkozásunkat. Csúfszókat kurjogattak felénk. Az apám végül puskájához kapott:
– Mégis csak közé durrantok a lovuknak, – mondta.
– Kár volna azokért a jó lovakért, – szólt Balogh.
– Igaza van, öregem, – apám némileg lecsendesült; de mivel a böszörményiek tovább komiszkodtak, ismét fellobbant. A bicskások közül egy sugár bajuszú, hórihorgas hajdú volt a leghangosabbik. Ez károgott a legcsúfondárosabban. A lovakat ez ostorozta irgalmatlanul: – no, ezt a betyárt mégis csak megsrétezem, – mondta az apám.
– Ilyen ürgések6) miatt csak nem szerez bajt az én kedves uram, – vélekszette halkan Balogh, – inkább tessék rám bízni. Majd móresre tanítom én őket, hogy máskor ne kössön ki rendes úri emberrel az ilyenféle bűrhasú paraszt…
Apám a rossz Balogh berzenkedésére elnevette magát:
– Jól van, no! Lássuk. Mit tud kend?
Balogh megcsendesítette a lovakat. Nagy hujjongatva a böszörményi bicskások is megcsendesedtek. Balogh valamit motyogott a lovaknak. Az arabsok hegyezni kezdték a fülöket. Majd mintha kígyó szisszentett volna, a vén kocsis hátborzongatón különös hangjára, összeágaskodtak a lovak. Azután…
– Urficskám, kapaszkodjék a kocsi oldalba, – még figyelmeztetett az öreg. Azt hittem, hogy ég-föld összeszakad, olyan irtózatos erővel zúdultak neki a lovak. A böszörményiek a vert úton most már hiában ostorozták a lovukat, a saroglyát elértük. Már kocsi kocsi mellett csörgött. – Huj, Mirza! – az aranyszőrű ostorhegyesre, mint átkozódó pogány pap, szörnyüt rikkantott az öreg. Egész megnyult a vén ember. Mintha szárnya nőtt volna, félemletesen lobogott a félvállára akasztott fekete dolmány és az ostorral – amúgy visszájára – közécsapott az elfehérült bicskásoknak. Pillanatig, a két kocsi mintha egymáshoz ragadt volna… Behunytam a szememet. Óriási csattanást, recsegést hallottam. Rémleteset zökkent a kocsink, hanem azért tovább száguldottak a lovak. A fojtogató porfelhő elborított mindent. Emberi jajsikoltás, lovak vészes nyerítése süvöltött a hátunk megől.
– Teringettét! – kiáltotta apám, az irtózatos zökkenéstől a pipacsutorát majd hogy ketté harapta, – mi volt ez öreg?
Balogh, a horgas orrú, szikár öreg magyar, halkan felnevetett:
– Eh, heh! Ez bizony egy kis tengelyvégszegakasztás volt, kedves gazdán…
Dorogi Farkas Pál és a böszörményi öreg Fábián Tóni bátyám (kinek szavajárása szerint már a „hetvenhetedik ősapja“ is „tekintetes úr“ volt!) a Vilmányi Sára fogadójában beértek bennünket és beszélték, hogy a bicskások kocsija az országútról az árokba fordult. Beszakadt fejjel, zúzódott bordával, tört karokkal és kerékkel cselekedték azt a borzalmas jajgatást.