Kustár Ignác piarista.
Kustár Ignác piarista sem a szerzetesi rendjében, sem a magyar közéletben nem tartozott a vezérkedők közé. Csupán közkatonaként működött a hazafias tanítórendben, amelynek egy év hiányával nyolcvan esztendeig lelkes és buzgó tagja volt. 1813-ban január 23-án született a Pest vármegyei Kalocsán. 1831 szeptember 20-án lépett a piarista-rendbe. 1839 julius 26-ik napján avatták áldozópappá és 1910 április 15-ik napján hunyt el életkorának 98-ik, szerzetességének 79-ik évében. A szívós öreg magyar piarista rácáfolt a piaristák egy régi babonájára is. Calasanti Szent József, a rend alapító atyja ugyanis kilencvenkét esztendőt élt és mivel ezt a magas életkort alig érték még el más piaristák, a világ összes piarista kolostoraiban az a babonás hit és mondás terjedt el:
– Non videbis annos sancti patris, azaz: nem éled meg a szent atya éveit. – Kustár Ignác piarista rácáfolt a kegyes babonára. Nemcsak megérte, hanem jóval túl is élte a végzetes határidőt.
Kustár apót ismerték Szegeden, Debrecenben is. Debreceni rektor korából örökiglen emlékezetesek maradnak a gazdasági számadásai. A rendház sárgult naplójában annyiból áll egész esztendei számadása:
– Ez az év borban erős volt, magban gyenge, – vagy más esztendőről, – ez az év magban erős volt, borban gyenge.
A máramarosszigeti rendházban tanyázott legtovább. Ebben a felvidéki kedves városkában több időt töltött, mint ameddig más embernek az élete terjed. Már a 48-as események Szigeten találták Kustárt, aki nemzetőrbajtársaival őrizte a határt és mindig szívesen beszélgetett ezekről a mozgalmas időkről. Olyan kitünő emlékezőtehetsége volt, hogy nemcsak az eseményekre, hanem az események napjára, sőt órájára is pontosan visszaemlékezett.
– A multkor, – rendszerint ezzel a szóval kezdte elbeszéléseit. Hatvan-hetven esztendővel azelőtti eseményekről is úgy beszélt, mintha azok néhány napja történtek volna. Midőn pedig magas korban nyugalomba vonult, ekkor kezdett igazán a kedve szerint élni. Lovat vásárolt. Lóháton járta fel a környék kuriáit, melyeknek a nemes urai és hölgyei becézőleg szerették Kustárt. Az apó, gitár kíséretével, régi nótákat énekelgetett a Szaplonczay, Hatfaludi, csebi Pogány családok hölgyeinek. Gitárját pengetve, érzékenyen rezegtette az apó:
De az álnok nem jön hozzám;
Bús leszek én, míg el nem jön,
Ki ott lakik túl az erdőn…
Az erdőt, mezőt, fűvészkedést, kertészkedést mindennél inkább szerette Kustár. Kirándulásra, halászáshoz, a Szigeten kedvelt rákászásra mindenkor kapható volt. Szívós fürgeségét jellemzi, hogy nyolcvan esztendős korában megmászta a havasfejű Magurát. Nyolcvankét éves korában a kállóikopogóst is eljárta. Névnapja alkalmából szerenáddal tisztelték meg a tanártársai és az öreg Kustár cellájában olyan parázs mulatság kerekedett, hogy a fiatalsággal nemcsak versenyt énekelt, hanem sort is táncolt Kustár. A taktust a csizmaszáron verte ki, merthogy a zsinóros magyar nadrágtól és hegyesorrú magyar csizmától sem pártolt el soha… A hegedű is kedves hangszere volt. Szeretettel és jól hegedült. Hegedüihez maga választott fát és szegedi mesterével faragtatta ki azokat. Öt darab hegedűt hagyott hátra. Kedves szórakozása volt a nyelvészkedés is. Törökül is jól beszélt. Nyelvtudásának hasznát látta nyolcvannyolc esztendős korától, midőn fölcsapott világutazónak. Európa már szűk volt neki. Afrikába is átment, Bejárta Egyiptomot. Afrikai útjáról érdekes fényképfelvétel maradt fent. Megörökítették, amint Kairónál a piramisokat és a szfinxet nézdegélte az öreg úr tevehátról – reverendában… Ázsiába, Jeruzsálembe (máramarosiasan Jerusolájimba) mindig készült, de sohsem jutott el. Pedig egyszer útnak is indult, de Konstantinápolyban, ahol éppen valami járványos keleti nyavalya dühöngött, lefülelték és tizennégy napig vesztegzár alá fogták az apót. Haragjában örökre lemondott a palesztinai útról. Annál sűrűbben meglátogatta Olaszországot. Rómát is többször felkereste. Mindig egyedül utazgatott. A Vezuv tűzokádó-hegy kráterét kilencven éves korában nézte meg. Ösmerte Párist. Beutazta Angolországot, de Londonban éppen a világforgalom és sokadalom zajlása nem tetszett neki. Ahányszor külföldről hazatért, magyarsága fokozottabb erővel tört ki belőle:
– Szép Páris, szép London, hanem a mi ifjú Budapestünk mégis szebb, – külföldi útjaira vonatkozó elbeszéléseinek mindig ez volt a refrénje.
A piaristáknál emlékezetes marad a Kustár apó gyémántmiséje. A szatmári püspök felhívására ülte meg hatvan éves áldozópapságának a fordulóját, vagyis a gyémántmisét. Hetvenöt év helyett hatvanra szokták ünnepelni a gyémántmisét, mert a hetvenötéves áldozópapság már olyan ritka, hogy száz esztendős életkor kellene hozzá… A Kustár apó ünnepét lakomával fejezték be. A lakomán Sziget-város és a vidék kiválóbb urai is résztvettek. A gyémántmisés szerzetes saját diószegi szőlőjéből kedveskedett válogatott finom bakator borokkal és a felköszöntgetésekre annyit mondott:
– Domini, hagyjátok! Ez csak máramarosi gyémánt volt. Majd akkor beszéljetek, ha a braziliainál tartunk… – Ez az Istenben hivő vidám öreg piarista patikára, orvosra sohsem költött pénzt. – Egyedül a növényekben van a gyógyító erő, – ezt vallotta és a gyógynövényeket sajátkezüleg szedegette kint az erdőn-mezőn. Thea-főzettel vagy a balzsamos növények gőzével gyógyítgatott másokat is. Egyébként mértékletesen élt. Bort keveset iszókált, akkor mindig jót. A tréfálkodást szerette, el is értette. Híres „nagymondásai“ maradtak fent, hogy például a többek között egyszer – szörnyű viharban – patkólt csizmája sarkával, a hegytetőről, miként rugta le a villámokat a völgybe… Mint középtermetű, ösztövér és igen rücskös ábrázatú ember kedvesen vigasztalgatta más hasonlóan ragyás ábrázatú felebarátjait. A szegedi piaristák rendházában, mint vendég, ilyen kedve szerinti rücskös, szikrázó szemű, nevetős lelkű fiatal szerzetes-tanár kollégájával akadt össze. Nézte, nézte, hallgatta darab ideig a mozgékony Divényi Gyulát, az ifjabb piarista nemzedék közül a népszerű, kedves tréfaszerző „rücskös barátot“, végül a refektóriumi elcsendesült asztalnál rászólt: – No, öcsém! Maga hosszú életű lesz…
– Honnét tudja azt bátyám? – kérdezte a meglepődött derék Gyula páter.
– Mert a rücskösöket az Isten hosszú élettel kárpótolja, – felelte szelid pajzánsággal a ragyavert arcú Kustár, aki hosszúra nyult életén át annyira megbarátkozott a halállal és az elmulás gondolatával is, hogy a szigeti temetőben előre megvásárolta sírhelyét. Sőt a sírkövét is előre megcsináltatta, felállíttatta a temetőben. Nevét és hogy mikor-hol született – szintén – felvésette a sírkőre. Felvésette a „meghalt“ után még az 1880-as években az 1-et is, midőn pedig az 1900-at is megérte, az 1 mellé 9-et is vésetett. Ennél a számnál megállott: – Domini, csak várjunk, várjunk, hátha még a századik esztendőt is megfejelem…
Halottak estéjén minden esztendőben kiült a sírhelyéhez, amelynél gondosan ülőpadot is csináltatott… Gyertyákat égetett halott kedveseinek emlékezetére és őszi alkonyatokon szelid mosollyal úgy várta a halált. Leghívebb barátunk nem is maradt el. Éppen mikor a szigeti kolostor híres kertjében virágpompába borultak a gyümölcsfák – szép tavaszkor – hűs karja közé ölelte Kustár apót. Az alma-, körte-, cseresznyefák virágocskái illatos tengerként rengedeztek, amikor eljött a halál és magával vitte a barátok kertjének közel százéves kertészét, mert Kustár apó tényleg kertésze volt ennek a gyümölcsösnek. 1837-től gondozta a szigeti piaristák kertjét. A legnemesebb gyümölcsfák seregét nevelte fel, bár közben ujabb gyümölcsfajok is támadtak, Kustár apó ragaszkodott a régiekhez. Amikor a házfőnök egy-egy korhadt öregfát kivágatott, gyásznapja volt Kustárnak. Minthacsak az ő vénhedt tagjait vagdalták volna a fejszések, úgy megsiratta kedves „fácskáit“.