Betyárok – pandurok.
Az én lelkembe is belopta aranyhamvas vizililjomait az ősrét. Vadász urak, csonbókos hajú pásztorok, katonaviselt öreg cselédek beszédeitől ott kezdett ébredezni és benépesedni a képzeletem. Ezeket a mesélő alakokat, ezeket a szűz érzéseket, a pusztán virrasztott éjszakák színhullámait, a réti nádrengeteg mélységes zengésű melódiáit lelkemben elnyomni, emlékezetemből kitörölni többé nem lehet. Az én magányos életem, csupán kis talyigakerék nyomásnyi, de bekanyarogja az ősrétet, ott süppedezik az őspusztán…
*
Jeles pandurt ösmertem többet is. Már a betyároknak inkább csak hírnevök csapódott el hozzám, merész szárnysuhintással, mint éjszakából kibontakozó fekete madarak. Borzongató vijjongás után alighogy feltünnek, máris nyomukat temetik a setét felhők. Ritkán hunytak el úgy vízszintesen, mint a fegyházból kiszabadult és Váradon holtáig vezeklett öreg Dobos Gábor, aki gyermekéveimben Bihar, Hajdu, Szabolcs és Szatmár vármegyék százezernyi népét izgatta vakmerő rablótámadásaival.
A gavallér Sós Pistáról, a délceg szegénylegényről is regényt lehetne írni. Az orgazdái dús vagyont szereztek s nem egynek az ivadéka ma is kastélyban uraskodik. Maga a délceg betyár kivert vadként, titokzatosan pusztult el. Éjszaka a Tiszaparton lőtték le lesből, állítólag asszonyi kéz okozta a vesztét. 1848 előtt a nyiri rónákon Gesztely, másként Geszten Jóska sem volt utolsóbb szegénylegény. Még a kállói „kettős-börtön“ sem fogott ki ezen a vasgyúrón. Pedig a kállói „kettős“-től rettegett a pusztáknak a legelszántabb fia is. Abba a tömlöcbe két ember hogy éppencsak befért. Mezitláb zárták be ide a betyárt. A padlója: élére állított és szegezett lécekkel volt – ◇ ilyeténképpen – kirakva. A láncravert betyár le sem ülhetett. Sajgós meztelen lábával kínjában csak tipergett, toporgott, kapkodta a lábait a lécélről, ezért mondják ma is a nekivadult táncosokról, hogy „eljárta a kállói kettőst“, „eljárta a kállói kopogóst“… Gesztely Jóskán még ez a tömlöc sem fogott ki, mert mikor a kállói vármegyeházán a táblabírák vallatták és Zsiros Pista nevű cinkostársa szembemondta a dolgait, Gesztely lecsavarta kezéről a nehéz bilincset, úgy ütötte arcul Zsirost, hogy az menten lebukott. Viszont a népszerű Kállay alispán lovát, melyen a vármegyeház udvaráról megugrott a betyár, gavallérosan visszaküldte. Ez a Gesztely Jóska különben a gazdag papoknak és zsidóknak volt a réme. Egyik legenda szerint a geszterédi erdőben agyonlőtték. A „nótájából“ inkább arra lehet következtetni, hogy – felakasztották, mert azt mondja ez a nóta:
Igy elmult bizony Geszten Jóska, elmultak a szabolcsi táblabírák is. Az utolsó szabolcsi táblabírák nevét 1847-ből, ahogy a megye történetéből olvastam, emlékezésül ideiktatom: – Tekintetes és vitézlő Jármy Menyhért, Elek János, Bónis Károly, Fazekas László, Mikecz Pál, Uray Tamás, Ferenczy Alajos, Butkay Ferenc, Szunyoghy Rudolf, Katona Lajos, Zoltán Mihály, Erőss Lajos, Inczédy György, Somossy Ignác, Lengyel Miklós, Sulyok Dániel, Jármy Tamás, Patay István, Kastal Imre, Szabó István, Apagyi Mihály, Kállay Bertalan, Fejér József, Fekésházy Mihály, Hunyady Sándor, Szentmariay Károly, Fülöp Antal, Kovács Ferenc, Kállay Manó, Bezdédy László, Rásó Lajos, Fazekas István, Palaticz Mihály, Pethő Sámuel táblabíró uraimék történelmi korhatárnak az ajtóját csuktátok be és én – a multat visszaálmodó tanyátlan utód – a szeretőszívű megemlékezés virágbokrétáját imhol a ti régfelejtett sírotokra is leteszem; hiszen kuriáitok, ősföldjeitek úgyis nagyrészt más gazdák kezére kerültek már.
*
Érdekes, hogy a betyárok legendáival mindig szívesebben foglalkozott népünk, játszásközben mi gyermekek is muszájból vállaltuk a pandurszerepet. Német, tatár és pandur egyikünk sem akart lenni, a kurucot vagy a betyárt játszottuk örömestebb. Ma már másként méltányolom a mi betyárkergető vén csendbiztosainkat és pandurjainkat; mert kemény és kérlelhetetlen lovasvitézek voltak ezek is. Minden határjárásnál játszottak a halállal. Node a bőrük sohasem volt selymes, azért nem is kimélték. Ha rájok gondolok, mennyi virtus, mennyi őserő elevenedik meg előttem. Milyen kiválasztott virágjai voltak ezek is egy nyílt harcra teremtődött fajnak. A halódó pusztai élet utolsó portyázói voltak a pandurok is. A hajdusági füstös cigány Barcza Dani, szabolcsi Vay Gyurka, bihari Osváth Pál, tokaji Vajthó Pali, aradi Ritt Lojzi, szegedi Somogyi Jóska és Daróczy Pál, pusztai kapitány Vadász Lajos, kisteleki Klemm Jusztin és debreceni Farkas Berti8) „komiszárosok“ élettörténeteit ha megírná valamelyik fajtájokbeli író, a bátor magyar szív, az erős magyar lélek, a vasököl olyan bajnokainak állítana emléket, milyeneket a hajdani nagy harcok korszakaiban találhatni sűrűbben. Regényességben, jellemfejlesztő tanulságokban olyan gazdag férfi életek, lovag-tragédiák voltak ezek, amelyek idegen nyelvről, idegen népek életéből átültetve érdekelnék a mi „kulturifjainkat“ is, akik most – itthonról kapván azokat – lekicsinyléssel, gúnnyal térnek napirendre felettök. Hiszen az egyik írótárs, bizonnyal az érdekesség fokozása végett, derék magyar csendőreinket is az amerikai „cow-boy“-okkal vonta egy kalap alá; persze nem tudják, vagy legalább is nem akarják tudni, hogy a magyar pusztázó-élet története régibb hajtású, mint a bőrnadrágos, simára nyúzott arcú amerikai csikós legényeké és hogy a mi derék csendőreink élete, szokásai is, bár korhoz idomultan, a régi vitéz idők nyomán alakultak ki és a régi pusztázó magyar virtusokat örökítik tovább. De, persze! Ha a magyar erő és eredetiség megnyilvánulását kell elismerni, vagy éppenséggel még méltatni is, az sokónknak mindjárt nem érdekes. Az érdekes világ és élet sokónk előtt legalább is Páris város szemétdombjainál kezdődik.
*
Ezt az immáron elhunyt Farkas Bertit is, az egyik utolsó vérbeli pandur komiszárost, mennyire félreismerték. Előkelő nemes magyar családból származott (a szépapja még alispán és nemesi felkelővezér volt Zemplén vármegyében). Összeköttetéseinél és birtokainál fogvást szerepelhetett volna az úgynevezett „komoly pályákon“ is. Megmaradhatott volna gazdag földesúrnak. Mint jó svádájú, ötletes, gavalléros ember akár képviselő is lehetett volna. Lobogó vére azonban a pusztázó életre hajtotta Berti bátyánkat. Az őslovagi tűzvér, mely időnként mindnyájunk szegény rablelkében fellángol, elragadta Berti urat. A tűzvér elragadta és kisodorta nyugodalmas úri otthonából. A fergeteges pusztai éjszakákba sodródott ki Bertók bátyó. A futós, szép ló, a csárdabeli tanyázgatások, betyárhajszák izgalmai, a túlkerülés ravasz pásztorok eszén: megejtették ősvágyaktól, sejdítésektől, hagyományoktól áthatott lelkét. Mindent rááldozott, hogy csak olyan mód élhessen, amiként századokkal odelőbb török-tatár-németverő ősei éltek. Évtizedeken puskavégre adta az életét, miközben vagyonát a pusztázó élet hadiköltségeire váltogatta be… Összetört, alakoskodó szegény emberré vált már akkor Farkas Berti, amikor Debrecen város szolgálatában, mint mátai biztos, gazdasági felügyelőnek a Hortobágyra kikerült. Ott mégis megvígasztalta a puszta. Olykor zúgó fergeteg táncolta körül s megszaladt egy ménes. Álmodozó lelke elringatódzott a délibáb ezüstös csalóka hullámain… Midőn pedig hivatalából kiválasztották és a vén pusztázó magyar a városba – beszorult, összeomlott tragikus életében hamar elkövetkezett a befejezés is. Megváltás volt reá a halál, hiszen ma-holnap a Hortobágy-pusztát is felturják a telhetetlen emberek.