Magyar mesterségek.
Azt olvastam, hogy Sopronban meghalt az utolsó szűrszabó. Nemcsak Sopronban, az ország más vidékeiről is pusztulnak a szűrszabók. Pedig törzsökös magyar mesterség a szűrszabóság is, hiszen a szűr százados viselete a magyarnak. Főbbrendüek, mint a köznép előszeretettel viselték. A szűr anyaga, színe, szabása természetesen viselőinek rangjához és életkorához képest változott. Az úgynevezett „cifraszűrökön“ színgazdag keleti pompát remekelgettek a hozzáértő mesterek. A cifra szűrökről mint kiterpeszkedett bájos pávamadár ragyogott le az ős képzelőerő, – az ötletes népművészet. Virágok, levelek, madarak különféle alakzataiból varázsolták elő ezeket a díszeket. Az Alföldön a szegedi, miskolci, kiváltképpen a debreceni szűrszabók voltak nevezetes mesterek. A Hajduság, Nagykunság, Nyirség és Tiszahát magyarjai a debreceni szűrszabók remekeivel pompáztak. Negyven, ötven esztendővel ezelőtt, a debreceni vásárokon, félszázan is kerültek, akik kirakodtak. Az 1911-dik esztendőben már csak heten nyűtték pusztulásnak indult szép magyar mesterségüket, két asszonymester is került közéjük. Névszerint Harsányi Gábor, Harsányi Gáborné, Jancsó Lajos, Jancsó Lajosné, Jancsó Dániel, Molnár József és Végh Mihály ezek az utolsó debreceni szűrszabók. Az egyik debreceni mester, alig néhány éve, csodaszépen kivarrott szűrt és fali pokrócot remekelt a pápai Esterházy Pál grófnak. Az Esterházyak legrégibb nemesi címerét varrta ki a harmatos üde selyem virágokkal, levelekkel, madárkákkal teleszórt szűrdarócra.
Hanyatlásnak indult a suba- és guba-készítés is, pedig a suba- és ködmen-készítők is eredeti selyemvarrásokat, szironyos díszeket remekeltek az irhára. A suba-készítő szűcsök között a szegediek voltak a leghíresebbek, a híres Csikay szűcsmester Rózsa Sándornak és a többi nyalka betyárnak, pásztorságnak volt az udvari szállítója. Még a Bakonyból is felkeresték éjszakáknak idején… Ma is híres, ma is kapós a szegedi suba. Már a gubások között a debreceniek vezettek. Debrecenben még ma is működik húsz-huszonegy gubás-mester, azonban az uri gubások rendje kipusztult az utolsó nemzetes Bisothka István úrral, aki négyszáz, ötszáz forintos, sőt jóval drágább gubákat is remekelt. Az „öreg“ József főhercegnek is csinált egy ilyen „uri gubát“. Jókai Mór is jól ismerte Bisothkát, aki még minden tekintetben eredeti „muskotály civis“ volt.
Bealkonyult a túri süvegjártóknak is. A fehérvári bicska és csutora sem a régi már. A szegedi „halbicskát“ még ugyan divatba hozta a néhai Sziráky mester, akit Mikszáth Kálmán is megrajzolt. Pósa Lajos is őrizget ilyen bicskát. Ha Sziráky véletlenül angolnak születik, bizonnyal a világpiacra került volna ez a finom izlésű, nemes acélanyagú „csecsés“ portéka.
Küzdelem a sorsuk a hódmezővásárhelyi, karcagi, mezőtúri, rimaszombati fazekasoknak is. A kulacsot is leginkább képletesen emlegetjük. Politikusokról állítják, hogy kétkulacsosok. Én még láttam az édesanyám apjánál, az én jóságos és nemes öreg Daróczy István nagyapámnál olyan széleshasú csikóbőrös kulacsot, amelyből egy-egy nyakcsavarintással piros ürmöst vagy fehér bort tölthettünk. Ma nem faragnak ilyen kulacsokat. Hirét, nevét, ősdivatját veszítette a füredi nyereg is. Ezeket a tetszetős és célszerű lovaskészségeket pihelykönnyű száraz nyárfából faragták és sodrott bélhúrral húrozták fel. Pogányos díszüket a rézveretű kápa alkotta. Árpád apánk óta századokon át változatlanul használták – lovasaink – a füredi nyerget. Ma már ez sem jó. Talán mert a miénk?… A gyárüzemes ujkor lassanként kiirtogatja és elhantolja a régi vágású szíjgyártókat is. A mi sallangos, csótáros, bogláros, pillangós, csillagos könnyed kantár, hám- és nyeregszerszámainkat egyszálú, otrombán nehézkes, idegen portékákkal cserélgetjük fel.
Elmulának a vígkedélyű gombkötők és zsinórozók is, mióta hogy levedlettük a nemzeti öltözetet. A színmagyar Debrecenben az 1911-ik esztendőben még négy gombkötő- és paszományos-mester küzködött a sorvasztó közönnyel. Aláhanyatlottak az igazi magyar szabók is. A kalaposokról sem mondhatok jót. A Hajduságra Bécsből szállítják a Kossuth-kalapot. Megfogyatkoztak a miskolci csizmadiák is. Ma már nehéz feladat volna jegyzékbe szedni azt a bizonyos kilencszázkilencvenkilenc miskolci csizmadiát. Aki csizmadiának megmaradt, az is inkább „suszternek“ vagy „lábbeli készítőnek“ tituláltatja magát. Nem igen remekelgetnek rámás- és piros-csizmákat. A borsodi menyecskék olcsóbbfajta osztrák topánkában gacsolnak. A legényeknek az irdatlan lóbőr-csizma is megfelel. Rózsáspatkóért, tarajos pengő-sarkantyúért nem törik magokat. A táblás fokosok, makkosfedelű kupák, a csengők rézöntő mestereinek is befellegzett. Elnémultak a gulyakolompok. Felszántogatták a legelőket. A csinos viseletére rátarti pásztorok is elfogyatkoztak. A cserényeknél, karámoknál nem pepecselgetnek szíjfonatokat, ólmos- és rézvereteket, csont- és fafaragásokat. A faragó művészet egyébként is sok eredeti mesterét veszítette el a vizi-, szél- és szárazmalmok fogyatkozásával. A gőzmalmok robotos molnárai nem értik a járomfák, kapufélfák, fejtőlvalófák, mércék, mángorlók, csigatésztacsinálóbordák farigcsálását. Fogytomig jutottak a szegedi hajóácsok is. Az élhetési gond az asztalos-mesterekből is kiölte a virtust. Szegény népnek sivár az izlése. Az uborkafára felkapaszkodottak inkább a tömegpompát, a rikoltót keresik. Manap megfelel a paszulypipa, azelőtt világra hiresek voltak a tajtékpipa faragó mestereink. Debrecenben évekkel ezelőtt meghalt Egri Mózes, az utolsó „piparezező“. Még régebben elmult az ötvösök és kardcsiszárok fénykora. Nem kiszakított sorokat, köteteket írhatnánk a mi elpusztult magyar mesterségeinkről. Ám, mi közönyösek vagyunk. Közönyösek vagyunk arra is, hogy a porbahullott gyöngyszemeket felszedegessük és kegyeletesen füzérbe kötve – külön nemzeti kincsesházakban – megőrizgessük. Élelmesebb gyűjtők idegenbe hurcolják pusztuló magyar mesterségeink és népművészetünk őskincseit. Pedig ha már az őseredeti magyar mesterségek pusztulását nem akadályozhatjuk meg, legalább az emlékeit ne hagynánk megsemmisülni és szétkallódni. Hanem inkább lelkesen oltalmazott, vidékenként is öntudatosan gazdagított gyűjteményekkel igyekeznénk visszavarázsolni azt az időt, midőn még nem süvőltött fülünkbe a gyárkazán, midőn még aranytallus kakasok kurjogatták a napfelkeltét és a mestereink üde arccal, üde lélekkel, füttyös jókedvvel állottak kedves, megbecsült munkájukba.