A Radeczky-huszárok.
Milánóban 1830-tól 1836-ig különösen vígan éltek a magyar huszárok. A San-Vittore-, „San-François“- és a külsőbb fekvésű San-Simpliciano-kaszárnyákban tanyáztak az 5-ös huszárok. Radeczky apó, a felső-olaszországi hadvezér volt az ezredtulajdonosuk. A Radeczky-huszároknál az egyik legdélcegebb tiszt úr „le capitaine Darvay de Darva“ volt. Az 1830-as esztendők elején még mint „premier lieutenant“ szolgált Darvay Dániel Kiss Ernő kapitánnyal, a későbbi honvédtábornokkal együtt. Kiss Ernőnek a bihari nemes Darvay volt a legbizalmasabb barátja. Illett rájuk a festői egyenruha. Szürke prémes mentéjükön és dolmányukon ragyogó pompával emelkedett ki az ezüstös fehér zsinórozás. Ezüsttel volt kipitykézve a dolmányok. Pipacspiros nadrágjukon is ezüstfehéren havazott a művészi vitézkötés. Már a piros tarsolyuk aranysujtásos volt. Piros selyemmel elegyes nehéz aranyzsinórmunka volt a derékövük. A tiszteknél a kakastoll-forgós, pipacspiros csákót is hamvas aranypaszománt szegélyezte körül. A vékony ezüstzsinórral cifrázott dolmány gallérján még akkor nem volt csillag. Nem csillaggal jelezték a tiszti rangot. A lovassági „kartus“, az ezüstös lőszertáska átalvetőszíjján vertaranyból begyeskedett egy tömör oroszlánfej, annak a szájából csüngő egyszeres, kétszeres vagy háromszoros aranyláncocskákkal jelezték a tisztirangot – századosig. Ámde bármilyen festői is volt ez a tisztiruha, a Radeczky-huszárok sem mindig és mindenütt pompázhattak benne. Az olaszok osztrákgyűlölő ellenérzése a huszárviseletre is átháramlott. Milánóban az olasz főúri társaság, az őrgróf Pallavicini, Wisconti-Ajmi márki, d’Adda marchesa, Cicogna, Tanzy, Alborghetti, de Nobili, Carcasola, Mazzoni-Frosconi, Litta, Corty gróf, báró s más főuri családok vendégségein mindig polgári ruhában jelentek meg a Radeczky-huszárok. Került ugyan egy Denois nevű barátjuk, egyszemélyben eladólányos családapa is, aki Darvayéknak küldött leveleiben többször megírta, hogy „ceremónia nélkül: csizmásan“ menjenek hozzá.
Az Erzsébet főhercegnő, Radeczky fővezér, Hartig gróf – le comte de Hartig Gouverneur de la Lombardie – és nejének, született Grundemann grófnőnek az estélyein meg már, szinte tüntetésszerűen, teljes huszárdíszben kellett megjelenniök; valamint egy akkor Milánóban lakos Batthyány grófnál is. Marquis of Hertfordnak, egy angol lordnak az estélyei is kiválóan fényesek voltak. Az egykorú francia meghívók, jellegzetesen pici, gyöngéd névjegyecskék felvarázsolják az akkori milánói szalonok élénkségét. Angol, francia, sőt orosz arisztokraták is sűrűn forgolódtak ott. Grófok, bárók, lovagok a családjukkal. E nemzetközi társaságból például megemlítem a Ferraudy, de Sommery, Dufaure, de Montmirail, Aubry, de Souville, Campbell, Hamilton, Sorell, Samojloff-Pahlen, de Heuwall, Maury, de la Bedolierre neveket. A Radeczky-huszárok gavallérjai közül Kiss Ernő kapitányon és, a mulatságok főrendezőjén, Darvay főhadnagyon (premier lieutenant) kívül egy Briche (?) őrnagy, le comte Antoine Wenkheim, Leikam, Roszner báró, Buday báró, de Csillag, Kovatch, Coline, Hrdliczka, Bordolo kapitányok, comte de Wratislaw hadnagy, bizonyos Francois de Kvassay, Rohonczy és gróf Somssich nevűek említtetnek többször Denois bárónak Darvayhoz intézett leveleiben. Vajjon ebbe a szépasszony-barát, mulatós huszár-kompániába miként élte bele magát a nagyontisztelendő Samuel von Harsányi, a kenetes derék „k. k. Lomb. Venet. protestantischer Feld-Kaplan?“…
A mulatságokból ugyanis soha ki nem fogytak a Radeczky-huszárok. Az osztrák tiszteknek általánosságban véve nem volt tanácsos egyedül bolyongani – éjjel – Milánó sikátorain; mert az olasz hazafiak nem csináltak lelkiismereti kérdést a szerintük helyénvaló tőrdöfésből. Ugyanekkor a Radeczky-huszárezred magyar tisztjeit valóságosan ünnepelték az olasz főúri körök is. Estélyekre, ebédekre, whiest-partira, kirándulásokra hivogatták őket. Kiss Ernő, Kovách, Coline kapitányok és Darvay főhadnagy forgolódtak bizalmasabban a báró Denois házánál. Denois leginkább Darvay útján, a Darvayhoz intézett leveleiben hivogatta meg a három kapitányt is. Kiss Ernő alighanem Milánón kívül állomásozott, mert Denois egyik levelében így írta:
„Ha Kiss kapitány úr ma bejött Milánóba és holnap is itt marad, – mon cher Darvay, – szíveskedjék megkérdezni, nem ebédelne-e holnap délután öt és fél órakor velünk? Csak arra kérem, hogy ezt velem előzetesen tudassa, mert azt akarnám, hogy ne kapjon túlságosan rossz ebédet. Hiszen ő nemcsak a jólevéshez, hanem a jó ebédek adásához is hozzá van szokva…“
A Kiss Ernő kapitány ebédjein a kitünő ételfogásokkal vetekedtek a borok is. Bizonyságai, hogy egy izben Denois báró mintegy száz palack Sauterne-t „engedett át“ Kissnek hat frank helyett ötért; más alkalommal ugyanannyi (fehér és piros) bordóit hat frankjával, levélbelileg kiemelvén, hogy „ritka jó borok“ s neki is annyiba kerültek „helyben“ Bordeauxban.
Darvay nagy népszerűségéről is irott bizonyságok maradtak fent. Báró Denois és a dámák leveleikben: „bakonyi hadnagynak: – lieutenant du bakoni“, – „gránátos hadnagynak: – lieutenant de grenadier“, – majd „Radeczky-huszárnak“ s többször „ő felsége szardiniai huszárezredének hadnagya“ címen emlegették a jókedvü huszárt. A kedveskedő levelezésekből, meghívókból, névjegyekről az is kitűnik, hogy Milánóban francia volt a szalonok nyelve.
Kiss Ernő kapitány a sok felejthetetlen cécózás után egyszer megszorította Darvayt:
– Te, Dani, – úgymond, – már én restellem, hogy mindig csak mi legyünk a vendégek…
– Igazad van, bajtárs, – felelte Darvay, – egyszer már nekünk is viszonozni kellene ezt a sok vendégeskedést.
– Már én gondolkoztam is efelől, Dani. Itt a kaszárnyában kerül elég nagy terem, ha valamelyiket kitakaríttatjuk és feldíszíttetjük, olyan estélyt rendezhetünk itt, hogy holtig megemlegetik az olasz dámák.
– Megbocsáss, édes Ernőm, de ha kaszárnyában rendezed a bált, előre is mondhatom, csupán az urakra számíthatunk, a dámák mind otthon maradnak.
– Már miért maradnának otthon?
– Mert ez a hely kaszárnya. Azután meg a te kedvedért a kaszárnyák apró fekete jószágait sem szedegetik fel azok az olasz főúri dámák…
– Ehe, – Kiss Ernő elnevette magát, – igazad van. De, hát mit csináljunk?
– Kedves Ernőm, ugy-e bizony, hogy van Milánóban sok lakatlan főúri palota, mi meg úgyis jó viszonyban vagyunk mindnyájokkal, neked szívesen ideadják, tehát béreld ki valamelyiket. Meglásd, ha majd azután ott tartunk estélyt, eljönnek a dámák is.
– Elhiszem azt; de az ám sokba kerül.
– Édes Ernőm, csodálom, hogy éppen te beszélsz így! Hogy te mondod ezt. Hiszen, ha nem sajnálod a pénzt a svadronyodra, – midőn a legénységedet állandóan extra-ruhában és új felszereléssel pompáztatod, – ne sajnáld a költséget a magyar úribecsületért sem. A huszárjaid kiöltöztetéséért úgysem kaptál báróságot. Meg sem látták…
– No, ebben is igazad van, – az ittebei és eleméri fejedelmi vagyon gavallér ura elnevette magát, – azonban tudhatod, kedves Dani pajtás, hogy én nem szeretek ilyesmivel bibelődni. Ha tehát magadra vállalod a rendezést, örömmel belemegyek.
– Jól van, Ernő! Én is belemegyek érted, – felelte Darvay, – ám intézkedj a bankárodnál, hogy kívánságom szerinti pénzzel kellőleg ellásson.
– Kérlek alássan… – –
Darvay elébb palotát bérelt. Azután ezüstneműért, díszholmikért, a válogatottabb butordarabokért Párisba utazott. Jó francia szakácsot is fogadott fel, majd – visszatérvén – fejedelmileg berendezték a palotát s csak ekkor küldték szét a meghívókat a „Radeczky-huszárok estélyére“. Még a Kómó-tavától is Milánóba tódult az ismerős arisztokrata társaság. Az olasz dámák szépséges lányaikat is bokrétástól vitték a huszár-bálra. Kiss Ernő megelégedhetett a diadalával. Annyi vérbeli olasz úrhölgy sohsem gyült össze a Radeczky báljain sem. Milánóban ezentúl felkapták a Radeczky-huszárok mulatságait, mert Kiss Ernő továbbra is fentartotta a tisztikar fogadóhelyéül a palotát. Mégis egy csiklandós, igazi huszáros kalandon a Radeczky tábornagy bálján esett keresztül Darvay. Szélesvállú, domború mellű, de lányosan karcsú derekú huszár volt Darvay. Olyan karcsú volt, hogy az olasz grófnők ráfogták, hogy fűzi magát; sőt hogy megbizonyosodjanak a karcsúságáról, két grófné fogadott is rá. A tréfaszerető Radeczkyt is bevonták a különös fogadásba. A bálteremből elkülönített szobába húzódtak a grófnők, Radeczky a gyanútlan főhadnagyot is idevezette. Darvay meglepődött a különben kedves ismerős Corty grófné és a híres szép P. őrgrófné láttán. Alighogy bókolhatott nekik, Radeczky katonásan rászólt:
– Hadnagy úr, gombolja ki a dolmányát…
Darvay elképedt.
– …? – kérőleg s kérdőleg nézett Radeczkyre.
Az öreg kegyelmes felmordult:
– Tán nem értett meg a hadnagy úr? Azt mondtam, hogy gombolja ki a dolmányát.
– Pardon! – Darvay összecsapta sarkantyúját. Féloldalt fordult és kigombolta a dolmányt. A hármas csoportra villantott. Várta, hogy mi lesz most?… Még ilyent nem ért Radeczky-huszár. Elsőbb Corty grófné lépett hozzá és se szó, se beszéd, merészen benyult a huszárdolmány alá. Puha kezecskéjével végigtapogatta a főhadnagy mindkét oldalát; majd hamiskás mosollyal és meghajlással visszalépett. Ám, ez még nem volt elég. Most a szépséges fiatal P. őrgrófné lépett Darvayhoz. Szégyenlősen lesülyesztette a szempilláit és remegő kis fehér kezét szintén benyujtotta a huszárdolmány alá. Ettől a kéztapintástól ugyancsak kipirult a huszár, nekiveresedett a tűzlángszemű grófi menyecske is. Radeczky kacagásra fakadt:
– No, te bakonyi huszár, most már begombolhatod a dolmányt! – azzal az öreg kegyelmes úr karoncsípte a gyönyörű P. őrgrófnét; az ámuldozó Darvaynak az idősebbik kackiás Corty grófné jutott, aki a bálteremben nevetve világosította fel a meglepődött és felcsiklandozott Radeczky-huszárt.
– Mon cher Darvay, úgy értse meg, voltaképpen egy fogadásról volt szó. Fogadtam P. őrgrófnéval, hogy maga fűzőt visel… Ehehehe! A grófné meg azt állította, magának nincsen fűzője, s ime megnyerte a fogadást. Ám, nem bánom. Mint vesztes fél szívesen rendezek két estélyt a Radeczky-huszárok tiszteletére…
E beszélgetés közben P. őrgrófné hozzájuk sietett. Szinte lángolt a gyönyörű nagy barna szeme s kipirultan nyujtott kezet Darvaynak.
– Kedves Darvay, amiért a fogadást megnyertem, megfizetek magának. Ugy-e, elfogadja emlékül az arcképemet?…
Csokalyon a Darvay-családnál még ma is megvan a gyönyörű olasz grófné olajfestésű nagy képe. Annak idején talán nem is ok nélkül rebesgették a a milánói dámák, hogy a szépséges őrgrófné a „lieutenant du bakoni“ dolmánya alatt felejtette szívét, amikor a Radeczky-huszár fűzője után tapogatódzott?
*
Darvay Dániel 1836-ban megvált Milánótól. Mint kvietált-kapitány hagyta el a Radeczky-huszárokat. Sem a tüzes szemek, sem a Kiss Ernő barátsága, sem a Radeczky tábornagy kitüntető jóindulata nem tarthatták vissza a Radeczky-huszárt. Hazajött Biharba. A világtól teljesen félrevonult a milánói szalonok dédelgetett gavallérja. Csokalyi kuriájában telepedett meg. Soha többé nem kötött kardot. 48-ban sem. A császár hívására sem. Még egyszer, utoljára találkozott Kiss Ernővel. Kiss már akkor honvédtábornok volt. A honvédsereg élén vezérkedett Délmagyarországon. Ittebére hivatta el milánói régi bajtársát, Darvayt. Már akkor felperzselték a Kiss Ernő eleméri kastélyát. Milliókat érő műkincseitől kifosztották a kastélyt. A romoknál találkozott a két jóbarát. Néhány nap multán örökre elváltak. Kiss Ernő, mint a szabadságharc egyik vértanúja fejezte be életét. Bajtársa, a szalonhős Darvay békés egyhangúságban megöregedett. Szófukar, különcködő falusi úr vált belőle. Édes titkait egyetlen Ferenc fiának sem fecsegte el. Az elmult álmokat, kiégett örömöket magával vitte a csokalyi temetőbe… Némelykor – aranykék őszi verőfényben – susogni kezd a nádas az Érvizéből. Sejtelmes szelid hangok támadnak a virágszagú csokalyi mezőn. Talán a milánói szép dámák kóbor lelkei sóhajtoznak ilyenkor a Radeczky-huszár után?