A Dobozi úr cigányai.
Öreg cigány Dajna-Balog Bandi másfajta Magyarországra emlékezett vissza, mint a mai. Öreg cigány Dajna-Balog Bandi másvágásu magyar uraknak őrizgette az emlékét, mint a maiak. A Dajna Bandi „jóurai“ még Almássy Pál, Csernovits Péter, Puky Miklós, Recsky Bandi, kólyi Komáromy, az Ibrányi Ferenc és Dobozy urak voltak. Ezektől az uraktól, a debreceni nagyvásárok napjain, többet kerestek a cigányok, mint most egész esztendőben. Dajna-Balog Bandi – ilyenkor tele tüdőből, tele érzéssel fújta a „havasi kürtöt“. Azok a régi nemes urak az asztalra könyökölve hallgatták. Ej, de megis kopott ez a vén cigány, amidőn már én megismertem, egy városvégi malac-bandában dirmegtette, dörmögtette a nagybőgőt.
A cigánysors már ilyen, de valjon Dobozy Károly „nagyságos urra“ is ki emlékezik már vissza? Pedig nem utolsó magyar úr volt. Az lett a balvégzete, hogy bolondulásig szerette a cigány-muzsikát. Nálánál a született cigányprimás sem hegedült lelkesebben, holott az apja még, mint vitéz ezredes, nagy Napoleon császár ellen vezette a huszárait és három falut hagyott Károly fiára. Dajna-Balog félszáz esztendő multán sem felejtette el ezt a három falut…
– Vajda, Nyüved és Pelbárthida voltak a Károly nagyságos úr falvai, – beszélte, kiégett szemével maga elé merengve, a vén cigány.
Manapság, midőn nyugatra utazgatnak a keleti fiuk és magyar földünknek, nemzetünknek ócsárlásával akarják kiérdemelni az – ércszobrot, érdemes megemlékezni, ha már mindjárt egy régi öreg cigány gügyögései után is, Dobozy Károlyról. Dobozy Károly, a művészlelkü földesúr, kinek még a sirját sem ismerjük, más eszközökkel iparkodott a figyelmet felgerjeszteni „Nyugaton“. Cigányprimásnak csapott fel. És hogy idegen országokban is megismerjék a magyar zenét, óriás költséggel és fizetéssel nyugatra vitte ki a füstös fiukat, a debreceni Boka Károly zenekarát. 1845-ben indultak útnak. Dajna-Balog Bandi siheder volt még akkor és a „fliglihornit“ fújta a bandában.
– Bécs, Prága, München, Drezda, Berlin, Hamburg, Amsterdám, Hága, Páris voltak a stációk, – csak a nagyobb városokat említette Balog. Óriási volt az erkölcsi siker, – hanem azért, – mondta búsan a vén cigány, – elhegedültük a Károly nagyságos úr három faluját.
*
Berlinben a királyi udvarhoz is meghívták a „magyar muzsikusokat“. Éppen a szász király is Potsdam-ban vendégeskedett. A magyar nóta tetszett a két német királynak.
– Mégis a Rákóczit húzatták legszivesebben, – beszélte tovább Balog, – erre már az áldomást sem engedte el a burkus király. Pókhálós palackokkal rakatta tele a kerti asztalt, mert kint a fák alatt bandáztunk… A cigánynemzetség meg már – tetszik úgyis tudni! – olyan, ha bor van előtte, nem vár kínálást. Nosza, neki is láttunk. Vizespohárból nyakaltuk a százesztendős rajnai bort. Nevetett is bennőnket a burkus király, – ők éppen csakhogy gyüszühegyeltek belőle, – nevetve kérdezte a nagyságos urunkat:
– Herr von Dobozy! Mindig így isznak a magyarok?
– Dobozy úr tudta, micsoda lármás nemzetség a cigány, ha iszik, tehát ijedten szólt a bandára:
– Fiuk, az Istenért, ne igyatok. Koncert után az én vendégeim lesztek.
– Mikor a királyoktól elbúcsúztunk, a berlini nagyfogadóban, – pillanatig felvillant a vén cigány kiégett szeme, – pezsgőt nyakalt a bőgőhordozónk is. Pelbárthidát, Nyüvedet, Vajdát ekként hegedültük el.
*
Franciaországban „Aj-fürdőben“ egy kövér úr magyarul szólította meg a bandát. Borkereskedő volt ez a francia. Még akkor becsületesebb hírü volt a magyar bor és ez a francia a magyar földre is eljárt bort vásárolni. Úgy megörült a cigányoknak, hogy az egész bandát meghívta vendégségbe.
– Kosárszámra fogyasztottuk a drága francia pezsgőt. Mégis akkor, – sóhajtott a vén Balog, – savanyuvízzel inkább ízlett volna nekem egy kis sesta-kerti vinkó.
Megoldódzott a francia borkereskedő nyelve is:
– Van, hát van minálunk Franciaországban is jó bor, hanem azért a legjobbat a Szeremley Sándor úr jankai pincéjében kóstoltam.
*
Párisban egy cigányt is eltemettek. A klarinétos Boka Lajos halt el az idegenben. A párisi nagytemetőbe szomoru hegedüszóval temették el. Nem került idegen mellé. A szomszéd sírban Fitos Sándor nevezetü párisi magyar táncmester aludta az igazak álmát.
*
Bécsben, 1846-ban a magyar gárdistákkal barátkozott sokat a nagyságos Dobozy úr Boka Károly bandája. Kitünő nemes urak voltak ezek a gárdisták is. Öreg Dajna-Balog Bandi, aki édesapja volt a Szemere Miklós legkedvesebbik cigányának, a kisbőgős Dajna Bandinak, holtáíglan nem felejtette el, vénségének utolsó éveiben is szeretettel emlegette Balásházy Misa gárdatiszt urat.
*
1848-ban ugyancsak a Boka Károly bandája volt a „miniszteri banda“. Recsky „Pestre“ is felvitte a bandát. A „Fehér-hajóban (?)“ hajnalokig muzsikálgattak. Midőn pedig Kossuth Lajosék Debrecenbe kerültek, mind Kossuthnak, mind a tábornokoknak állandóan játszott a banda; de már ekkor nem Dobozy Károly nagyságos úr volt a direktoruk…
Amikor pedig én megismertem, már nem zengedeztette az ezüst szavu havasi kürtöt Dajna-Balog Bandi sem. Ereszkedett húrú, kopott nagybőgőt dirmegtetett, dörmögtetett a vén cigány.
– Kikoptunk uram, örökre kikoptunk a szép magyar világból! – fejét sírva hajtotta le a vén cigány, a mi hajnalokig tartó keseredett szilaj duhajkodásaink között.