Rejtelmek (1. kötet)

Nem ajánlom önnek se, hogy felvilágositsa, ha találkozik vele. Ellenkezőleg:

Ajánlom és viszontszolgálatképp megkövetelem, hogy megerősitse fixa ideájában. Ön higyje el neki vőlegénye visszatérését.

Állitsa ön előtte, hogy ön az a visszatért vőlegény.

II.

A főorvos – a szokásos formaságok elintézése után – bevezette Babics Sándort szobájába. Küldött neki vacsorát, három deczi bort is. Aztán magára hagyta.

Estefelé járt már az idő. Sándor az ablakhoz lépett. A budai hegyekre, a völgybe, az egész vidékre az este bánatos nyugodalma szállt. A csend zavartalan, csak azt hallja, hogy egy hintó tovarobog, mind messzibbre, elhallatszik egészen.

– Meg vagyok mentve, kiáltott föl önkéntelenül.

Biztonságban és egészen jól érezte magát. Megvacsorált, aztán odaállott az ablakhoz. Szerette volna megczirógatni a kert lombos fáit, oly melegen támadt föl benne az élet szeretete.

Aztán eszébe jutott a leány, aki idejövetele pillanatában ismeretlenül intett felé. Vajjon nincs-e itt, vajjon nem ez-e az a szegény teremtés, a kivel dolga lesz?

A belső kertben kigyult a világosság. Néhányan sétáltak még. Valószinüleg az orvosok és nehány kiváltságos beteg. Most megpillantotta a főorvost is, a mint karonfogva sétált egy sugár leánynyal, a ki sötétben volt egészen, csak arczéle volt fehér világossággal megvonva.

Megállapitotta magában, hogy ez az. Nézte, minden fölizgatott és a tulcsigázásban rendkivül kiélesedett érzékével figyelt rájuk. Most megállnak. A főorvos szertartásosan meghajlik, a leány ide-oda forgatja a szép fejét, majd felkiált.

Ugy megértette ezt a jelenetet, hogy a nagy távolság daczára, hallani vélte a párbeszédet is, a mely lefolyt odalenn.

A főorvos szólott:

– Nagysád tudatnom kell önnel, hogy megjött.

A lány válaszolt:

– Ugy-e mondtam, hogy megjön. De hol van, hol? A jó istenre kérem, vezessen hozzá.

A doktor most elháritó gesztust csinál a kezével:

– Ide fogom hozni; de most még nem; csak türelem.

III.

Az igazgató valamely jubileumára rendezett ünnepen találkoztak először.

Babics Sándor volt az egyik ünnepi szónok. Ő a terem közepén állott, együtt az orvosokkal, az ujságirókkal, az ép elmejü közönséggel.

Jobbról a teremben, rácscsal elválasztva állottak az intézet férfibetegei. Balról a lelkibeteg asszonyok, ugyancsak kordonnal elválasztva. Ezek is, azok is, kiváncsian mérlegelték, nézegették egymást.

Nagyon egyszerü volt mindez. Sehol semmi rémes. A betegek közül csak azokat eresztették ide, a kiknek nyugodt viseletére számitani lehetett. Alig volt közöttük feltünő jelenség, kivéve néhány sovány, középkoru férfiut, a kiknek feje lapos volt, orruk nagyon éles lett. Kettő ezek közül fekete stechert tartott szemei előtt.

Az öreg fiatal-ember kiváncsian nézett szét maga körül. Az elmondandó beszéd, szereplése, izgatták egy kissé, de egészen meglepődött, hogy az őrültek társaságát ilyen kevéssé borzasztónak találta. Némiképpen még csalódottnak is érezte magát.

Különösen a hölgyek szelid és okos magaviselete tünt föl neki és a mig az ünnepelt körül a kartársak, a személyzet és az ujságirók csoportosultak; jól betanult beszédének egyes mondatait ismételvén magában: kereste az ő kis betegét.

Valamivel későbben jött le, mint a többi. Elébb rá kellett beszélni, hogy megjelenjék, mert aggályai voltak, hogy szabad-e társaságban megjelennie – nélküle? Végre engedett, de dacz és elégedetlenség volt a piros arczán még most is.

A főorvos intett Babics Sándornak:

– Ez az!

Nem volt szükség erre a figyelmeztetésre, megismerte volna enélkül is. De messziről látva csak, nem képzelte, hogy közelről ilyen bájos, ennyire kivánatos legyen. Mint a nagy, korán érő olasz baraczkoké, olyan volt az arczszine.

Ez az az arcz, a melybe a férfi-ember menten szeretne beleharapni.

Kereste a lányon tragikuma nyomait: nem találta sehol. Egészségesnek, frissnek, ruganyosnak látszott. A szemei nem voltak zavarodottak, szerényen foglalt helyet két kövér, méla asszony között és zavarában elpirult, a mikor a terem közepéről a főorvos, tüntetőleg és jelentőségteljesen intett felé.

– Nincs ennek semmi baja! – szólt az «öreg» fiatal-ember a mellette álló főorvoshoz.

– Én is azt hiszem. Csak férjhez kell mennie. No, hogy tetszik önnek?

– Gyönyörü.

Elhallgattak. Most mondotta el az utolsóelőtti ünnepi beszédet az intézet gazdája. Mindjárt Babics Sándorra került a sor.

Ő üdvözölte az összes betegek nevében az igazgatót.

Babics Sándor egy kissé elfogódva lépett az emelvényre. Végre is meglehetősen bonyolódott helyzetbe jutott. Legelőször is, őrültnek adja ki magát, a mikor nem az, és itt mint a lelkibetegek képviselője szerepel. Aztán mindjárt egy «mélyen érzett» hálát kell emlegetnie, a melyhez igazán, csak igazán semmi köze. Talán meg is fogják tapsolni és bizonyos, hogy az ünnep után gazdag reggeli várja a főorvos lakásán. Látta a kuglófokat és a tejszint egy vakablakban, ezeknek örült előre. De flegmatikus lelke egy kissé megroppant ennyi komédiázás alatt. Azt érezte, hogy komisz szélhámos, a ki a más helyét bitorolja, a mikor az emelvényre lépett. Még a szalonruhát is, a mely megfeszült rajta és még fehérebbé tette arczát, a főorvos adta neki kölcsön.

Az ujságirók kiváncsian néztek reá és szivesen el voltak készülve arra, hogy ünnepi beszéde közben egyszerre csak valami hallatlan bolondságot követ el. Valami hallatlan gorombaságot mond vagy pláne tesz a legszebb floskulusok közben. És egy botrányos fiatalságu zsurnaliszta, a ki legjobban vágyott erre a jelenetre, meg is jegyezte:

– Kár az ilyen beteget kitenni az izgalomnak. A pszichiatria…

Hangját most elvágta a nagy csend. Sándor szólni kezdett. Mint minden gyakorlatlan szónok, kezdetben reszkető, a belső izgatottságtól csaknem siró hangon. Hanem frázisai, a melyeket szépeknek tartott, előtte ismeretlen, de most érvényesülő szónoki temperamentuma és annak az izgató, homályos érzése, hogy két nedves leányszem tapad reá: kivágták a szorongásból, legyürték gyávaságát.

Elég szépen mondotta el a maga készitette és egy költői hajlamu segédorvostól átnézett ünnepi beszédet, a melynek tartalma – a nélkül, hogy tudott volna a mintákról – a szokásos volt. A lelki betegek helyzete. Az, hogy kint élnek a társadalom határain túl. Vágynak oda vissza. A jó Isten és a názárethi Jézus, a tudomány hatalmával és az igazgató-főorvos segedelmével majd visszavezérli őket. Hogy ujra hasznos szolgálatokat tegyenek a hazának, a családnak, a társadalomnak…

A betegek egyrésze sirt, különösen a társadalom emlitésénél. Egy gombkötő-mestert el kellett vinni, ugy elérzékenyedett. De valamelyik fiskálisnak ellenvetései voltak, perorálni akart. A főorvos azonban megnyugtatta, felhiván, hogy a beszéd ellen való kifogásait majd adja be irásban.

A kis laposképü beteg lopni igyekezett, a hölgyek egyrésze vidáman beszélgetett, semmit sem törődvén az egészszel. Hanem a mikor a beszéd véget ért, valamennyien nagy örömmel és lelkesedéssel kiáltották el az éljent. Kivéve természetesen azokat a szegény komor alakokat, a kik bolondságnak tartották ezt az egész czifraságot.

Az öreg fiatalember egy pillanatig még az emelvényen maradt. Az igazgató megölelte, az orvosok és a körben álló egészségesek kezet fogtak vele, egy beteg asszony erőnek erejével meg akarta csókolni, de nem eresztették hozzá, tudván, hogy a szerencsétlennek passziója csók örvén orrokat harapni le.

Az öreg fiatalembert egy kissé föllelkesitette a siker, nem érzett maga iránt oly nagy degoutot és a beszéd befejezése után néhány perczczel öntudata is visszatérvén, kereste az ő sugár és kivánatos lányát.

Az egy székre állva, mosolygott reá és a mikor észrevette, hogy a férfi is ránéz, feje egy könnyed meghajtásával intett neki. A férfi ugyancsak igy. Majd kezével is intett.

A főorvos ott állott közöttük. Hol egyikre, hol másikra nézett és a tömeg között, birka szemének fölélénkült tekintevel folyton összekötötte őket és a mikor el akartak szakadni, nézésüket összekapcsolta ujra.

– Ugy-e mondtam! – igy szólt mimikája a lányhoz.

– Látod! Vigyázz, rajta! – Ezt mondotta néma, de érthető szóval, Babics Sándornak.

Majd elbocsátotta őket, nem akarván túlságosan kihasználni a hatást. Hanem, a mikor ápolónője kiséretében a leány kifelé ment a teremből, az ajtó előtt ujra reácsapott a leányra:

– Nos, Ida kisasszony, hogy tetszett betegtársuk szónoklata?

– Gyönyörü volt.

– Hát maga a társ, a szónok.

A leány nem felelt; elpirult, lehajtotta a fejét.

– No, no! Nem kell mindjárt ingerültnek lenni. Ugy-e meglepődött?

– Meg.

– És sejti-e már, hogy ez a férfi nem az, a kinek itt kiadja magát.

– Tudom. De kinek adja ki magát.

– Babics Sándor nevü jogásznak.

A leány titkolódzva mosolygott. A főorvos is röhögött egy rövidet:

– De mi tudjuk, ugy-e, a mit tudunk! Ez az ember más, mint a kinek tartják, ez az ember nem beteg és csak azért csempészte be magát ide, hogy kivigyen innen valakit, a ki beteg… Ki az?

– Én! – felelte a leány nyugodtan.

IV.

Az épület két ellenkező szárnyában laktak és a jubileumot követő egész hét alatt nem látták egymást egyetlen egyszer sem. Pedig Sándor leskelődött a leányra, a jólét csendjében és unalmában sokszor gondolt rá és ha csak módját ejthette: beszélgetett róla a főorvossal.

– Nos, a hatás? – kérdé másnap.

– Tökéletes.

– És mi lesz ezután?

– Arra magam is kiváncsi vagyok. Most még csak azt tudom, hogy maga szerencsés egy ur.

– Hogyan?

– Mert önt már is akczeptálta helyettesnek. Én semmiféle praktikával nem tudtam arra kényszeriteni, hogy elfogadjon a néhai képmásának. Pedig minden ördögöt elkövettem erre nézve. Apróra megtudtam a vőlegény viszonyait, kedves szineiről, ételeiről informáltattam magamat; hogy kik verték meg a gimnáziumban és kinél vásárolta a nyakravalóit: mindezt nagy fáradsággal megtudakoltam. Ugy fésülködtem, mint az…

Kinevetett, megharagudott rám Pedig nem is erőszakoskodtam vele. Már-már attól tartottam, hogy elvesztem a reá való befolyásomat, a mikor ezt tapasztaltam: máról holnapra elfeledi az udvarlásokat.

– Következésképp engem is –

– Attól tartok, hogy ön is csak pillanatnyi hatással volt rá.

A leány másnap tényleg nem igen akart tudni arról a fiatalemberről, a ki becsempészte magát az elmebetegek házába, hogy onnan őt kivezesse. Emlékezett rá, de nem érdekelte többé és nagyobb erővel, mint az utóbbi időben, neki adta magát maniakus gondolatainak.

Találkát kellett kieszelni. A főorvos a regényes helyzeteket pártolta. Babics Sándor a kényelmesebbet szerette volna jobban. Végre is abban egyeztek meg, hogy egy kerti séta alkalmával egy bokorból ki fog lépni hirtelen és reá kiált:

– Ida, Ida te vagy-e az! Aztán hirtelen eltünik.

Esetlegekre számitva, a főorvos átadta az öreg fiatalembernek amaz irásokat, a melyek a lányra és vőlegényére vonatkoztak.

– Olvassa el, a részletes élettörténetük ez. Itt van a vőlegény arczképe is, igyekezzék ilyenformán nézni, haragosan egy kissé. De az ajkával mosolyogjon, ha lehet. Itt megtalál mindent, nincs is mit hozzátennem.

A doktor elgondolkodott elmenőben és visszatért az ajtó elé.

– Van-e nála pénz?

Babics mosolyogva kapkodott a zsebeihez. – Pardon! itt van egy ötvenes. De visszaadja majd. Ha az ember egy hölgygyel beszél, kell, hogy pénz legyen a zsebében.

– Miért? mi szükség lehet rá?

– Csak jó, ha van. Emeli az ember önérzetét, biztosabbá teszi a föllépésében.

A doktor sokáig szorongatta a fiatal ember kezét.

– Barátom! – mondá laposakat pislantva. – Én azt hiszem, hogy az a fiakker, a melyet ön megbliczczelt és a mely önt ide hozta, a boldogulás utjára vitte?

– Mint tetszik ezt értelmezni?

– A hogy önnek tetszik, kedves öreg fiatal-ember. Isten vele! Tanuljon valami szép pózét holnap délutánra.

Babics Sándor, a mikor egyedül maradt, legelsőbben is megnézte magát a kis kézitükörében.

A nyugalomban eltöltött pár hét jót tett neki. Nem hizott tovább, de a szine jobb lett. A sok jó tejszines kávé, a mit megivott: kisimitotta bőrét és szemének fényét is visszaadta. Most megint olyan férfi lett, a kire a lányok azt szokták mondani, hogy «szép szeme van».

Meg volt magával elégedve és ledőlvén diványára, olvasni kezdte Pati Ida életrajzát.

A legelső oldalon a legelső passzus ez volt:

«Ida hozománya: 220 ezer forint. Ebbe beleszámitva nincs egy vén kisasszony nénjétől reámaradó, czirka: 90–94 ezer forintnyi örökség.

Hozomány készpénz. Apa nincs!»

A vagyon áll: jórészt készpénz, első hazaiban. Ház: Bodzafa-utczában, svábhegyi nyaraló, kis birtok, Veszprém mellett, a Balaton partján.

Babics Sándor letette kezéből a jegyzőkönyvet.

«Gazdálkodni a Balaton partján. Egyáltalán gazdálkodni és csendesen élni! Czigarettázva ülni a vizparton, a mig az ökrök lassan, lágyan huzzák az ekét… Ez a kép, ez a gondolat jutott az eszébe.»

«Néha az ember főz halászlevet, jó paprikásat!» – tette hozzá aztán, barátságosan simogatva a saját maga haját.

Nem mintha elégedetlen lett volna ezzel a helylyel. De örökké csak nem maradhat itt még sem. Valamikor csak kisül a turpissága és kidobják innen.

Hová megy aztán, hová? Mit fog tenni? Az élettel és életért való küzdelem gondolata undorral és félelemmel töltötte el. Veszekedni megint a hordárokkal, megalázkodni a korcsmáros előtt, tanakodni a felett, hogy a zsemlyét mind kisebbre sütik… irtóztató.

Mily kényelmes mindezekkel szemben az itten való tartózkodás. A gondoskodás helyette, a tutorság fölötte. Ha ugy akarja, az ápoló még meg is eteti, meg is mosdatja.

– Gyönyörü dolog mégis ez az állam! – igy beszélt magához. – Az ember csak ilyen helyen tudja meg, hogy micsoda. Eddig csak az ujságokból olvastam, hogy létezik! – igy folytatta azután.

Valóban sem adót nem fizetett még, sem nem katonáskodott eddig. Most látta először az államot személy szerint, inkarnálva egy jó öreg, de egészséges bácsi képében.

Babics Sándor, a mint látható is, nem volt valami kiválóan okos ember. Éppen csak magához való esze volt neki, több egy csöppel sem. Ez is meglanyhult az utolsó időben. Csupa kis dolgokról gondolkozott, huzamosabban egyről soha, mélyebben meg éppen nem. Gondolatai inkább csak a felületen játszadoztak és egy felsőbb öntudat, az ellenőrző ön-analizis képessége jórészt hiányzott belőle.

Elővette a főorvostól kapott ötven forintot és nézegette. A bankó-pénz szép, uj, biztató és barátságos képü volt. Máskor is felizgatta volna, most meg éppen nyugtalanná tette. – Ebből a lap papirból legalább is ötvenféle momentán, de azért nem jelentéktelen változást lehetne előidézni mostani nyugodalmas helyzetében.

Összegyürve az ötvenest, egyet fordult a diványon és olvasta tovább a jegyzeteket:

«Ida az angol kisasszonyok Lipót-utczai intézetébe járt. Legjobb barátnéja egy hirneves halász-mester leánya. Több házimulatságon volt, de bálban csak egyetlen egyben, az épitészek és vállalkozók nagy házimulatságában. Vállalkozó épitész volt az apja is, sőt az egész család minden férfitagja az. A vőlegénynek is ez volt a mestersége, csakhogy az mérnökséget is tanult Zürichben.

A sok száraz adat közé került egy-egy kedves és mulatságos is. Ida énekelni szokott a belvárosi plébánia-templomban, de egyszer belesült. Ugy elszégyelte magát, hogy nem mert emberek közé menni: el kellett vinni utazni, külföldre. Soha ágyban nem feküdt, mindig csak diványon. Oly kicsiny diványon, hogy érthetetlen volt, hogyan tudta magát kinyugodni rajta.

Mindig volt legalább tiz piros alapu, fekete pettyes reggeli ruhája.

Henye részletek nem magyaráznak meg semmit, de kedvesek! Ezt gondolta magában Sándor, a mig az irásokat olvasva, nagy fontoskodással felcsapott pszichiatrának. Kereste a leány betegségének az okait, tudott valamit az öröklés tanáról és nem értette, miért nincs nyoma a jegyzetekben annak, hogy milyen egészsége volt a fölmenő ágbeli és oldalrokonságnak. Elévelődött ezen a hiányosságon, a mig egyszerre fölkaczagott.

Olvasta: Ida imádta az iróstésztából készült kis baraczklekváros kifliket. Főzni nem tudott, de ezt kitünően készitette. A kis iróasztalában mindig volt egy tál ilyen kifli.

Az életrajz e részletéhez a főorvos a következő magyarázatot tette zárójelek közé:

(Általános lány-jellemvonás. Különösen a kiflik iránt a nagy az előszeretet. A habos, crèmes tészták szintén kedveltek. Egy kedves szin, egy kedves nóta, egy kedves sütemény: mánia kicsinyben!)

Az öreg fiatal-ember a lány üde ajkára gondolt most. Jó volna ajkát e kedves, falánk szájra szoritani.

Megcsókolni a halott vőlegény nevében!

Az idea meglehetősen felizgatta. Szerencsére nem volt olyan természet, melynek devizéje: most, vagy soha, azonnal, rögtön. Olyan volt, a kinek jelszava: majd, majd.

Belenyugodott hát abba, hogy azonnal nem csókolhatja meg a szegény kis Pati Idát. Kellemetes, állandó vágyakozást érzett, sietett hát lefeküdni minden oldalról kipárnázott ágyába, tapasztalásból tudván, hogy ott, a jó melegben, fejét behuzva a paplan alá – mig a gyertya ég – pompásan esik az ábrándozás.

Soha leányra ily hosszu ideig még nem gondolt. De azért eszeágában sem volt ebből az alkalomból azt kérdezni magától: nem vagyok-e szerelmes? Inkább azt forgatta a fejében: mi lesz holnap délután. Nagyon szerette volna, ha holnap diadalmaskodik, ha a leány elfogadja halott vőlegénye helyett. Ezen és csak ezen járt az esze.

«Mindent el fogok követni!»

Ezt hajtogatta magában. De arról sejtelme se volt még, hogy mit mindent tesz majd a siker érdekében.

«Az a fődolog… az a fődolog…» mondogatta félhangon. «Mi a fődolog?» tette hozzá aztán szórakozottan.

És mintha csak erre a kérdésére felelni jönne, bekopogtatott, gyékény-papucsban becsoszogott hozzá a főorvos. Hozott neki egy szép nagy Kálmán-körtét. Ő maga is beleharapott egybe. Mindaketten ettek.

– Nos, – kérdé a doktor – érdekli az olvasmány?

– De mennyire. Azóta le se tettem. Hány óra már?

– Éjfél is elmult. Hol tart?

– A vőlegénynél.

– Ismeri már?

– Még nem.

– Magára is hagyom; olvassa, megyek aludni már. De ha olvassa, ugy olvassa, hogy az apró jegyzetekből kikeljen szemei előtt a a valamikor létezett eleven alakja. Kétszer is olvassa el, hogy milyen ruhát viselt. Olvassa el háromszor és egyszerre csak azon veszi észre magát, hogy ön hordja az ő ruháit. – Ez a fődolog.

– Mi a fődolog?

– Egyszerüen csak az, hogy ön kapja be és nyelje el az irásokból kikelő szellemalakot. Hasonitsa, ha igy jobban tetszik. Vagy hogy még homályosabban beszéljek: fogadja el az ő énjét és mondjon le a magáéról. Volt oly derék ember, mint ön. Aztán meg nem is olyan nagy kázus az az «én», csak egy rossz szokás, vagy a mint a tárczairók mondják: malotte csupán. Az «én» egy megrögzött előitélet, melyet egy becsületes vértorlódás lefuj. Fontosabb ez a vértorlódás, még fontosabb az organizmus, a melyben ez a vértorlódás végbement.

– Nekem van jogom mindezekről igy beszélni!

– Miért éppen kegyednek?

– Én már egy időben voltam bátor leszokni a saját magam «én»-jéről. Más szóval: bolond voltam. Mert bolondnak nevezzük az ilyeneket. De hol van az megirva, hogy nem éppen olyan bolondok azok a józanok, a kik makacsul ragaszkodnak egy «én» ideához. – Fárasztom?

– Dehogy. Azaz… nem tudok gondolkozni, nem birom követni az eszmemenetét.

– Rövid leszek hát. Én két évig voltam Döblingben. Nem mint orvos, hanem mint beteg. Sokan elvesztenék ezért bizalmukat hozzám – ha tudnák, – pedig éppen ellenkezőleg: ugyanezért kellene bennem bizniok. Csak egy ex-lelkibeteg képes megérteni a lelkibeteget. Ki mit nem próbált: nem mestere annak…

Egy csomó közmondást idézett. Beszélt, beszélt, felületes és mélységes, érthető és érthetetlen dolgokat. Legalább egy negyedóráig szónokolt egyfolytában, sebesen, megállás nélkül, mindegyre az öreg fiatal-emberre pislantván, a ki kigyult arczczal, de megduzzadt és mindjobban nehezülő szemhéjakkal, negyedrészt aludt már.

– Igen. Ugy van. Én is azt hiszem! – vetette közbe, a beszélő iránt való figyelemből.

A doktor elhallgatott. Kivette a Babics Sándor kezéből a füzetet és olvasott belőle:

– A vőlegény neve: Hennig Arthur.

– Hennig Arthur! – ismételte a nevet Babics Sándor.

– Tegyük föl, hogy ön ez a Hennig Arthur, a ki a zürichi technikát középszerü eredménynyel abszolválta. Mondjuk, hogy ön az Ön: Hennig Arthur.

– Én vagyok… Arthur! – motyogta félálomban az öreg fiatal-ember. Pillái alól csak szemefehérjének egy sávja látszott ki immár.

– De nem tréfából, valóban. Ön az. Nem halt meg. Ostobaság, hogy meghalt. Hogyan is halhatott volna meg, a mikor egy szép és gazdag leány nászágya, kitárt, fehér, forró karja várja…

Az öreg fiatal-ember nem birt tovább testének bágyadtságával. Szemhéjai lecsukódtak, aludt. De azért lelkének valamely része ébren és nyitva volt némely hatások és benyomások elfogadására, sőt ajka makogott is egy-egy szót:

– Én vagyok… fehér… Hennig!

A főorvos csendesen, behizelgő hangon kérdé:

– Alszik-e?

– Alszom, – felelte Sándor alig hallhatóan.

A doktor összehuzta magát székén. Nyitott szájjal lélekzett, nehogy a legkisebb zajjal is zavarja a szoba csendjét, helyesebben: azt a csendes dorombszóhoz hasonló muzsikát, a mely betöltötte. Mintha távol, valahol egy óriási kandur dörömbölne.

A megnyálazott ujjaiból csinált koppantót és azzal eloltotta a gyertyát, aztán zajtalanul kisuhant, magára hagyván az öreg fiatal-embert a jegyzetkönyvvel ágyán és viharos, nehéz álmokkal fejében.

Egy óra után lehetett. Kettőkor – pontban – álmának valami kinos részlete felköltötte Babics Sándort. Kábultnak, de a mellett oly könnyünek érezte magát, mintha a levegőben szállna. Sejtelme se volt arról, hogy kicsoda és hogy hol van.

Öntudata egy darabig vergődött. Egy pillanatra, az első pillanatra akczeptálta, hogy ő az a fiatal ember, a ki meghalt, miután egy szép nagy tokra megalkudott. Ő maga már is elfogadta magát Hennig Arthurnak. Majd rendes, valóságos énje is átderengett öntudatának homályosra befuttatott ablakán. Ekkor a két én küzködni kezdett érte, majd feleztek rajta.

Perczek teltek belé, a mig megállapitotta, hogy ő az a fiatal ember, a kit a gyermekdobkészitő család ki akart dobni és a kit egy vedlett fiakkeros hitelbe ide hozott.

Fekszik egy ágyban, a mely körül a falak is ki vannak párnázva. Egy őrült számára készült ágy ez. Megborzadt. Nem őrült-e?

Mindegy, ha az is. Az öregség kitört rajta ujra és megnyugtatta. Mindegy, csak ne kelljen élelméről, magáról gondoskodnia, emberekkel érintkeznie, szobaasszonyokkal, hordárokkal, szabókkal ravaszkodnia.

A láthatatlan nagy kandur dorombolt; hallgatta. Felült ágyában és ugy hallgatódzott. Az egyhangu muzsikát most mindenféle lárma zavarta meg.

Az álmatlanságban szenvedő lakók káromkodása. A melancholikus sóhajai, a dühöngő orditása. Valaki ugy kiabált, mintha verték volna. Most egyszerre elhallgatott. Bedugták a száját?

Megint a macska lett az ur. Sok, sok perczig csak az egyhuru muzsika hallatszott, a mig felcsendült egy tiszta, de még meg nem csattant női hang.

«Oh női sziv, hullámzó, mint a tenger!…» hangzott az édes ének.

És ez a lágy és szilaj dal jobban felizgatta és megnémitotta Babics Sándort, mint bármi más.

Most látta csak igazán, hol van. Futni, menekülni szeretett volna innen.

Meggyujtotta a gyertyát.

A csinosan berendezett szobában mégis csak jobb, mint odakünn a sárban, a piszokban.

Elővette a Hennig Arthur élettörténetét és olvasta tovább. Valósággal habzsolta magába a részleteket, érdekelte a legunalmasabb kimutatás is.

Egy jól berendezett, jómódu, igen erőteljes, de éppen nem vidám fiatal-ember közönséges élethistóriája volt a dilettáns történetiró papirosára leirva. A harminczéves ember életében csak két sulyos jelenség. Az egyik, hogy csaknem két esztendeig szenvedett gyomorkatarrhusban, a másik pedig, hogy az elsők egyike volt, a kik Budapesten meghonositották a biczikli-sportot.

A harminczhét nagy quart oldalon semmi rendkivüli. Mindaz, a mi ott meg volt irva, ugyszólván minden középszerü fiatal-ember története a mi napjainkban. Babics Sándor temérdek közös, sőt azonos vonást talált maga és a derék Arthur között. Mindkettőjüknek volt párbajuk az egyetemen, a zsidókollegákkal szemben elfoglalt elvi álláspontok miatt. Annak idejében mindketten huszárönkéntesek akartak lenni, de az arczátlanul nagy költségek miatt inkább a tüzérekhez mentek. Ugyanazon vártüzérekhez. Közös tisztjeik is voltak bizonynyal.

Meleg reggel lett, a mikorra az öreg fiatal-ember letette az irásokat.

– No, ezt ugyan megtanultam, – szólt magához.

Valóban, ha a szegény Hennig Arthur élne, ő maga se emlékeznék élete apró körülményeire jobban, mint ő.

Megitta reggelijét, elszitt egy «szultán»-t és az ablakon beáradó heves, nyári nap izzasztó takarója alatt elaludt.

V.

Délben ébredt föl. Evett hamarosan, kicsinositotta magát és minden gondolkozás nélkül sietett a főorvoshoz. Köszönés nélkül lépett be, kéretlenül ült le.

A doktor valami nagy vonalozott könyvre irkált s éppenséggel nem volt hajlandó vendégére reflektálni. A mikor nagynehezen észrevette, egyet bicczentett a fejével és roppant gőgösen elnézett a feje fölött. Aztán becsapván a könyvet, még mindig nem nézve az öreg fiatal-emberre, csak ennyit szólt:

– Azt hiszem, sokan vagyunk. Ugy vélem, a kelleténél többen vagyunk az intézetben.

Babics Sándor kémlelődve nézett a doktorra. Az most rátekintett, oly hidegséggel, hogy a fiatal-ember háta végigborzongott.

– Legyen máskor szerencsém, most nincs érkezésem! – mondá az orvos és elfordulva tőle, kinézett az ablakon.

A fiatal-ember vette kalapját és elment.

Lebandukolt a széles lépcsőn, ki a kertbe. A mogyoró-bokrok között talált valami tisztásra és oda lefeküdt szomorkodni.

Kegyvesztett lett. Innen kifelé áll a rudja. El kell mennie innét. De mi történt?

Akármi történt, az bizonyos, hogy más vaczkot kell keresni. Keresnie kell, mintha erre képes volna! Itt fog feküdni, mig erővel el nem vitetik.

Sirni lett volna kedve, egy pár köny ki is hullott a szeméből. A mióta a gimnáziumban utoljára verték meg, azóta nem sirt, csak most. Ez a kalendáriumi adat még jobban összeszoritotta szivét.

Homályos volt előtte a jövő, mint ez a buvóhely itt. Oly sürü, hogy nem tetszett át rajta semmi.

Azzal mulatta magát, hogy nézte mint mozognak a mogyoró-bokor levelei. Különösen két nagy, fejlett levelet obszervált. Ha azok összehajolnak – ugy határozta – minden jó lesz még. De a leveleket inkább kétfelé fujta a szél és az igy támadt féltenyérnyi hézagon valami ruhának uj vörös szine rikitott be.

– Ida! – szólt önkénytelenül hangosan, felugrott, kilépett és a leány elé állott.

Csakugyan a kis Pati Ida volt, egy tavalyi divatu, de elegáns ruhában, sétára felkészülve, nagy, fehér napernyővel a kezében. Épp abban foglalatoskodott, hogy egy ismeretlen okból izgatott hangyabolynak kényelmes gyalogutat csinált.

Ápolónője egy gesztenyefa alatt szunyókált.

A két fiatal egészen közel egymáshoz, egymásra nézett.

Sándor köszönt, hangjában azzal a szomorusággal, a mely szivében, szemeiben rezgett még.

– Kezét csókolom! – mondta kétszer is.

A leány egy pillanatig kémlelődve nézett reá, aztán keztyüs kezét odanyujtotta neki.

– Sétálunk egy kissé? – szólt a férfi.

– Sétáljunk! – mondá a leány a földre nézve.

– Olyan édes ma a levegő, az ember meghalni szeretne! – mondá az öreg fiatal-ember.

– Ilyenkor meghalni volna jó! – visszhangozta a leány.

– De mikor az élet olyan gyönyörü.

A Petőfi forditotta gyönyörü vers jutott Babics Sándor eszébe. Iskolában tanulta még és azóta nem is tudta, hogy tudja. Bánatos hangján oly szivhez szóló egyszerüséggel mondta el.

Ida, még mindig a hangyákkal bajmolódva, hallgatta.

Sándor visszatért az első frázisra.

– De élni olyan gyönyörü! Főképp ha az ember egyszer már a halál torkában volt.

A leány vállai megrándultak; a férfira tekintett.

Izgatottan, majd elmerengve nézte egy darabig.

– Miért jött maga ide? – kérdezte a férfitől durczásan.

– Ide jöttem, tudja, hogy miért?

A leány elhallgatott. Némán mentek egymás mellett egy darabig. Kiértek a fák alól, a virágszőnyegre tévedtek.

– Utálatosak ezek a virágok, – mondá a leány.

– Miért?

– Mert itt minden utálatos. Hát nem tudja?!

– Nekem nem.

– Miért nem?

– Mert maga van itt.

Napernyője alul kémlelődő pillantást vetett Pati Ida az öreg fiatal-emberre. Az nyiltan, bátran, sőt tűzzel nézett szemeibe.

Elhatározta, hogy udvarolni fog a leánynak, de ez elhatározás nélkül se tehetett volna egyebet. A hizelgő szavak önkényt jöttek ajkaira; valami, vagy valaki, rajta kivül levő erő reáparancsolta, hogy meghóditsa, egyetlen fogással megmarkolja ennek a szegény leánynak a szivét. Kipihent, annyi ideig ugaron álló akarata esze nélkül rohant előre.

– És tudja-e maga, hogy én miért vagyok itt? – kérdé a leány.

– Tudom.

Nagyon meg volt lepődve, nem is sejtette, hogy a leánynak van fogalma helyzetéről. Nem adott róla számot magának, de ugy képzelte el, hogy a szegény kicsike nem is tudja, hol van és állandóan fantáziál. Különben is nagyon kevés leányt ismert, olyanról pedig, a kinek lelki egyensulya megbomlott, nem volt fogalma sem.

Nyomban meg akarta kezdeni a csalást, a más képében való szereplést, de visszarettent. A kis Ida, bár időnkint gyanakodólag és zavartan nézett reá, egészen okos, normális, bájos, bár egy kissé szeszélyes teremtésnek látszott.

– Gyerünk a napról! – mondá – ez árt nekünk.

Leültek egy padra. A férfi inditványozta, a leány elfogadta menten; mindazonáltal megjegyezte mégis: – Talán nem is illik, hogy én itt ülök önnel, egyedül.

– Oh, de itt minden szabad! – tette hozzá, kevés vártatva.

– Adjon hát akkor a hajából egy virágot.

– Azt nem adok! – szólt kereken.

De mintha megbánta volna a rideg visszautasitást, kikorrigálta szavait:

– Nem tehetem.

Babics Sándor nem faggatta hogy miért nem? Inkább ő szolgált egy bokréta konvenczionális bókkal.

A leány mereven maga elé nézve, egészen elszomorodva hallgatta. – Majd hirtelen közbeszólt:

– Hogy is hivják magát?

– Engem? Azt nem mondom meg, kegyednek tudnia kell!

– Ne kinozzon, mondja meg!

– Ha parancsolja! Itten Babics Sándornak.

– Miért hangsulyozza, hogy itten?

– Mert az én igazi nevem más. Majd megmondom egyszer, hogy mi. Vagy ki fogja találni magácska magától.

– Különben nem vagyok rá kiváncsi! – szólt a leány, ajkát felbigygyesztve szeszélyesen.

Adta a haragost egy darabig. A napernyőjével játszott, dobálta ki a hajába tüzött virágokat.

Sándor szépen felszedte szálankint és eltette. Ida nem törődött vele, nem is nézett az öreg fiatal-emberre egy jó darabig. Majd hirtelen feléje fordult, elpirulva, meleg, reszkető hangon kérdé:

– Miért oly szomoru maga? Miattam? Én miattam ne legyen szomoru, lássa én oly vidám vagyok!

Kaczagott, a szemei fölvillogtak a tüztől és a nedvességtől:

– Lássa, nincs nekem semmi bajom. Semmi nincs már. Rosszul voltam képzelődtem.

Hirtelen más hangba csapott át.

– Én láttam magát és mindjárt megismertem. A jubileumon. Gyönyörüen beszélt. Mondja el nekem megint azt a verset, a mit az imént elmondott. Nem, ne mondja el. Hallgassunk, lesnek reánk.

A főorvos ment keresztül a kert tulsó részén. Nem nézett feléjük, de látta őket okvetetlen.

– Ez az ember szerelmes belém. Én félek ettől az embertől. Belém szerelmes! – szólalt meg Ida láthatóan megborzongva.

– Nekem tetszik maga – mondá azután igen természetes, egyszerü hangon.

Sándor megfogta a leány kezét. Az nem vonta el; hagyta. Szelidnek, kedvesnek, szinte elégedettnek látszott.

– Emlékszik-e még? – kérdé a férfi minden előkészités nélkül.

– Emlékszem.

Mily emlék gyulhatott föl a szük, kis homlok mögött? mely boldog óra titkos képe gyulhatott ki fantáziájában? Perczekig ráfeledkezett mindezekre, ábrándos, vidám és szép volt. Hite, vagy ha ugy tetszik, mániája, elemében volt most és mint a kiéheztetett ártatlan csecsszopó megkinoztatva és elkábulva, elfogadja végre az idegen emlőt: a szegény jó leány megragadta az öreg fiatal-ember hangját, szavait és dőzsölt rajtuk.

– Emlékszem! – ismételte. – Ámbár mindenki ki akarta törülni eszemből az emlékeket, el akartak hazudni mindent, mindent. Én küzdöttem ellene, de megzavart a küzdés, tudom, hogy megzavarodtam. Őrültnek tartanak és lássa, néha magam is azt hiszem, hogy az vagyok. Néha ugy tetszik nekem, mintha én nem volnék és hogy magamat messziről szemlélem. Nem tudok bizonyosat semmit, csak azt, hogy az enyém, az én Arthurom nem hagyott itt engem. Hol van, merre jár? Nem tudom. Azt se tudom, hogy kicsoda. Sirni szeretnék, mert félek, hogy nem ismerem meg. A mig magát nézem, néha azt hiszem, hogy maga. Ismertesse el velem, győzzön meg, bizonyitsa be, maga-e?

– Én vagyok! – szólt Babics Sándor, büszkén, parancsolólag, ellenmondást nem türő hangon.

– Én vagyok és nem más! Parancsolom, hogy higyje el. Hát nem ismersz-e rám? Én vagyok az igazi. Nem türöm, hogy máshol keresse, mint bennem. Én vagyok, azért jöttem el. Lásson, lásson!

Ida lélegzeni is alig tudva, minden érzékével reátapadt a férfira.

– Lásson, lásson! – folytatta az. – Oszoljon el a homályosság édes fejedből Érjen már véget a bubánat mámora.

Csupa szép szó, ékesszólás volt az öreg fiatal-ember. Nem volt magánál, nem volt józan, nem maga immár. Soha neki ilyen beszédek eszébe nem jutottak volna. Sem tehetségében nem állott ilyeneket mondani, sem soha ilyen röptü gondolatokat nem forgatott a fejében. A páthosznak ez a mértéke másé volt, valakié, a ki belelehelte erre a válságos pillanatra. Ki volt ez a valaki? Egy szempillátlan kuruzsló doktor, az ő életfentartási ösztöne, a mely a legbutább emberben is hallatlan ravaszságokat szül, ha megszoritják, vagy egy ébredő szerelem, a mely született költővé teszi a kukát is, avagy csakugyan valami felsőbb törvény, alantas ördögi machinácziónál fogva egy volt, egyenes folytatása lett egy bizonyos Hennig Arthurnak, a ki szerelmese volt e leánynak és meghalt, miután egy tokra megalkudott?!

Az öreg-fiatalembernek sejtelme se volt a rettentő csalásról, egy sir bitor kifosztásáról, egy halott megrablásának és egy tébolyult leány gyengéjének kihasználásáról, mindama bünökről, a melyeket itt elkövetett.

Megmarkolta a vergődő szivet:

– Te mondtad, hogy el ne menjek, miért nem hallgattam rád.

– Miért nem hallgattál reám?

– Te még kétszer megcsókoltad a vállamat mielőtt elmentem. Éreztél valami rosszat?

– Kétszer. Éreztem.

– Még együtt olvastuk előbb a zürichi levelet.

– A zürichi levelet.

– Egy sütemény-darabot tettél a szájamba. Magad sütötted. A baraczklekvár ize a szájamban van még most is.

– Süteményt adtam.

– Mily szép volt a fekete pettyes piros ruhád.

Pati Ida megdörzsölte szemeit és egyszerre, mint egy roham, iszonyu sirás vett rajta erőt. A fiatal-ember közelebb ült hozzá.

A leány könyektől forró fejét a férfi mellére fektette.

Az ápoló elszunyókált a nagy melegben. Az egész kertben csak alig voltak néhányan. Nem láthatta őket senki, csak egy ismert festő, aki abba bolondult bele, hogy a világon mindent modellnek nézett. Az szemlélte őket egész nyugodtan és a kedves gruppot ráfestette az éppen készülő tengeri tájképre.

Később egy kertészlány jött és gereblyélt mellettük, lassitotta a munkáját, szeretett volna ijedtében sikoltani és fölverni az intézetet, de a látvány sokkal jobban lekötötte, mintsem hogy meg tudta volna tenni; aztán meg jó volt szemlélni azt.

Perczek teltek el és még mindig a leány könyjeinek árjában, összeölelkezve ültek ott. Végre is a nap figyelmeztette őket, hogy menjenek odább; a térdükre sütött.

Ida felemelte a fejét:

– De te vagy-e az igazán? – kérdé rémülettel.

A férfi nem felelt, hanem magához szoritotta; megnyugodott.

– Nem csalsz meg, ugy-e, nem fogsz megcsalni, megmondod, ha nem te vagy az?! – szólalt meg tréfás szemrehányással. – Vallatni foglak! – tette hozzá tettetett szigorusággal.

– Vallass! – felelte a férfi.

Nem félt, hogy zavarba jön, most már egész biztonságban érezte magát. Sőt el is feledkezett arról, hogy nem az, aki és ha hamarjában valami idegen ember megkérdi, hogy mi a neve? egészen jóhiszemüleg feleli:

«Hennig Arthur!»

– Vallass csak! – sürgette, a mikor a leány elhallgatott. – Emlékszel-e még, a svábhegyi nyaralótokban voltunk, éppen eljegyzésünk délutánján…

Egy soha át nem élt nap édes emléke melegitette föl fantáziáját. És a leányra, a kit csak itt ismert meg, emlékezett amaz időkből. Egészen ott volt már ama momentumban, a mikor nem is hazudott többé, ő volt Hennig Arthur tökéletesen, a halott vőlegény levegőben, lakástalan, fejletlen, árva lelke reátalált és benne felütötte tanyáját.

– Ne haragudj reám, – mondá a kis Ida – de a sok szenvedés miatt az arczodra nem is emlékeztem már világosan, nem a te képed, de az én lelkem homályosodott el. Éppen csak a szemeid…

Egy kissé közellátó volt, megfogta a képét, ugy vizsgálta a Babics Sándor szemeit. A miért a szegény piktor haragra kerekedett, elrontották a gruppját. Elkezdett hápogni, köhögni, krákogni. Észrevették és fölállottak.

Indultak befelé az intézetbe. Sándort az ösztön arra kényszeritette, hogy hamarosan végezzen:

– Akar-e innen velem kijönni?

– Akarok.

– És eljönni velem egy kis faluba.

– Egy kis faluba.

– Budafokra vagy Téténybe hajón.

– Jó lesz hajón menni.

– De nem szabad tudni a dologról senkinek. Értsed, senkinek. Nem kell félned, velem vagy.

– Vele vagyok.

– Holnap délben, a mikor ide lejösz és a mikor itt látogatók járnak, szépen kisétálunk. Fátyolozd le magad erősen. Nekem ugy is szabad az utczán, a ház előtt járni. Tégy ugy odafent, mintha a kertbe mennél. Én a lépcső alján várlak. Egyenkint, szépen, lassan sétálunk ki. Fölfelé megyünk szorosan a ház eresze alatt, be a kukoriczába. Estig ott meghuzzuk magunkat. Ha esős idő lenne holnap, várunk, a meddig napos lesz. Megértett, mondja el, a mit az imént mondtam?

A lány hiven, csaknem szórul-szóra elismételte.

– Ugy lesz!

Másnap délben forró, álmositó nap volt. Szépen, lassan, egymásután kisétáltak a komor házból, az illatos, friss mezőre.

VI.

Az öreg fiatal ember az egész napon át ujságot olvasott, ezt csinálta. Gyönyörüsége telt abban, hogy az egész világ mint tesz-vesz, már el se tudott volna lenni e folytonos akczió nélkül.

– Szeretek élni ebben a lázas élétben! mondá, a mikor reggelente megkávézott az ágyban és pompásan kialudva magát, elővette a világhistóriáról szóló négykrajczáros lapokat.

Egyébként feleségének és gyermekeinek élt. Három év alatt – ennyi idő telt el a budai szökés óta – két kis lány és egy kis fiu született. Három szép, egészséges gyerek, a kiket a lány sorsával hamarosan kibékült család mindegyre vizsgált:

– Kire hasonlit, kire hasonlit?

A familia legrosszabb szemü tagjai se találtak a gyermekek és a szüleik között mi hasonlatosságot sem. Nagyapák, nagynénik mindkét ágon kikerestettek, mindhiába. Voltak, a kik azt hazudták – hizelgés okáért – hogy a kis fiunak éppen olyan a szeme mint az apjának, de az apának nagy és hosszukás, a fiának kis és kerek szeme volt. Egy szegény rokon a nagyobbik leány orrát és lábát találta szakasztott olyannak, mint a milyen az anyjáé, de kicsinyben soha nagyobb ellentétet! Sok vita esett mindezek miatt és eme vitatkozások közben egy pirosképü vidám és kövér menyecske-rokon – a paplanosné – a következő bolondot mondta:

– Mondjatok akármit, nevessetek ki, akármi legyek, de mind a három gyerek: Hennig Arthurhoz hasonlit… Ha sokkal előbb meg nem halt volna… De igy, csoda, csoda!

VII.

Általában boldogan éltek együtt. A kis Ida lelke mintha meggyógyult volna. Az a temérdek gond, a melyet gyermekei szereztek neki, időt sem engedtek arra, hogy magával törődjék. Lelkét meghármaztatva osztotta el kicsinyei között. Oly sok baja volt azzal, hogy három hasacska rendben legyen, hogy ideje sem volt szivének szubtilis érzéseire figyelni.

Férjével a házbeli gondokról, a gyerekekről, azok kedvességéről, okosságáról, a konyháról, a család tagjairól, a lakás berendezéséről beszélgettek a leggyakrabban. Az elmultakat a legritkábban emlegették és csak akkor, a mikor éjjel, sötétben, a szerelem láza boritotta el mindkettőjüket. És ilyenkor nem hóbort a hóbort, és a leghevesebb őrültség helyénvaló.

Az édes éji órák alatt egyszerre csak megrebben az asszonyka:

– De te vagy-e? Nem vagy-e más?

A férjnek ilyenkor mindig el kellett játszania a régi komédiát. Beszélnie kellett a multról, közös titkaikról, mindazokról, a miket az orvos jegyzeteiből és házasságuk óta tőle magától megtudott. Néha abszolute nem tudta a szegény asszonyt megnyugtatni és türnie kellett, hogy a mellette fekvőt halálos szomoruság fogja el egy másikért, forró könyek árasztották el ágyában, a melyek egy halott vágytársért omlanak.

Ilyenkor egy darabig türelmesen csititgatta, majd meg odább állott az utjából. Meggyujtotta a gyertyát és átment egy másik szobába. Onnan hallgatta az asszony keserves zokogását, félelmetes magánbeszédeit. Rettegett érte, magáért és gyermekeiért.

Ezek az éjszakák kezdetben nagyon gyakoriak voltak, de szólni nem mert róluk senkinek. A hallgatag egyezség különben is az volt a családban, hogy nem beszélnek a multról, Hennig Arthur nevét soha ki nem ejtették Ida előtt. És sejtelme sem volt senkinek arról, hogy a halottnak az árnyékát képviseli a mind jobban gömbölyödő öreg fiatalember, hogy annak a kegyelméből, annak a kiraboltatása árán van itt. Mindenki csak azt a nagy szerelmet látta, a mivel az asszonyka férjén csügg és a mi kigyógyitotta örökösnek hitt bajából.

Babics ur kezdetben meglehetős sokat szenvedett. Néha kedve is lett volna kilépni passziv magatartásából. Egyszer-egyszer forró vágy szállotta meg, hogy visszakapja – a saját maga énjét.

Különösen ebéd és vacsora után foglalkozott azzal a témával, hogy «ő tulajdonképpen nem is egzisztál már». «Egyénisége oltárán idegen isteneknek áldoz», tette hozzá olyankor, ha egy kissé be volt rugva. Normális körülmények között azonban számtalan alkalma nyilt énjét érvényre emelni; segélyezhette anyját és kisebb kölcsönöket adhatott annak a szinésznövendéknek, a ki betegsége alatt is fölkereste és most is fölöttébb ragaszkodott hozzá.

Voltak azonban esetek, a mikor Babics Sándornak tökéletesen el kellett tünnie a világ szinpadáról. Ezek a titokzatos éji órák, a mikor meg kellett magát tagadnia, megtagadni magát egyenest.

– Miért neveznek téged Babics Sándornak? A fejem fáj, gondolni se merek rá, de nem értem…! kérdezte reszkető ajakkal az asszony.

– A világ miatt. Ne kérdezzed az okát. Álnevet kell viselnem, bujdokolnom kell. Hogy mért? ne kérdezzed! Nagy baja esnék a gyermekeknek, ha firtatnád! Az vagyok, a ki tiéd volt régen, a te Arthurod vagyok! – mondá Babics Sándor, minden hebegés nélkül, biztosan és szépen hazudván. Másnap reggel azonban nagyokat káromkodott magában. Nem tudta már mire vélni a dolgot, mennyi az őszinteség, mennyi a komédia felesége magaviseletében.

– Affektál, affektál, affektál! – kiáltott fel dühösen.

És csakugyan, a legszemesebb lélekbuvár sem tudta volna már megállapitani az igazságot itten. Nem hiszi-e az asszony maga is, hogy csalja magát? Nem csupán a szép mese kedvéért tartja-e fenn régi őrültségét? Vagy talán nagy időközei vannak józanságának, egyszer beletörődik abba, hogy a miben él, az csak önámitás, máskor meg teljes érvényében van meg benne a régi mánia?

Babics Sándornak voltak pillanatai, a mikor széthasitani szerette volna a szép fejecskét, hogy megtudja: mi van benne?!

Pedig igen szelid lény volt az öreg fiatal-ember, a hiuságból se kapott valami nagy osztalékot, és élete abszolute nem volt hivatva arra, hogy ez utálatos, rut és gyönyörüen szép tulajdonságot nevelje benne.

Türelme mégis csak elfogyott.

Elment, fölkereste a főorvost, akivel a régi barátságot fentartotta, sőt kisebb-nagyobb ajándékokkal nevelte is.

Rendszerint kávéházakban szoktak találkozni, a hol a doktor a vidéki ujságokat olvasta nagy előszeretettel.

– Mit tegyek, ki nem állom tovább? – kérdezte röviden.

A doktor idegesen billentgette szempillájának néhány szál szőrét. Erősen elgondolkozott. Czeruzát kért a pinczértől és a márvány-asztalra mindenféle számokat irt, látszólag gyököt fejtett.

Végre – fejvakarva – megszólalt:

– Fel kell világositani!

– Hogyan?

– Meg kell neki mondani az igazat. El kell neki beszélni a maga egész szivreható történetét. Emlitse neki, hogy ivott. El ne feledje ezt emliteni. És hogy általa szokott le erről a csunya szenvedélyről. Az asszony az ilyesmiért mindent megbocsát.

– Különben – tette hozzá némi gondolkozás és sok fejvakarás után – én az ön helyén még hallgatnék egy darabig.

– De ha nem tudok tovább, nem tudok!

– És miért nem?

– Megőrülök belé.

– Ezt értem. Összecseréli magát azzal az elmult másikkal? Vannak perczei, amikor siratnia kell Babics Sándort, mert meghalt!

– És ha még csak ez volna! De másrészt toporzékolok a dühtől, hogy nem tudok kivégezni egy árnyék-embert és hogy az igazabb életet él, mint én, az élő.

– Ez csak metafizikai hóbort, erre nem adok semmit. Az a kérdés, mit akar ön?

– Azt, hogy elismerjenek, engem ismerjenek el, az én nyakam öleljék meg!

Abban állapodtak meg, hogy miben sem lehet megállapodni. Várni kell egy esetlegre. Babics Sándor busan ment haza és rossz étvágygyal ebédelt, zsirtalannak találta a tésztát és egy kis házi veszekedést is rendezett.

Testi egészsége azonban oly pompás rendben volt, lelki emócziói pedig oly kis számmal és annyira gyengék valának, hogy végre is megint csak jól érezte magát a maga öregségében. Nem boszantotta többé az sem, hogy egyre hizott, mellénye folyton-folyvást gömbölyödött és mind rövidebb lett. Ezen különben maga az asszony is mosolygott és azt mondta rá, hogy «kedves».

Szerették egymást, mi kell több ennél? «Azt a kis idegességét elnézhetem neki» nyugtatta meg önmagát az öreg fiatal-ember. Ámde könnyü volt igy gondolkoznia, a mikor csend és nyugalom uralkodott körülötte, de a mikor jöttek a katasztrófák!

Hogy megjött az esős, rosszkedvü október és a legkisebb gyermeket is elválaszthatták, a mikor ujra kizárólagos birtokukba vették hálószobájukat: nap-nap után, helyesebben: éjjelről-éjjelre ismétlődtek ezek a katasztrófák.

A kis Ida nem tudott aludni és nem hagyta az öreg fiatal-embert sem. Belecsimpajkodott a nyakába, agyonsirta, közel tartotta arczához a gyertyát, ugy nézett rá hosszan, zavartan, vadul.

– Legyen vége a bolondságnak! Nem türöm tovább! – orditott rá egyszerre, ugy, hogy az asszonyka kiejtette kezéből a gyertyát.

Sötétben maradtak; az asszony reszkető kezeivel belefogódzkodott a férfi karjába. Az orditott:

– Nem türöm, nem türöm! Utálom ezt az affektácziót, nem türöm, a gyomrom nem veszi be.

Az asszony fuldokolva hallgatta; még jobban belekapaszkodott, Babics Sándor folytatta:

– Én vagyok ur és senki más. Maga ezt éppen olyan jól tudja, mint mindenki. Ne csináljon nekem komédiákat. A ki meghalt, meghalt, béke poraira. Nekem ne komédiázzék…

Ida elengedte a férfi karját; fogainak vaczogása hallatszott az éjszakában.

Az öreg fiatal-ember gyufát keresett, talált, fölemelte és meggyujtotta a földre esett gyertyát. Azzal a kezében folytatta tovább, csendesebben, de még nagyobb elkeseredéssel:

– Hát temető-őr vagyok én vagy mi? Egy kutyának jobb sorsa van, mint nekem. Bujkálnom kell, mint valami gonosztevőnek. Hát tudja meg, hogy nem bujkálok, hogy nem akarok és nem tudok tovább… Se a reszketésére, se a sirására, se a kiabálására nem adok semmit. És ha tudni akarja, én vagyok én. A nevem: Babics Sándor. Magát szeretem, de semmi közöm semmiféle Arthurhoz. Nem vagyok én szinész!

Pati Ida megnyugodott egy kissé, ha a megmerevedést is nyugodtságnak lehet nevezni. Szemeit le le nem vette a beszélő ajkáról. Minden erejét összeszedte, hogy megérthesse. Ennek az akarásnak a kínja és zavara megismerszett arczán. Szeme, ajka, álla vonaglott.

Megértette.

– Ugy?! – mondá elfuló hangon. Azzal elfordult férjétől és lassan kiment a gyermekek szobájába.

VIII.

Határozottan meggyógyult, nem komédiázott többé. Nyugodtan viselte magát és most már egészen objektive beszélt betegségéről. Lehetett beszélni előtte Hennig Arthurról, elhitte, hogy meghalt, fölkereste sirját is. Visszafelé jövet a temetőből, elmeséltette magának férjével az összes, ködös történeteket. Az öreg fiatal-ember boldog volt, hogy végre kipakolhatott.

Ebédeket kezdtek adni, a zárkózott életnek vége lett. Babics Sándor ismeretségeket, sőt valóságos barátságokat kötött a körben. – Fiatal és özvegy embereket hozott haza ebédre minden bejelentés nélkül.

Ida ebben az időben volt legszebb, gyerekeket nem akart többé, egy kissé megsoványodott. Szinházjáró, vidám asszony lett, a családban hirre vergődött a kitartó, hangos nevetése.

Az öreg fiatal-ember kénytelen volt magának frakkot csináltatni; bálba jártak.

Egy ilyen báli éjszaka után, szokása szerint, délutáni két órakor kelt föl Babics Sándor. Jól kialudta magát és már előre örült a kolbászos káposzta-levesnek, a mit ilyenkor rendesen megtalált az ebédlő asztalán.

A leves csakugyan ott párolgott az asztalon. De a háziasszony és a gyerekek nem voltak sehol. Babics ur csöngetett, az inas bejött és egy névjegyet adott át.

Az asszony irta:

«Nem maga volt, talán egy másik. Én megyek a gyerekekkel. Itt elélhet. Talán az sem, a kivel elmentem. Talán az is hazudott. Majd keresek egy másikat! Megint egy másikat!»

Az öreg fiatal-ember megette a levest. Letette a kanalat az üres tálba és felsóhajtott:

«Tudom, a gépész-mérnök.»

Aprókat, végre egy nagyot, keserveset sóhajtott.

«Megmentettem az életét és ezzel hálálta meg!» – fakadt ki hangosan.

Fölkelt az asztaltól, elhatározta, hogy többet nem eszik. Megint csak lefeküdt. Érezte, hogy minden lelki ereje meg van bénulva ismét. Tehát végképpen elöregedett. És mint a Mária-utczai lakásban, szeretett volna eltemetkezni, de ugy, hogy szervezete tovább funkczionáljon.

«A szégyen… a nyomoruság ujra… hogy szerettem!» suttogta ellankadva.

Elaludt, estefelé ébredt föl. Felöltözött és fölkereste a főorvost. Nagy szüksége volt arra, hogy egy pár szót beszéljen vele. Megmutatta a névjegyét, elmondott neki mindent.

A doktor pedig szerfölött vidám lett – fütyült a szájával, a szemével, az orrával is.

– Meggyógyult! végképp meggyógyult!

– És én? – hebegte azt öreg fiatal-ember.

– Csak arra vigyázzon, hogy a gyomra rendben legyen. Maguknál ez a fő. Sok ásványvizet ne igyék és szép öregsége lesz.

– De addig?

Az orvos fölhuzta szemöldeit, de ugy, hogy apró szemei csaknem kiugrottak üregükből.

– Addig ismertetni fogom az esetet a «Lancet»-ben és több orvosi archivumban… És várok, hátha a sor rám is kerül.