Rejtelmek (1. kötet)

Mese a szamár-emberről.

A.

– Hiszel-e te Istent, Kalivoda?

Nem volt ideje felelni. Két ember állott a padjuk elé. (Ingyen padon ültek a Ferencz-köruton.) Két ismeretlen ember, Adolf és egy szőke. Adolf igy szólott:

– Barátom, keljen csak föl.

Az öreges ember minden gondolkodás nélkül fölállott.

– Menjen csak egy pár lépést előre – folytatá Adolf.

Az öreg ember az ismeretlen parancsára megindult. De oly lassan ment, hogy a két ismeretlen férfi majd megfult nevettében. Adolf sürgette, hogy siessen, biztatta, késztette, mindhiába. Nem tudott jobban, ha öt forintot igértek volna is neki. Pedig minden valószinüség szerint ki akarta tüntetni magát.

Adolf visszahitta:

– Beteg maga?

– Nem. Semmi bajom, csak az étvágyam nagyon jó.

A szőke aztán kikérdezte és följegyezte a lakását.

– Az a kérdés, hogy becsületes ember-e? – jegyezte meg végül és miután társával alattomban összeintettek, ott hagyták őket. És a szamár-ember most már felelhetett tegnap szerzett barátjának, a hely nélküli kőmivesnek theologiai kérdésére.

Dél volt. A szemben épülő palota munkásai ebédhez ültek. A tótok turót ettek, a magyarok szalonnát. Az almát a lányok ették meg utána. A két őgyelgő ember szeme szikrát hányt az éhségtől.

– Lassan épül ez a ház, – mondá Kalivoda – ránk jön a tél!

B.

Valami boldog előérzet szállotta meg az ember-szamarat, hazament.

– No te lump, – mondá a felesége – hazajöttél ebédre!

– Nem az ebédért jöttem, hanem azt hiszem most, még ma valami fog történni! – szólt és leült az asztal mellé, a mely fölött, mint a nagy tengeri hajókon, «punkák» függtek. Mert itt volt az asszonynak az ő üzlete is, az amerikai mosoda. Mindenféle uri ingek és más fehérnemüek voltak fölteregetve a szobában. Egy-egy vizes ingujj lenyulott az öreg ember orrára és idegessé tette, lóditott rajta egyet.

Merész kedvében volt ma és méltán. Estefelé megjött Adolf egyedül. Családja körében akarta megnézni és megbeszélni vele a dolgokat. A felesége is, a két lánya is jelen voltak. Hermin, a nagyobbik, vasalt, és Adolf laposakat pislantott a lány vastag karja felé.

– Látom, hogy jó család! – mondá. Aztán a tárgyra tért. Egy állást ajánlott a szamár-embernek, egy állást, melyet neki teremtett az Isten. Nagy ablaküvegeket, kizárólag kávéházak számára készülteket kell hazavinnie egy könnyü kocsin. Elviheti egy gyermek is, egy szamár is, de sem az első, sem a második nem megbizható. Egy komoly férfiura van szükség, de a ki lassan jár.

– Értem – mondá az öreg – egy szamár-emberre! És nagyot csapott az Adolf tenyerébe, aki nem volt maga az üveg-gyáros, hanem csak egy helyszerző-segéd, de rendkivül becsületes ember.

A mikor kiment, kezet fogott Herminnel és szólt:

– A kisasszony igen jó gazdasszony.

C.

A szamár-embert, vagy ember-szamarat – ahogy jobban tetszik – installálták hivatalába. Tudta ő, hogy még boldog lesz! Senki sem bizott többé a sorsában és családja egészen belenyugodott, hogy holtig ők fogják eltartani. Nem értett semmihez, csak a raktárnoksághoz és ebben eljátszotta a karrierjét. Hamar játszotta el, csak tizenöt esztendeig keresett. Házassága huszadik évében egyszerre, minden igaz ok nélkül elkezdett feltünően lassan járni. Egyszer az omnibusz el is gázolta.

És mégis ez a testi különössége tette boldoggá. A külföldi gyáros nem adta volna semmiért, hogy rátalált. Oly meggondolva ment, mint egy király; a villamos is kitért neki. Sokkal, de sokkal fölötte állott egy csacsinak és nem került többe, mert az állathoz legalább is gyermek kellett volna kisérőül. A vásárlók is megszerették, rendesen adtak neki borravalót, mert nem rosszak az emberek.

Szivarozva huzta a könnyü taligát és otthon nagy becsülete lett ismét. Főképp amikor szemei is elkezdtek romlani és kénytelen volt szemüveget viselni munkája közben. Oly nevetségesen komoly lett, hogy most már egy forintnál kevesebb borravalót nem mert adni neki senki, aki csak azt nem akarta, hogy egy furcsa ember átka legyen a megnyiló üzletén.

D.

Egyszer amint megy, mendegél a szamár-ember, hát látja, hogy a lánya, Hermin közeledik felé kalapban és Adolffal. De a mint őt meglátták, visszafordultak és elmentek másfelé. Tisztában volt azzal, hogy nem viszonyukat titkolják, hisz az szerencsére nyilvánvaló volt már és az eljegyzés kitüzetett a következő szombatra.

– Szégyelnek! Szégyellik, hogy az apjuk egy ilyen ember, egy ember-szamár! – gondolta magában. Ezuttal először tünt föl neki hivatalának különössége. Elkomolyodott, de aztán hirtelen vidám lett ujra.

– Okos lány az a Hermin! Csupa ész. Kár, hogy az iskolából ki kellett venni. Férjhez adja magát, csak igy-ugy.

Még örült annak, hogy elkerülték. «Milyen ravaszok, látták és elmentek, hogy ne kompromittálják magukat!» – folytatta a monologizálást. Nem haragudott, sőt hat pár harisnyát vitt haza ezen az estvén.

Tél volt. Már az uj lakásban éltek. Egy köruti ház negyedik emeletén, a melynek három ablaka a vak-udvarra nézett. De mert mellettük ház nem állott még, ki lehetett látni az épülő városrészre.

Az öreg ur – szokása szerint – odaállott az ablakhoz:

– Milyen szép kilátás, szeretem a szép kilátást!

Nagyon élvezett ez estén, különösen arra a gondolatra, hogy milyen rossz dolguk van most a komfortáblisoknak. A hó a szemükbe fuj, a bajuszuk összecsapzik a hidegtől.

E.

Semmi sem zavarta meg a szép kilátásu lakás boldogságát. Mind több kávéház épült, más üvegkereskedőknek is kedvük támadt rája. De ő nem hagyta magát szerencséjében eltántorittatni. A felesége inkább elbizakodott és valamelyik ünnepnapon egy bádogszelenczét tett az asztalra.

Olajban főtt szardiniák voltak benne.

– Ne kisértsd istent! – mondá a szamár-ember elszomorodva.

– Tudom, hogy te a halat szereted! – szólt az asszony engedelmesen.

– Te már nem ismered magadat! – mondá az öreg és rossz kedvü lett. Zsémbelt, nem nyult a bádog-dobozhoz.

F.

… Minthogy a fiut is a zsidó-vallásban akarták fölnevelni: meghivták a hitközség két hivatalnokát is a keresztelőre. Adolf reszketve tartotta kezében a gyermeket; elhalványodva, de boldogan. A lelke örült, a mint a piros paplanos ágyra nézett, a melyben Hermin feküdt, vágyakozó tekinteteket vetvén a szépen megteritett asztalra. A hitközségi hivatalnok énekelni kezdett.

Ha későn bár, megjött a gazdag rokon, egy gőgös, pohos ember, egy faügynök a feleségével, a ki fekete selyemruhát és bársony-kabátot vett ez alkalomra.

Nyár volt. A szép kilátásu ablakok előtt már állott az uj ház. Nem lehetett lélegzeni és nem lehetett látni.

A szamár-ember feltolta homlokán a szemüveget, a kopasz fejét bársony-sipka födte, hangos énekszóval dicsérte az urat.

Bevégezvén a bevégzendőket, mielőtt asztalhoz ülnének, megtekintették az ujszülöttet. Az arcza kék volt, a feje sárga, oly türelmes és filozof volt a tekintete, mint egy csecsemő csacsié. Mindenkinek igen tetszett.

Ettek, aztán fekete kávét ittak. A hivatalnokok felfaltak mindent, egy kalács csücskét hagyták ott mindösszesen. Két óra után egyedül maradtak az asztalnál az öreg, felesége és veje. Anya és gyermeke szoptatás közben elaludt. Halkan beszélgettek a régiekről. Különösen arról, hogy Adolf miként talált rá apósára a Ferencz-köruton.

– Minden a véletlen szerencse! – szólt az asszony, az öregnek megigazitván a kravátliját.

– És a tehetség! – jelentette ki Adolf.

– Én is vagyok csak valami! – mondá az öreg. Igen beebédelt volt; paprikáshalat evett, mint raktárnok korában és olasz bort ivott, bőven. Valami német verset szeretett volna elmondani, de nem emlékezett reá. Belekezdett, de mindhiába; káromkodott, mire az ujszülött fölébredt és orditott egy hosszut, éleset. Ki kellett volna szaladni a ruháért a konyhába, de se Adolf, se az öreg asszony nem emelkedett föl a helyéről.

A szamár-ember kelt föl s indult kifelé. De oly gyorsan lépett, oly váratlanul és szokatlanul frissen, hogy mindannyian, isten nevét emlegetve, ijedten csapták össze a kezeiket.

– Végem van!

– No ha ezt a gazdád meglátná!

Az öreg is rémülten állott meg a küszöbön.

G.

Mindnyájan isten kezében vagyunk. Lehet, hogy Kalivodának egyszerre, minden igaz ok nélkül, visszatért a régi rendes járása. Mindenesetre el kell mennie orvoshoz.

A többi betü.

Nem, a jó isten megőrizte őt és megmaradhatott hivatalában mindaddig, a mig egy részeg fuvaros, nem annyira vigyázatlanságból, mint inkább hirtelen támadt ellenszenvből, el nem gázoltatta a lovaival, a József-köruton, éppen a szerencsés hetes szám előtt.

Kaál Samu.

Fent a hegyen Fedémesen polyák ulánusok éppen akkor cselekedték meg, hogy szerdán reggel jó korán lóval, munitióval, mindennel kivonultak az exerczirplaczra és délelőtti harangszóra már az egész falu lángban állott.

A hegyaljában, a Bikken keresztül átvilágolt a rettenetes fény egészen Szépasszonyfalváig.

Itt a matyók sürüen hányták magukra a keresztet s az asszonyok – ámbár csak szerda volt – töltött káposztával lakatták a katonáikat. Csak el ne menjenek.

A legényekben pedig mintha megroggyant volna a bátorság, ha a kocsmában katonák mulattak, ők hazamentek szépen.

Az egész falu abban volt, hogy jobb félni s eltürni a sorsot, mint megijedni majd. Hetven óta különben is megszokták ezt az állapotot. Ugyanabból a huszárezredből ugyanaz a két század feküdt közöttük azóta.

A legénység – nagyrészt rusznyákok, de negyedrészt hazabeliek is – változtak minden három évben, de az állapot a régi maradt.

Selyem volt a takarmány az egész völgyben, de a lovuk mégis görhes, fáradt, sovány maradt; a legfinomabb, a legszagosabb szénát előttük etették fel a katonák a saját lovaikkal. Előttük lopták meg a félszert, s jaj volt annak a matyónak, aki szólni merészelt. A Kiskaptósy fiu egyszer… Szép vers van a fejfáján fiatal életéről, szomoru haláláról. Vagy le is kopott azóta, azért a szépasszonyfalviak el nem felejtették.

Az istálló, a ház, minden falat legkülönb részét ezek a mamalikok szedték el előlük. És a hazabeliek is egészen hozzátörődtek ezekhez a sáskákhoz.

Nem volt mit tenni. Panaszt kinél tenni? Csuffá tett legények mégis a falun a legártatlanabb nótát énekelték búsan, szomoruan:

Öreg asszonyoknak kiesett a könyje…

A tisztek – kapitány volt köztük a legfőbb – megtanultak valamelyest magyarul, s ugy tudtak kaczagni, a mint keservesen bőgött a paraszt.

Máskép is alig lehetett itt egyebet tenni, mint nevetni és sirni megint.

Nyomorult falu, a tisztek halálra unták volna magukat, ha mégis olykor egy-egy kis heccz nem akad.

Éjjeli muzsikát adtak boldog-boldogtalannak, a Samu zsidó feleségének, a Paklincs leányoknak, mindenkinek. Az orvos feleségét hagyták csak békén, maguk sem értették: hogyan.

Aznap a fedémesi autodafé nem hagyta a tiszteket aludni. Hajnalfelé eloszlottak mégis. Brandel báró – a hadnagy – nem tágitott, egyedül. Fogta a czigányokat, s ment egyesen az orvos háza felé.

A muzsikusok ráhuzták. A báró énekelte hozzá a szerenádot. S a mikor az orvos megjelent az ablakban, még dühösebben énekelte.

– Távozzanak! – Szólt ki az orvos röviden.

– Marrad! – Szólt a hadnagy.

Az ablak becsapódott s egy pár percz mulva az orvos ott állott a katona előtt.

– Báró ur, egy szóra.

A hadnagy nevetett, s intve a fiuknak, hogy: «Mars», kardjára tette kezét és szólt:

– Tessék.

Egyedül maradtak. Sötét volt, az orvos megszólalt:

– Báró ur, ön nem ismeri családomat.

– Nem.

– Mit jelent hát ez a különös tisztelet.

– Akarom.

Egy pof csattant el a levegőben. A katona kardjához kapott. Az orvos egy pisztolyt vont ki zsebéből.

– Tessék közel jönni!

Hadonázva kardjával, szitkokkal ajkán – négyszer is nekiugratott. De amikor közvetlen közelébe ért s világosan látta, mint mered rá a halál a kis forgó pisztoly csövéből – karja, ajka egyszerre elállt. Hiába tüzelte magát, a vér megfagyott ereiben, a mint az utolsó megrohanásra nyaka mellett süvitett el a golyó és megpörzsölte állán a szakállt.

Még mindig szitkozódva ugyan, de már remegve haza tántorgott.

Ajtaja előtt most is, mint mindig, ott feküdt szolgája. Megrugta derekát. Kaál Samu felugrott:

– Parancs!

Bort kellett felhoznia a pinczéből. Meggyujtotta a lámpát, s az italt oda tette az asztalra.

– Mehetsz! – szólt a hadnagy.

Kaál Samu kifelé indult.

A báró a közkatona keze után kapott:

– Maradj! – szólott szeliden. Aztán odalépett az asztalhoz. Bort öntött a poharakba, s az egyiket a szolgának nyujtá:

– Igyál!

Kaál Samu széles matyó arczát hol félelem huzta össze, hol kiszélesitette az öröm.

Aztán ittak…

Hajnali három órakor az orvos épp felszállott a kocsijára. A kerületébe akart indulni. A kocsis szólt: «gyű!»

Hátul a gazdája egyszerre csak lefordult a kocsiról.

Huszárkarabélyból egyenesen a szivébe ment a golyó. A kocsi mögött, a bodzagarád alatt, korán kelő kofaasszonyok egy huszár közkatonát láttak:

– Kaál Samu mit tettél… Mit tettél? – kiabáltak utána, a mint a közkatona eldobva fegyverét, neki futott a partnak…

*

Kaál Samut vitték a miskolczi brigádba. Mosolyogva ballagott az eszkort között. «Bolondok» gondolta magában, «ezek azt hiszik, hogy a halálra visznek!»

Nevetett, a mikor vigasztalták:

– Ne busulj Samu, azért még nem visznek vesztőre…

– Busuljon a ló!… Azt felelte. Szerették volna megtudni, kérdezték egyre:

– Mi vitt téged erre, Kaál Samu?!

Összeszoritotta a vékony pittyét, felhuzta a ritkássárga szemöldeit s hallgatott.

A börtönben sem tudták szólásra birni. Hiába vesződött vele a profosz, a hadbiró; bohókás tekintetet vágott, sunyin vihogott, sőt ugy sandalitott az őrnagyra, mintha azt akarná mondani: «Jó, jó!»

Nap-nap után, böjt-böjt után múlott. Nem messze volt Szépasszonyfalva, egyszer csak a tisztje is bejött hozzája.

Hogy örült, hogy törülte a markával a nyúlszemeit. A vén profósznak majd kiesett a könyü a szeméből.

Mégis csak áldott jó emberek ezek a tiszt urak.

Szolgát és gazdát magukra hagyta a börtönőr. Az ajtón át hallotta, hogy vigasztalja a báró a matyó-gyereket. S hogy rimánkodott az:

– Tudom, nem tetszik elhagyni!

Kaál Samu jelentkezett másnapon:

– Vallok.

Vallott.

– Kedden volt, a lovat becsméltem – megütött az ostorral… Meg kell halnod ezért…

Be volt fejezve ezzel a vizsgálat. Elkövetkezett nagy gyorsan az itélet.

Előtte való napon tisztát hozott Kaál Samunak a szülője. Tisztát is, egy kis ennivalót is. Mind a kettővel bebocsátották.

Hadd sirják ki magukat! Sirt is az öreg asszony az egész falu helyett. A fiu vigasztalta furcsa beszéddel, mintha megzavarodott volna:

– Eladó-e még a Bándi Ferusék félfertálya az emienk mellett…? – szólt fennen s belenyult a lajbija zsebibe, mintha az eladó föld árát akarta volna onnan kivágni.

Még mást is szeretett volna mondani, ejtett is egy-egy szót a gazdájáról, arról, hogy tán-tán hamarább megy haza, mint a többi; de az egész olyan zavaros volt, hogy az öreg asszony még jobban nekibusulta magát.

Kaál Samu fütyörészett, a mikor a birósága elé vitték. A tiszta uj ruhája, csizmája, orczája, nagy kajla fülei ugy ragyogtak, mint csákóján a rózsa.

Szinte tetszett az ezredesnek, olyan haptákba vágta magát.

– Helyes fiam! bátoritotta néma tekintettel a gazdája, aki ott volt a biróságban, fessen, mint mindig, de halványan, mint még soha.

Halálra itélték. Orvul lőtt, – akasztófa-halálra.

Sárga arczát a szolgának hirtelen árny boritotta el. De megint csak kiderült, peczkesen szalutált, elvezették.

*

Katonáéknál nem késlekednek a megtorlással. Kaál Samut meg se hagyták melegedni a brigádban. Elvették a szép katonaruháját, a régit, a parasztit hozták elő a magazinból. Óh hogy megörült neki. A bekecse zsebében még ott volt – ha két év alatt megszáradt is – az a két szál rozmaring… Ott volt, az volt…

Mégis csak kiesett a könyü a szeméből. Mégis csak hazamegy. Igaz hát, hogy áldja meg az isten… Elkapta a kezét a gazdájának – mert meg-meg csak bejött az hozzá – s csókolta hevesen.

– Csak okosan, okosan! Nem félni! szólt az s magára hagyta – a siralomházban.

Ott ismételgette ő is az édes szülőjének:

– Csak okosan, okosan! Nem félni! Nem is félt már az öreg asszony; azt se tudta, hol van, ki fia, ki az istene: ugy rázta a hideg…

Hajnal volt, havas, világos téli hajnal. Az ablakon keresztül be lehetett látni az egész udvart. Tele volt ölfával. Csak szélről látszott ki egy vékony gerenda. Czivilek mozgolódtak körülte.

Kaál Samu nézte, nézte. Mennyi komédia! – gondolta magában. De azért fázott. Bátoritotta magát. Talán éhes? Evett s szivarozott. Még félig se szivta ki a virgóniát – azt is a gazdája küldte – elvették a szájából. Több volt mint a fele, ej jó kis szivar! Sajnálta, feltette a polczra.

Megimádkoztatták, kivitték.

Már akkor ott állott az udvaron a százada: valamennyien ünnepi ruhában, czakonpakk. Intett nekik a fejével, sandalitott rájuk a szemével. Biztatni akarta őket, szeretett volna szólni: «fiuk ne féljetek!»

Neki borzongott egy kissé a teste, de nem félt.

Félni! Hiszen ott volt százada előtt gazdája, a hatalmas, az erős, a mindenható tiszt. Aranyrojtos ruhájában, mellén a ragyogó rendjellel – kis isten! Kaál Samu nézte, nem tudta levenni róla a szemeit.

Bizalmat, bátorságot, biztosságot szerzett magának e sárga arczból, a hegyesre kifent bajuszból.

Büszkén, majdnem gőgösen ment előre az akasztófa felé.

Arczczal a bajtársak felé forditották. A hadbiró őrnagy mormogott valamit, Kaál Samu nem hallotta, nem is volt rá kíváncsi. A gazdájára nézett. Az sárgán, mint egy halott, de kidülledt mellel, mint egy igazi huszár, tekintett rá vissza:

– Csak okosan… nem félni!…

… A hóhér-legények megragadták. Kaál Samu elorditotta magát:

– Hadnagy ur, ne hagyjon…! Többet nem szólhatott.

Tréfa volt. Véget ért. A tiszt imára vezényelt.

TARTALOM.

• Szerelmes halottak 5
• Az öreg fiatal-ember 41
• Mese a szamár-emberről 107
• Kaál Samu 119