REJTELMEK

IRTA

BRÓDY SÁNDOR

BUDAPEST

A MAGYAR NYOMDA KIADÁSA

1894

MAGYAR NYOMDA, BUDAPEST, JÓZSEF-KÖRUT 47.

Szerelmes halottak.

I.

Nem volt vérem, ennyi az egész. De annyira nem volt, hogy az orvosok nem értették, hogyan élhetek tovább, ellenére az ő hypotheziseiknek és a közönséges gyakorlatnak. Valóban, csakis az asszonyoknál fordul elő hasonló állapot, a mikor a titokzatos piros nedv ismeretlen okból és láthatatlan módon elhagyja a test sok ezer csatornáját. Minden erő elvész, enni nem lehet többé, a sziv szinte eláll és az orvos literszámra löveli be a sós vizet az elszáradt asszony tetemébe. Sós viz! Ez az egyedüli táplálék, ez az élet, ez a lélek! És a sziv egyszerre megmozdul.

Mi helyettesitette nálam a sós vizet, nem tudom. Talán a nap, a melyért fölbotorkáltam a várbeli bástyára. De tél volt és a nappal ritkán esett találkozásom. Egyáltalán igen komor, kivételes és elrémitő tél volt tavaly. Azaz az én állapotom volt ilyen kivételes és megdöbbentő.

Jó lesz végre tisztában lenni, hogy is volt csak. Annyi bizonyos, hogy ez az idő rám nézve elveszett az aktiv életből. Vér nélkül, mint egy árnyék járkáltam az emberek között. Novemberben lettem beteg és ettől fogvást nem ettem és nem nevettem. Nem nevettem, ez az a mi fontos! Gyászoltam magamat. Az emberek is elkomorodtak, ha rám néztek. Igyekeztek lerázni a nyakukról, mintha testi fájdalmat okoztam volna nekik, elforditották rólam a tekintetüket. A legnagyobb mértékben kellemetlen voltam nekik, mint egy megelevenedett, közöttük járó, izgága reklámja a halálnak… Azonfelül leszámoltak velem. (Megvallom, én is ily hamar szoktam leszámolni elbetegesedett embertársaimmal.) Nem árthattam és nem használhattam többé nekik. Az iró nem várhatott tőlem magasztaló kritikát, a szerkesztő szép regényeket, a szinész pompás szerepet, a potyabarát apró kölcsönöket. Szóval: a barátaim szántak, az ellenségeim nem vettek észre többé. Legfeljebb egyik-másik tisztelt meg bucsuzóra egy nem gyengédtelen hátbaütéssel.

Mindez semmi. De nekem ugy tetszik, mintha a gyermekeim is elidegenedtek volna tőlem abban az időben. A két kis porontyom! Mintha féltek volna tőlem, mintha elvesztették volna a kedvüket hozzám. Igaz, hogy nem játszottam velük, nem mosolyogtam rájuk, nem hoztam nekik semmit, nem mertem megcsókolni őket, nehogy a bennem duló ismeretlen baj rájuk ragadjon.

Mindezt ma értem nagyon. Akkoriban nagyon fájtak ezek a dolgok és nagy lelki erőm lehetett, hogy nem látszottam szentimentálisnak. Igaz, hogy legelsőbben is fakó testem, elszürkült lelkem minden részét át meg átjárta a halálos gyülölség. Öldöklő gyülölség lakozott bennem: ugy lehet, ebből táplálkoztam.

Emlékeztem mindazokra, a kik régen megbántottak és a kik iránt szivem már régen megenyhült. Most ujra gyülöltem őket és a sértések, a megalázások most jobban fájtak, mint mikor frissek valának.

Ölni, ölni, ölni! Dőljön előttem a vér, a melyből bennem nincs egy csepp sem. Emlékeztem egy urra, a ki három év előtt kétszer lőtt rám egy ostoba párviadalban. Vadászidény volt, hó. Ugy vett czélba, mint egy vad madarat, vagy mint egy semmi áron nem apportirozó kutyát. A golyók elfütyültek a nyakam mellett. Aztán én lőttem: föl a levegőbe.

Eldobtam a pisztolyt:

– Kár lenne ezért a szép szál legényért!

Most, három esztendő után, egész éjszakákon át ettem magamat.

«Mért lett volna érte kár? Mért nem lőttél rá? Hát ha ő lőtt volna meg téged? Ő nem sajnált, czélba vett, mint egy kutyát!»

Láttam kegyetlen, a vadász-szenvedélytől szinte ragyogó arczát és az elkésett dühtől összeszoritottam markomat; oh – ha most vezényelnének: egy, kettő, három!

Kisiklott a körmeim közül, örökre. Dehogy is örökre, elhatároztam, hogy ujra szembeállok összes régi ellenfeleimmel. Megverekedem akár az egész világgal. És a kardot se tudtam a kezembe fogni, tényleg nem birtam kivágni öt moulinetot. Elmémben, képzeletemben akár – akár ötezret is. Láttam, hogy nincs jártányi erőm sem és elszabadult lovakat szerettem volna megfékezni, kihajigálni egy egész korcsmát.

És még csak nem is mosolyogtam magamon. A józanság olyan kis mértékre redukálódott bennem, hogy meg se döbbentem e roppant ellentéteken, a melyek való egyéniségemből kiforgattak egészen.

Igy esett aztán, hogy bár bizonyos voltam kora halálomban, ámbár ugy éreztem, hogy már is meg vagyok halva, mégis: teli, de teli voltam forró szerelmi vágygyal és egész lényemet állandóan teleárasztotta és megfeszitette egy fenséges, szinte tragikus hit, az, hogy egy nagy, nagy, soha még nem érzett, uj, a szivek világtörténetében egyedül álló szerelem előtt állok.

II.

Kopottan, csaknem rongyosan ténferegtem az utczákon. A tél elején belevettem magam egy ruhába és hónapokon át megmaradtam abban. Ezzel egyébként évek óta igy vagyok: Csak nyáron, tavaszszal és őszszel tartom érdemesnek, hogy az ember csinositsa magát. Télen okosabb bebujni egy nagy télikabátba, de ugy bebujni, hogy csak az orrod lássék ki. Én legalább igy cselekedtem. Igy jelentem meg a szinházakban, a szerkesztőségekben, az utczán. (Ismerősöket, rokonokat nem látogattam meg az egész évad alatt.)

Arról még nem is beszéltem, hogy a munkától minden kedvem elment. Nem csináltam semmit; őgyelegtem és azzal foglalkoztam, hogy az asszonyokat néztem és tápláltam magamban az eljövendő nagy szerelem hitét.

Ki lesz az a lány? Hol fogom meglátni? Nem te vagy-e, fekete ruhás leány, egy fejjel magasabb, mint az utczán járó társaid, gőgös és kopott, sötét leány? Messziről láttam, jön egy régies landauer, a hó két női arczot világit meg benne. Az egyik vajjon nem ő-e? Szivdobogva vártam, a mig elrobogott mellettem a kocsi, de a hölgyek arczát nem láthattam, nem felém forditották a fejeiket. Pedig, hátha az egyik mégis az volt. Az, az! Még nem is ismertem és már mostan is csaknem őrültté tett. Kínzott a zárkózottságával, gyötrött a szelidségével, megölt a szenvedélyességével. Csókoltam a lábait és féltettem; egy trónt csináltattam neki jegesmedve gereznájából és aranyozott szandálfából, de egyszersmind kegyetlen voltam hozzá. A karaktere készen volt a lelkemben, szerelmünk története máris folyt, vele éltem már: és nem volt még sehol.

És nem volt egy asszony az egész városban, a ki bár csak egy kiváncsi tekintetet vetett volna rám.

Nem vettek észre, vagy ha megláttak, szánakozó, még inkább boszankodó tekintetet vetettek reám. Egyik-másik meg is rémült tőlem és a jól táplált arczokon láttam a borzongó érzést:

– Ez engem akar. Ez a halálra vált, ez a hideg váz, ez az elszáradt zsidó! Meghalnék, ha hozzám érne, fujj!

Az energikusabb hölgyek meg valósággal dühösek voltak rám a mohó, beteg tüzben égő, ruhájukat leperzselő tekintetemért:

– Hát ez mit akar, mért nem megy haza, mért nem fekszik le, mért eresztik az ilyeneket az utczákra, mért nem hal meg az ilyen?

Meghalni! A mikor soha még igy nem értettem az életet, a mikor rettentő szépsége és mélysége világosan áll a lelkem előtt. Meghalni! De a mikor nincs semmi bajom, csak vérem nincs, csupán a testem vesztette el életképességét, de a mi embert emberré tesz, a képesség és vágy a szerelemre, oly hullámokat ver bennem, oly hatalmasakat, oly fenségeseket, oh, ha látnák.

Találtam valami szegény kis kokottra. Oly nyomorult volt a lapos kis buta fejével. Udvaroltam neki; kinevetett:

– No ugyan te szépen tönkre tetted magad. Hol, kivel?

Nem volt rossz leány, szeretett volna ápolni, gyógyfürdőket ajánlgatott.

Látni se akartam többé. Nála még az a hatalmas szinésznő is szimpatikusabb volt, a ki, mikor elébe járultam, ajkbigygyesztve nézett végig, mintha azt mondotta volna:

– No, ezen ugyan nem lehet többé tönkretenni semmit!

El vagyok hát itélve végkép! Néha magam is elhittem ezt, és egyszer – mért tagadnám el – kétségbeesetten, dühösen sirtam. Igy kell hát elmulnom nap nélkül, szerelem nélkül, semmivé lenni, mint egy hójegecz, a szürke, fagyos, vigasztalan télben!

III.

A mi fentartott, a mi éltetett: egy kedves, kis fekete leányfej volt. Annak a leánynak az arcza, a kiről biztosan tudom, hogy szeretett. Csaknem egy évtized mult el azóta, a mióta elváltunk. Tiz esztendeje, hogy megirtam neki: nem szeretem többé, menjen férjhez. És itt a levele – rajta a megőrzött boritékán a nyolczszáznyolczvankettes postai bélyeg. – «Jól van; hát én sem. És ugy fogok cselekedni, a mint mondta!» Jól emlékszem még, hogy akkoriban sem tudtam egész világosan, mért szakitottam el magamat tőle: azért-e, mert szerelmünk már elérett, ellanyhult, vagy mert beláttam végre, mily botor dolog abban reménykedni, hogy valaha egymáséi legyünk. Ugyszólván egyidősek voltunk és a családalapitásra egyéb alapom nem volt, mint az édes, közös tőke: a reménység. Elváltunk, nem haltunk bele. De vajjon lehet-e elválni az első szerelem tárgyától, elválasztott-e bennünket az ő férje, gyermekei, a nagy távolság? (Drezdába vitték; ő kivánkozott messze, messze!) Ostobaság azt hinni, hogy elválni lehet azoknak, a kik évekig voltak egyek abban az időben, a mikor dicsőséges, szép állatja az istennek: az ember, fiatalságának erejével be bir törni az egymás lelkébe, az egyik kedve szerint átadja magát a másiknak, összeforr örökre és változhatatlanul.

Tiz éve nem láttam már azt, a kivel – a közbeeső szerelmek daczára – még mindig éreztem a szoros összetartozandóságot. Hát ő vajjon érzi-e? Bizonyos, hogy ugy van mint én, kétségtelen, hogy csak szólanom kellene neki:

– Eljöttem érted, jer!

Jönne utánam, velem.

És neki is csak meg kellene jelennie hátam mögött, barna kezecskéjét a vállamra kellene értetnie csak:

– Jer velem, eleget voltam már nélküled! Jere!

Mennék minden gondolkozás nélkül; hisz ez oly természetes. De mért is nem keressük fel egymást. Egyszer-egyszer már indultam volna feléje. De észre tértem, elmosolyodtam, maradtam.

Hisz ő, a hol van: ott nincs többé. Itt van körülöttem, a levegőben, bennem, abban a reménységben, mely egy ily nagy szerelemmel biztat. De itt van ő maga is, az alakja, az arcza, a járása; ő egészen. Egészséges koromban is találkoztam vele, egy hozzája megszólalásig hasonló másával, nem egyszer. Leányokkal, a kik épp abban a korban lehettek, mint a milyenben ő volt, a mikor elváltunk és utoljára láttuk egymást. Már messziről és leginkább az utczán láttam meg e hasonmásait, a kik száz ember közül kikeresve engem, reám néztek, szerelemmel, barátsággal, olvadó érzéssel.

Soha, valami nagy szerencsém nem volt a leányok körül, sokáig és kitartóan kellett hizelegnem nekik, mig bizalommal, érdeklődéssel, vagy szerelemmel tették a kezüket a kezembe, és ezek, a kik ő hozzája voltak hasonlatosak, a kik egy-egy pillanatra csalódásba is ejtettek, hogy bennök igazán őt látom viszont: ugyszólván a karjaimba hulltak az első pillanatra.

Amig vérem vala, nem sokat törődtem ezzel a büvös problémával, de tavaly télen minduntalan ez a kérdés suttogott előttem, magános sétáimban egyre csak igy szóltam magamhoz:

«Mi az igazság? Mennyire képzelődöm és mi ebben az igazság?»

Nem, ebben az egyben nem képzelődtem. Igaz volt, ugy volt. Szánalmat keltve, csaknem megvetve bolyongtam a tarka asszonytársaságban és az irántam közönyös tömegből egyszerre kivált egy kis fekete fej. Ez hosszu, hamarosan szegre hajló, egy kissé összehuzott barna szemeivel figyelmesen, édesen, szerelmesen nézett reám. Hivott, vont a tekintetével, s hosszu, meggypiros ajkai reszkettek, beszélni akart volna hozzám, kiáltani a távolból, de nem lehetett neki, hiszen ugy váltunk el, hogy ne találkozzunk többé soha. És mégis, jó isten, nem kápráznak-e a szemeim, a kezével is, mint egy gyerek, ugy hiv!

Nem mertem hozzájuk közel menni, hát ha csakugyan ő? De hisz tiz év mult el azóta és ezek itt: hasonmásai tiz év előtt. Azóta mi lett ő belőle!

Egyszer még se birtam ellentállni, a szinházban, az erkélyen ült, onnan keresett ki engem. Fölsettenkedtem hozzá, egészen közel melléje.

Megszólalt, beszélt a szomszédjához. Ez a hang nem volt az övé soha. Egyébként ő volt egészen, még a ruhája is.

Még mindig kiváncsian nézett reám, de egyszerre elszomorodott ő is, csalódott bennem? Kinek vélt? Miben csalódott?

IV.

Februáriusban oly komor lett az idő, mint egy szivtelen aggastyán. Nem mosolygott többé, egy pillanatra sem, a napot nem láttam többé. Oly mértékü fázékonyság vett erőt rajtam, hogy hiába ültem a meleg kályha mellé: dideregtem. Szinte óhajtottam a lázt, az fölmelegitene egy kissé.

El innen, el! Egyszerre őrült félelem fogott el, hogy most halok meg, ebben a vigasztalan, zord hidegségben. Ilyen esztelenség! Ha hihettem volna, hogy meleg homok, napsütötte göröngy, vidám gyepágy borulna rám: oly szives örömest fektettem volna fejemet örök álomra. De igy szabadulni, minden áron szabadulni akartam az örök álom elől.

Szöktem a haláltól és hittem, hogy megszökhetek. Ha napfényre találok, az megvált. Elindultam hát utra, délszakra a napsugár után.

A tengeri hajón kilestem a kabin ablakán és láttam mosolyogni a hullámokat, mint valami szörnyet. Nápolylyal egy irányban járhattunk már, de azért hideg volt, a takaró alatt is vaczogott a fogunk.

Éjjel is köd borult az Amphitritére. A kürtök mindegyre bugtak, nehogy valami más tengeri szörny belénk ütődjék, vagy mi bele vágódjunk abba. És bőgtek a hajó istállójában a holnapi ebédre szánt tehenek. Csak a sirályok kisérnek bennünket nesztelen szárnycsattogással, jönnek velünk Trieszttől folyvást; hová, minek?

Egy nap és egy éjjel tartott ez az éjszaka. Nem maradt senki lábon az utasok közül; betegek, tehetetlenek lettünk mindannyian, mint kis halak egy nagy halban, gyomrában az exotikus hajónak. És hiába hallottam, hogy elromlott a gép, hiába késtünk már második napja: nem volt annyi erőm, hogy föltápászkodjam megnézni, mi a baj? A kameriérek rémhireket suttogtak a folyosón, a hajó óraszám állott és a mikor megmozdult, olyan volt, mintha sülyednénk.

Hát sülyedünk, gondoltam magamban és nem gondoltam semmi egyebet. Morfiumtól elkábitott fejemben nem sokkal több öntudat vibrálhatott, mint egy szárazra dobott haléban. És ugy amint ez, szárazra kerülvén, egy homályos, de erős vágyakozással lehet teli a viz után, ugy szomjazott bennem egy kábult valami egy darabka napos földért. Ámbár kissé homályosan emlékeztem már az egészre és amikor a köd a tenger egyetlen dühös mozgására eloszolván, hirtelen kikötöttünk: azt hittem tündérországban vagyok, pedig csak Palermo volt, a hová megérkeztünk.

Délelőtt aludtam, nyugodtan, édesdeden. Délután elmentem egy – bálba.

«Ballo di bambini!» hirdették mindenfelől sárga falragaszok. És csakugyan voltak gyermekek is a rengeteg fa-szállában. De sokkal több volt az asszony, minden kis gyerekre legalább három mama is jutott. Ez a természeti csoda volt a legelső, amely megvillant szemem előtt, aztán legalább egy pillanatig – hogy ne hazudjak – nem láttam semmit.

Ugy két, háromszáz szép asszony ült szorosan egymás mellett, sőt voltak egész sorok, ahol tiz-tizenöt, szinte egyforma szépség foglalt helyet. Mintha testvérek volnának, pedig nem is szólnak egymáshoz, pedig nem is ismerik egymást. De nem két család-e az egész kör? Az aczélszürke szemüek családja az egyik, a fekete szemüeké a másik.

Láttam itt szempárokat, melyekben nem egy lélek, de egy egész korszak története tükröződik. Például a lovagkor története és magyarázata. Málta, a lovagok fészke, közel van ide és egyetlen egy tekintet pillanatra való fölvillanásában világos előttem: Szűz Mária szépséges legendája.

A Madonna, a ki bűn nélkül fogamzott és fiat szült, testre is halhatatlant. Mi van ebben hihetetlen és ki kételkedik abban, hogy igy volt, nem másképp! Kár, hogy a hölgyek modern ruhában vannak. Milyenek lehetnének biborszegélyes hófehér ruhában? Olyan kosztümben, mint a hogy a kétezer éves görög hamvvedreken láttam őket. Mily könnyedek, mily vidámak, kigunyolják a kis terrakotta koporsót, a melyre rá vannak vésve. Kaczérkodnak a halállal.

Ezek az élők pedig nem kaczérkodnak velem, az élővel. De élek-e vajjon igazán?

V.

Egészen magamra hagyatva, csaknem elvesztettem magamat. Kétségbeesetten ragaszkodtam azokhoz a levelekhez, a melyek számomra otthonról érkeztek. A czimem, a nevem, az otthonhagyott levélpapirosom: bizonyitékok voltak számomra, hogy vagyok, én vagyok, a hiba csak ott van, hogy elszakadtam mindattól, a mi meghatároz, elkülönit, körülrajzol mint egy valakit. Szükségem volt e bizonyitékokra, mert különben nagyon könnyen azt hihettem volna, hogy már meg is haltam és az élet, a mit itt viszek végbe ebben az idegenben, már egy másik világban való vergődésem.

Soha se hittem volna, hogy az «Én», a szerelmes, elkényeztetett, édes «Én» ilyen gyenge lábon álljon bennem. Minduntalan meg kellett erősiteni, mintegy hozzám lánczolni, mindenféle tényekkel és ostoba fogásokkal. A mig ebben buzgólkodtam: sokszor kinevettem magamat. Azt hiszem, mások is segitettek nekem ebben. Különösen azok az emberek, a kikbe minden áron beléragaszkodtam, hogy beszélgessek velük. De hiába erőlködtem, nem tudtam a nyelvükön. Abba is hagytam és csaknem egy teljes hónapig nem beszéltem a hotel portásán kivül senkivel. Az se állt velem szivesen szóba, sok dolga volt és ha ideje akadt, legszivesebben társalgott a cselédséggel. Boszantotta, ha megzavartam. Kénytelen voltam neki nap nap után borravalót adni. De ha valamelyik nap elfeledtem neki kiadni a lirát, hát bevonult előlem a fülkéjébe, mindenáron kocsikázni küldött, vagy a mi még jobban fájt, elnézett a fejem fölött és «igen», «nem»-nél nem szólt egyebet.

Egyedüli beszélgető társamnak, hiv barátomnak megmaradt a szicziliai bor. A palermoi piros, mindig csak a piros.

Talán megszólnak érte, de bevallom mégis: mindennap kétszer voltam részeg. Délben és estve.

Már tiz órakor ott ültem a korcsmában, az első vendég. Elébem tették a kedves, drága üveget.

Bache, evan, evoe! Éljen a részegség! Ha nem volna bor és nem lenne mámor: a meghasonlás, a bu, a kietlenség érzése ugy öldösné az embereket, mint a szolgálók az ujszülött macskákat… sokan vagyunk, el velük a patakba, ne vinnyogjanak itt, vigye őket lefelé a viz…

Ha felébredtem reggel, csak az nyugtatott meg, hogy délben részeg leszek. Néztem az órát, vártam az időt és morfondiroztam magamban, hogy micsoda ostoba erkölcsi elv az, mely a részegséget tiltja és elitéli. Van abban bün, ha az ember boldog akar lenni, ha javitani akar az állapotán? Igen ám, de a következő nemzedék megsinyli ezt a boldogságot! feleltem magamnak.

Ördög vigye ezt a következő nemzedéket, igyon az is!

Egy liter vörös – akkoriban – tökéletesen elegendő volt nekem. Ettem egy-két harapást, tojást, vajat, egy kis sós halat, néhány diót, de csak azért, hogy még jobban essen rája a bor. Aztán sietve lenyeltem a magam porczióját, az utolsó pohár előtt siettem fizetni, de már ekkor sem emlékeztem tisztán, hogy mit hoztak az asztalomra; a pinczér méltányolta az állapotomat, egy vastag bajuszu toszkánai legény volt; a mikorra megittam az utolsó csepp palermoit is, hát kedvem lett volna minden pénzemet odaadni az ormótlan ficzkónak. Nagyon jó, igen naiv és humoros fiunak látszott.

Köszöntem a vendéglősnek: a rividerci! Hiszen ő barátom! És barátom e kerek világon mindenki, jöjjetek a kebelemre.

Bandukoltam haza felé a hotel de la Franceba. (Német fogadós birta, németek lakták. Mindenütt németek! De szeretem még őket is.) Nappal nem volt semmi baj, mentem a pálmák irányában, a giardino Julia felé. Czikkczakkban mentem, sok szidást kaptam, nem egy oldalbaütésben részesültem, de végre is csak hazaérkezém.

Az esti mámor után azonban bizonytalanabb volt a hazajutás. Mindjárt, mindjárt utána baktattam egy szép asszonynak és rendszerint eltévedtem. Mint két lidércztüz vontak, csalogattak maguk után asszonyszemek, ki az ingoványba, ismeretlen, elhagyatott városrészekbe és a nélkül, hogy észre vettek volna, eltüntek előlem és magamra hagytak a sötétben.

Halálra fáradva testemben és energiámban, leültem valami kődarabra és vártam, ha jönne valami kocsi, de minthogy rendszerint nem jött, ott ülve töltöttem a hüvös éjt. Kutyák szaglásztak körülöttem, csavargók közeledtek felém, lassan jött egy, még egy, körülfogtak s bandita szemeikkel a szemembe világitottak, az egyik megszólitott minden teketória nélkül, a másik kereste velem az érintkezési pontokat.

– Hány óra signor?

– Nincsen órám, niente!

– Hát mid van, signor?

– Semmim, niente, mai piu!

Hebegésem mulattatta és egyszersmind meggyőzte őket, hogy nincs rajtam mit keresni valójuk, csak olyan szegény ördög vagyok mint ők, csakhogy beteg és elzüllött.

Figyelmeztettek a rendőrségre, sőt figyelmemet egy jó fekvőhelyre is fölhivták, a tenger mellett, a monte Pellegrino alatt, ide egészen közel, pompás sziklaágyak vannak, vánkos is van, mohából, paplan is tengeri füből, az il mare mormol altató danát és egyszer-egyszer lágyan megnyalja a képedet.

De nem igen tudtam megmozdulni a helyemből, vártam a reggelt, a mig kipihenhetem magam és jön valami kocsi. Agyonüthetnek, csinálhatnak velem a mit akarnak, még csak nem is kiabáltam volna.

Az ilyen éjszakák után, másnap, pihenőt kellett tartanom a bor dolgában. Iszonyu, iszonyu, nem tudtam inni! Egész napon át ott feküdtem az ágyon, felöltözve, mozdulatlanul. Estefelé föltápászkodtam s lementem a tavola rotundához, nem azért, hogy egyem, hanem hogy lássak esetleg vagy egy szép asszonyt.

Csunyák voltak rendszerint, és egészen elkeseritettek azzal, hogy végigették az egész menut, ha már megfizették. A hotel-tulajdonos, a pinczérek meg egyre arra lestek, mi marad meg, mit lehet eltenni holnapra? Mohóság és kapzsiság, ez az egész világ!

Tökéletesen visszaestem a magyarországi állapotba. Ha a mámor elmult, elhagyott az élet: halott voltam, egy szerelmes halott. Mert az élet hatalmas ösztönei közül csak ez az egy, a legelső, maradt meg bennem. Ez is tárgy nélkül, a kielégitettés reménye nélkül, csupa vágy, egy hőmérsék nélkül való óriási láz, valami iszonyu lelki szomjuság.

VI.

Kimentem a vasuthoz. Még bennem volt a déli mámor, még kedvesnek és vidámnak láttam a világot. A vasutról vártam valakit. Kit? Ki jöhet? nevettem magamon. «Kevés ilyen nagy bolond van ez időszerint a világon, mint én!» mondottam hangosan, és mindjárt jól mulattam a magam megjegyzésén. Egyáltalán, a részegség tipikus ismérvei közül csak ez az egyetlenegy, a hangos, magammal való beszélgetés kedve ütközött ki rajtam. Jól esett magyar szót hallanom, egyáltalán jól esett valakivel beszélgetnem, még ha ez a valaki csupán én voltam magam.

Még nem jött meg a vonat Messina felől.

Bementem a váróterembe és a következő rövid felhivást intéztem magamhoz:

– Emlékszel-e még?

Hogy ne emlékezném. Ilyen kérdés, ostobaság, hogy lehetne az ilyesmit elfeledni? A váró-terem volt nekem egykor legkedvesebb helyem. Ott találkoztam az egyetlen lánynyal, a ki szeretett. Kicsi volt az állomás, a vasut csak kétszer állt meg napjában, az egész délután a mienk volt, mienk. Az állomásfőnök kártyázott a kaszinóban, a személyzet aludt, a váró-terem nyitva, télen befütve: az isten áldja meg az államot, a mely ily pompás találka-helylyel segitette elő szerelmi boldogságunkat. Mig egy vén pénztáros-leány jött, reánk lesett és nem találkozhattunk többé zavartalanul. Külön-külön sokáig kijártunk még és üzeneteket vittünk egymásnak a fali mappára, a képekre, a vasuti tarifákra… «Szeretlek», «Én jobban».

Itt, a palermoi állomáson, a messinai vonatra várva, körülnéztem, nem lát-e valaki és loppal, lázzal, boldogan, valami képes hirdetés géniuszának a szoknyájába beleirtam apró betükkel: «Szeretlek, felelj!»

Kit szeretek, ki feleljen? Erre nem igen gondoltam, hanem ha nagyon ködösen is, derengett bennem a remény, hogy megkapom rá a feleletet.

Erősen mámoros voltam e napon, az igaz. Érzésem és gondolkozásom oly merész szárnyalást vett, mint a hogy csak álomban szokott. De azért ébren voltam, sőt kinoztam a vasuti személyzetet is, mikor jön meg már a vonat?

Megérkezett. Kevesen érkeztek rajta, megnéztem külön-külön mindenkit, a szivem hangosan dobogott ezalatt. Senki ismerős, senki, a kire várok! senki? De hát kit akarsz.

Beültem a hotel emeletes kocsijába, éppen indulófélben volt már. A teteje megrakva málhákkal, az ablakai befüggönyözve sürün, mint rendesen. A szikrázó levegő, a szemkápráztató nap miatt és azért, is, hogy az érkező utas az ut alatt meg ne lásson valami gyönyörü fekvésü hotelt és kedve támadjon – a kocsibért kifizetve – oda kiszállani.

A kocsi tele volt, de akik benne ültek, azokat nem láttam. Azok sem engem. Csak a hol fejünk a függönyhöz ért, ott rajzolt a nap egy jó vastag és sötét arany konturt. E körvonalakból tudtam, hogy két asszonynak kell velünk együtt jönnie. Az egyik mellettem ült, a másik szemben. Egymáshoz tartoztak, de nem beszélgettek. Bizonyára idegen országbeliek vagyunk valamennyien, senki sem szól. Valaki pénzt olvas, ásit egy másik. Most a mellettem ülő asszony – leány bizonnyal – megszólal. Nem tudom miféle nyelven beszél, ugy tetszik mintha angolul, de még sem ugy. Valami ismeretlen idioma, de a hang olyan édes, ismerős, szelid, panaszkodó, meleg. Álmos, éhes és mégis vidám a kicsi. Elhallgat, kényelmesen akar elhelyezkedni, kiterjeszté karjait és meleg kezét az én mindig hideg kezemre teszi. Nem rebben meg, nem vonja vissza kezét, nyugtatja az enyimen tovább; vigyázok, hogy meg ne mozduljak.

A kocsi megáll a hotel előtt. Az ajtót leveszik, a vendégek kiszállanak. Kereskedelmi utazók, két pap, az angol, legvégül pedig az enyémek. Előbb egy öreg asszony. Egészen elaggott, meghajlott, az első pillantásra megismerik, hogy se nem hall, se nem lát jól többé. Azért ő segitette le a másikat, a fiatalt.

Lassan lépett le az a legfelsőbb lépcsőről. Beléfogódzkodott az öreg asszony reszkető karjába. De nem mert lépni többet, körülnézett, nincs-e valaki itt, a ki segitsen. A szálló személyzete már odabenn alkudott a kereskedőkkel, egyedül én állottam a kocsi előtt; felém forditotta fejét. Odamentem hozzá és megfogtam a vékony kacsócskáját, lesegitettem. A mikor már lent volt, csak akkor néztem meg.

Nem voltam meglepődve, nagyon természetesnek találtam, hogy ez az a lány, a kire vártam. Ugyanaz az arcz, ugyanaz az alak, mint a ki engem egykor, régen, olyan nagyon szeretett. Az, a kinek csak az imént irtam a váróteremben. Eljött meghozni a választ. Csak hogy egy kissé fiatalabb mint az, és szegény fáradt. beteg. De a muskátlit épp ugy szereti mint ő. Halványbarna feje körül van tűzködve az égő vörös, buja mégis gracziőz virággal. A hajában pedig egy világos piros pelargonia. (A vasuti állomások garádja erre csupa ilyen virág. Ott szakithatta és ott szórhatta fejét, mellét ezekkel tele.) A virágok az ut alatt elhervadtak egy kissé, de szinük tüzelt és fényt szórt az egész alakra. Különösen homlokára és szemébe.

A leány mosolyogva, kiváncsian, hosszan nézett reám. Látta rajtam, hogy nézem a virágjait és arra gondolhatott, hogy szeretnék egy szálat. A melléhez nyult, hogy onnan tépjen egyet és nekem adja. De meggondolta és nem adott, a helyett mondott valamit. Valószinüleg megköszönte a maga nyelvén, a mért lesegitettem a kocsiból.

Milyen nyelven mondta? Hogyan, mit?

Az esti mámor alatt meg voltam győződve, hogy ezt mondta: «Köszönöm». Egész világosan ezt: «Köszönöm!» De mégis, ugy lehet csak annyit mondott: «Holnap!»

Reggelre kelve, mint rendesen összetörve, oly józanon és oly élettelen, megállapitottam magamban a nyomorult valóságot. Nem mondta «köszönöm», nem mondta «holnap» hanem azt mondta «thank jou» és nem az én lányom, a kinek üzentem, hanem egy haldokló árva skót leány.

De olyan kedves, olyan bájos és az már mámor nélkül is egész bizonyos, hogy mélységes szeretettel nézett reám, megölelt a tekintetével és gyönge karjait képzeletében kinyujtotta az én elsorvadt fejem körül.

Hálából, a miért lesegitettem? Mert én is beteg vagyok! Nem, nem, hogy is lehetne igazuk ez orczátlan piaczi okoknak! Ujra a régi jelenség áll előttem, a megdönthetlen, de érthetetlen törvény: senki se néz engem, mindenki utál engem, csak az jön egy rögtön ébredő forró érzéssel felém, a ki a régihez, az igazihoz, az egyetlenhez hasonló!

VII.

A skót leány hivatott; mindjárt az első héten, estve. Azaz, hogy éjjel volt már, sőt aludtam is, a mikor a szobaleány felköltött.

– A szomszéd kisasszony hivatja, valami baj van!

Sietve kaptam magamra valami ruhát és átmentem. A lány is alig volt felöltözködve, egy szál kék ruha rajta, egy darabból való az egész, olyan, mint a milyent a gyermekek viselnek. Köszöntünk egymásnak, mosolyogva fogtunk kezet, a nélkül, hogy megmondtuk volna egymásnak a neveinket. Mindegy. A lány fölkelt és intett, hogy menjek utána a másik szobába és vigyem magammal a gyertyát is.

Megálltunk egy ágy előtt, a melyben halva feküdt az öreg asszony.

A lány mondott valamit angolul, de én nem értettem. Kértem, hogy francziául ismételje szavait, nem értett meg. Olaszszal, némettel próbálkoztam, mindhiába. Magyarul szólaltam meg: gyengén elpirult és mosolygott. Egyáltalán nem volt megrémülve, ugy lehet nem tudta, hogy egy halott fekszik előtte, vagy ment volt attól az emberi babonától, mely félelmessé és irtózatossá teszi a halottat. Megfogta az öreg asszony kezét, szólongatta: Lizzie, Lizzie! Kezeivel mutatta, hogy nem érti a dolgot. Aztán meg egy kis ijedséggel már arról beszélt, hogy a néni kisebb lett az éjszaka, egy éjszaka alatt olyan kicsiny lett, mint egy gyerek. Valószinü, hogy azt mondta, de azért nem állithatom bizonyossággal. Ő sokkal jobban megértett engem és helyeselte, a mikor mindenféle jelekkel megmagyaráztam neki, hogy jó volna orvost hivatni.

Csendesen ültünk egymás közelében, ő az ágy fejénél, én az ágy lábánál, a mig az orvos jött. Nem szóltunk egy szót sem, pedig nekem nagy gyönyörüségem telt volna abban, ha elmondhatom, hogy az, a ki mellett virrasztunk, az már halott, halott egészen. De az okosság és a gyengédség reám parancsolták, hogy hallgassak erről, a mig jön az orvos. Többe, mint másfél órába beletellett, a mig az megjött. Előbb el kellett neki küldeni a tiszteletdiját és a szegény leány nem tudta, hogy a halott hová tette a pénzt. Végre is a szobaleány találta meg az öreg asszony párnája alatt.

Egy kecskeszakállu, ordináré ember jött és hamarosan konstatálta a halált. A leány kétszer is megkérdezte: de hát csakugyan-e? Aztán oda lépett az öreg asszonyhoz, megcsókolta a homlokát, megigazgatta a haját és miután elmondott valami rövid imádságot, megköszönte, mert átfáradtam hozzá.

Reggel volt, a gyertya még égett az asztalon. Leült melléje és fejét kezeibe temette. Csendesen mondott valamit a szobaleánynak, a ki az ablakokat nyitogatta ki. Megkérdeztem, hogy mit szólt. «Most már nincsen senkim!» ezt mondotta.

De azért még csak nedvesek se lettek a szemei. És a mikor harmadnap a nénit eltemették, – lopva, hogy a vendégek meg ne ijedjenek, – még csak más lakásba se ment át. Sőt midőn ötöd- vagy hatodnapra lejött a table d’hôtehoz, vörös pelargonia volt a hajába tüzve.

VIII.

Ő: én voltam és én: ő. Két árvaság; egy pár: elhagyatottság. A giardino Juliában találkoztunk minden napon, egyedül voltunk a világ legelső kertjében. Leültünk valamelyik lóczára, a hová legjobban tűzött oda a nap, és a mig láttuk egymást, meg nem mozdultunk onnan. Miért nem ültünk egymás mellé, miért játszottunk bujósdit, mért nem fogtuk meg egymás kezét? Nem látta volna senki, csak a pálmák, és azok szeretik az ilyen dolgokat, mindegyre csókolóznak a gyenge szélben. Semmi, de semmi magyarázata nem volt egymástól való tartózkodásunknak, hiszen minden bizonynyal mi voltunk egymásnak a legjobb ismerői a világon, összetartozandók, egymáshoz kapcsoltak, ismeretlen és mérhetetlen idők óta.

Egyszer, egy délután esett az eső. A leány behuzódott egy fedett fülkébe, én meg, valami különös, ismerős illat után behatoltam a kert mélyébe. Megtaláltam az illat forrását: viola-táblát. Szerettem volna megszólitani a fehér virágokat, mint valami földit. E helyett nekiestem és letéptem belőlük egy ölre valót.

Aztán egyenesen siettem az én kis fázó leányomhoz. Az ölébe hánytam a virágokat. Mérhetetlen volt az öröme, mindjárt tele tűzködte magát vele. Nekem is egész bokrot tűzött a kabátomba. A mig reszketve motozott a ruhámon, megcsókoltam a kezét. Bámulva nézett reám és hirtelen elhatározással fogta a kezemet és megcsókolta.

Egymás mellé szorultunk a fülkében. Beboritott bennünket a fehér viola, fogtuk az egymás kezét és néztük az esőt.

Kerültük egymást aztán. Valamelyik nap beüzentem hozzá, beküldtem a névjegyemet is. Visszaüzent, hogy nem ismer. «Most beteg», tette hozzá a szobaleány, a szobaleányokkal vele-született jóakarattal.

Ujra és még nagyobb hévvel adtam magamat a boritalra. Rátaláltam a régi Asztira, mely pezseg a pohárban, de nem nagyon. Egy félvér pezsgő, melyen még sem érzik a csináltság. Raszig bor! mint a hogy némely, messze innen élő barátaim mondanák. Egy vékony nyaku üveg tökéletesen elég volt nekem belőle. Ezek a kedves flaskák! Óh édes kis Asztim, szerelmes angyalom! Szerettem volna megölelgetni, aztán belevágni a szemben levő tükörbe, a honnan egy hozzám hasonló vázalak kancsalitott reám; egy csúf, hosszuképü ember, a ki nyilván gunyolta a bennem élő kerek arczú, életerős, vidám alakot.

Egyenesen hazamentem a becsipések után. Egy estén igen hamarosan végeztem és különösen siettem el a korcsma nagy világosságából. Oly boldog voltam, hogy kerestem a magányosságot, helyesebben a tête a tête-et az éjszakával. Nagyon is hamar érkeztem haza. A hotel ablakai még nyitva, a legtöbb világos, most ágyaznak a szobaleányok. De egy sötét. Hanem a sötétségben egy mozdulatlan fehérség látszik. Nem emberi test, hanem valami különös világosság.

A leányom, az én leányom!

Vár reám, hiv magához! Siettem föl a lépcsőn és minden gondolkozás nélkül léptem a szobájába. Világ ott sem égett, a kandallóban morgott valami kis tüz. És az ablakok nyitva, benéznek rajta a pálmák, csodálkozva a télen, a melyet az északi asszony itt is érez és a melyet ők nem ismernek, csak szomorú mesékből…

Az én édes, szerelmes halottam ott maradt az ablaknál, megfordult, meg nem rezzent, föl nem kiáltott, csak olyan hangot hallatott, mint a galamb, ha a kánya száll felé… Nem nyujtotta a kezét, leült, inkább lerogyott az ablak előtt, szemben a sötétséggel. Mellé ültem, megfogtam a kezét.

– Beteg voltam! mondá angolul, és olyan hangon, mintha bocsánatot kérne tőlem.

Megértettem; különös, csaknem minden mondatának értelmét kivettem ezen az estén. És ő is érteni látszott, a mikor valamit mondottam a magam nyelvén. Különben ő nem sokat törődött azzal, hogy értem-e, nem-e? Hirtelen beszélő kedve támadt és megállás nélkül pergett a szó láthatatlan ajakáról.

Azt hittem, nem: bizonyos vagyok benne, hogy arról beszélt, a miről az asszonyok minden találkozáson, a mely az elsőt követi.

– Ugy-e, most megvet? Mit gondol rólam? Talán haragszik is reám?

Hirtelen megakadt, de csak egy szótag kimondásának időtartamára. És folytatta megállás nélkül, mintha leczkét mondana föl:

– Szeressük mi egymást, az élőknek nem tartozunk mi ugy sem, semmivel!

– Az élők? Hát mi nem vagyunk az?

– Nem.

Borzalmas és fenséges érzés, hogy mi ketten igy külön vagyunk, hontalanitva az emberek társaságából, az élő lények közül. Nekünk nincsenek törvényeink, mi nem tudunk semminemü konvenczióról, mi vagyunk azok, a kik meghaltak már, de még szeretnek.

A leány csicsergett tovább. Kinyujtotta nyelvét a halálra. Egy-egy szava ugy hatott rám, mintha a sötétség hirtelen izzó napra vált volna és forró sugarai az én testemet elboritanák. Ő meg fázott, azt mondotta, és hozzám bujt a sötétben. Didergett és reszkető ajkakkal mindegyre azt sugta.

– Szeretek, szeretek, szeretni akarok!

Magamhoz szoritottam, de a láz mégis birtokába vette. Szemeit, jéghideg ajkait csókoltam, magamhoz öleltem. – Kimerült, mozdulatlan lett, szemeit lehunyta, ajkát becsukta.

«Meghalt!» gondoltam magamban lassan, álmodozva, minden félelem nélkül. De nem halt meg, megmozdult, kinyitotta a szemeit és egyszerre oly forró lett, hogy szinte sütött. És én bennem – ugy lehet, hogy e melegtől – olyan ereje kelt az életnek, annyi vidám, friss és egészséges szenvedély, hogy husz évesnek éreztem magam ujra. Vagyok a régi, régi szerelmes legény és a tiz év, a mely azóta eltelt, csak tiz percz, éppen annyi, a mennyi ideig az elsőre, az igazira szoktam várni az alföldi város háza előtt. Nem mult el semmi, vagy minden visszajött: a vissza nem térő elmult idő itt van és megtaláltam azt, a ki mindörökre elveszett nekem. Itt fekszik a leány karjaimban szerelmes szókat suttogva nekem, átadva magát mint a régi, szinte könyörögve, hogy letépjem… Az ostoba erkölcs, a gyáva álszemérem mindeddig megmarkolta a kezemet. Eh, enyém az erő, kiszabaditom magamat…

Mielőtt meghalunk!

– Mielőtt meghalunk! – suttogta az elhaló hang.

A diadal gunyos demonja kibontotta bennem a szárnyait. De mintha maga a lány is ugy érezte volna, pár pillanatra elengedtük egymást.

– Már azt hittem, hogy ugy kell meghalni…! – mondá az én szerelmes halottam csendesen. Aztán a nyakam köré fonta a karjait. Nem szólt többé, csak ha kérdeztem. Akkor is csak azt felelte, a mit én akartam:

– Ki vagy te?

– Az.

– Kicsoda?

– A kit te akarsz.

– A te neved: Kata.

– Kata.

– Te vagy az, a kivel találkoztam nyáron a várkertben, fenyvesek alatt.

– Fenyvesek alatt.

– Nyáron, régen.

– Nyáron, régen.

– Télen, most.

– Télen, most.

– Hol csókoltalak akkor meg legelőször, emlékszel-e még? Gondolkodott és mondta ugy, a hogy volt.

– A szememen, másnap.

Emlékezett; ő volt. Vagy a másik, a régi, az első volt ő?

A tenger éjjeli zöld világossága lassanként elveszett az elnémult szobában.

IX.

Másnap mozdulatlanul feküdtem az ágyamon. Nyitott szemekkel, de nem látva semmit. Harmadnap fölfrissülve ébredtem föl és siettem át hozzá.

A szobája üres, elment.

– A kisasszony a tengeri hajóval utra kelt. Csak az utat addig kibirja! – mondá a hotel titkárja.

Rohantam ki a partra és még láttam a hajót, mely őt elvitte. Sőt talán őt is láttam, de oly kicsiny volt mint egy fehér sirály, a mint átszáll a látó határon.

Az öreg fiatal-ember.

Egy szép, kövér, fiatalember élt Budapesten, a bodzafa-, később a Mária-utczában, ezernyolczázhetvenhatban. Azoknak a hölgyeknek, akik a kövér fiatalurakat – némi okkal – nem szenvedhetik, előadom, hogy Babics Sándor nem volt igazán kövér, hanem inkább csak erős. A feje nem nagy, a mi a fődolog, hanem a nyaka, a vállai voltak igen kifejlettek. Egy kissé maga is félt attól, hogy hasa lesz, mielőtt megházasodnék és ha nem lett volna jól nevelve, ha különféle könyvekből nem tanulja vala meg, hogy a férfi-hiuság rut dolog és különösen, ha a férfi-vállfüzők nem lettek volna olyan drágák, bizonyára megpróbálja karcsuvá tenni magát.

Ez a fiatal ember egy szombati napon, déli tizenkét órakor lebotorkált a lakásáról és egy bérkocsi-állomásra ment. A zsebében nem volt egy krajczár sem. Ott somfordált egy darabig, a mig kinézte magának a legrongyosabb fiakkert, a legrosszabb lovakat, a melyek elé a heves nyár daczára csukott hintó volt fogva. Jól megvizsgálta a fiakkerest, aztán egy hirtelen mozdulattal beleugrott a kocsijába:

– Gyerünk! mondá tulságosan keményen.

– Hová?

– A Lipótmezőre.

I.

Szerencséjére éppen a betegek látogatására kiszabott idő volt és igy hamarosan beeresztették.

A szép és tiszta, ugyszólván kellemes palota, nagy kertjével, lépcsőházának és folyosóinak templomszerü csendjével: nagyon kellemesen hatott reá.

– Be jó világ van itt! – mondá magában. Egy darabig álldogált a folyosón és lenézett a kertbe. Látott igen jól táplált betegeket és egy másodszor virágzó vadgesztenyefa alatt megpillantott egy csinosan öltözködött, valószinüleg fiatal és urileányt. Ez talán nem is a benlakók közül való – gondolta magában. De egy ápolónő állott a közvetlen közelében. A leány hamar észrevette őt és feléje fordulva, a kezét szeme elé tartva nézte. Majd intett neki a fehér kezével. Vissza akart inteni, de hátul valaki megszólalt:

– Mit tetszik?

– Az igazgatót keresem.

– Minek?

– Az az én privát ügyem! – mondá Babics Sándor ingerülten. Elfordult az ápolótól, a kit meglehetősen megutált mindjárt az első pillanatban.

– Itthon van az igazgató ur vagy nincs, lehet vele beszélni, igen vagy nem?

– Nincs, nem lehet. A főorvos ur benn van, tessék bemenni.

A kövérkés fiatalembert megint roppant idegesség fogta el. Ugyszólván beesett a főorvos szobájába. Két alakot látott ottan. Az egyik felé fordult:

– A főorvos urhoz van szerencsém?

– Én csak beteg vagyok! – mondá a megszólitott, elmosolyodva.

A doktor, a ki ritka és homlokán magasra felhuzódott szemöldeivel, tágra nyilt pupilláival inkább látszott elmebetegnek, eléje lépett.

– Mivel szolgálhatok?

A fiatal ember nem értette a kérdést, ebben a pillanatban elfelejtette a legközönségesebb társadalmi formákat és zavartan kérdé:

– Mit tetszett mondani?

– Semmit. Tessék leülni. Tisztelt vendégem megbocsát…

Az elmebeteg vendég elment, bucsuzóra egy roppant szánakozó tekintetet vetvén Babics Sándorra.

– Már most nyiltan beszélhetünk! – mondá az orvos. – Miben lehetek szolgálatára?

– Beteg vagyok, doktor ur!

A főorvos mereven, hosszan nézett reá, aztán igen határozottan, sőt kellemetlen éllel mondá:

– Az nem igaz! –

– Bocsánat – szólt még keményebb hangon, – ön hazudik.

Babics Sándor sértődötten állott föl székéről.

Az orvos megérintette kezével a fiatalember vállát.

– Bocsánatot, azt hittem, magunk között vagyunk. Megsérteni nem akartam. Pusztán és egyedül azt akartam kifejezni, hogy bizonyos mértékig mindenki beteg, vagy őszintén beszélve: egy kissé mindenki bolond. Önnel is megesik, velem is megesik, hogy egyszer-másszor szeretnők a saját fejünket leharapni. Remélem, nem veszi sértésnek, de az emberi öntudat oly hitvány, oly gyenge lábon áll, hogy valamely szokatlan szellő fuvására azonnal meglebben. Az egész dologban semmi veszedelem nincs, csak nem kell megijedni mindjárt.

Igen barátságosan mosolygott. Babics Sándor valamivel nyugodtabb lett, de végképp elkomorodott. Tökéletesen lehangolva, csüggedt hangon mondá:

– Hát nem akar fölvenni?

– Miért nem? Igen szivesen, ha ön ide kivánkozik. Aztán azonban én nem vagyok kompetens ebben, én csak megvizsgálom. Az a kérdés, hogy rendben van-e? Az iratait értem. De essünk tul a formaságokon. Neve:

– Babocsay Babics Sándor.

– Foglalkozása?

– Jogász.

– Elhozta a születési bizonyitványát, van pénze vagy protekcziója?

– Hát protekczió kell ahhoz, hogy valaki a bolondházba lakónak bejusson! – tört ki a a fiatalemberből a nyers keserüség.

– De mennyire, – vagy maga az állam protegálja, avagy valaki, a ki az államban oszlop.

– Vannak befolyásos rokonaim. Egy bátyám egyetemi tanár Kolozsvárott.

– Az is valami, de sokkal jobb lenne, ha itt, a József- vagy Ferenczvárosban lenne előkelő választó.

– Utólag szerzek magamnak ajánlatokat, becsületszavamra igérem, csak most legyen kegyes és vegyen föl. Nem tudok elmenni többet innen, erőhatalommal se visznek ki. Megölöm magam, ha innen elkergetnek.

– Ez egy érv. De lássuk, mit képzel ön szenvedésének. Hogy hivták a leányt?

– Leányt, sehogy? Semmi közöm hozzájuk. Az ember iszik vizet, eszik kenyeret. Az asszony is ilyen szükséglet, semmi egyéb. Én legalább igy vagyok vele.

– Szépen meg is kövéredett ettől az elvtől. Nézzük a nyelvét.

A fiatal ember kinyujtotta a nyelvét és komolyan, – kiváncsian várta az itéletet.

A főorvos most hozzáfogott a fizikai vizsgálathoz unatkozottan, gépiesen csinálta végig a dolgát, ugy, mint a ki megteszi szokásból, de nem hisz benne.

Megpróbálta kisütni, hogy nincs-e a gerinczagyban elváltozás, behunyatta vele a szemét és jártatta a sötétben, egyenesen járt, nem bukott fel, csak reszketett egy kissé.

– Borivó ember ön? – kérdé vizsgálat közben.

– Az, ugy hiszem, abból származik minden bajom.

– És miben találja a baját?

– Félek a józan emberektől és nem akarok, nem tudok köztük élni. Azt hiszem, hogy az életemre törnek és nem akarnak maguk között megtürni semmi áron.

– Sok szeszes italt szokott napjában bevenni?

– Három-négy liter bort.

– És régen folytatja ezt az adagolást?

– Nem, csak egy féléve.

– És hogyan jutott e nagy quantumhoz. Bubánat?

– Nem. Nem tudom hogyan. Azt hiszem, mert jól esett! – mondá akadozva. Megint csak zavarba jött. Ha az orvos nem a hátizmait piszkálja, hanem a szemébe néz, meglátja rajta, hogy most hazudik.

Volt valami igazság abban, a mit elmondott, de csak egy tizedrésznyi. Részeges lett, hogy az éhségét csillapitsa. Sehol nem volt hitele többé, csak egy borkereskedőnél – és tapasztalta, hogy a szesz táplál. Az ember megeszik egy-két zsemlyét naponta és rá becsip, egész tisztességesen megél egy darabig. Elvégre is, hol van az megirva, hogy főtt ételt kell enni. Egy fél év alatt nem evett tizszer, mégis megvan, itt van. Igaz, hogy itt, de ez nem a legutolsó.

Olyan pompás itt a levegő, béke és csend van. A nyitott ablakon keresztül vidám leánykaczagás hallatszott be.

Az orvos diszkrét dolgokat kérdezett a fiatal embertől. Majd megkérte, hogy beszéljen neki, mint élt a legutóbbi esztendőben.

– Nem sok mondani valóm van! – szólt Babics Sándor. Azt hiszem, ezeket szükséges rólam megtudnia. Elég jómódu embereknek vagyok a fia. Az apám törvényszéki biró volt Erdélyben. Enyeden tanultam. Majd idejöttem jogra. Negyven forintot kaptam otthonról minden hónapban, egész tavaly januárig. Apám meghalt, anyám nem kapott nyugdijat, csak kegydijat. Öt forintot küldött minden elsején. De nehogy azt tessék hinni, hogy ebből az öt forintból éltem, kerestem tizenötöt még egy ügyvédnél s a többit kölcsön kértem. Ugy egy fél esztendeje azonban igen megundorodtam a munkától, a kölcsönforrásokat is kimeritettem. Haza akartam menni, de az anyám egy vén kisasszony nénjéhez költözött. Haza – nem volt többé.

Egy reggelen, a mint pörköltet ettem a Szikszaiban, a rendes két pohár sörrel, – nagy gyönyörüségem volt mindez, – egymagamban morfondirozva, két dolgot állapitottam meg. Ugymint: hogy az egész Budapesten nincs senki, a ki nekem egy forintot adna kölcsön. És nincs egy leány sem, nem ismerek olyan asszonyt, a ki engem anyagi érdek nélkül megcsókolna.

Egyszerre roppant undor fogott el, legelsőbben is magam, aztán pedig – még erősebb – a világ ellen.

Hazamentem és ettől fogvást egy félesztendeig nem mentem ki a szobámból. A másodig hónapban még egyszer támadt kedvem a világi életre, szerettem volna kimenni, ismerősöket látni, de a nadrágom és a czipőm igen elrongyollott. (Nem tetszik látni, be van varrva és megtintázva mostan, hogy a fiakkerosnak, a ki idehozott és a ki lenn hiába vár a pénzére, bizalma legyen irántam) Néha még egészen jól éreztem magam a vaczkomban. Minden este szabályszerüen berugtam és minden hajnalon nehéz fejjel és kissé éhesen fölébredtem, átmentem az ágyamba és aludtam délig. Pompás és igen hosszadalmas álmaim voltak.

– Miféle embereknél lakott? – szólt közbe az orvos.

– Becsületes embereknél. Egy családnál, a melynek minden tagja gyermek-dobokat készitett. Egy igen rossz életü leány volt közöttük, a ki arra spekulált, hogy elveszem ha végképp elzüllöttem. Azért türték hogy hónapról-hónapra adós maradjak a szoba árával. Sőt néha süteményt is küldtek be hozzám; – marhafaggyuval főztek, undorodtam a főztjüktől. Azonfelül, ugyszólván, csak egy tésztát ismertek, az almásrétest. De nem untatják ezek a részletek.

– Nem. Az almásrétesnél maradtunk. Evett az almásrétesből?

– Igen, néha. Sőt diskréczió alatt szivesen bevallom, hogy némi ravaszságot is fejtettem ki abból a czélból, hogy ki ne lökjenek. Szóltam egyszer-másszor a gyermekdob-készitő kisasszonynyal, sőt Tóth Kálmán egy szerelmes versét irtam le az emlékkönyvébe. Érzem, hogy pirulok, de bevallom mégis: nagyobbára engedtem őt remélni. Azonban igen keveset érintkeztem a családdal. Ugy szerepeltem előttük, mint a ki beteg és nem lát szivesen maga körül senkit.

– És csakugyan nem volt önnél ez idő alatt senki?

– De. A végrehajtó kétszer. Egy vidéki iskolatársam és egy szinésznövendék barátom, a ki kölcsön akart tőlem kérni két forintot és egy frakkot. Hordárok jöttek, a kiknek tartoztam, ezekkel egyáltalán nem szakitottam meg az összeköttetést. Kölcsönkérő levelekkel küldözgettem őket, nyiltan és előre bevallva, hogy csak abban az esetben honorálhatom őket, ha a levél, a mit visznek sikeres lesz. Sok belement az alkuba, sok nem. Végül egy sem. Ugy hiszem, az egész kar megtudta, hogy a hitelem végképp elveszett…

A főorvos vidáman huzta föl azt a néhány hajszálat, a mely ott nőtt neki, a hol másnak a szemöldök. Reá sandalitott a kövér fiatalemberre:

– Ön kell nekem, önre vártam. Ön az enyém!

Babics Sándor nekibátorodott:

– Tessék elképzelni: öt forintból éltem harmincz napon át.

A harmadik hónapban igen sokat foglalkoztam azzal a kérdéssel, hogyan lehetne valami olcsó dekoktumot késziteni, a mely elvegye az ember étvágyát, de egyszersmind táplálja is. Mert élni csak kell!

– Hol van az megirva, hogy kell! – vágott közbe az orvos.

A fiatal ember kémkedve nézett a doktorra, de tekintetéből azt olvasta ki, hogy csak tréfál. Folytatta tehát:

– Kisérleteztem is, bebüdösitettem a szobát, elpazaroltam a havi pénzemet, mégsem sikerült a dekoktumot felfedeznem. Megpróbáltam hát novellákat irni, mert azt hallottam hogy az ujságok fizetnek. Irtam vagy kettőt.

– Aggályos jelenség. Milyen genreben irt, ha szabad tudnom?

– Én azelőtt Jósikát nagyon szerettem…

– Nos és az ujságok…

– Nem volt protekczióm, nem ismerték az irásomat. Az egyik nem is válaszolt. A másik megüzente, hogy csinos, csinos; talán. Erre a talánra sok pénzt költöttem el akkoriban, mindennap megvettem az ujságot. Azt hiszem, a tárczarovat-vezető elsikkasztotta az elbeszélést. Mindegy, visszatértem a borhoz. Nem untatom?

– De. Térjünk a lényegre. Miért jött ön ide?

– Hogy fölvétessem magam. Már egy hónapja készülök. Körülbelől azóta konstatáltam magamban, hogy valami lelki bajnak estem a martalékául. Valamelyik napon, félmámoros állapotban. Akkor volt, a mikor a gyermekdobkészitő-anya nyersen megszólitott, hogy mi lesz? meddig bolonditom a lányát? Vagy nyilatkozzam, vagy hurczolkodjam ki azonnal.

– Nyilatkozott vagy kihurczolkodott?

– Nem, az önfentartási ösztön oly mértéktelenül ravaszszá tett, hogy a nyakamhoz értetett kést egy mozdulattal, egypár szóval eltávolitottam. Az asszony egy járásbirósági irnokságot ajánlott föl, de én kijelentettem, hogy reményem van a minisztériumhoz menni… Addig felfüggesztettem a kérdést. Az asszony megnyugodott, kiment. Én pedig, elérkezvén a szürkület, lefeküdtem a diványra. (Mindig gyertya nélkül feküdtem le, rendes időben, a bor ugy müködött bennem, oly pontossággal, mint egy óra.)

Legelsőbben is megállapitottam magamban, hogy ugy, mint mindörökre, hogy is mondjam, minden akczióra képtelen vagyok. Nincs erőm, nincs kilátásom, de talán kedvem sincs, hogy ebből az állapotból kibonyolódjam. Ha ugy végeztetett, hogy megrothadjak ezen a diványon, hát ugy lesz…

Van egy egyetemi tanár nagybátyám, Kolozsvárott, ha annak irnék? Kaczérkodott velem egy emlék, a cselekvés régmult idejéből. Poklot, poklot, poklot! nem irsz senkinek, nem csinálsz semmit, itt fekszel és azzal vége.

– Ez a végelöregedés.

– Én is ugy hiszem.

– A lelke megőszült, száz éves lett. A teste fiatal maradt.

– Igy, igy gondoltam én is.

Az «öreg» fiatalember elgondolkodott, beszédre nyitotta ajakát, de nem szólt, szavak után kapkodott:

– Azonfelül… a delirium tremens jelei… meg akarok gyógyulni…

– Jó, jó, – mondá a doktor keresetlen ridegséggel – ön el akarja leplezni, hogy miért jött ide és miért akar itt maradni. Én megmondom önnek.

– Kedves fiatal barátom – mondá a főorvos szeliden – ne teketóriázzunk, kegyed az ugynevezett «reszketési agyőrjtől» legalább is esztendőnyi távolságra van még, akkor is, ha folytatja régi, helyesebben, utóbb megszokott étrendjét. A bor jól meghizlalta, ennyi az egész. Mi orvosok régen ismerjük a szesznek ezen hatását. Azonban abszolute nem engedhetem, meg, hogy előttem lelki betegnek adja ki magát.

Kegyed egyszerüen inkább bolondnak adja ki magát, mintsem hogy dolgozzék. Igaz, vagy nem igaz?

Kegyed el kivánja magát helyeztetni ebben az állami intézetben, mert magányos óráiban kieszelte, hogy itt cselekvés vagy felelősség nélkül lehet élni. Igaz, vagy nem?

Ha a városi szegények házába nemcsak aggastyánokat vennének föl, ön talán elébb oda pályázott volna. De mert tudja, hogy olyan ifju ember, mint maga, legfeljebb egy főherczeg pártfogásával juthatna be oda: hát minden borzongása daczára, idemenekült. Igazat mondok-e vagy sem?

Az ön lelke egészen elernyedt. Csak enni, inni, feküdni és aludni kiván. Az ifjuság velője kiszáradt az ön vékony csontjaiban, a fiatalság ruganyossága el, kiillant az ön inaiból, az életkedv bolondsága sorvadt el kegyedben időnek előtte… következésképpen önt ezennel józanabbnak konstatálom, mint bármely kortársát. És éppen ezért a legnagyobb örömmel fogom elhelyezni intézetünkben és magamra vállalok minden felelősséget az eljárás körüli esetleges szabálytalanságokért. De legelőbb is választ kérek arra, hogy a főbb pontokban igazam van-e, vagy nincs?

– Igaza van.

– Ezek után azt kérdezem, hogy hajlandó-e ön arra, hogy a magam igazolására hamis adatokat vezessek be a mi könyveinkbe?

– Önre bizom magam. De mit csinálunk a fiakkerrel?

– Elküldjük. De nem ez a kérdés; örülök különben, hogy a morál némi maradványait találom önben. Hanem ez is mellékes. Fontos most meghatározni azt, hogy miféle könnyebbfajta mániát vállaljon el ön az intézet vezetősége és személyzete előtt. Válaszszon mi kell. Képzelje ön magát királynak. Mondhatom, hogy nincs lényeges különbség az elképzelt királyok és a ténylegesek között. Az egyik ugy hiszi a hatalmát, mint a másik, csakhogy azoknak, a kik a mi falaink között tartózkodnak, sokkal jobb az álmuk, az étvágyuk. Hagyjuk a filozofiát. Ne legyen király még sem, jobb, ha egy fiatal ember lesz, a ki azt hiszi, hogy mindenki szerelmes belé.

– Leszek ilyen fiatalember. És aztán?

– Lesz enni, inni való.

– És mi a teendőm?

– Jól játszani a szerepét.

– De mi czélra? A doktor ur fel akarja ültetni és le akarja leplezni kollegáit?

– Ostobaság! Hogyan tehet fel ön rólam ilyesmit. Egész más a czélom önnel.

– Mi?

– Gyógyszernek akarom használni.

– Hogyan?

– Van egy betegem, fiatal és szép leány.

– Nos?

– Semmi baja. Egyéb baja nincs, csak az, hogy nem hiszi el vőlegénye halálát. Egészen közönséges – alapjában – az ő tragédiája. A vőlegénye ilyenfajta kövéres, csinos fiatal ember volt, mint ön; kilencz nappal az esküvője előtt halat ment vásárolni a Duna-partra. Nagy meleg volt, igen befrüstökölt és a mikor beszélgetett a halászszal, egyszerre megütötte a guta. Éppen csak egy nagy tokot alkudhatott meg. Ez a bárkán történt. Onnan fordult be a vizbe. Eluszott Promontor alá. Jó későn, talán egy héttel utóbb, találtak rá. Kiteritették, a menyasszonya azt mondta – előbb sokáig nézte – aztán azt mondotta: ez hazugság, ez nem ő. Egészen bizonyosan nem ő. Nem is ijedt meg a maczerált hullától, nyugodtan nézte. «Miért akartok megcsalni engem ezzel?» mondta. A temetésen nem zokogott és nem akczeptálta, hogy az ő kedvesét eltemették. Elment – vissza fog jönni. Ezt hite szentül, ezt hiszi most is.

Ezek a leányok közönségesen azt hiszik, hogy el nem mulhatik az, a kit ők szeretnek. Ez a hit magában véve nagyon is általános bolondság, de ennek az én kis lányomnak az a különössége, hogy egy és bizonyos személytől – a ki meghalt – tágitani nem akar. Mások eltagadják a helyettesitést, egész jóhiszemüen, hiszen az átmenet olyan lágyan mosódik el a lelkükben… De ez a kisasszony, marad az ő vőlegénye mellett és habár az nem jöhet többé, visszavárja. A mint láthatja, szelid egy hölgyecske, éppen csak akkor lesz dühöngő furiává, ha valaki szerelmese haláláról beszél neki. Először mosolyog, elpirul, sir később. Majd összecsikorgatja a fogait: «Nem, nem és nem. Csak halat ment venni, mondtam, hogy férfi ilyenbe ne avatkozzék. Eltévedt azon az ostoba dunaparti piaczon. De majd csak rátalál az utra!» Voltak, különösen a mig szülei körében és nem itt élt, a kik fel akarták – ha szeliden is – világositani. Egy ilyen felvilágositó nagynénjének leszedte arczáról a bőrt…