– De miért?
Mari összeharapta ajkait és nem felelt.
– Jól van – mondá némi szünet után – tudom, mit akar. El akarja hitetni velem, hogy az én rémlátásom, az én szörnyü álmom volt az egész. De nem álmodom többé, ébren vagyok. Tudok mindent. Ha nem volnék gyáva: feladnám, ha erős volnék: magam végeznék vele… Itt maradok mellette, tudhatja, miért maradok mellette. És abban a pillanatban, a melyben erről megfeledkezik, nem leszek gyáva többé. Szerencsétlenné teszek mindenkit: a gyermekeket, anyámékat, magamat és talán nem segitek mitsem, de megteszem. Testvéremre esküszöm, hogy megteszem!
– Hiába cselekszi, nem hiszi el senki. Bizonyitékai sem magának, sem a világon senkinek nincsenek. A minthogy nem is igaz az egész, nem igaz! Csak a botrány lesz meg és e botrány alatt velem szenvednek az ártatlan gyermekek, talán többet szenvednek, mint én… És bolondnak fogják deklarálni, a családban voltak már esetek, maga is hiszteriában szenvedett egykor… most átalakult, nagyon könnyen alakul át. A fölizgatott asszonyok lelkéről a legtudósabb kollega is könnyen esik, vagy ejthető tévedésbe…
A doktor megszokott mosolyával kisérte ezt a fenyegetést. Mari nyugodtan hallgatta:
– A bolondok házával fenyeget, jól van, attól sem félek. Nem félek magától, a gyilkától, az aljasságaitól, a mosolyától, csak a szerelmétől irtózom… Nem akarom, értse meg. Nem fenyegetődzöm azzal, hogy a melyik perczben megölel: vége. De akarom, hogy külön éljünk egészen, mindvégig, addig –
– Meddig? – vágott közbe a férj.
– Nem tudom! – felelte az asszony és magára hagyta.
Ezentul külön éltek csakugyan, az étkezésnél se találkoztak mindig. Renner kint élt a világban, Mari pedig minden idejét a gyermekeknek szentelte. Alig ment ki az utczára, elhanyagolta szüleit is. Ha a gyermekek lepihentek, olvasott. Folyton olvasott. Olvasott, a mig szemei kifáradtak és a betü összefolyt kiszökkenő könyüivel. Ilyenkor odaült az ablakhoz és kibámult az éjbe.
Magasan laktak és ablakából, a lipótvárosi házak tetején át a külső gyárvárosba látott. Minek az a városrész, miért az idomtalan nagy malmok, az óriási fekete falak, a folyton füstölgő kémények? Kenyér kell, ruha kell – felelte magának.
Milyen bolond kicsiségen törődnek az emberek! – jegyezte meg viszont. És boszantó kicsiség volt számára minden, szürke, sablónos semmiség minden, csak egy volt, a mi fontos, a mi fő, csak egy!
Egészen beletemetkezett ez egybe, minden világi dolog e körül rakódott le. Testvére halálának körülményei érdekelték csak és amig ezzel foglalkozott, elfeledte magát is, szerelmével, szenvedéseivel, nyomoruságos helyzetével egyetemben.
A gyilkossággal foglalkozván, megdicsőült az önzetlenségben, mosolygott martiromságán, a mig egy pár hét mulván fiatalsága fölébredt és követelte jogait.
Éjjelente most már nemcsak Ágnesről, de arról a fiatal férfiről is gondolkodott, a kit szeretett még mindig és a ki szerette még mindig, ebben bizonyos volt ő is. Csodálkozott hát, hogy az mit sem tud állapotáról. Hisz tudnia kellene, meg kellett volna éreznie, segitségére mért nem jön!
De hisz ő üzte el, ő mondta neki, hogy isten vele örökre! Nem akar tolakodni és csak messziről vigyáz reá, óvja, őrzi. Meg is fog érkezni, ha szükség lesz rá…
Nem jött az. Kiment az utczára, akarta látni, nem engedelmeskedett neki a véletlen.
«Jó isten, talán valami baja van!»
Irt Gyalui Istvánnak, röviden, határozottan kérte, hogy jöjjön el, látni akarja.
Másnap délutánra tette a találkát és – Gyalui István nem jött el. Nem sokáig habozott, fölkereste a hivatalában. Kihivatta a szobából.
Nem voltak zavarban. Mindketten nagyon természetesnek találták ezt a látogatást. Megállottak a folyosón – a hol a hivatalnokok serege járt ki s be – a férfi megcsókolta az asszony kezét és mondá:
– Nem mehettem el.
– Miért? Félt, vagy nem akart?
– Féltem és nem akartam. Féltem magáért és nem akartam magam miatt. Mégis megbántam, hogy nem mentem el…
– Mindegy, eljöttem én!
– Vigyázzon, ismerősök jönnek, azt hiszem! Fátyolozza le magát jobban.
Az asszony felhuzta vállait:
– Bánom is én!
– Valami baj van?
– Van ideje? Jöjjön, majd elmondom.
– Kimentek együtt az utczára, fiakkerbe ültek, lefüggönyözték az ablakokat.
– Tudod, mit cselekszel? kérdé Gyalui István.
– Tudom.
– Árulást.
Mari mosolygott:
– Igen, árulást.
– Azelőtt ellenem, most férjed ellen! – mondá a férfi vigan is, gunyosan is. Az asszony szárazon jegyzé meg:
– Igen, én tudom, minek emlegeted? Ellenzed?
Gyalui István egyszerre nagyon komoly lett, eleresztette az asszony kezét és mintegy maga-magának beszélt:
– Igen, nem akarom. Az első árulást sem én, sem te jóvá tenni nem tudjuk többé. A másodikat megakadályozni lesz erőm.
Mari bámulva és némi megvetéssel nézett rajta végig. István elértette e tekintetet, megragadta az asszony kezét és össze-vissza csókolta:
– Szeretlek, nem kérdezek semmit, de nem eresztlek többé vissza!
Az asszony lecsüggesztette a fejét és szomoruan nemet intett.
– Vissza kell mennem – mondá kevés vártatva.
– Vissza kell menned? De hisz ezt a rossz asszonyok teszik. Az akarsz lenni?
– Az!
Szeliden, alázatosan nézett föl a férfira, hizelgett neki, simogatta a kezét. Mintha tegnap váltak volna el, mintha el sem váltak volna István is egészen ellágyult, belemerült az asszony szépséges szemeibe, alig tudott beszélni.
– De mért kell visszamenned?
– A gyermekek! – szólt alig hallhatólag az asszony.
– A gyermekek, őrültség! Elhozod őket!
– Nem lehet, az övéi.
Olyan gyülölséggel ejtette ki ezt az «ő»-t hogy a férfi szinte megborzadt. Arczát elfutotta a vér:
– Bántott téged? – kérdé.
– Nem.
– Miért gyülölöd hát? Mert engem szeretsz? De hisz elkergettél, mint egy rossz cselédet és érette.
Az asszony arcza egyszerre elhidegedett, eleresztette a férfi kezét is:
– Megtettem – mondá daczosan – és ezzel vége. A tied voltam akkor is, mégis megtettem. Ugy kellett cselekednem és nem lehetett máskép. Erről nem szabad szólnod többé.
Kategorikusan beszélt, olyan hangon, a mely minden gyanut, minden féltékenységet, a történtek minden keserüségét egyszerre elaltatta a férfi szivében.
– Jól van, nem beszélünk róla többé! – mondá alázatosan és szerelmesen. A régi érzés árasztotta el azon frissen. Hallgatott, nem is nézett Marira, csak kezét fogta némán. És ez magában olyan erős kéjjel töltötte el, hogy az ő öntudatlan, boldog érzése átömlött az asszonyba. Perczek teltek el e tiszta, zavartalan boldogságban. Lelkeik ugy összefortak, hogy semmi árnyék nem férkőzhetett közibük. A férfi nem tudott arról, hogy egy férjes asszonyt ölel át és az asszony ugy érezte, hogy szerelmese öleli, az egy, az igaz. Ezé egészen és rajta kivül nincs joga hozzá senkinek e világon. Nincs joga másnak és neki nincs kötelessége, csak az, hogy csendesen meghuzódjon az erős és forró karok között.
István megszólalt:
– Oh milyen szép vagy, százszor szebb, mint voltál!
– Te érted vagyok az, a tied vagyok!
Hirtelen árnyék vetődött közibük. – Mikor léssz egészen az enyém?
– Majd ha az meghalt!
István csudálkozva nézett rája:
– Ha az meghalt? De hisz ma él és mi épp ugy meghalhatunk, mint ő!
Nem feszegették többé ezt a kérdést. A mi kevés idejük volt még, azt kölcsönös édes hizelgésekkel töltötték el. Csak a mikor elválóban voltak, szólalt meg az asszony megint, ábrándos tekintettel, álmodó hangon:
– És ha ő nem volna, most együtt maradhatnánk. Ha ő nem lenne, együtt maradhatnánk örökké!
– Mit tegyek? – kérdé ugyanolyan hangon a férfi.
Mari megrezzent, fürkésző szemekkel nézett Istvánra, a daczos vonás ajkai körül egyszerre megerősödött.
– Mit akarsz? – ismételte István.
– Semmit! – szólt az asszony mélyen elgondolkozva – várnunk kell!
Egy órája voltak már együtt, el kellett válniok. Mari nem messze lakásától, kiugrott a fiakkerből, most már sokkal óvatosabban, mint mikor beült. Sietett aztán haza, szinte szaladt, a hogy eljött, a «gróf» nagyon sirt, nincs-e valami baja?
Föllélegzett, a mint vidáman látta viszont a szeszélyes gyereket. Össze-vissza csókolta, ölelte, aztán bement szobájába. A mint benn volt, a szomszéd szoba ajtaját férje nyitotta rá:
– Maga az?
– Én!
– Hol volt?
– Anyámnál.
– Hisz én is ott voltam, nem láttam ott.
– Hát nem látott, hát nem ott voltam. Keresse, hogy hol voltam, nem fogok utjaimról számot adni senkinek, legkevésbbé magának!
Kihivóan beszélt, nem lehetett ráismerni benne a régi szelid, szinte passziv és flegmatikus asszonyszemélyre.
Renner György halványan nézte, mint szikrázik a máskor nyájas barna szem, mint vonaglanak, fehérednek el a rendesen piros, nyugodt, szabályos ajkak.
Valamit akar mondani… Oh, ha kimondhatná, ha arczába vághatná ennek a nyomorult embernek:
– Találkán voltam, igen, találkán, magam kértem, magam kerestem. Megcsaltalak és bánom, hogy eddig vártam. A másé voltam és bánom, hogy eddig vártam. A másé voltam, nem mondom meg, kié. Vagy megmondom, állj vele szembe! Akkor majd meg fog ölni. Most megbecstelenitett, aztán megöl!
Milyen boldog lett volna, ha kimondhatja e szavakat, küzdött magával, hogy ki ne mondja, egész teste remegett, ajkai vonaglottak.
De mást mondott. Nem volt többé az a becsületes, tiszta szivü asszony, a ki eddig; hanem volt egy boszu után vágyó, összenőtt szemöldökü némber. És tiszta ajkairól könnyedén, meggyőzőleg hangzott el az első hazugság:
– Mit firtatja, hol járok. Megyek a magam utján, én sem kérdezek senkit. Anyáméknál voltam és láttam magát. Bementem a másik szobába, a mikor jött, és kértem, hogy ne szóljanak, hogy itt vagyok. Kérdezősködjék igazat mondtam-e, ha mer!
A férj megnyugtatva ment vissza rendelőszobájába. Az asszony magára maradt. Kibontotta kabátkáját, majd megfuladt. Iszonyu volt itt a levegő, iszonyubb, mint valaha.
Hanem maga az élet nem volt többé olyan nyomasztó. Szive mélyén, rémitő titka mellett, azt enyhitve, volt már egy másik édes titka is.
És nem látta többé a helyzetet olyan rémitően összebonyolultnak; látta, helyesebben érezte, hogy van itt is megoldás, van!
– Meg fogja ölni! – mormogá magában. – Megöli és azzal vége! Le fogja lőni, mint egy veszett ebet. És nem fog megtudni senki mit sem.
Velem lesz ő és a gyerekek. Boldogok leszünk!
Kéjes remegés töltötte be egész valóját. Nem félt többé a jövendőtől.
– Jöjjön, a minek jönnie kell! – susogá és odaült az ablakhoz nézni a tömeget, mely lázasan hullámzott, szaladt a maga dolga után, mintha semmi, éppen semmi nem történt volna!
IV.
Sokkal körültekintőbb volt ezután. Nem ment soha találkára a nélkül, hogy ne lett volna alibije. Iszonyatos állapota daczára igazi genialitást fejtett ki – a csalásban. Megcsalta a férjét, és megcsalta a szeretőjét – mosolyogván ennek arczába akkor is, a mikor bensejében egészen elsötétült testvére árnyékától. Mert nem oszlott az el és szerelmének rózsaszinjén áttört ijesztő, bátoritó, lázitó feketesége.
«Nem, őt nem szabad felednem, egy pillanatra sem!» – gondolta magában és a mig szerelmesének keblén pihent, mámoritó érzése közepette, egyszerre csak eszébe jutott, hogy megölték!
– Megölte! – susogta egyszer, önfeledt pillanatukban és fölrebbent.
– Mi az? mit mondasz édes? – kérdé a férfi.
– Semmit, ne hallgass rám!
Tudott uralkodni, csodálatosan tudta fegyelmezni magát. Az ajkán volt már a szó, már-már elárult Gyalui Istvánnak mindent, de volt ereje magát megfosztani ettől a mondhatatlan megkönnyebbüléstől. Hallgatott, csak egyszer-egyszer árulva el egy-két szóval, hogy valami komor, nehéz titok nyomja a szivét.
– Valamit szeretnék magának elmondani, majd egyszer!
– Mit? Mondja most.
– Nem lehet, majd máskor, egyszer!
Hiába könyörgött neki a férfi, hajthatatlan maradt, nem szólt egy szót sem. Máskor meg ujra kezdte:
– Mondja, megtenne értem maga mindent?
– Jó isten, mit ne tennék meg?!
– Mit?
– Embert ölnék.
– Hát öljön!
– Kit?
Mari lecsüggesztette a fejét, hallgatott. Majd szomoruan mondá:
– Nincs kit, az igaz, nincs kit!
István egészen belemelegedett ebbe a témába:
– Dehogy nincs kit, a férjét!
Aztán félig tréfásan, félig komolyan folytatá:
– Megszöknénk azután együtt.
– Azután elfognának bennünket.
– Igaz, nem érnénk vele semmit. De hátha nem tudnák meg!
Nevettek, de azért hideg borzongás futott át mindkettőjükön. Szerelmes szemük tágra nyilott, villogott.
– Eh – mondá hirtelen komolysággal a férfi – nem muszáj orgyilkosnak lenni, nyiltan ölöm meg.
– Hogyan?
– Párbajban.
– De hisz ő is épp ugy megölhet téged!
– Nem félek tőle, igazam van, engem nem ér a golyó!
Elhallgattak, kezük egymás kezében égett, egyek voltak egészen.
Az asszony egyszerre fölkiáltott:
– Nem, nem! nem akarom.
– Azt akarod, hogy minden a régiben maradjon?!
– Nem akarom, de ezt sem.
– Mit akarsz hát? Én megőrülök igy. Jer el tőle, jer hozzám.
– Nem, nem. Ott kell maradnom, várjunk.
– Mire várjunk, mit várjunk? Ugy látszik, te mindakettőnket akarsz!
Az asszony arczát elfutotta a vér; fölszisszent:
– Oh!
Mennyi minden volt ez egy szótagban. Halálos gyülölség férje ellen, kifejezése amaz iszonyu szenvedéseknek, melyek belől mardosták. Ezzel az egy fölkiáltással csaknem elárulta minden titkát. De a férfi csak azt értette meg, hogy nagy fájdalmat okozott neki; békitette:
– Nem gondoltam rosszat, de a türelem elhagy. Nem akarok élni igy. Remegni minden találkáért, hazudni örökké, alakoskodni, félni, meghuzni magamat, mint egy rablónak.
Nyiltan akarlak a magaménak, egyedül az enyémnek! Boldog akarok lenni, te szeretsz, jogom van rája, jogom.
Hangosan beszélt, nem törődve azzal, ha valaki meghallja is. Sőt talán azt akarta:
– El fogok menni férjedhez és megmondok neki mindent. Én fogom figyelmeztetni arra, hogy vérrel kell megtisztitania háza becsületét. Provokálni fogom, hogy szembeálljon velem.
– És ha gyáva?
– Kényszeritem arra, hogy bátor legyen. Hohó, nincsenek mostan gyáva emberek.
Hirtelen el kellett válniok, nem beszélgethettek többé erről a tárgyról. Csak egy hét mulva találkozhattak ujra és akkor nem szóltak róla mit sem. De foglalkoztatta őket és zavartan kerülték egymás tekintetét, légyottjuk meg volt zavarva egészen. Különben is egy idő óta nem voltak többé oly nyiltak egymáshoz, hallgatva ölelték át egymást, leverten, busan, előre rettegve az elválástól:
– Nemsokára el kell menni! – mondá az asszony, mindjárt, a mikor jött.
Nagyon rövid ideig maradhattak együtt és egy héten alig találkozhattak egyszer. A férj sejtett, vagy látott is tán valamit, lesett és lesetett rájuk.
– Mit bánom én! – mondá a férfi. – – Hát tudja meg.
– Nem lehet, most még nem szabad megtudnia! – felelte az asszony – és ugy ügyelt, ugy tudott vigyázni, mintha rossz asszonynak született volna. Bár ő is iszonyuan szenvedett ez óvatosság miatt.
Viszonyuk mind bensőbb és szenvedélyesebb lett. Megtalálták egymást igazán. Ő velük az a csudálatos véletlen történt, hogy szerelmük a megismerés után még intenzivebb lett. A kétezer millió ember között, férjen, társadalmi konvencziókon, egy nagy tragédián, valláskülönbségen és annyi más akadályon keresztül érkezének egymáshoz. Izzó, de láthatatlan szenvedélyük volt a lámpás, mely az élet ez iszonyatos éjjelében összevezette őket.
Óriási erejükbe került az elválás, a bucsuzás. A férfi nem is birta energiával, csaknem beteg lett belé:
– Nem birom, nem birom tovább. Valamit tennünk kell!
– De mit? Ha tudnád: mennyit szenvedek én.
– Ezért?
– Nem te, te enyhited az én szenvedéseimet. Az igazi, az az!
– Otthon?
– Nem… igen… bennem!
– Nem értelek?
– Ne is kivánjad, hogy megérts; iszonyu az!
– De mi? Bánt, kinoz, hozzád ér?
– Sokkal gyávább, fél tőlem.
– Fél tőled, hogyan?
Az asszony észrevette, hogy majdnem belement titkának föltárásába, rémülten igyekezett helyrehozni vigyázatlanságát:
– Hogy nem lehetek veled mindig, hogy nem lehetek tied egészen, ez az!
Elhallgattak. Ez volt az ő őrült témájuk, ez volt az, mely az őrületet – melyre mindannyiunknak van rátermettségünk – ébresztette föl bennük. Ilyenkor hirtelen abbanhagyták a beszélgetést és magukba mélyedve, komor, dult arczczal néztek maguk elé.
Mit néztek az ürességben? Mit láttak? Erről hallgattak mindketten. De megérezték egymásról, hogy ugyanarról gondolkoznak.
Fantaziáltak a szerelem jogáról, mely az ő érvelésük szerint minden jognál előbbre való. A szenvedély szemén nézték immár az egész életet és ennek a forró világitásánál a férj kiomló vére csak halvány jelenségnek tetszett.
«Haljon meg!» szólt magában a férfi.
«Ha elmulna magától, mint egy árnyék!» gondolta magában az asszony, a kiben a boszu olthatatlan szomjusága lassankint egészen összevegyült szerelmi vágyával, azzal, hogy örökre megbonthatatlan egy legyen azzal, a kit szeret.
A férfi mondta maga magának:
«Nem kérdezek senkit és cselekszem!»
Az asszony meg elhatározta titkon:
«Nem engedem, hogy ő mocskolja be kezét… Ez az én jogom, az én kötelességem, egyedül az enyém!»
Máskor meg, elhatározása ellenére, valósággal tüzelte Gyalui Istvánt.
– Nem jöhettem, miatta, fogva tartott. Szegény fiam, hiába vártál és lehet, hogy ezentul is hiába vársz!
– Tudd meg – szólt István – hogy ha még egyetlen egyszer elmaradsz miatta, én végzek vele. Veled is végzek! Majd gondolkodva hozzátette:
– De mire az öldöklés? Gyere el tőle, válj meg tőle és legyél az enyém. A legnyomorultabb asszonyok megteszik ezt, te mért nem akarod?
Mari a legközelebbi találkára nem ment el. Másnap azonban korán reggel, minden óvatosság nélkül rontott be lakására:
– Az istenért, türtőztesd magad, várjunk.
– Megmondtam! – szólt komolyan a férfi. – Vagy szeretsz, vagy nem. Ha igen, ugy rám bizod a dolgot.
Mari könyörgött, sirt:
– Csak téged féltelek, nem akarlak elveszteni, rossz sejtelmeim vannak.
– Nekem meg jók, bizonyosra megyek. És ha én esném is el, nem jobb-e elvérezni egyszerre, mint igy lassan?
Az észszerü módról, az elválásról megint nem beszéltek.
– De én?! Mi lesz én belőlem?
– Te? Vagy szeretsz, vagy nem! Ha igen, bele kell egyezned abba, hogy szembeálljak vele.
– Hogy esetleg, nem, biztosan: föláldozzad magad értem.
– Ha szeretlek, miért ne?! Ha nekem az kéj!
Az asszony elhalványodott, aztán csendesen mondá:
– De én nem szeretlek annyira, hogy ilyen nagy áldozatot fogadjak el tőled!
Istvánt megdöbbentette ez a nyilatkozat. De nem hitt annak, amit hallott:
– Nem értelek – mondá – ismételd!
Mari most már egész határozottsággal mondá:
– Nem érdemlem meg tőled a legkisebb áldozatot sem, nem szeretlek annyira!
– Mennyire? – kérdé István.
– Ne vitatkozzunk ezen – mondá az asszony hirtelen megváltozott hangon – unom ezt a mérlegelést. Ne beszéljünk róla! Szeretsz-e most, ezt kérdezem?
– De igenis, beszéljünk! – mondá elhalványodva, de azért keményen a férfi. Az asszony meg mosolyogva vonogatta vállait:
– Hát ha tudni akarod, nem bánom… nem vagyok rá érdemes, ez az egész!
Tettetett, de jól tettetett czinizmussal mondá mindezeket, aztán felugrott, homlokon csókolta a hirtelen elmélyedt Gyalui Istvánt:
– Isten veled édes – kiáltá vissza az ajtóból – isten veled.
Gyalui utána akart rohanni, de az utczán kocsiját sem látta többé. Mintha itt sem lett volna. De hisz a kezén még most is ott csillámlik egy köny.
Gyalui István elmerengve kérdezte magától: «vajjon mikor ejthette ezt a könyet?» Nem értett az egész jelenetből semmit. Végre is megállapitotta magában:
– Egy kis szeszély! Vissza fog jönni, meg fog kérlelni!
V.
Nem jött vissza, hiába várta. A rendes találkákra nem ment el. Levelet nem irt és nem volt látható sehol. Végre is ő alázta meg magát: irt neki. Mindhiába, nem kapott rá választ.
Elhatározta, hogy fölmegy hozzája. Hátha beteg, hátha valami egyéb baja van? Avagy jobb volna betegség czimen fölmenni férjéhez az orvoshoz és attól tudni meg róla valamit?! Ez a vállalkozás fölöttébb izgatta, lángolt a vágyakozástól, ha szemben állhat a vetélytársával, akár alakoskodva is.
Ott volt már a kapu előtt, be akart fordulni éppen, mikor háta mögött kaczagás csendült meg. Visszafordult.
Mari kaczagott kisérőjének, egy hirhedt gavallérnak valami mondására. Nevetett akkor is, a mikor őt meglátta, avagy talán éppen akkor kezdte? És ez alatt kokett pillantásokat vetett a szépnek tartott gentlemanre.
Gyalui István legelsőbben is valami sottise-t akart az asszonyon is, a kisérőn is elkövetni. De meggondolta magát, mélyen, gunyos alázatossággal, sértő tisztelettel hajlott meg az asszony előtt, a földig megemelte előtte kalapját. Az rá sem nézve köszönt neki vissza és arra forditotta minden figyelmét, hogy a gavallértól mennél szivélyesebben bucsuzzék el. Aztán elhagyta a szerelmest is, az udvarlót is. Ezek megnézték egymást. Az első pillanatban csaknem morogtak egymásra, mint két eb. Aztán győzött rajtuk a konvenczió: mosolyogtak.
És az egyik elment jobbra. A gavallér: tele hittel, jó reménységgel. A kedves: összetörve, megalázva, nyomorultan. Azt se tudta hová megy és minek menni?
Megkönnyebbülés volt számára az is, mikor szobájába érve, öklével homlokára üthetett és fölkiálthatott:
Dal a boszorkányokról.
Óh, dehogy mozog a föld, csak áll egy helyben, mozdulatlan, komoran. A régi földön, a régi tüzes vasak állanak, rajta meztelen lábu, fehér lábu, fehér ruhás, fekete szemöldökü boszorkányokat kergetnek átal.
– Előre kis boszorkák, angol czipős, uszályos ruháju, franczia kalapos, szép, fiatal asszonyok, előre!
Mennek is szép hosszu sorban. Legelsőbben mosolyogva, mint régen, de fehér szoknyácskájukat nem lebbenti meg a hideg felszél, ők maguk fogják fel egy kissé a fekete terno-uszályt, a fekete harisnya fölött lengőt. Később fölszisszennek, mint régen, végül összerogynak, mint régen.
– Máglyára velük!
Már ég a piacz közepén a máglya, ott hamvadnak, pusztulnak el rajta összenőtt szemöldökü boszorkák. Ott, a társaság igaztalan itélőszéke előtt, a nyilvánosság piaczán és autodaféjuk fénye bevilágit annak piszkos zugaiba. A zsarátnok zizeg, a láng mormol, az emberek kiáltanak:
– Egy kis olajat arra a tüzre, hadd lássuk, mint vonaglik a delinkvens arcza, hadd lássuk a szép bünöst egészen, teljes fénynél.
A modern boszorka mutassa meg magát!
Rálépett Mari is a tüzes vasekére; mosolygott kifelé a világra. Még nem is tudta bizonyosan, hogy mi történt vele. Körülnézett és ott látta magát a modern boszorkányok között. És hallotta susogni, hallotta kiáltani az uj embereket a régi szóval:
– Rossz lett. Máglyára vele!
Az asszonyok huzadoztak tőle, a férfiak impertinensek voltak hozzá, apja, anyja alig váltottak vele szót, bübájos rossz asszonynak tartotta mindenki már. Tudtak róla mindent, többet tudtak mindennél, nemcsak azt látták, mint csalja meg férjét, hanem azt is, hogy gonosz lelkével, fekete szemének rontásával mint büvöli kárhozatra mindazokat, a kik hozzája érnek.
Meg is érezte, meg is hallotta, mit beszélnek róla. Összerázkódott és felsóhajtott magában:
«Jó isten, te tudod, hogy én büntelen vagyok!»
De vajjon az-e igazán? Tisztán nem tudta már maga sem. Ott hagyta azt, a ki szivének kedvesebb volt, mint maga az élet. Azért hagyta ott, nehogy az magát koczkáztassa érte.
De vajjon csakugyan azért-e?
Rémülten nézett körül, háta mögött susogtak:
– Már meg ott hagyta a régit.
– Ne mondja!
– De ott. Egy athlétával kötött barátságot!
Őt értették, ő volt az és igaz, a mit susognak róla.
«Hát legyen igaz!» – gondolta magában. «Azt akarom, hogy igaz legyen. Nevezzenek, a minek akarnak, hát az leszek, a mi akarok, igazi rossz asszony. Kövezzenek meg, öljenek meg, égessenek meg!»
És ment előre rettentő utján. A daczos, szinte kegyetlen vonás még erősebb lett szelid arczán, nem habozott többé, tudta, hogy neki a mártiromság jutott és nézte szánalommal, nézte megvetéssel a rövidlátó, a tudatlan, az ádáz tömeget…
– Tudja, mit beszélnek magáról? – mondá egyszerre a gavallér.
– Nos, mit?
– Pletykálnak!
– És maga eltüri?
– Én! Hát ád nekem arra jogot, hogy megvédelmezzem.
– Poltron! – mondá tréfásan-komolyan az asszony és nem engedte, hogy az udvarló bucsuzóra megcsókolja a kezét.
Szinte megőrjitette, ugy kaczérkodott vele. És mert nem érzett iránta semmit, sőt inkább egy kis utálatot, mintsem, hogy szerelmet, – a kicsiny, gyenge asszony ugy bánt az óriási emberrel, mint egy joujouval.
Eldobta, visszavette, lomtárba tette, s diszelgett vele megint.
A férfi izgatottan kérdé?
– Mit akar velem?
– Én, – mondá vállvonogatva – semmit. Kérdezze meg a férjemet, talán az!
A gentlemant düh fogta el:
– A férje! Mi közöm ahhoz. Szeret-e ön vagy nem, akar-e az enyim lenni, vagy nem?
Kikergette lakásából:
– Nem akarom többé látni! mondá határozottan. A férfi, természetesen, egy pár nap mulván visszakönyörögte magát kegyeibe.
Mari nevetett:
– No lássa, igy kell, ez a hang már más!
Apportiroztatta, mint egy kutyát.
Talán azért, hogy egy napon ráuszitsa valakire? Talán maga se tudta, miért cselekszi? A férfi se tudta, a világ sem.
Már maga se tudta volna megmondani, hogyan jutott ide.
– Megbolondultam, megbolondultam! – mondá magának éjjelente százszor is. Egyszer-egyszer ereje támadt, józansága kerekedett és oly világosan, tisztán látta, hogy mit kell tennie.
Feladni férjét, hisz ez a természetes; ez kötelessége, mást nem is tehet.
Nappal lett és ismét megzavarodott elhatározásában. Közönsége pedig visszafojtott lélekzettel leste, mi lesz már, mikor lobog föl a máglya…
Csak a férj nem tudott, nem látott semmit. Leskelődni sem mert, meg volt meredve, nem látott többé kifelé, elmerült magában, a maga rejtelmeiben és reszketett. Élni akart. És a szegény embert nem akarta életben hagyni, meg akarta ölni, öletni!
Máglyára vele!
VI.
Volt idő, a mikor határozottan kimondta, amit akart:
– Tudja mit – igy szólt az athlétához – ne is jöjjön többé addig felém, a mig együtt vagyok ezzel az urral! (Férje szobájára mutatott.)
– Hát jöjjön el tőle!
– Az közönséges, ez kopott, ezt nem teszem.
– Hát mondja az istenért, mit akar, mit kiván tőlem! Mit tegyek?
– Végezze el vele!
– Én mondjam magának, pfuj!
A férfi gondolkodóba esett. Aztán hirtelen örömmel mondá:
– Oh, ha azt hiszi, a mit én gondolok, akkor minden rendben van.
– Mit hisz maga?
– Azt, hogy lelövöm!
– Ez baj! ott ő is ott lesz! Aztán ez nem radikális, valami mást.
– De mit, mit?
– Mondja meg neki, hogy én magát szeretem és ő menjen el innét, messze. Ne mutassa magát többé soha! Követelje tőle, kergesse el. Ezt akarom.
– Akarom! – ismétlé, látván, hogy a férfi gondolkodik: Majd hozzátette:
– Most pedig hagyjon el!
A gavallér ajánlotta magát. Az ajtóban volt már, a mikor Mari utána kiabált:
– Szávics… Iván! jöjjön csak vissza…
Szávics Iván visszasompolygott és az asszony megsimogatta, mint egy newfoundlandit:
– Szeretni fogom, ha ezt rendben végzi el, nagyon szeretni fogom. A magáé leszek, ugy a hogy akarja, akár felesége, akár kedvese, a hogy akarja.
Iván szó nélkül csókolta meg az asszony kezét és menni akart, de vasmarkát fogva tartotta egy ideges, puha kis kéz.
– Lássuk – mondá Mari – van-e magának elég esze, mit fog neki mondani. Én ugy vélem, hogy meg kell némitani, megrohanni egyszerre és szaván fogni, hogy elmegy… Mondja meg neki, hogy mindenünket elviheti, a pénzt, a butort, a zongorámat, a selyem-szoknyáimat is. De a gyermekeket követelem és követelem, hogy soha, soha se mutatkozzék többé…
– És ha nem enged?
– A te dolgod rábirni!
– Az enyém! – mondá lelkesedve a férfi.
Az utczán vottak; hirtelen elváltak egymástól, Iván elment fölkeresni a doktort, Mari meg elnézett egy kissé haza, édes anyjához.
Ottan egyszerre valami különös érzékenység fogta el. Átölelte anyja nyakát, keblére bujt és sirt keservesen.
Anyja idegenkedve tolta el magától:
– Eredj, eredj; nagy szomoruságot okozol nekem, nagy szégyent hoztál reánk!
Többet nem szólt, de ez elég volt éppen. Tehát tulajdon anyja is!?
Könyeit visszafojtotta, letörülte; összeharapdálta ajkát. Daczosan fájdalmasan, csak annyit tudott mondani:
– Oh mamám, mamám; ha tudnád, milyen ártatlan vagyok!
Hiába, már ott van a máglyán, már összecsap fölötte a láng. Ártatlanságát nem hiszi el senki, még édes anyja sem!
Csak egyetlen egy teremtés van a világon, a ki hittel, szeretettel simul hozzá. Egyetlen férfitestvére, nyolcz éves kis öcscse. Az odasimul hozzá és a mikor egyedül vannak a szobában, halkan mondja:
– Mariczikám, apa azt mondta, te rossz asszony vagy.
– Te hallottad?
– Hallottam, anyának mondta. De én odabujtam közibük és azt mondtam, hogy nem igaz.
Nem vagy te rossz, jó vagy, szép vagy, kedves vagy!
Össze-vissza ölelte, csókolta a gyereket. Hanem elkomorult megint nagy hirtelen:
– Pedig nekik igazuk van pubi, édes pubi, igazuk!
VII.
Meg sem gondolta mit tesz, haza sietett egy revolvert dugott a zsebébe, aztán fölkereste Renner Györgyöt.
Ismerték egymást, sőt egykor amolyan vendéglői barátságban voltak, az egyik hiányzott a másiknak, ha késett, ha nem jött. De időközben elfeledték azt is, hogy egykor tegeződtek. Most azonban, mikor az egyik a lakásán kereste föl a másikat, eszébe jutott a régi te s tu és azzal szólitotta meg:
– Szervusz, hogy vagy? Van egy kis időd?
– Számodra mindig – felelt a doktor udvariasan – talán beteg vagy?
– A nagy egészségtől egy kissé. A gutaütéstől félek néha, de ez mellékes; nem az orvoshoz jöttem.
– Annál kedvesebb!
Szivarra gyujtottak mind a ketten, de inkább rágták, mint szivták azt. Alig tudtak uralkodni izgatottságukon, de tudtak mégis.
– Az ember végre is szereti a régi pajtásait! – mondá Szávics Iván.
– Azok az ebédek Budán, a zöldben, emlékszel-e még?
– Hogy emlékszem-e?!
Szentimentális emlékeket ujitottak föl. De milyen hangon!
Végre is Renner György kényszeredett rá az őszinteségre:
– Miért jöttél? – kérdé röviden?
– Hogy miért jöttem? ismétlé a kérdést Iván. Egy kissé megzavarta, hogy ilyen hamarosan a tárgyra tértek. De sokkal elbizakodottabb, sokkalta blazirtabb volt, mintsem hogy kitérjen. Zavarát leküzdötte csakhamar és a megtámadottból támadó lett.
– Tudod miért kerestelek föl? – mondá czinikus szárazsággal.
– Nem! – felelte Renner György.
– Ha igy akarod, hát legyen igy! Essünk át a részleteken is, nem okos dolog, de akarod, hát legyen igy… Az asszony…
– Ő nagysága! szólt hidegen a férj.
Fölkelt székéről. Iván ülve maradt, látta, hogy a másik férfi izgatott és őt ez még nyugodtabbá tette. Átfogta a térdét, mozgatta a kivágott czipőjét:
– Minek komédiázzunk, de hát komédiázzunk. Pedig szerettem volna jelenetek nélkül csinálni a dolgot. Az ördög vigye, már boltossegédek is párbajoznak. Jó volna ezt valahogyan kikerülnünk, éppen ő nagysága érdekében –
Renner György most már nyugalommal, de azért élesen vágott közbe:
– Megengeded, de ez én reám tartozik, ezt én itélem meg.
Gunyosan mosolyogtak egymásra. Meglehetősen fegyelmezett ember volt mind a kettő és ugy látszik elhatározták, hogy egyhamar nem vesznek össze egymással. De idegeik máris tulontul meg voltak feszitve; még egy szó és meglehet ökölre mennek. Az udvarló voltaképpen legjobban szerette volna igy elvégezni. Elfeledkezett arról, milyen okos tervvel jött ide és provokált:
– Épp erről akarok beszélni veled, vagy ha ugy tetszik: ebben a tárgyban akarok pertraktálni önnel, de lehetőleg nyugodtan, minden feltünés nélkül. Szeretném, ha itt a maga lakásán nem inzultálna és nem kényszeritene arra, hogy én viszont inzultusra vetemedjem itt.
– Feleségem küldte önt ide? – kérdé hirtelen a férj.
– Nem! De tudom ő nagysága véleményét, helyesebben, tudni vélem, ő nem akarhat mást – mint én!
Falfehér arczczal türte Renner György ez arczulcsapást. Belekapaszkodott az iróasztalba:
– Ezekért végezni fogunk. Most nekem önt ki kellene innen korbácsolnom, de nem teszem. Ön nálam van, beszélhet. Mit akar? – mondá reszkető hangon.
– Legelsőbb is azt, hogy mindezekért le fogunk számolni. Pedig szerettem volna elkerülni és tisztán, okosan tárgyalni a mi közös dolgunkat.
– Nos?
Szávics Iván fölkelt és egészen közel hajolt Renner Györgyhöz. Aztán olyan mozdulattal, mely védekezés volt egy esetleges inzultussal szemben, monda:
– Miért nem hagyja ön itt a feleségét?
A férj nem ütötte arczul, nem lőtte le. Sápadt arczán ujra ott volt a mosolygós lárva. Mintha nem is az ő feleségéről, az ő becsületéről lett volna szó, szinte gunyosan kérdé:
– Miért?
– Mert nem szereti önt!
– Hogy tudja?
A gavallér meghökkent erre az ártatlanul czinikus kérdésre. Először zavarba jött, aztán elkaczagta magát. A másik is kaczagott, ha erőltetve is. A szoba viszhangzott ez erőteljes hangoktól. És ha most hirtelen rájuk nyit valaki, az bizonyosan igy szól:
– Ejnye, de vigan vagytok!
Nagyon közel voltak ahhoz, hogy a revolvert, melyet ki-ki a zsebében szorongatott, egymásra fogják. De a helyzet most olyanná vált, hogy azt nem tudta volna megoldani egy golyó sem.
Szávics Ivánnak könyesek lettek szemei a nagy nevetéstől. Az állapot komikuma, ennek a poltron férjnek a komikus volta: kijózanitólag hatott rá.
– Ezt szeretem, hogy igy fogja föl, más okosabb ember rosszabbul fogná fel. Igy talán kölcsönösen megegyezhetünk abban is, hogy a kölcsönös sértéseket zsebre rakjuk.
Meg volt győződve, hogy ő került fölül. Pedig az orvos most nyerte csak vissza önuralmát. – Rideg fölénye biztos tudatában szólott:
– Lássa uram, ön most megvet engem, szabadságában van, tessék! De rázzuk le vállainkról a komisz, az utálatos konvencziót, csak a közönséges embereknek való az. És az ostobáknak. Remélem ön nem olyan, magamról jót állok. Ha az volnék, most félre állnék az ön utjából, avagy revolvert fognék önre. Képtelenség! Én orvos vagyok, tudja. Volna abból valami hasznom, ha önt lelövöm? Abszolute semmi. De különösen mit érnék azzal, ha ön lőne le engem? Legyen nyugodt, sem az egyik, sem a másik nem fog megtörténni.
– Ez nem egészen önön áll! – vágott közbe Iván.
– Majd meglátjuk. De legyen ön egy kis nyugodalommal, lássa én mily nyugodt vagyok, pedig beláthatja, hogy némi okom volna elveszteni a higgadtságomat.
– Ezt elismerem!
– Nincs szükségem az ön elismerésére és abszolute nincs szükségünk arra, hogy az egymás férfivoltára appelláljunk. Szeretném, ha a kellő objektivitással fognók fel a kérdést.
Csak azt akarom legelsőbben is tudni, hogy Mari szereti-e önt, avagy nem?
Iván nem felelt; a férj mosolyogva folytatá:
– Nekem jogom és okom volna azt állitani, hogy legalább egykor szeretett. Hozzám jött feleségül. Ön pedig… önnek volt-e szeretője? Igen, vagy nem?
Oly szemérmetlenül, szinte üzletszerüen beszélt erről a tárgyról, mely a legromlottabb embernek is szentség bizonyos tekintetben, hogy ellenfele önuralmát elvesztette tökéletesen; undor és düh fogta el. Összeszoritotta ajkait és nem felelt a föltett kérdésre.
Renner György kénytelen volt ismételni:
– Igen, vagy nem?
Aztán, hogy megint csak nem kapott választ, egészen fölélénkülve folytatá:
– Ön nem felel; nem lovagiasságból az asszony iránt, hanem azért, mert önök között nem történt misem. Kaczérkodott önnel is, mint mással, ez az egész. És ezzel egy kis erkölcsi tébolyt támasztott föl benne. Oh, én jól ismerem őt és feltétlenül megbizom benne. A tisztaság maga, hozzá nem férkőzhetik árnyék. Merje őt vádolni, állitsa az ellenkezőjét, merje!
Hevesen, tüzzel, ékesszólással védelmezte az asszonyt, akinek hüségéről mélyen meg volt győződve e perczben is. Maga vetette föl felesége ellen a házasságtörésnek gyanuját és aztán maga védelmezte e gyanu ellen.
– Ő engem szeret; tudom, hogy szeret engem és ha perczre, pillanatra el is fordul tőlem, legbensőbb bensejében velem van, az enyém. És meg fogom tartani magamnak és nem engedem el. Párbajt nem fogok vivni érette, de embert ölni igen. Jaj annak, aki hozzám közeledik, csellel vagy erőszakkal, lelövöm, mint egy kutyát.
Kivette zsebéből revolverét, felhuzta annak ravaszát és Ivánra szegeszte:
– Végeztünk, elmehetsz, veled leszámoltam!
A vetélytárs szemét se hunyoritva, némán állott vele szemben. Pár pillanatra csend állott be, a mig Renner György megszólalt ujra:
– Végeztünk! – mondá és leresztette pisztolyát. Majd oda ment az ajtóhoz és kinyitotta. Aztán elhagyta a szobát.
Iván még ott maradt egy pár pillanatig. El volt kábulva, alig tudott magához térni. A mikor valamelyest magához tért, elkáromkodta magát, vette kalapját és elment.
A lépcsőházban találkozott Marival.
– Nos?
– Semmi.
– Megfélemlitette önt is?
– Dehogy, bebizonyitotta, hogy ön szereti őt.
– Mivel?
– Azzal, hogy nem az enyém.
– Ön persze azt állitotta, hogy igen.
– Nem.
– Miért?
– Mert nem igaz.
– És mi fog most történni?
– A mit ön parancsol.
– Szóval, mindent elrontott!
Ingerülten eresztette le fátyolát; menni akart. De a mig a lépcsőre hágott, eszébe jutott valami:
– Jöjjön föl velem.
A gavallér mellette termett. Együtt haladtak fölfelé a lépcsőn. A férj lakosztályának ajtaja előtt állottak meg. Iván elősietett, hogy udvariasan kinyissa az az ajtót.
– Várjon, pihenjünk! – mondá az asszony.
Nem a fáradtság meritette ki, hanem az energia. Szegény asszony kimerült abban a rettenetes akarásban, mely egészen kiforgatta lényéből. És mióta tartott ez már igy, mily régen szenvedett, alig emlékezett már arra az időre, a mikor még nem volt e roppant sulyú kínok szolgálója. Ugy érezte, hogy a mióta csak él, mindig ezeknek terhe alatt nyög, ezeket titkolni, ezekért boszut venni, ezeknek élni: minden kötelessége.
És mosolyogni mindezekhez! Mosolygni ezenkivül ahhoz is, hogy az egész világ – az ő világa – megvetéssel és gyalázkodással, dühvel és impertinencziával van iránta! A kiket megvet: hozzája törleszkednek, a kiket szeret: azok elfordulnak tőle. És nem tud, nem szabad összeroskadnia! És nem nyujthatja ki karját azok felé, a kik eltávolodnak tőle, nem mondhatja nekik:
– Jertek ide, nézzétek lelkem mélyét, lássátok, ki vagyok!
Nem szabad szólnia, nem szabad szeretnie, ölelkeznie nem szabad, csak – a rosszal. Talán meg sem értené már más, csak azok az összenőtt szemöldökü, fekete ruhás, modern boszorkányok, a kik előtte láthatatlanul, de vele egyszerre járják a tüzes vasak utját. Ha csak rátalált volna egyetlen olyan társára, a ki mint ő, kaczérkodva türi a tűzhalál kínját és reánevetvén a tömegre, mely vadul ordit felé:
– Hadd lássuk, hogy ég, mutassa magát!
Nem találkozott kivel sem, a ki csak egy pillanatra is megvigasztalta volna. Nem volt mellette senki, a ki megfogta volna karját, a mikor roskadozni kezd. Saját magából kellett merítenie az erőt pillanatnyi gyöngesége legyőzésére.
Csudálatos boszorkányság! – még mindig birta!
De érezte, hogy nem sokáig birja már.
– Végeznünk kell! – mondá Szávics Ivánnak és belépett férje lakosztályába. A férfi utána. Kevés vártatva – a villamos csengetyü szavára – megjelent Renner György is.
A mikor meglátta őket igy együtt, meghőkölt. Csaknem elesett. Mint a kit sziven szurtak, és a mit mond, azok utolsó szavai, hörgé:
– Hát igy van, Mari?
– Igy! – felelt az asszony éles hangon, arcza kitüzesedett. Megfogta az Iván kezét és az izgalomtól alig érthetően folytatá:
– Ez a szeretőm. Ezzel az urral megcsaltam. Mit akar többet?
A férj lerogyott egy székre. Összeesett, mint egy aggastyán, elfödte arczát, sirt.
– Jerünk! – mondá Szávics Iván.
Az asszony levette kalapját:
– Miért? én itthon vagyok! Üzzön el!
Csend volt a szobában. A férfi csukló, csaknem nevető sirása hallatszott csak. Az asszony az ablak mellett ült és kinézett. Szávics Iván tétovázva állott mellette. Nem tudta mit tegyen, mit szóljon. Az asszony megkönyörült rajta:
– Üljön le, beszélgessünk!
Mintha nem is ez a szelid asszony beszélt volna, hanem helyette egy dämon.
Iván leült:
– Igen, szüksége lehet reám! – mondá halkan.
Mari fölbiggyesztette ajkát.
– Félt engem? Én nem tartok semmitől. Isten vele!
Kezet nyujtott neki és ott hagyta a siró férjjel. A gavallér bámulva nézett utána dühvel, és szerelemmel. Micsoda őrület martaléka lehet ez a csodálatos asszony, hogy férje előtt házasságtörőnek és hitszegőnek vallja magát, a mikor nem az! Mit akar vele, mit akar velük? Csak vért akar, csak halált? De hisz ezt elérhette volna mindjárt!
Valami láthatatlan tragédia árnyéka csapta meg ezt a léha embert és megingott. Egy óra előtt még utálta ezt a poltron embert, de most valami szánalomfélét érzett iránta.
Odament hozzá, vállára tette a kezét:
– Doktor!
Az megrezzenve, mintha álmából ébredne, ugy nézett föl rá. De megint beroskadt a feje meggörbült vállai közé.
Iván lehajolt hozzá:
– Tudja, hogy én nem félek senkitől, de az egész hazugság!
– Hazugság! – mormogta utána Renner György.
Iván folytatá:
– Nem voltam a szeretője soha!
Aztán megint erőt vett rajta a konvenczió vette kalapját és szólott!
– Különben rendelkezésére állok.
És ott hagyta magára.
VIII.
Az asszony bezárkózott a gyerekekkel. Szerette volna az ölébe venni és megcsókolni valamennyit, de egy idő óta szinte félt megérinteni is őket.
Azt hitte, foltot ejt az édes ártatlanságokon. Már maga is szennyesnek, rossznak átokhozónak érezte önmagát.
Arról fantáziált, hogy a bűnből, melyet üldözött, reá is ragadt egy rész. És nem látta többé kiindulási pontját. Ágnes árnyéka is tünt, tünedezett. A kiért rettenetes boszuállásra indult vala, a megölt testvér, eltünt csaknem egészen és ennek árnyéka helyett lelkében egy egész fekete éjszaka támadt.
Csak ha a legnagyobb gyermekre nézett, nyilalt szivébe a fájdalom. Akkor sem sirt, hanem halálos gyülölséggel eltelve, suttogta magában:
– Megölte, ő ölte meg!
Néha szerette volna megmondani nekik és gyakran megmondta nekik: ne szeressétek apátokat! Ha pedig körülrajongták, csókolták azt: beteg lett, ki kellett mennie a szobából.
Egyszer az is eszébe jutott, hogy ezek a gyerekek tulajdonképpen épp ugy apjáéi és hogy neki undorodnia kellene tőlük. Megszidta magát ezért az iszonyu gondolatért és még több önsanyargatással szerette őket. Nem aludt, hogy álmaik fölött virraszszon, nem evett, hogy étethesse őket. A szopós kocsija mellett aludt a földön és nem engedte, hogy a dajka nyuljon hozzá, ha fölébredt.
Egészen magára kapatta valamennyit. – A legkisebb csak ő vele bizalmaskodott és barátságában annyira ment, hogy megcsókolta, helyesebben egyetlen fogával megharapta az arczát.
Olyan anyja volt mindannyinak, mintha ő szülte volna őket. Az anyaság minden ösztöne megvolt benne, anélkül, hogy valaha fogant volna. Boszorkány, semmi kétség, hogy az volt ez az asszony.
Lakozott benne egy macska párája: szerette volna ezt a négy gyereket a fogai között czipelve, valami ember nem látta sürűbe hurczolni.
Ha föl tudta volna fogni valamennyit az ölébe és elfutni velök innen! most mindjárt, még ez éjjel. De hogy, hová, de a mikor nem szabad, nem lehet mozdulnia innen!
Megnézte az órát, esti nyolcz.
Talán ír Gyalui Istvánnak. Megir mindent, és hozzáküldi a gyerekeket, ott rejti el. Le is ült, meg is írt egy sort, de szerelme föllázadt az ellen, hogy a tragédiába belevigye Istvánt.
Elhatározta, hogy várni fog. Mit? Valami katasztrófát! Érezte, hogy ennek be kell következnie; hogyan, honnan jön: nem is sejtette.
Vére egyszerre lázongani kezdett. Izgatott, megmagyarázhatlan öröm fogta el. Valaminek történnie kellett.
Odalopódzott férje szobájának ajtajához, belesett.
Renner György még ugyanabban az állapotban ült iróasztala előtt. De ő-e az csakugyan? Összetört, beteg, öreg ember lett belőle egy óra alatt. Szemei be voltak hunyva, avagy meghalt?! De most kinyitja a szemeit. Él, ha ez is élet!
Mari visszalopódzkodott a gyerekek szobájába és elkövetkezvén a tiz óra, ruhástól lefeküdt az ágyba. Csukott szemekkel várta, mi fog történni. Egyszer-egyszer elszenderedett, de egy pár percz mulván fölriadt és elkiáltotta magát:
– Ölj meg, én legyek a második! Ide, nyomorult, ha mersz!
Árnyékokra, álomképre kiabált. A férj nem volt itt, a gyermekek nyugodtan, édesdeden aludtak. Az egyik dorombolt is ágyában, arczára feküdvén. Ez a muzsika volt az egyetlen hang az éjben. De Mari ezerfélét hallott. Orkánzúgást, sirást, nevetést.
Igy telt el az éjjel. Reggel lett; a kicsikék nevetése, «kávé! kávé»-ja jelezte a hajnalt.
Fölugrott az ágyból, megétette a gyerekeket, aztán befonta a haját. (Erről a legnagyobb izgalomban sem feledkezett meg.)
Mi is történt tegnap? – kérdezte magától. A mint visszaemlékezett arra, a mi történt, szinte megörült. Szólította a szobaleányt:
– Az ur fenn van már?
– Fent.
– Nem, beszélget két urral.
Mari csaknem elárulta magát; fölkiáltott:
– Ah, hát mégis!
Egész nap nem találkoztak egymással, Mari tett-vett a házban, ösztönszerűleg be-be tekintve a férje szobájának üveg-ablakán. Látta a két idegen urat jönni-menni; egy mondat is behallatszott hozzá:
– A föltételek? – kérdé a férj.
Az egyik segéd sértődve válaszolt:
– Bocsáss meg, azt majd ott, reggel tudod meg.
– Nem azért… a ti dolgotok, csak azt hangsulyozom, hogy a legsulyosabb…
Egyebet nem hallott. De ebből következtette, hogy holnap reggelre eltünik az élők közül az, ki megölte testvérét és megmérgezte, tönkretette az ő életét is. Avagy… Megdöbbent e «vagyra.» Hátha a másik esik el, a férj és az ő közös áldozataképpen. Egy uj bün merül föl – kettőjük büne. Egy gaztett, melynek voltaképpen ő az okozója, Renner György a végrehajtója csak.
Irgalom atyja! Hát nem tud szabadulni attól az embertől? Nem, soha, csak szorosabban füződik hozzá, a bünök régi és uj lánczszemmel kötik, fonják, szoritják vele össze.
Meg kell akadályoznia, hogy az az ártatlan bolond odaálljon ennek az aljas gonosztevőnek a fegyvere elé! – igy kiáltott fel magában, hosszú tépelődés után.
De hogyan akadályozza meg, a mit már szilárd férfiak nagy ünnepélyesen elvégeztek? Egy éjjel választja már el a végzetes reggeltől. Mit tegyen. Kit birjon rá a visszalépésre? Hisz ez lehetetlen!
Egy mód van rá; ha fölkeresi Szávics Ivánt és elmond neki mindent. Ha fölfedi előtte minden titkát, úgy az iszonyodva fog meghátrálni.
Dehogy fog. Inkább meghal, minthogy meghátráljon! Ha csak bizonyitékokat nem kap, melyeket fölmutathat a kétkedő és lovagias világnak.
Kétségbeesve keresgélt lelkében bizonyitékok után. De álmain, férje önvallomásán, a fütyülő doktor elhallgatott sejtésén és az ő érzésén kivül nincsen bizonysága semmi. Férje, ha tagad, az orvos, ha hallgat, ugy ő telekiabálhatja a világot, nem ér az semmit.
Mindent koczkáztatott, mindent elrontott, a gyermekek anyjuk gyilkosánál maradnak, ha ő szabadul is! Még iszonyubb lesz minden.
Mégsem tudta magát elhatározni, hogy magára hagyja a várt, az előkészitett, a sürgetett katasztrófát. Most, az utolsó perczben be akart nyulni a sors kerekének küllői közé és megállitani az egész pokolgépet.
Föl akarta keresni Szávics Ivánt, de nem tudott mozdulni helyéből. Agyát elsötétitette valami vak és öntudatlan félelem. Majd nem tudott gondolkozni többé, fehér ajkai gépiesen mozogtak:
– Legyen, a mi lesz!
Este volt már. A szobaleány meggyujtotta a lámpákat és egy levelet csusztatott a kezébe. Szávics Iván irta:
«Holnap reggel. – Bizonyos vagyok a dolgomban, de ha maga velem volna egy perczre! Csak egy perczre. Lehet-e, hol és mikor?»
Mari elhatározta, hogy elmegy hozzá. Ő fogja fölkeresni. Hisz ezzel tartozik neki, a ki holnap életét koczkáztatja érte.
Nem sokat gondolkozott, fölvette kabátját, kocsit hozatott és szobaleányával együtt elment.
– Egy pár percz mulva itthon leszek. Jól viseljétek magatokat? – mondá a gyerekeknek az ajtóban. A két nagyobbik utána szaladt a folyosóra, el akartak menni vele a nagymamához. Sirtak utána és neki még az udvarról is csititani kellett őket:
– Hozok valamit, babuskák!
A kocsis – hogy több fuvart kapjon – egy negyedóráig hurczolta őket, a mig eljutottak a Szávics Iván lakásához. Ott Mari leszállott, a szobaleány benmaradt a kocsiban.
Iván frakkosan ült a diván előtt, a mikor belépett.
Nem az első asszony volt, a ki belépett az ő fényes, törökös kényelemmel butorozott garçon-lakásába. És a kipróbált, elkényeztetett, kiélt gavallér nem tudott hová lenni zavarában.
Ülve fogadta az asszonyt, elpirult, hebegett:
– Itt van… eljött?… Maga az? Nem hiszem.
Majd össze-vissza csókolva Mari kezeit, felocsudott végre és diadalmasan, boldogan, vadul felkiáltott:
– Itt vagy! Enyém vagy!
Felugrott székéről, hogy megölelje a hátralengő a mint e pillanatban föltekintett rá: megdöbbenve állt meg.
Nem egy élő, hus és vérből való asszony, hanem egy felöltöztetett gipsz-szobor állott előtte. A megrenditő szomoruságnak, a legmélyebb kétségbeesésnek szobra, mozdulat nélkül, köny nélkül. Nem védekezett, nem reszketett, nem szólt egy szót sem. Mégis Szávics Iván ugy érezte, hogy gazság volna megérinteni egyetlen ujjal is. Valami szentség sugárzott ki az asszony e szomoruságából, mely megbóditotta, leverte, egészen leányos szelidségüvé tette ezt a brutális alakot.
Engedelmet kért; nem tudta miért.
– Ugy-e nem haragszik reám? – kérdé.
Csodálatos mosoly jelent meg az asszony arczán. A vigságnak olyan kifejezése, mely még bánatosabbá tette. Valamit akart mondani, de nem tudott, ajkai remegtek a mosolygástól.
Iván megfogta a kezét, alázatosan, szeliden.
– Lássa, – mondá – nem is hittem, hogy eljön. Milyen boldoggá tett vele, ha tudná. Nem is vártam már, indultam el, ki a világba, szórakozni egy kissé, feledni, hogy holnap megyek embert ölni, – bocsásson meg a szóért, – mint egy bravó. Egy igéretért, egy dijért, a mely akármilyen óriási legyen is, de csak dij. Káromkodtam magamban, szidtam magamat azzal, hogy öregszem. Vajjon nem vagyok-e gyáva, vajjon nem a félelem-e ez? Megrendültem, a hiuságom foszladozott, egyszerre azt véltem látni, hogy maga uszit engem, mint egy kutyát… És hogy nincs szivében irántam egy csepp szerelem. De most látom, hogy őrült voltam, a mikor józannak hittem magamat.
Eljött, szeret!
– Nem! – szólalt meg az asszony, éles, érthető hangon.
– Nem! – ismétlé még egyszer. Kevés pihenőt tartott, aztán mereven, bátran belenézve a férfi vadul szikrázó szemeibe, mondá:
– Éppen azért jöttem, hogy ezt megmondjam. Játszottam vele, nem szerettem, a férjem gyülöltem, csak ennyi az egész. A másé vagyok és nem lehetek az öné. A mit igértem, meg nem tarthatom, a mit mondtam, mindaz hazugság. Utálom magam érte, de mit tegyek?…
– Boszorkány! – orditott beszédébe a férfi és rá akart rohanni, hogy összetörje. De az a rettenetes szomoruság, mely beboritotta az egész karcsu, bájos alakot, visszatiltotta. Pedig ez az alak meg se moczczant, ki volt szolgáltatva neki egészen.
– Törjön össze – susogta az asszony – az volna reám nézve a legjobb. De ha megöl, akkor se mondhatok mást, mint a mi igaz.
Megsimogatta homlokát, befogta szemeit.
– Meg kellett volna őrülnöm, ha el nem mondom mindezt! – szólt és fuldokló zokogásban tört ki.
Iván szinte értelmetlen, zavart tekintettel nézett rá egy darabig, aztán megsimogatta.
– Nem baj az egész! – mondá gyengéden. – Hát nem szeret, hát nem?
Megfogta a kezeit, leültette, mint egy gyermek-leányt:
– No, üljön le szépen, pihenjen és menjen haza. Nyugodnia kell, erőre lesz szüksége holnap.
– Mit fog tenni? – kérdé az asszony elcsukló hangon.