Ronda tanár ur (regény)

Kieselsack benyitott a terembe, kék ujjait a szájához emelte s halkan füttyentett egyet. Ertzum és Lohmann rögtön kijött.

– Siessetek – kiáltotta és hátrafelé táncolt, tüzesen gesztikulált előttük a tornác végéig és a a lépcső felé tartott.

– Már ott tart?

– Mi az, hogy ott tart? – kérdezte Lohmann, pedig jól tudta, miről van szó és a kiváncsiság pogányul furta az oldalát.

– Már fönn vannak – sugta Kieselsack, egészen ferdére vont szájjal. Lehuzta cipőjét és felsurrant a sárgakorlátos kis falépcsőn, amely erősen recsegett. Mindjárt lenn, az első kanyarodónál volt az ajtó. Kieselsack jól ismerte. Kukucskált a kulcslyukon. Kisvártatva intett, némán és szenvedélyesen, még mindig a kulcslyukra tapadva.

Lohmann a vállát vonta, a lépcső lábánál állott, Ertzum mellett, aki szájtátva nézett fel.

– Na, hogy vagy? – kérdezte Lohmann megértően.

– Azt se tudom, hol a fejem – mondta Ertzum. – Meglátod, tréfa az egész. Ez a Kieselsack csak ugrat.

– Persze – erősitette meg Lohmann résztvevően.

Kieselsack egyre szilajabbul integetett. Némán vigyorgott bele a kulcslyukba.

– Pedig tudja a nő, – jegyezte meg Ertzum – hogy akkor egész biztosan agyonütöm Rondát.

– Már megint?… Lehet, hogy épp ettől kapott gusztust őnagysága.

Ertzum ezt nem értette. A szerelmet csak egy tehénpásztorlány által ismerte, aki három évvel ezelőtt otthon a fübe csalta őt, mert egy erős bérest letepert a földre… Most a vetélytársa egy görbevállu nyavalyás; csak nem hiszi Róza, hogy Ertzum fél Rondától.

– Csak nem hiszi, hogy félek tőle?

– Hát nem félsz? – kérdezte Lohmann.

– Majd megmutatom neki.

És Ertzum felpattant, két ugrással lépett hat lépcsőt.

De Kieselsack, aki már elment a kulcslyuktól, mámorosan táncolt a kanyarodónál. Aztán abbahagyta.

– Fiuk! – suttogta és szemei szikráztak sajtsárga arcában. Ertzum tüzpiros volt és lihegett. A tekintetük tusakodott, viaskodtak. Ertzum a szemével ezt mondta: ez nem lehet igaz. Kieselsack pedig vékony gunnyal, kissé vacogva felelt… És Ertzum egyszerre épp ugy elsápadt, mint a társa, magába rogyott, mintha gyomron rugták volna és csupa tréfából felsóhajtott. Tántorogva jött le a hat lépcsőn. Lohmann karba tett kézzel fogadta, száján ellenséges és kaján mosoly játszott. Ertzum az utolsó lépcsőre zuhant, mint egy zsák és tenyerébe vette a fejét. Hallgatott és tompán mondta:

– Megérted ezt, Lohmann? Hogy szerettem őt! Még mindig azt hiszem, hogy az az undok Kieselsack áprilist járat velünk. De akkor vége… Egy nő, akinek annyi lelke van.

– Amit most müvel őnagysága, ahhoz édeskevés köze van a léleknek. Egyszerüen azt csinálja, amit minden nő.

Lohmann sötéten mosolygott.

Ez a szó Breetpoot Dórát a piszokba rántotta, lehuzta a másik nő mellé. Breetpoot Dórát, a nők legkülönbjét. Pokoli örömben vájkált.

– Kieselsack már megint kukucskál.

Lohmann figyelmeztette barátját, aki fejét elforditotta, a történtekre.

Kieselsack ugyancsak integetett már…

– Nahát ez a Ronda… Gyere, Ertzum, álljunk odébb innen.

Felemelte barátját a földről és a kapu felé vonszolta. Ott künn Ertzum megkötötte magát és az istennek se mozdult; bambán és erélyesen vetette meg a vállát csalódásainak tanyájánál.

Lohmann sokáig hiába beszélt a fülébe. Azzal fenyegetődzött, hogy otthagyja és elmegy; ekkor jött Kieselsack.

– Na, micsoda unalmas fickók vagytok. Miért nem dugjátok be a pofátokat. Ronda már visszament a terembe a babájával. Elmondtam mindenkinek, hogy honnan jönnek és erre aztán megéljenezték őket. Te, ilyet még nem ettem. Bent ülnek az öltözőben és édeskednek. Halálra kacagtam magam! Gyerünk fel mind a hárman.

– Ne izélj – szólt Lohmann.

De Kieselsack nem tréfált:

– Csak nem féltek Rondától? – kérdezte lázongva. – Már ő is benne van a pácban, mit tehet ellenünk? Most megtáncoltathatjuk.

– Engem nem izgat. Ronda nivótlan fráter.

Kieselsack rimánkodott:

– Ne féljetek. Anyámasszony katonái.

Ertzum hirtelenül elhatározta magát.

– Isten neki! Menjünk!

Szilaj kiváncsiság furta az oldalát. Farkasszemet akart nézni ezzel a nővel, aki oly tündökletes magasságból hullott a mocsárba! Végig akarta mérni őt és nyomorult elcsábitóját egy megsemmisitő tekintettel, látni akarta, állják-e a tekintetét.

Lohmann kijelentette:

– Izléstelenek vagytok.

De ő is velük tartott.

Az öltözőben pohárcsengés fogadta őket. A vendéglős nyomban két üveg pezsgőt nyitott. A Kiepert-házaspár sugárzó arccal hajlongott Ronda és Róza fölött, akik az asztal mögött trónoltak, egybeolvadva.

A három diák először megkerülte az asztalt.

Aztán megálltak Ronda és a hölgye előtt s jóestét kivántak nekik. Csak Kieperték válaszoltak nekik, kezet ráztak velük. Erre Ertzum egyedül, rekedt hangon köszönt. Róza csodálkozva nézett fel, csicsergő és turbékoló hangocskáján elfogulatlanul mondta, hogy nem is ismeri.

– Á, ti vagytok. Nézd csak, drágám, ők vannak itt. Üljetek le és igyatok!

Ezzel elintézte őket és a tekintetével részvétlenül elbocsátotta Ertzumot. A fiu szinte belereszketett.

Ronda kegyesen felemelte a kezét:

– Igen ám, ugy bizony, csak üljenek le és lippentsenek egy kicsit. Ma az én vendégeim.

Lohmannra nézett, aki már leült és cigarettát sodort… Lohmann, a hitvány fráter, kinek elegánciája megaláztatás volt a rosszul dotált tekintélyre nézve; Lohmann, aki olyan szemtelen, hogy még csak nem is csufnevén hivta őt; Lohmann, aki nem kis szürke magoló fickó, de fesztelen modorával, a tanár haragját fitymáló sajnálkozásával és humorával még a zsarnokban is kétkedett: – ez a diák nemcsak »mással foglalkozott«, de most Rózával is akart foglalkozni. Ezuttal azonban Ronda ércakaratán megtört az ereje. Ronda megesküdött: nem ül többet az öltözőben. Sohase kapja meg Rózát: nem is kapta meg. És nemcsak hogy Lohmann nem ült az öltözőben, de ő ült ott, Ronda…

Ezzel mindenkit lepipált. Elbámult; és forró elégtételt érzett. Nemcsak Lohmannt és két társát ütötte ki a nyeregből, nemcsak a terem iskolakerülő diákjait előzte meg, de az egész város elől, ötvenezer kaján diák elől hóditotta el Frölich Rózát és most ő az ur az öltözőben!

A diákok ugy látták, hogy Ronda egészen megfiatalodott. Gallérja a fülére csuszott, néhány gombja felpattant, haja felborzolódott, kirugott a hámból s egy züllött és győzelmes, részeg hadvezér ült előttük.

Róza felengedett, lanyhán-fáradt volt és gyermeki, amint az asztalon hozzásimult. A külseje minden idegen férfit sértett, mert – ugy tetszett – Ronda döntő diadalt aratott.

Mindhárman észrevették ezt; Kieselsack már rágcsálta a körmeit. Kiepert, aki nem látott ily világosan, azzal intézte el az undorát, hogy mindenkire ráköszöntött egy-egy poharat. A kövér nő folyton azon örült, hogy Róza ennyire megváltozott és hogy a társaság békésen árult egy gyékényen.

– Nézze, tanár ur, hogy örülnek a diákjai. Már igazán szeretik magát.

– Igazán bizony – mondta Ronda. – Mert van bennük érzék a szép és nemes iránt.

És kajánul nevetett.

– Kieselsack, ön is itt van? Csodálkozom, hogy gondosan őrködő nagyanyja ide engedte… Ennek a diáknak ugyanis van egy nagyanyja, aki őt néha istenigazában elpáholja – mondta Rózának, azzal a látható céllal, hogy Kieselsack férfiui méltóságán csorbát üssön.

Kieselsack azonban nagyon jól tudta, hogy nem a férfiui méltósága miatt tette le egykor a kisasszonynál az érettségit. Feszengett a helyén, kornyikált és az orra hegyére bandzsitott:

– A nagyanyám csak akkor szokott megverni, hogyha nem találom a füzetemet. Biztosan itt a dutyiban vesztettem el, az asztal alatt.

És nyomban az asztal alá bujt, megragadta a müvésznő lábát és mig Kieperték orditoztak, alulról sugta oda neki, hogy mit kiván. Másképpen elárulja Rondának.

– Takonypóc – mondta a nő és félretolta a lábával.

Aztán Ronda a másik diákhoz szólt:

– És ön, Ertzum… lássuk csak. Az arckifejezésével azt árulja el, hogy a felfogása itt is olyan gyönge, mint az iskolában. Nem ön az, – jól jegyezzük meg! – aki fejébe vette, hogy Frölich Róza szinmüvésznő őnagyságát megkéreti?… Bamba hallgatása már felelet. Róza őnagysága azonban megtanitotta, meddig mehet egy diák. Nekem már nincs semmi mondanivalóm. Álljon fel…

Ertzum engedelmesen felállt. Mert Róza nevetett; és nevetése elrabolta forradalmi kedvét s az öntudata utolsó maradékát is; megbénult.

– Nos, mutassa meg, maga haszontalan, hanyag fráter, hogy nemcsak itt, a Kék Angyalban tud fickándozni, de az iskola kötelmeinek is megfelel s a »kivülrőli«-t is megtanulja. Mondja fel a holnapra feladott templomi éneket.

Ertzum tágra meredt szemmel nézett körül a szobában. Homloka verejtékezett. Rabnak érezte magát megint, fejét lehunyta és fujta a verset:

Itt Róza rikácsolni kezdett. Kiepertné is kedélyesen kotkodácsolt. Róza azonban csak azért rikácsolt, hogy Ertzumot sértse; és halkabban rikácsolt, Ronda iránt való kiméletből, akinek a karját nyomogatta, hizelegni akart neki, meg akarta jutalmazni azért, hogy ezt a tenyeres-talpas vörös embert lebirta s most ügyetlenül és alázatosan fujta a bárgyu rimeket.

Ertzum folytatta:

Erre azonban megsokalta már az artista illetlen viselkedését. Kiepert most kezdte élvezni a helyzetet. Ertzum arcába bömbölt és csapkodta a saját térdét:

– Megbolondult az ur? Mit beszél itt összevissza? Talán beteg?

Az artista Rondára kacsintott, értésére adta, hogy pokolian mulat azon, hogy Ertzum gróf a »Kék Angyal« hátsó szobájában templomi verseket recitál s hogy a nemesség és a vallás ellen irányuló tréfát teljes szivéből helyesli. Kinyitotta az ajtót és ugy tett, mintha egy templomi éneket rendelt volna a zongorásnál. Aztán maga is rázenditett… Ertzum azonban erre abbahagyta.

Talán nem is tudta tovább. Ettől eltekintve azonban, mérhetetlen gyülölet ragadta torkon, utálta a kövér, nevető és gajdoló férfit. Köd lepte be a szemét. Érezte, az egész életének csak az lenne az értelme, hogy rávesse magát erre az emberre, két öklével dögönyözze s rátérdeljen a mellére. Megvonaglott néhányszor a székén; a válláig emelte ökölbe szoritott kezét és… ráütött.

Az atléta pihegett a nevetéstől, semmire se volt elkészülve s ez volt a hátránya a halálosan komoly Ertzummal szemben, aki pezsgő és viszkető izmait vidáman tornásztatta. Egyik sarokból a másikba gurultak. Ertzum a birkózás dübörgése közben hallotta, amint Róza halkan felsikoltott. Tudta, hogy nézi őt; és annál hevesebben fujt; keményen préselte össze az ellenfele tagjait; boldog és megváltó örömet érzett, elemében volt, minthogy nézte a nő, mint akkor, mikor a béressel viaskodott a tehénpásztorlányért.

Ronda, aki csak felületesen érdeklődött a birkózás iránt, Lohmannhoz fordult:

– De mi van önnel, Lohmann? Itt ül és cigarettázik, – tulajdonképpen – cigarettázik: és nem is volt iskolában.

– Rosszul éreztem magam, tanár ur.

– De amikor a »Kék Angyal«-ba kell jönnie, akkor – nemde, ugyebár? – sohase érzi magát rosszul.

– Ez más, tanár ur. Ma reggel migrénem volt. Az orvos minden szellemi munkát megtiltott nekem és szórakozást ajánlott.

– Igen. De akármit ajánlott…

Ronda hápogott. Végre szóhoz jutott.

– Itt ül és cigarettázik – ismételte. – Illik ez egy diákhoz, a tanárja jelenlétében?

Lohmann félig leeresztett szemhéjai mögül fáradt kiváncsisággal nézte, mire Ronda felfortyant.

– Dobja el a cigarettát! – kiáltotta tompán.

Lohmann egy darabig várt. Közben Kiepert és Ertzum az asztal felé támolygott; Ronda biztonságba helyezte magát, Rózát, a nehány poharat és üveget. Aztán igy szólt:

– Dobja el. Egy-kettő!

– A cigaretta – felelte Lohmann – pompásan illik a helyzethez. A helyzet szokatlan, mind a kettőnknek szokatlan, tanár ur.

– Azt mondtam, hogy dobja el a cigarettát.

– Sajnálom – felelte Lohmann.

– Még szemtelenkedik!… Tacskó!…

Lohmann előkelően legyintett hosszu, arisztokratikus ujjaival.

Erre Ronda a szorongatott zsarnok szédületével felpattant a székről:

– Dobja el a cigarettát, különben vége! Összetiprom! Egy-kettő!…

Lohmann vállat vont.

– Roppant sajnálom, tanár ur, de ehhez már későn kelt. Maga már senki és semmi.

Ronda vért lihegett. A szeme olyan volt, mint a dühös kanduré. Nyakát sziszegő vággyal nyujtotta előre; fogai közül tajték fröccsent; a sarokból felemelkedett a karja, a karja végén kinyult a sárga-körmü mutatóujja és az ellenség felé böködött.

Róza beléje csimpaszkodott, az édes kéjeket még emésztette, felriadt, nem értette meg a valóságot s vakon ripakodott rá Lohmannra.

– Mit akar tőlem? Inkább őt csititsa – szólt Lohmann.

Ekkor Ertzum és Kieselsack két recsegő székre zuhant, az ölelkező pár hátára és erre Rondáék orra az asztalra koppant. A csöndes sarokban, Róza toalettasztala mögül, felharsant Kieselsack kacagása. Kieselsack a kövér nővel delektálta magát.

Mikor Ronda és Róza feltápászkodtak, ujra szapulni kezdték Lohmannt.

– Utoljára jött ide – kiabált rá a nő.

– Ezt már többször hallottam s biztositom, kedves nagysád, hogy örülök neki.

És Lohmannak hirtelenül kedve támadt erre a nőre, aki lomposan, kigombolt ruhában, maszatos és festékes arccal, kopáron és rekedten ágált előtte; kedve támadt, hogy kegyetlen szerelmét mocsaras csókjaival megalázza!

A kedve azonban nyomban leapadt. Ronda görcsös félelmében fenyegetni kezdte:

– Ha a cigarettát rögtön el nem dobja, ebben a pillanatban hazaviszem az apjának.

Lohmannéknál ezen az estén vendégek voltak, köztük Breetpoot konzul és a felesége is. Lohmann elképzelte, hogy Ronda betör a szalónba… Breetpoot Dórát annál kevésbé teheti ki ennek a jelenetnek, mert tegnap óta tudja, hogy várandós… Az anyja kottyantotta ki… Lohmann ezért nem ment ma iskolába. Fejét ökleire engedte, költőien, versekbe való kinokkal gondolt erre a gyermekre, aki talán Kunst ügyészé, talán Gierschke hadnagyé, lehet azonban az is, hogy Breetpoot konzulé s ült-ült, napokig ült bezárt szobájában…

– Jöjjön – kiáltotta Ronda. – Parancsolom önnek, Lohmann, hogy mint a hetedik osztály növendéke, rögtön kövessen.

Lohmann kelletlenül ledobta a cigarettát. Ronda erre elégedetten leült a helyére.

– Látja. Igen ám bizony. Ez illik egy diákhoz, aki tanárja jóindulatát s elnézését meg akarja szerezni… Önnek azonban megbocsát a tanárja, mert ön – igen ám bizony – terhelt, beteg, mente captus. Ön reménytelenül szerelmes.

Lohmann lógatta a karját.

Fehér volt, mint a kisértet, szeme oly feketén parázslott, hogy Róza csodálkozva meredt rá.

– Vagy nem? – kérdezte Ronda mérgesen, kárörvendve. – Verseket ir – de azért…

– De azért még se tesz eleget iskolai kötelmeinek – egészitette ki félénken Róza, aki már Kieselsacktól hallotta Rondának ezt a szavajárását.

Lohmann ezt mondta magában:

– Tudja a nyomorult. Most sarkon fordulok, hazamegyek, felmászom a pajta tetejére és sziven lövöm magam. És lenn zongorázik Dóra. Az a dalocska, amit énekel, felrebben hozzám, a szárnyacskája aranyos port ver fel és ragyog-ragyog, még a halálomban is…

Róza megszólalt:

– Emlékszik még arra a versre, amit hozzám irt?

Nagyon lágyan, sóhajtva kérdezte. Többet várt tőle. Általában mindig többet várt tőle, most az eszébe villant; és kegyetlennek találta Lohmannt; és egy kissé butának is.

– »Ha majd a gyermekágyba fekszel.« No, ki fekszik most gyermekágyba?

Még ezt is. Ezt is tudták. Lohmann elfordult, az ajtó felé ment, megsemmisülten. Mikor a kilincset megmarkolta, Ronda ezt mondta:

– Igen ám, ugy bizony. Reménytelenül szerelmes Róza kisasszonyba, de Róza rá se hederit, és igy sohase teljesedik be szemérmetlen költeményében kifejezett vágya. Nem ülhet többé az öltözőben Lohmann. Nem kapta meg Frölich Róza kisasszony őnagyságát, Lohmann. Menjen vissza, haza, a házi isteneihez.

Lohmann hirtelenül sarkon fordult. Csak ennyi az egész?

– Igen, – mondta Róza – szóról-szóra igaz.

A vén szamár tulcsordult az öreges hiuságtól. Lohmann Rózát egyszerüen unalmas nőnek tartotta. Ő és a szeretője egyszerüen naiv és buta emberek. Az előző percek tragikumát tehát tévedésből, jogtalanul élte át. Már nem gondolt többé öngyilkosságra. Csalódottnak érezte magát, majdnem bárgyunak, a dolgok komédiája folytán még egyszer megaláztatott, de még életben volt és még mindig az öltözőben volt.

– Ertzum, – folytatta Ronda, egy-kettő – igen ám, ugy bizony – szedje a sátorfáját. És mert a tanárja jelenlétében verekedni merészkedett, hatszor le fogja irni a templomi énekeket, amelyeket még mindig nem tud tisztességesen.

Ertzum ámult-bámult, kijózanodott és látta, hogy az előbbi torna csak öncsalás volt, hogy hiába győzte le az atlétát, ez semmit se használt neki, hogy itt csak egy győző van: Ronda; és rémülten nézett Róza fás arcába.

– Takarodjék – kiáltott Ronda.

Kieselsack kereket akart oldani.

– Hová megy? Előbb kérjen engedélyt. Negyven sort tanul meg kivülről Vergiliusból.

– Miért? – kérdezte Kieselsack lázadozva.

– Mert ugy akarom.

Kieselsack végignézte Rondát; és semmi kedve se volt, hogy kikezdjen vele. Csöndesen távozott. Két társa már távolabb volt.

Ertzum szükségét érezte, hogy Rózát és lovagját ócsárolja és megvesse:

– A lány a fertőbe került. Már hozzászoktam a gondolathoz. Ne félj, Lohmann, nem halunk bele… De mit szólsz ehhez a Rondához? Láttál már ilyen elvetemült pimaszt?

Lohmann kesernyésen mosolygott. Értette: Ertzum vereséget szenvedett és panaszosan a régi erkölcshöz futott: a vert emberek örök menedékéhez. Lohmann szivéből utálta a morált, bár ma ő is kudarcot szenvedett.

Igy szólt:

– Rosszul tettük, hogy bementünk s zazarba akartuk hozni. Hiszen tudtuk, hogy ez lehetetlen. Régóta tudunk minden lépéséről. Gyakran találkoztunk vele ezen a helyen. Már haza is vitt bennünket, hogy ne legyünk az utjában. Talán azt is tudta, hogy közülünk még valaki más is dézsmálgatja a mézet.

Ertzum sebzetten szisszent fel.

– Ne áltasd magad, Ertzum, embereld meg magad. Légy férfi.

Ertzum fátyolos hangon mondta, hogy Róza közönyös neki, nem is firtatja, tiszta volt-e vagy sem. Csak Ronda lázitja fel erkölcsi érzékét.

– Engem nem bánt – felelt Lohmann. – Ez a Ronda már érdekelni kezd: érdekes egyéniség. Gondold meg, mily körülmények közt cselekszik, micsoda tojástáncot jár. Ehhez öntudat kell, legalább azt hiszem, én nem tudnám ezt utána csinálni. Van benne valami az anarchistából…

Ertzum ezt már nem értette. Valamit dörmögött.

– Mit? – szólt Lohmann. – Igen. Ami az öltözőben történt, az fonák volt. De fonákul nagyszerü. Vagy nagyszerüen fonák. De mégis nagyszerü volt.

Ertzum kifakadt:

– Mondd, Lohmann, igazán nem volt érintetlen?

– Most már biztosan – be van ronditva. A multjáról pedig jobb lesz hallgatnunk.

– Olyan tisztának tartottam. Most is, mint hogyha álmodnék. Nevess, Lohmann, de ugy szeretném, ugy szeretném főbe lőni magam.

– Ha akarod, nevetek.

– Mit tegyek? Történt már ilyesmi valakivel? Olyan magasan állt fölöttem, sohase reméltem, hogy valaha elérhetem. Emlékszel, multkor is mennyire felizgattam magam, mikor Hühnengrabban azt a ricsajt csaptam. Nem féktelenségből, hanem őszinteségből. Féltem az elhatározástól. Becsületemre, csodálkoztam volna, hogyha velem jön. Hogy is hihettem volna: hiszen annyi lelke volt… És mikor a kocka el volt vetve…

Lohmann oldalról nézte a barátját. Ertzum rendkivüli állapotban lehetett, hogy a kocka elvetéséről beszélt.

– Akkor egyszerre reménytelen, kétségbeesett emberroncs vált belőlem. Ez azonban jótétemény volt a maihoz képest. Érted-e, Lohmann, milyen mélyre sülyedt?

– Egészen Rondáig…

– De nem. Mégse az övé. Tiszta, szeplőtlen és szüzi. Másképpen ő a leghitványabb nő.

Lohmann nem tiltakozott. Ertzumnak fontos az, hogy Róza megközelithetetlenül egy felhőtrónuson üljön. Biztosan szüksége volt erre. A butábbik énjével elhitette, hogy sohase reménykedett, sohase hitte komolyan azt, hogy Rózát valaha is megkapja. Ez az öncsalás annak az elhitetésére szolgált, hogy akkor Ronda mocskos szerelme még kevésbé áhitozhatott a beteljesülésre. Az élettapasztalat, amely egy tehénpásztorlány arcát viselte, nem mutatkozott; de egy fellengző álmodó bujt ki a vörös vidéki kamaszból: mert ez legalább legyezgette Ertzum önszeretetét…

Ez ő – gondolta Lohmann.

– Hiába kérdem, miért, – fanyalgott Ertzum – nincs rá magyarázat. Mindent adtam neki, amit egy ember adhat… Hogy valaha szeretni fog, abban, becsületemre, sohase reménykedtem. Hiszen sokkal jobban bánt velem, mint veled!… Mért éppen velem bánt jobban?… És Rondával megcsalna? Elhiszed ezt? Rondával?

– A nők kiszámithatatlanok – szólt Lohmann és gondolatokba merült.

– Nem hiszem. Biztosan csak megbüvölte, boszorkányságot müvelt vele; még szerencsétlenné teszi szegényt.

Ertzum tovább füzte gondolatait:

– Talán… majd akkor…

Kieselsack utolérte őket. Egy darab óta már a hátuk mögött kullogott. Csengő kacajjal mondta:

– Milyen pali. Ronda tiz márkát szurt le, láttam a kulcslyukon keresztül.

– Hazudsz, disznó! – rivalt rá Ertzum és feléje sujtott.

De a kis Kieselsack várta ezt és jóelőre elinalt.

Kieselsack hazudott. Ronda távol állott attól, hogy Frölich kisasszonynak pénzt ajánljon fel, nem lelki finomságból; nem is fösvénységből; hanem – és a lány tudta ezt – mert nem jött rá erre a gondolatra. Rózácska eleget célozgatott, mig Rondának végre ujra eszébe jutott a lakás, amit bérelni akart. Mikor azután Ronda azt mondta, hogy butorozott szobát vesz ki neki, őnagysága elvesztette a türelmét és határozottan megmondta, hogy neki berendezett, éves lakás kell. Ronda ezen roppantul meglepődött.

– Azt gondoltam, hogy mivel te eddig mindig Kiepertékkel laktál…

Ronda agyrendszere hozzászokott a régihez; ilyesféle megdöbbentő változásokba előbb bele kellett hogy élje magát. Iszonyuan erőlködött.

– Ha azonban Kieperték – jól jegyezzük meg – elutaznak?

– És ha én nem akarok velük menni, – egészitette ki Róza – mit csinálok akkor?

Ronda erre nem tudott mit felelni.

– Na, Rondácska? Na?

A lábai előtt ugra-bugrált és győzedelmesen jelentette ki:

– Akkor itt maradok.

Ragyogó öröm villant át Ronda arcán. Ilyen ujdonság neki soha eszébe nem jutott volna.

– Akkor… itt maradsz – ismételgette ő is többször egymásután, hogy megszokja a gondolatot.

– Ez nagyszerü – tette még hozzá elismeréssel. Táncolt a boldogságtól és mégis néhány nap mulva Rózácskának minden müvészetét föl kellett használnia, amig rá birta vezetni, hogy ne a »Kék Angyal«-ban, de előkelőbb hotelben fizessen elő kosztra.

Ezek után Ronda együtt akart vele étkezni. Rózácska azonban ebbe nem egyezett bele. Ronda ezen nagyon elkeseredett. Ellenben megengedtetett neki, hogy az előkelő hotelben necsak kosztot fizessen, hanem szobát is béreljen, amig őnagysága lakása el nem készül.

Diákos buzgalommal ragadott meg Ronda minden alkalmat, hogy a müvésznőt erkölcstelen környezetéből mindjobban kiragadja és mind erősebben füzze magához. Csak az alkalmakat kellett felismernie. A kárpitost azzal nógatta sietésre, hogy Frölich kisasszony számára készül a rendelés. A butorkereskedőt azzal fenyegette, hogy Frölich kisasszony elégedetlenkedni fog, a porcellán- és fehérnemü-üzletben Frölich kisasszony kényes izlésére hivatkozott. Az egész város Frölich kisasszonyért volt; mindent, amit csak kivánt a szeme-szája, megvett neki; mindenhol kimondta a nevét és nem törődött a rosszaló tekintetekkel. Mindig meg volt rakva csomagokkal, akár hozzá ment, akár tőle jött. Mindig főtt a feje sürgős és fontos ügyekben, amik a müvésznőnek épp oly sürgősek és fontosak, együtt meggondolandók és megbeszélendők voltak. Ronda szürke arca a boldogitó tevékenységtől most többnyire kipirosodott. Éjszakánként jól aludt és gazdag napokat élt át.

Egyetlen bánata az volt csupán, hogy Rózácska sohasem ment vele sehova. Ronda szerette volna a városon végig vezetni, birodalmával megismertetni, alantasait elébe járultatni, a lázadók ellen megvédeni: mert Ronda mostanában nem félt a támadásoktól, sőt harcot provokált. A müvésznő azonban vagy próbált éppen, vagy nagyon el volt fáradva, vagy rosszul volt, vagy a kövér asszonyság bosszantotta fel. Erre egyszer Ronda jelenetet csapott Kiepertnének; de kiderült, hogy Kiepertné nem is látta még aznap Rózát. Ronda nem értette a dolgot. Gusztl jelentősen mosolygott. Ronda tanácstalanul ment vissza Róza kisasszonyhoz, akinek megint dolgot adott a kiengesztelés.

Róza tettének igazi oka egyszerüen az volt, hogy még korainak tartotta vele az utcán mutatkozni. Ha együtt látnák őket, – előre tudta – intrikálnának ellene. Még nem érezte magát elég erősnek arra, hogy elnémitsa azokat a pletykákat, amelyek róla keringenek. Ő ugyan nem tartotta erkölcstelen személynek saját magát; de hát mégis a multja nem éppen a legtisztább, – igaz hogy ez szóra se érdemes – de hát komoly szándéku férfiaknak végre is nem kell mindent tudniok. Ha a férfiak okosabbak lennének, mennyivel könnyebb volna. Egyszerüen megcirógatná az ő kis Rondácskájának az állát és egyszerüen elmondaná neki: igy meg igy áll a dolog. Hja, de csalni muszáj.

És a legrosszabb a dologban, hogy még amellett Rondácska azt a butaságot is hihetné, hogy ő csak kifogásokat keres, hogy magára maradhasson és egyedül murizhasson. Pedig ez biz Isten nem igy van. Azzal az élettel már torkig volt és örült, ha kipihenhette magát az ő humoros öreg Rondájával, aki annyit foglalkozott vele, mint még soha senki ebben az életben és aki – olykor hosszasan és elmélyedve nézegette – igazán jóravaló fickó.

A gyanuperrel, amitől Róza félt, Ronda sohase élt; nem jött rá.

Pedig Ronda oldalán Róza nyugodtan fittyet hányhatott volna mindenféle szóbeszédnek. Ronda erősebb volt, mint a lány gondolta. Kerülgették ugyan néha kisértések, de egyszerüen elkergette magától, anélkül, hogy a lánynak csak emlitést is tett volna róluk. Legveszedelmesebb hely az iskola volt.

Itt, Kieselsack révén, mindenki pontosan ismerte Ronda magánéletét. Néhány fiatalabb tanár, akik még nem tudták, hogy melyik ut vevezet legbiztosabban a karriérhez, kikerülték, hogy ne kellessen köszönteni.

Egyik közülük, Richter, aki azt a gazdag és előkelő familiából való lányt szerette volna feleségül venni, állandóan csufolkodó mosollyal üdvözölte. Mások azonban nyiltan megtagadtak vele minden közösséget. Az egyik tanár, Hübenett, ugyanaz, aki annak idején Ronda fiáról és annak erkölcsi züllöttségéről az osztály előtt becsmérlőleg nyilatkozott, »lelki rondaságról«, jobban mondva »posványról« beszélt a fiuknak.

Mostanában, alig lépett Ronda az iskolába, az egész diákság orditani kezdett, de már az ügyeletes tanár se bánta és undorodva nézett félre:

– Hü, micsoda lelki rondaság büzlik itten!

Az öreg professzor közeledett, a lárma lassacskán – Ronda dühös pillantásai alatt – elült; utána Kieselsack állotta utját, végigmérte és lassan, nyomatékosan vetette oda:

– Jobban mondva, posvány!

Ronda megborzongott és tovább suhant; Kieselsackot nem tudta megcsipni.

Nem tudta többé megcsipni, érezte, sohase tudja.

Ertzumot és Lohmannt nemkülönben. Ő és három diákja kölcsönösen szemet hunytak. Rondának azt is türnie kellett, hogy Lohmann egyáltalán nem vett részt a munkában és ha felszólitotta, szinészi hangon azt válaszolta, hogy »dolgozik«. Ronda Ertzummal szemben is védtelen volt, aki egy darabig keservesen piszmogott, aztán a szomszédja kezéből egyszerüen kitépte a dolgozatot s leirta. Azt is némán kellett néznie, hogy Kieselsack a diákok feleletébe mindenféle butaságot gagyogott bele; hangosan beszélt, minden ok nélkül járkált az osztályban s óra közben sokszor verekedett.

Ha Ronda néhanapján elragadtatta magát a megszoritott zsarnok pánikjától s a lázadókat a dutyiba zárta, még cifrább dolgok történtek. Az osztály durrogott és puffogott, mint mikor az üvegből egy dugót huznak ki, éljenzett, kuncogott és cuppantott. Erre Ronda lóhalálában az ajtóhoz sietett és megint beengedte Kieselsackot. A másik kettő kéretlenül is besompolygott, fenyegető és fitymáló arccal.

Pár pillanatig Ronda kétségtelenül sokat boszankodott. De mit használt ez nekik? Végül mégis csak ők voltak a legyőzöttek, akik nem kapták meg Rózát. Nem Lohmann ült a müvésznő öltözőjében… Ronda, mihelyt az iskola kapujába ért, lerázta magáról a rossz kedvét és gondolatait Róza szürke kabátkájára irányitotta, melyet el kellett hoznia a tisztitóból, vagy a bonbonokra, melyekkel meg akarta lepni őnagyságát.

A gimnázium igazgatója ellenben nem hunyhatott szemet a hetedik osztály botrányos viselkedése előtt. Rondát lehivatta az igazgatói irodába és feltárta neki azt az erkölcsi züllést, melybe a hetedik osztály hanyatthomlok belérohan. Azt mondta, nem is akarja firtatni, honnan származik ez a fertőző anyag. Ha fiatalabb tanárról lenne szó, okvetlenül meginditaná a vizsgálatot. Minthogy azonban a kedves kolléga becsületben őszült meg, egyrészt maga is tudhatja, mi okozza ezeket az állapotokat, másrészt pedig nem szabad megfeledkeznie, hogy az intézet kebelében magának kell jópéldával előljárni, hogy a tanulók általa jobbak és nemesebbek legyenek.

Ronda felelt:

– Igazgató ur! Az atheni Perikles – igen ám, ugy bizony – egykor Aspasiát szerette.

Az igazgató ugy látta, hogy ez nem tartozik ide. Ronda pedig folytatta:

– Én az egész életemet – jól jegyezzük meg – hiábavalónak tartanám, hogyha a klasszikus ideálokról csak ugy beszélnék, mint holmi dajkamesékről. A humanista tudósnak meg kell vetnie a csőcselék erkölcsi előitéleteit.

Az igazgató ámult-bámult, elbocsátotta Rondát, de a dolog szeget ütött a fejébe. Végül elhatározta, hogy senkinek se szól róla, nehogy a botrány az iskola falai közül kiszivárogjon s az intézeten és a tanári kar becsületén foltot ejtsen.

Ronda a gazdasszonyát – aki megütközött azon, hogy a szinésznő odajár – diadalmas nyugalommal kényszeritette a ház elhagyására, szegény nő hiába berzenkedett. Uj gazdasszonyul a »Kék Angyal« egy facér cselédjét fogadta fel. Olyan szutykos volt, mint egy mosogatórongy és egymás után fogadta a szobájába a mészároslegényt, a kéményseprőt, a gázost és az egész utcát.

Egy sárgaarcu szabónő, aki Róza őnagyságának dolgozott, mindig hidegen és foghegyről beszélt Rondával. Egy napon, mikor nagyobb összegről nyujtott át számlát Rondának, végre föltátotta a száját. Hallgassa csak meg a tanár ur, mit mondanak az emberek. Nem röstelli? Ilyen korban – és egyáltalában. Ronda az aprópénzt szó nélkül a bugyellárisába dugta és cihelődött. A félig nyitott ajtón benevetett és kiméletesen mondta:

– Látom, jó asszony, hogy a szavait, valamint azt a pillanatot, mikor szavait kiejtette, megbánta s attól fél, hogy ez a tulontul nyilt fellépés, anyagi hátrányokat von maga után. Ezzel szemben kijelenthetem, hogy önnek semmi oka a félelemre. A jövőben sem pártolunk el öntől.

És elment.

Végül egy reggelen, midőn Ronda »Homeros igekötőiről« szóló munkájának egyik hátulsó lapjára levelet irt Róza kisasszonynak, kopogtak; fekete, ráncos ferencjózsefben és cilinderben belépett Rindfleisch, a varga. Csakugy benézett ide s kezét a pocakjára téve, elfogódottan mondta:

– Jó reggelt, tanár ur, csak arra szeretném kérni a tekintetes tanár urat, engedje meg, hogy néhány kérdéssel fordulhassak önhöz.

– Csak bátran! – mondta Ronda.

– Sokáig gondolkodtam rajta és most mégse megy könnyen. De hát Isten nevében.

– Csak bátran, kezdje.

– Mert hát hogy ilyen csufságot hallok a tanár urról. Kigyót-békát kiált az egész város a tekintetes tanár urra, ezt biztosan tetszik már tudni. De az igazi keresztény ember nem hiszi el. Nem. De nem ám.

– Egyik fülemen be – mondta Ronda, hogy véget vessen a vitának – és a másikon ki.

A varga zavartan forgatta a cilinderét és a földre nézett.

– Ugy a. Csakhogy az volt a rendölés, hogy én gyüjjek ide figyelmeztetni a tekintetes tanár urat, hogy az Isten nem akarja.

– Mit nem akar? – kérdezte Ronda és lenézően mosolygott. – Talán Frölich szinmüvésznő őnagyságát?

A varga a küldetése sulya alatt lihegett. Hosszu lötyögő arcai mozogtak hegyes szakálla keretében.

– Már mondtam egyszer magának; tanár ur, – és itt a hangja elsötétedett a titokzatosságtól – az Isten csak azért engedi azt…

– Hogy több angyala legyen a mennyországban. Jó, jó. Majd meglátjuk, mit tehetünk.

Még mindig somolygott és az istenes vargát egyszerüen kituszkolta az ajtón.

Ilyen biztosan és nagystilüen élt Ronda egy darabig, – egyszer azonban szörnyü események történtek.

Egy mezei csősz följelentést tett, hogy Hühnengrabban az ültetvényeket gonosz tettesek letiporták. Azon a vasárnapon, amikor ez a gaztett történt, a csősz egy csomó fiatalemberrel találkozott az országuton. Miután az állami ügyészség ebben az ügyben hosszabb ideig hiába nyomozott, egy reggel megjelent maga a csősz az igazgató oldalán a gimnázium előcsarnokában. A fiuk éppen imádkoztak a diszteremben, az igazgató egy fejezetet olvasott fel a bibliából, azután zsoltárt énekeltek és ezalatt a paraszt csősz az igazgatói pódiumról mustrálta a gyülekezetet. Izgett-mozgott és a kezefejével zavartan törülgette a homlokát. Végül lejött a pódiumról és az igazgató vezetése mellett végigment a tanulók sorfalai között. A csősz ugy viselkedett, mint az az ember, aki nagyon finom társaságba kerül, senkit se látott és meghajolt Ertzum előtt, aki a lábára lépett.

Mikor már minden remény meghiusult, hogy a gonosztevőt az intézet kebelében megtalálják, az igazgató még egy utolsó kisérletet tett. Még egy fejezetet olvasott fel a bibliából, azután annak a meggyőződésének adott kifejezést, hogy ez legalább egy tanulónak a lelkéhez szólt és bünbánatra lágyitotta, felébresztette a lelkiismeretét és reméli, hogy az a tanuló lejön az igazgatói irodába, hogy a büntársát feljelentse és az igazságszolgáltatásnak átadja. Ez a tanuló, töredelmes vallomása jutalmaképpen, nemcsak hogy büntetésben nem fog részesülni, hanem még pénzjutalmat is kap… Ezzel vége volt az eljárásnak.

Három nappal később Ronda Titus-Livius-órát tartott a hetedikben, de ez az elvetemült osztály lármázott és mással foglalkozott s erre Ronda felpattant a dobogóról és orditani kezdett:

– Lohmann, ne olvasson a pad alatt, különben is majd gondoskodom arról, hogy hamarosan kiszabaduljon az iskola kötelékéből. Maga pedig, Kieselsack, folyton fütyürész itten. És maga, Ertzum is – igen ám, ugy bizony – hovatovább majd otthon komiszkodhatik. Ezt a három elvetemült fickót még azzal sem akarom megtisztelni, hogy a dutyiba zárjam, mert még erre se méltók, de igenis, mindent el fogok követni, hogy kitegyem innen a szürüket s a maguk helyére kerüljenek, a közönséges tolvajok és betörők közé. A tisztességes emberek társadalma kilöki önöket magából, már nem sokáig rontják itt a levegőt.

Lohmann fölkelt és a homlokát ráncolva magyarázatot kért; de Ronda siri hangja annyira telitve volt az önmagát emésztő gyülölettel, az arca oly szörnyü fényben ragyogott a diadaltól, hogy mindnyájan ugy érezték, vereséget szenvedtek. Lohmann sajnálkozó vállvonással leült.

A következő tiz percben Lohmannt Kieselsackkal és Ertzummal együtt az igazgató lehivatta magához. Mikor visszajöttek, tetetett fitymálással jelentették ki, hogy a hühnengrabi esetről vallatták őket. De a fiuk elhuzódtak tőlük. Kieselsack sugdolózott:

– Ki adhatott fel bennünket?

A másik kettő boszusan nézett a szemébe és hátat forditott neki.

Egy délelőtt, amikor is mind a hárman szabadságot kaptak, rendőri bizottság kiséretében Hühnengrabba mentek és ott a tett szinhelyére vezették őket. Itt aztán felismerte őket a csősz. A nyomozás miatt több napig fel voltak mentve az előadások látogatásától. Végül a járásbiróság tárgyalótermébe kerültek mint vádlottak. A tanuk padján Ronda kuporgott epés, vitriolos mosollyal. A teremben ott ült Breetpoot konzul és Lohmann konzul is és az állami ügyész kénytelen volt meghajlással üdvözölni ezt a két befolyásos urat. A főügyész törte a kezét, hogy Lohmann és a barátja ostobául már régebben nem jelentkeztek. Akkor a vádhatóság nem nyult volna a végső eszközökhöz. Azt hitték, hogy csak olyan közönséges fickókról van szó, mint Kieselsack.

Az elnök megnyitotta a tárgyalást s megkérdezte a három vádlottat, bünösnek érzik-e magukat? Kieselsack nyomban tagadott. Pedig az igazgatójának is vallott s az előzetes vizsgálat alatt mindent beismert. Az igazgató előlépett és tüzetesen ismertette az ügyet. Meghiteltették.

– Az igazgató ur hazudott – szólt Kieselsack.

– De hisz az igazgató ur megesküdött rá.

– Ojjé, – mondta Kieselsack – akkor hazudott csak igazán.

Minden hidat elégetett maga mögött. Hisz ugyis kifelé állt a rudja. Ezenfelül még csalódott is az emberekben való hitében, mert ahelyett, hogy megkapta volna az igért jutalmat, a törvényszék elé állitották.

Lohmann és Ertzum beismerték a tettüket.

– Nem én voltam – mekegett közben Kieselsack.

– Mi voltunk! – vallott Lohmann, akinek ez a cinkosság fölöttébb kellemetlennek tetszett.

– Bocsánat – jegyezte meg Ertzum – én magam voltam.

– Kérem szépen, – szólt Lohmann s arca fáradt szigoruságot tükrözött – határozottan ki kell jelentenem, hogy én is részes vagyok e nyilvános köztulajdonnak – vagy minek – a megrongálásában.

Ertzum ismételte:

– Én rongáltam meg. Ez az igazság.

– Drágám, ne beszéljen itt össze-vissza – kérte Lohmann.

Ertzum replikázott:

– Ugyan-ugyan. Hisz nem is voltál ott. Azalatt együtt ültél…

– Kivel? – kérdezte az elnök.

– Senkivel – dadogta Ertzum és fülig elvörösödött.

– Valószinüleg Kieselsackkal – jegyezte meg Lohmann.

Az alügyész az ügyet szőrmentében akarta elintézni, ugy hogy a vádat több emberre tolja s ezzel kevesebb essék Lohmann konzul fiának és Breetpoot konzul gyámfiának a rovására. Figyelmeztette Ertzumot, milyen nehezen hihető el állitólagos tette.

– A legerősebb ember se képes erre, hihetetlen, hogy ön maga meg tudta tenni.

– Pedig ugy van – szólt Ertzum gőgösen és határozottan.

Az elnök felszólitotta őt és Lohmannt, nevezzék meg a többi tettest is.

– Bizonyára egy lumpoló társaság járt ott – segitette őket az elnök jóakaratuan. – Mondják meg, ki még a bünös, ezzel nagy szolgálatot tesznek nekünk.

A vádlottak konokul hallgattak. A védelem itt hangsulyozta, hogy ez a vádlottak nemes lelkéről tanuskodik. A két fiatal ember már az előzetes vizsgálat alkalmával megállta a sarat, senki mást se akart kompromittálni.

Kieselsack is megállta a sarat. De őt nem emlitették. Ő különben is csak tartogatta az ütőkártyáját.

– Senki más nem volt ott? – ismételte az elnök.

– Senki – mondta Ertzum.

– Senki – mondta Lohmann.

– De igen – kiáltott Kieselsack, a jó diák éles hangján, aki mindent tud. – Frölich szinésznő is ott volt.

Mindenki hallgatott s erre folytatta:

– Tulajdonképpen az ő kedvéért tettük tönkre a Hühnengrabot.

– Hazudik – mondta Ertzum a fogát csikorditva.

– Minden szava hazugság – egészitette ki Lohmann.

– Ez a szinigazság! – esküdözött Kieselsack. – Tessék megkérdezni a tanár urat! Ő tudja legjobban.

A tanuk padja felé vigyorgott.

– Nem igaz tanár ur, hogy azon a vasárnap megszökött magától Frölich szinésznő? Velünk reggelizett Hühnengrabban.

Mindenki Rondára nézett, aki zavartan feszengett, az állkapcsai csattogtak.

– Az illető hölgy is önökkel volt? – kérdezte az egyik biró az emberi kiváncsiság hangján a két vádlottat. A vádlottak vállat vontak. De Ronda majdnem elfulladva sziszegte:

– A vesztébe rohan, nyomorult! Most, – igen ám, ugy bizony – vége van.

– Ki az a hölgy? – kérdezte az alügyész a forma végett. Mert minden jelenlevő tudott róla és Rondáról.

– Gonda tanár ur felvilágositással szolgálhat róla – szólt az elnök.

Ronda azt mondta, hogy Frölich kisasszony szinmüvésznő. Erre az ügyész a szóbanforgó hölgy rögtöni megidéztetését inditványozta, mert ki kell puhatolni, hogy vajjon a kérdéses deliktum értelmi szerzője-e s egyáltalán mennyiben felelős érte. A biróság ekképpen határozott s a szolgát nyomban utnak inditották.

Közben a fiatal ügyész, aki Lohmannt és Ertzumot védeni próbálta, hallgatagon vizsgálta Ronda lelkiállapotát. Arra az eredményre jutott, hogy most kell kibeszéltetni; s azt inditványozta, hallgassák ki Gonda tanárt diákjainak, a három vádlottnak, általános lelki és erkölcsi állapotára vonatkozóan. A biróság elfogadta az inditványt. Az alügyész, aki attól félt, hogy kedvezőtlenül nyilatkozik Breetpoot konzul gyámfiáról, valamint Lohmann konzul fiáról, hiába próbálta ezt megakadályozni.

Mikor Ronda a korláthoz lépett, kacagtak.

Ronda szörnyen fel volt izgatva, pokoli düh torzitotta el arcát, verejtékezett.

– Teljesen ki van zárva, – kezdte – hogy Frölich szinmüvésznő részes legyen akár ebben az elvetemült gaztettben, akár pedig az ocsmány kirándulásban.

Először maga mosakodott. Aztán még egyszer erősködött. Az elnök ujra megszakitotta: mondja el véleményét három diákjáról. Erre Ronda egyszerre orditani kezdett, karját felemelte, a hangja vinnyogott, mintha falhoz szoritották volna és nem tudna szabadulni.

– Ezek a fiuk az emberiség szemetjei! Csak rájuk kell tekinteni: ilyen a fegyházak söpredéke! Kezdettől fogva olyanok voltak már, hogy nemcsak berzenkedtek a tanári fönhatóság ellen, de tiltakoztak, lázadást prédikáltak ellene. Az agitációjuk már az egész osztályt megmételyezte. Mindent elkövettek, forradalmi összeesküvéseket rendeztek, csaltak, mindenféle ocsmány és ordináré lázadást szitottak, mig végre idejutottak – jól jegyezzük meg! – az utolsó állomásra. Rég megmondtam, hogy ide kerülnek…

És mint egy ördöngős a boszu sikolyával, fordult Frölich Róza három lovagja felé:

– Nézzen a szemembe, Lohmann.

Mind a hármat leleplezte a biróság és a közönség előtt. Beszélt Lohmann szerelmes verséről, arról, hogy Ertzum hogyan csuszott le éjjel Thelander pap erkélyéről, arról, hogy Kieselsack mily szemtelenül viselkedett egy a diákoknak tilos helyiségben. Kiköpte azt is, hogy Ertzum nagybátyja is elhasalt, szólt a városi arisztokrácia költekezéséről és egy züllött révhivatalnok iszákosságáról, aki Kieselsack atyja volt.

A biróságot kellemetlenül érintette ez a rotyogó és fanatikusan bugyborékoló harag. Az alügyész udvariasan és bocsánatkérően Lohmann és Breetpoot konzul felé pillogatott. A fiatal védő gunyosan és elégedetten vette tudomásul a teremben uralkodó közhangulatot. Ronda ujjongott és toporzékolt.

Végül értésére adta az elnök, hogy a biróság ezek után teljesen tisztában van, milyen viszony uralkodik a tanár és a tanulóifjuság közt. Ronda fujt a dühtől, nem látott és nem hallott.

– Vajjon meddig fertőzik még ezek a sötét exisztenciák a levegőt, meddig viseli még büneik mázsaterhét a türelmes föld? Még azt merik mondani, hogy Frölich szinmüvésznő is részt vett parázna orgiájukban. Valóban, még csak ez hiányzott, hogy Frölich szinmüvésznő szüzi becsületébe is beletiporjanak!

Ezeket a szavakat olyan viharos derültség követte, hogy Ronda majdnem összeesett. Mert a saját állitásaiban is kötve hitt. Tudván tudta, hogy Frölich szinmüvésznő azon a vasárnap eltünt szeme elől és Hühnengrabba ment. Még mást is tudott. Csak egy röpke tekintetet vetett az eddig nem méltányolt körülményekre s majd hogy elalélt. Róza sohase akart kirándulni vele. Mi miatt hozakodott elő mindég ürügyekkel, hogy egyedül maradjon otthon?… Lohmann miatt?…

Ujra Lohmannra ripakodott s odakiáltotta, hogy az arisztokrácia már dögrováson van! De az elnök felszólitotta Rondát, menjen a helyére és meghagyta, hogy vezessék elő az uj tanut, Frölich kisasszonyt.

Mikor megjelent, moraj fogadta; az elnök a terem kiüritésével fenyegetőzött. A hallgatóság lecsillapodott, mert a nő mindenkinek tetszett. Szürke kosztümruhát viselt, rokonszenvesen elegáns volt, egyszerüen fésülködött, középnagyságu kalapot tett a fejére, pár strucctollal és csak diszkréten pirositotta ki magát.

Egy kis leány azt mondta a mamájának, hogy juj de szép néni.

Elfogulatlanul lépett a birák elé; az elnök könnyedén meghajolt előtte. Az alügyész inditványára nem hiteltették meg, anélkül hallgatták ki s a tanu rögtön beleegyező mosollyal jelentette ki, hogy ott volt azon a kiránduláson. Kieselsack védője végre kirukkolt:

– Itt meg kell jegyeznem, hogy a három vádlott közül egyedül az én védencem mondta meg az igazságot.

De senki se törődött Kieselsackkal.

Az alügyész ugy vélekedett, hogy itt a felbujtás ténye forog fenn és a büntény, amelyet eddig a két fiatalember puszta galantériából vállalt, teljes erővel a tanut, Frölich kisasszonyt terheli, aki az egész bünténynek okozója és értelmi szerzője. Kieselsack védője felhasználta ezt az alkalmat, hogy védencének – elismeri – antipátikus fellépését teljesen megmagyarázza az a körülmény, hogy fiatalember létére a tanu társadalmi osztályához tartozó romlott nőkkel állott érintkezésben, akik csak a korrupciót terjesztik.

– Hogy mit csináltak Hühnengrabban, – mondta Róza félvállról – azt nem tudom s nem is törődöm vele. Csak azt tudom – s ezt csak azért mondom meg, mert az előbb ügyvéd ur korrupcióról beszélt – hogy az emlitett vasárnap délután az egyik fiatal ur annak rendje és módja szerint megkérte a kezemet s nagy sajnálatomra ki kellett őt kosaraznom.

A hallgatóság nevetett és hitetlenül rázta a fejét. Róza vállat vont, de nem nézett a vádlottakra. Ertzum vérvörösen mondta:

– A tanu igazat mondott.

– Köztem és a három diák közt – tette hozzá Róza – mindig uri tónus uralkodott s az egész érintkezés puszta pajtáskodás volt.

Ezt a kijelentést Rondának szánta s egy gyors oldalpillantással kereste őt.

– Ezzel ugyebár a tanu – szólt az alügyész – azt akarja állitani, hogy az erkölcsi törvények határait semmiképpen se hágták át?

– Nono – mondta a nő s elhatározta, hogy öreg Rondájának kerülőuton, a biróság utján orrára köti az igazságot. A sok hókuszpókuszt már unalmasnak találta, – nono, – folytatta ezt éppen nem mondhatnám. Hébe-hóba.

– Mit ért a tanu ezen, hogy hébe-hóba.

– Ezt az urat – szólt a nő és Kieselsackra mutatott, aki a terem feszült figyelése közben az orrára bandsitott. Egyre ellenszenvesebbé vált: most a szerencséje által is. Később megpróbált tiltakozni ellene:

– Hazugság.

De az elnök elfordult tőle. Az elnök, mint mindenki, izgatott, szabad, féktelen hangulatban volt. Lohmann, akit Rózának a leleplezése, a barátja kikosaraztatását illetően, kellemetlenül érintett, felhasználta az alkalmat, hogy könnyed és világfias hangon ezt mondja:

– Ennek a hölgynek meg van a maga izlése. Kieselsackot boldogitotta, de ezt csak most tudtam meg. Azt azonban régen és jól tudom, hogy kivüle kit boldogit még őnagysága… Grófné azonban az istennek se akar lenni. És nekem, aki soha tudni se akartam róla, állandóan erősitgeti, hogy soha, de sohase kapom meg őt.

– Ugy bizony – mondta Róza s azt remélte, hogy Ronda ezt hallja és megnyugszik. Mindnyájan nevettek. Az elnök hevesen rázkódott a nevetéstől, egyik biró trombitálva fujta az orrát s a hasát fogta. A vád képviselője kajánul összehuzta az ajkát, a védő szkeptikusan viszolygott. Ertzum odasugta Lohmannak:

– Még Kieselsack-kal is, – hogy ezt is meg kellett tudnom. De most végeztem vele.

– Hála Isten… Különben kinn vagyunk a vizből. Csak Ronda adja meg az árát.

– De – sugta gyorsan Ertzum – ne beszélj közbe, hogyha magamra veszem az egészet. Nekem ugyis ki kell maradnom, a sajtóhoz kell fordulnom.

Ekkor az elnök kissé megnyugodva, immár atyai hangon kilátásba helyezte a terem kiüritését. Aztán kijelentette, hogy a tanu kihallgatása véget ért, mehet. Róza azonban a hallgatóság közé vegyült. Nem tudta megérteni, hová tünhetett Ronda.

Ronda a viharos derültség elől lóhalálában futott el. Ugy ment, mintha remegő gáton, fellegeken, parázsos vulkánon járna. Minden széttört körülötte, szakadékokba rántotta őt: – mert már Frölich Róza is »mással« foglalkozott! Lohmann és a többiek, akiket legyőzötteknek és megsemmisülteknek tartott, nyomban feltüntek a semmiből, mihelyt levette róluk a szemét. Róza nem átallotta odaadni magát nekik. Kieselsackot bevallotta, Lohmannt még tagadta. De Ronda már nem hitt neki. És roppant elcsodálkozott ezen: Róza megbizhatatlannak mutatkozott. Máig, eddig a pillanatig a lelki lelke volt, egy darab ő belőle; és egyszerre elszakitotta magát tőle; Ronda látta, hogy vérzik a szakadás helye és nem értette a dolgot. Minthogy sohase érintkezett emberekkel, eddig még nem árulták el. Most ugy szenvedett, mint egy gyerek, mint a diákja, Ertzum, akit a szinésznő megcsalt. Gyámoltalanul szenvedett, otrombán és csodálkozva.

Hazament. A cselédje alig szólalt meg, Ronda felhördült és kidobta őt az utcára. Aztán a szobájába ment, bezárta az ajtót, a kerevetre feküdt és nyöszörgött. Elfogta a szemérem, felkelt, elővette Homérosz igekötőiről szóló kéziratát. Megint rákönyökölt az iróasztalára, amely jobb vállát – harminc éven át – fölfelé ránditotta. De a kézirat hátulsó lapjain sorok voltak, amelyek a szinésznőre vonatkoztak, néhol csak kis jegyzetek és célzások. Lapok is hiányoztak: ezeket szórakozottságból elküldte hozzá. Látta, hogy a munkakedvét egészen alárendelte neki, az akaratát már régóta csak reá irányitotta és az élete minden célja összeesett vele. Mikor ezt fölfedezte, visszavánszorgott a kerevet sarkába.

Öregeste volt már és a sötétségben megjelent előtte egy kacér, szeszélyes, szines arc; és szorongva nézett föl rá. Mert észrevette, hogy ez az arc minden, minden gyanunak tápot ad. Róza mindenki lánya. Ronda tenyerét a vértől elöntött szegény arcára tapasztotta. Kései érzékisége, – az az érzékiség, amely aszott testét lassu, földalatti kisértésekkel, elrugaszkodott vágyakkal ölte, amely hatalmasan és természetellenesen lobbadozott, amely az életét megváltoztatta, a szellemét végletekre kapatta – most képekkel gyötörte őt. Látta a nőt kék-angyalbéli szobájában, a vetkőző gesztusait, a régi édes gesztusokat és csiklandó tekintetét. Most ez a tekintet és ez a gesztus nem Rondának szólt, hanem másnak, – Lohmannak.

… Ronda végignézte a jelenetet, egészen végignézte, a nő táncolt és annál szilajabban táncolt, minél jobban zokogott Ronda a kerevet sarkában.