XI.
Elment még az iskolába, az államfentartó szokás utolsó maradékával, bár jól tudta, hogy kifelé áll a rudja. A tanárok ugy határoztak, hogy most kivételesen csak körösztülnéznek rajta. A tanári szobában mindenki ujságok mögé bujt, elment az asztaltól, sarokba pökött, mikor Ronda leült gyakorlatot javitani. Az osztályban mindhárman hiányoztak, Lohmann is, Ertzum is, Kieselsack is. A többieket megvetette Ronda, nem is törődött velük. Néha sziszegve félnapi karcerre itélte egyiket-másikat. Később azonban elfelejtette utasitani a pedellust, hogy az itéletet végrehajtsa.
Künn az utcán csak ment, anélkül, hogy valakit látott volna, nem hallotta sem a szitkot, sem a dicséretet, azt se vette észre, hogyha a kocsisok visszatartották a lovaikat és az idegeneket figyelmessé tették Rondára, mint a város nevezetességére. Amerre csak járt-kelt, a pöréről beszéltek. A közvélemény szemében Ronda volt a vádlott és a törvényszék előtt való fellépése szánalmat és haragot keltett. Öregebb urak, legelső tanitványai, akiknek Ronda egy édes, az időtől megaranyozott fiatalkori emlék volt, e pör hallatára meghökkentek és rázták a fejüket.
– Ej, mi lett az öreg Rondából. Már ez mégse szép tőle.
– Tanárnak nem szabad igy viselkednie. Ez akarja nevelni a fiatalságot? Hogy kikelt a kereskedők és a legelőkelőbb családok ellen. És kérem, a törvényszék előtt.
– Vén szamár létére összeadja magát egy affélével és mindenki tud róla. De már nyakán a hurok. A város intelligenciája tárgyalni fogja az esetet és Breetpoot-tól tudom, hogy az iskolából is kiteszik a szürit. Aztán elmehet a komédiásnéval zabot hegyezni.
– Már finum egy perszóna.
– A’ már igaz.
És az urak összenevettek, szemük bogarán kis szikra villódzott.
– De hogy állhatott össze ilyennel.
– Hja, mindig mondtam. Méltó a nevére: ronda volt, Ronda marad.
Mások Ronda fiát emlegették, aki egyszer valami ledér nőszeméllyel kódorgott a sétatéren. Mondogatták, hogy nem esik messze az alma a fájától és Hübbenet tanár ur szavait idézgették, aki az apa erkölcsi összeroppanását már eleve megjósolta. Szerinte már azelőtt is volt Rondában sok embergyülölő, sunyi és gyanus vonás s véleménye szerint csöppet sem csodálatos, hogy a törvényszék előtt kikelt a város arisztokráciája ellen.
– Ezt a vén dögöt régen agyon kellett volna verni – mondta Ronda közvetlen közelében az üzlete ajtajába támaszkodva Mayer, a trafikos, aki Gonda tanár ur számláit mindig egy áthuzott R-rel kezdte.
A »Café Central« bérlője reggel, mikor Ronda elosont a kávéház előtt, igy szólt a söprögető pincérhez:
– Söpörjék ki ezt a ronda piszkot.
Voltak azonban elégedetlen polgárok, akik Ronda emancipációját örömmel üdvözölték, fegyvertársul akarták megszerezni a mai társadalmi rend ellen való küzdelmükre, gyülést hivtak össze, köszönetet szavaztak neki, hogy oly bátran fellépett a város kiváltságos heréivel szemben és neki magának is beszélnie kellett volna. Mindenfelé éltették őt és számosan felkiáltottak:
– Az ilyen ember előtt le a kalappal.
Ronda nem is felelt az irott meghivókra. Küldöttségeiket zárt ajtó fogadta. Csak ült egy helyben és gyülölettel, vágyódással és haraggal Frölich szinmüvésznőre gondolt s arra, hogyan kényszerithetné őt arra, hogy minél előbb szedje a sátorfáját s menjen tovább a truppjával. Eszébe jutott, hogy ezt komoly találkáin szigoruan megtiltotta neki. Bárcsak ne engedelmeskedett volna. Most a nő garázdálkodott, bajt kevert és Ronda féktelen és maró boszuvágyában lihegve kivánta, hogy Frölich Róza egy sötét dutyiban végezze az életét.
Ronda egész nap óvatosan kerülte az utcákat, amelyeken találkozni szokott vele. Csak éjjel osont abba a városrészbe, későn, mikor a korcsmák elfüggönyözött ablakai mögött nem rémlettek a tanárfejek árnyékrajzai. Akkor Ronda sunyin, ellenségesen, fanyar vággyal hosszu sétát tett a hotel körül.
Egy alkalommal a homályból valaki kilépett és köszönt: Lohmann volt. Ronda először visszatorpant és levegő után kapkodott. Aztán szétterjesztette kezeit és mindkettővel Lohmann után kapott, aki udvariasan kisiklott. Mikor magához tért, fujni kezdett, mint a veszett macska:
– Még a szemem elé mer kerülni, maga elvetemült fráter! Itt kell megfognom, Frölich szinmüvésznő lakása előtt! Már megint mással foglalkozik.
– Biztositom, – mondta Lohmann szeliden – hogy téved a tanár ur. Alaposan téved.
– Mi mást kereshet itt, maga léhütő!
– Sajnálom, de erről nem nyilatkozhatom. Csak azt mondhatom, hogy ehhez önnek, tanár ur, semmi, de semmi köze.
– Összetiprom! – hördült fel Ronda és a szeme parázslott, mint a mérges macskáé. – Vigyázzon, mert különben kirugatom az iskolából…
– Ha ez örömet okoz önnek, tessék – mondta Lohmann, de már nem akart csufolódni vele, inkább szánta őt és tovább ment, Ronda fenyegetéseitől üldöztetve.
Egyáltalán nem akarta már bántani Rondát. Ma, mikor az egész világ ellene kelt, szégyennek tartotta volna. Részvétet érzett az öreg iránt, aki arról beszélt, hogy kicsapatja, hiszen Ronda elcsapatása már el volt határozva; – részvétellel és holmi visszatartott rokonszenvvel szemlélte e magányos világgyülölőt, aki meggondolatlanul harcba keveredett mindenkivel; sajnálta az érdekes anarchistát, aki most gubozódott ki…
Az, hogy Lohmannt örökösen Rózával gyanusitotta, szánalmas és megható volt, egyben pedig tragikus és irónikus, hogy nem látta az igazi okot, ami ide vezette. Lohmann a Kaiserstrasséből jött. Breetpoot Dóra asszony ma este szülte meg a gyermekét. És Lohmann névtelen gyöngédsége halkan a gyermekágya fölé hajolt. Szive, gyümölcstelen és alázatosan duzzadó tüze arra vágyakozott, hogy a kis remegő csecsemőt fölmelegitse, aki talán Knust ügyészé, talán Gierschke hadnagy, talán Breetpoot konzul gyermeke… Lohmann ma éjjel elment Breetpooték háza előtt és a zárt kaput megcsókolta.
Pár nap mulva aztán elintéződtek a lebegő sorsok. Lohmann, akinek az egész nem volt fontos, az iskolában maradhatott addig, mig Angliába nem megy; rokonai sokkal befolyásosabbak voltak, semhogy gondolni mertek volna az eltávolitására. Kieselsackot nem a hühnengrabi eset miatt csapták ki; inkább azért, mert a törvényszék előtt illetlenül viselkedett; legfőképpen pedig azért, mert ő is, a szinésznő is beismerte, hogy viszonyuk volt, ami egy hetedikeshez semmiképp se illik. Ertzum önként ment és egy ujságnak kiszolgáltatta az eset adatait. Rondát pedig elcsapták.
Megengedték még neki, hogy őszig tanithasson. A tanitást azonban az igazgató engedelmével rögtön beszüntette. Rondát egy tétlen délutánján, mikor mint rendesen a kerevet sarkában gubbasztott, meglátogatta Quittjens, a pap. A pap végignézte, hogy zuhant bele, egyre mélyebben, a bünbe és a romlásba. Most, mikor a földre ért, azon a véleményen volt, hogy a keresztényi szeretet nevében valamit tenni is kell.
Szivarszónál elérzékenyedett Ronda szomoru sorsán, a magányán és azon, hogy éppen a legelőkelőbbek üldözik. Ezt senkise állja, ezen segiteni kell. Ha még lenne szegénynek valami foglalkozása. Az elcsapatása betetőzte a szerencsétlenségét, most már egészen átadta magát keserü gondolatainak… Nem, még nincs minden veszve. A pap azt igérte, hogy valahogy befogadják az előkelőbb körökbe, egy politikai egyesületbe, vagy egy kuglizótársaságba. Csak ezen a módon remélhető, hogy Ronda Isten és ember előtt megbánja eltévelyedését s jó utra tér, másként – a papnak csak ez fájt – örökre eljátssza a lelke üdvösségét.
Ronda erre a füle botját se mozgatta. Ha már elvesztette Rózát, semmi értelmét se látta annak, hogy cserébe bevegyék egy kuglizótársaságba.
Erre a pap magasabb szempontokra hivatkozott. A diákokra mutatott, akiket egy a nevelésükre hivatott közeg már az ifjuságnak hajnalán megmételyezett. Ki nemcsak a hetedikeseket, a többieket is megmételyezte; és nemcsak a gimnázium összes növendékeit, de azokat is, akik a gimnázium falán kivül vannak, az összes volt tanitványait, – szóval az egész várost. Ezek – és itt a pap hagyta, hadd aludjon ki a szivarja – mind kételkedni fognak ifjukori tanárjukba s a hitük is megrendül. Vajjon Ronda a lelkére vesz-e ily sulyos vádakat? Kieselsack is szerencsétlenné vált és Ronda jól tudja, ennek a diáknak a sorsa az ő lelkét is nyomja. Ez azonban nem az egyedüli kár, amit egy ilyen hittől és erkölcstől elrugaszkodottt ember okoz…
Ronda makacskodott. Kieselsack kicsapatásáról csak most értesült; és fellobbant benne az öröm, hogy mindezt neki köszönheti. Hogy rossz példával járt elől, hogy a romlást terjeszti a városban, erre nem is gondolt. Itt uj perspektivák nyiltak a boszura s most is a boszu ösztökélte. Piros foltok gyulladtak az arcán s magába elmélyedve, lélegzet nélkül ráncigálta az arcán tenyésző gyér szőrszálakat.
A pap félreértette őt s azt mondta, tudta, hogy Ronda szivére veszi a dolgot. Be kell látnia, hogy hibás, különösen akkor, ha számbavesszük, milyen teremtés miatt tette ki magát és másokat a legkellemetlenebb zaklatásoknak.
Ronda megkérdezte a paptól, vajjon Frölich szinmüvésznőről beszél-e.
Természetesen. A nyilvános tárgyaláson tett vallomása után csak kinyilhatott már a szeme. A szerelem vak, – és itt a pap ujra meggyujtotta a szivarját – ezt be kell ismernünk. Csak emlékezzék vissza Ronda az egyetemi éveire, arra, amit Berlinben tapasztalt. Az ember nincs fából, huhu, tudja, hányadán van az ilyen nőstényekkel. Bizony nem érdemesek arra, hogy az ember értük kockára tegye a saját és a mások exisztenciáját. Csak gondoljon Berlinre…
A pap boldogan mosolygott s már majdnem neki melegedett. Ronda egyre nyugtalanabb lett, aztán hirtelenül félbeszakitotta. Csak nem Frölich szinmüvésznőre céloz? A pap csodálkozott és bólintott. Erre Ronda felpattant a kerevetről, fujt s tompán és fenyegetően rikácsolt, mig a szájában habzó nyál a papra fröccsent.
– Ön megsértette Frölich Róza szinmüvésznőt. Ez a hölgy az én védelmem alatt áll. Hagyja el, – egy-kettő! – hagyja el ezt a házat!
A pap a székével együtt visszahőkölt. Ronda ajtóhoz sietett és kinyitotta. Mikor aztán a haragtól remegve még egyszer rátámadt, a pap a székével együtt finom ivben kiröpült az ajtón. Ronda bezárta az ajtót.
Még sokáig lihegett a szobában. Annyi bizonyos, hogy röviddel ezelőtt maga is átkozta Frölich Rózát, ő is elitélte. De amihez Rondának joga van, ahhoz még nincs joga a papnak. Róza mindenki fölött áll, – egyedül és szüzen lebeg az egész emberiség fölött. Jó volt, hogy igy Ronda megint tudatára ébredt a dolognak. Róza a magánügye volt! Rajta ütöttek sebet, mikor Rózát bemocskolták! A félelemtől felbizgatott zsarnoki dühe torkonragadta és meg kelett támaszkodnia: mint akkor, mikor a közönség a nőjét a Kék Angyalban kinevette. Kinevette a nőt, akit ő sajátkezüleg festett! Fitymálták a müvészetét, amit némiképp ő maga öntött formába! Azok a dolgok, amiket a nő Hühnengrabban müvelt, – igen ám, ugy bizony – nem voltak valami örvendetes dolgok és miattuk sokat szenvedett Ronda. Ez azonban kettejük dolga, Ronda és Róza dolga. Hozzá megy, már nem birta magát tovább türtőztetni.
Kalapját a kezébe vette, azután megint letette.
A nő elárulta, – igen ám, ugy bizony. Másrészt azonban ő tette tönkre diákját, Kieselsackot. Jóvátette ezzel a hibáját? Még nem. De hogyha más diákokat is – tönkretenne?
Ronda megállt, fejét lesunyta, vörös felhő lebegett fölötte. Küzdött a boszuvágya és a féltékenysége, de meg se moccant. Végül a boszuvágya győzött. Frölich szinmüvésznőnek megbocsátott.
És Ronda gondolkozni kezdett a diákokról, akiket tönkre kellene tennie. Milyen kár, hogy a piaci trafikos már nem jár iskolába; s az az inas, aki nem köszön; és a többi, aki a városban él, mindenki. Őket mind tönkretehetné Róza. Mindegyiket csufosan kiebrudalnák az iskolából miatta. Másalaku romlást nem tudott Ronda elképzelni. Más katasztrófa, mint hogy valakit kicsapnak az iskolából, nem is létezett a szemében…
Mikor Frölich szinmüvésznőhöz bekopogtatott, maga a nő nyitott ajtót, aki éppen menni készült.
– Juj! Végre! Éppen hozzád készültem. Te persze nem hiszed, de itt fusson ki a szemem, ha nem igaz.
– Jó – mondta Ronda.
És csakugyan hozzá készült.
Frölich szinmüvésznő, mikor Ronda eltünt a látóhatárról, először ezt mondta: »elszalasztottam« és elhatározta, hogy a lakást fölmondja, a butorait eladja, egy darabig mint magánzó él és azután, minthogy a Kiepert-házaspár máshová ment és már el is utazott, uj szerződés után lát. Öreg Rondája iránt mindig baráti érzésekkel viseltetett; de erőszakkal nem tukmálhatta rá és minthogy el se hitte volna, nem is erősködött. A nőnek megvolt a maga filozofiája. Sokkal könnyebb valakit becsapni, ha rossz fát teszünk a tüzre, mint beigazolni azt, hogy tényleg ártatlanok vagyunk. Egyébként a multtal való bibelődésnek se vége, se hossza, hogyha valaki, még ilyen gyerekes dolgokban is, mint a hühnengrabi eset, talál valamit és azt képzeli, hogy mindenkivel összeáll még azután is, hogy őt megismerte. Aztán az öreg nem is volt az ő zsánere. Gyakran csalódik az ember; ezt megállapitotta. Az utcán is félórahosszat szaladt néha utána egy-egy lovag, amig végre nekidurálta magát, utólérte és keszegül rápislantott. Azután elódalgott és ugy tett, mintha semmi sem történt volna. Ronda is csak ezt müvelte és alig hogy szemtől-szembe került vele, fuccs lett az egész. Hadd menjen.
Mikor aztán elmult egy kis idő, unatkozott és a pénze is fogyatékán volt, elgondolta, hogy mégis ostobaság a dolgot igy elpaccolni. Az öreg végül szégyelte magát, duzzogott és várta, hogy a nő csak a kisujját is nyujtsa neki. Késznek mutatkozott kibékülni. Vén gyerek volt, kissé kómikus és önfejü. A nő arra gondolt, hogy dobta ki a kapitányt az öltözőből és érte még Kiepertékkel is összetüzött; ezen nevetett. Nyomban azonban merev és gondolkozó lett a szeme, olyan, mint mikor Rondára nézett. Ronda féltékenykedett, ez bizonyos; és ezzel imponált neki. Most talán magában ül, mérgelődik, dühöng rá s az epéjétől nem is tud ebédelni. Ezt a nő rettenetesnek tartotta. Jó szive megindult. És nemcsak a pénzért, meg a jólétért, de részvétből és nagyrabecsülésből is elindult hozzája.
– Régóta nem láttuk már egymást – mondta a nő szemérmesen és foghegyről.
– Ennek megvan a maga oka – szólt Ronda. – El voltam foglalva.
– Vagy ugy. Mivel?
– Tudod, hogy kiváltam az itteni gimnázium kebeléből.
– Értem. Ezt is a szememre hányod.
– Mindent jóvátettél. Mert a Kieselsack nevü diákot is eltávolitották, aki előtt mindörökre zárva marad a tudományos pálya.
– Micsoda egy undok fráter volt.
– Vajmi kivánatos lenne, hogyha sok tanulóifjat érne hasonló sors.
– De mit csináljunk? – mondta a nő és ravaszul mosolygott.
Ronda elvörösödött. Kis szünet következett, mialatt Róza bevezette őt és leültette. A térdére siklott, Ronda válla mögött elfintoritotta az arcát s alázatosan tréfálva kérdezte:
– Hát nem haragszik már Rondácska a Rózájára? Bizony az volt minden, amit a törvényszék előtt mondtam. Debizatyauristen. Tudom, hogy nem hiszed, pedig ugy van.
– Jó – ismételte Ronda.
És minthogy szükségét érezte annak, hogy a nőhöz az események tisztázásával és összefogásával közeledjék, igy szólt:
– Nagyon is tudom, – igen ám, ugy bizony! – hogy az ugynevezett erkölcs legtöbb esetben szerves összeköttetésben áll a butasággal. Ebben legfölebb csak az kételkedik, aki nem élvezett klasszikus neveltetést. Az erkölcs mindenesetre csak annak előnyös, aki, nem lévén benne részes, általa könnyen uralomra juthat azok fölött, akik nem tudnak a hálójából kievickélni. Ki lehet jelenteni és be lehet bizonyitani, hogy az ugynevezett erkölcsöt a szolgalelkektől szigoruan meg kell követelni. Ez a követelmény eddig – jól jegyezzük meg! – nekem sohase engedte megismerni, hogy van más élet is, más erkölcsi törvény is, amely a közönséges nyárspolgár életétől és erkölcsétől alaposan különbözik.
A nő erőlködve és csodálkozva hallgatott.
– Ojják. Esz már aztán teszi.
– Én, – folytatta Ronda – ami a személyemet illeti, a nyárspolgár-erkölcsöt követtem; nem mintha sokra becsültem volna, vagy hozzá lettem volna láncolva, hanem – nemde ugyebár – mert semmi okom se volt, hogy elszakadjak tőle.
Önmagát kellett tüzelni a beszédre, hebegve, heves szeméremérzettel pironkodva és ájuldozva tárta ki merész életfelfogását.
A nő bámulta a beszédét és hizelgett neki, hogy Ronda előtte produkálta magát.
Ronda még hozzátette:
– Meg kell állapitanom és ezennel le kell szögeznem, hogy tőled sohase követeltem meg egy az enyémhez hasonló erkölcsöt…
Erre a nő a meglepetéstől és az örömtől elfintoritotta az arcát és megcsókolta Rondát. Alig engedte el a száját, a tanárja megint magyarázott:
– Ennek dacára azonban…
– Mit mondasz? Minek dacára, Rondácskám?
– Ennek dacára ebben a konkrét esetben azonban az irántad érzett szerelmem szinte lehetetlenné tette számomra oly dolgok elviselését, amelyek az erkölcstanom alapétetele szerint nem hibák és nem bünök, sőt azt is be kell vallanom, hogy néminemü fájdalmat is éreztem miattuk.
Róza körülbelül eltalálta, miről van szó és hizelegve odatartotta a fejét.
– Mert oly értékes nőnek tartalak, akit nem kaphat meg csak ugy akárkiféle.
A nő komoly lett és elmélázott.
Ronda pedig határozott.
– Jó.
Egyszerre azonban kifakadt, valami szörnyü emlék ostroma alatt:
– Csak egy valaki van, akinek sohase tudnék megbocsátani, akitől – igen ám, ugy bizony – tartózkodnod kell, akit sohase szabad viszontlátnod. Ez a valaki: Lohmann.
A nő ránézett, látta, hogy szinte elalél, a homloka verejtékezik és nem értette meg őt, mert sohase látta azt a gyötrő képet, amely Rondát egyszer marcangolta: hogy öleli át Lohmann Rózát.
– Igen – mondta Róza. – Rá mindig haragudtál. Répává akartad apritani. Ne félj, Rondácskám, meg is teszed majd. Nekem az ilyen buta fickó ugyan csak nem imponál. Csak elhinnéd. De nem hiszed el. Sirni, sirni szeretnék.
És igazán sirni szeretett volna: mert semmiképp se hitték el, hogy közönyös Lohmann iránt; és mert a szive leghátsó pitvarában mégis élt valami, ami Lohmannra vonatkozott s ami a szavahihetőségét elrabolta; és mert Ronda, az öreg, buta gyerek oly gyakran és oly ügyetlenül bolygatta ezt a dolgot; és mert zaklatott életére még mindig nem szállott le a béke, amire teste-lelke egyformán sóvárgott. De minthogy Ronda nem tudta volna, miért sir és minthogy nem akarta végképp összekuszálni a helyzet szálait, elfojtotta a könnyeit.
Egyébként szép napok következtek rájuk. Mindenhová együtt mentek és Róza kelengyéjét és lakásberendezését egészitették ki. Hamburgi toalettben csaknem naponta ott ült Róza a városi szinházban, Ronda pedig az oldala mellett alattomos kárörömmel fogadta az irigyen megbotránkozó és rosszindulatuan vágyakozó tekinteteket, amelyek feléjük irányultak. Később a nyári szinházat is megnyitották és ők ketten letelepedhettek a kertbe a jómódu és tisztes társaságbeli emberek közé és lazacot ehettek és örülhettek mások boszuságán.
Frölich kisasszony többé nem félt, hogy intrikálnak ellene. Tul volt a veszélyen. Ronda az ő kedvéért még az állásából is elcsapatta magát.
Eleinte kissé kényelmetlenül érezte magát Rózácska. Hogy kerül ő ekkora tisztességhez, hogy valaki az ő kedvéért ennyi terhet vesz a nyakába. Később csak a vállát vonogatta:
– Hja, ilyenek a férfiak.
Lassacskán rájött, hogy Ronda helyesen cselekedett és hogy ő, Róza, még ennél sokkal többet is megérdemel. Ronda akkora csökönyösséggel hajtogatta előtte női érdemeit és az elérhetetlen magaslatot, ahol ő áll és ahonnan még pillantására sem érdemes az emberiség, hogy végül is kezdte komolyan venni saját magát. Idáig még senki se vette őt ilyen komolyan és ezért ő se önmagát. Hálát érzett aziránt, aki erre megtanitotta. Róza érezte, hogy fáradságába kerül majd megbecsülni azt az embert, aki ily nagyra tartja. Még többet tett: erőlködött, hogy szeresse is.
Nyomban kijelentette neki, hogy latinul szeretne tanulni. Ronda örömmel látott hozzá. A nő hagyta, hadd beszéljen, rosszul felelt neki, vagy nem is hallotta a kérdést és folyton ránézett, mig a belsejében más dolgokkal bibelődött. A harmadik latin órán Róza ezt kérdezte:
– Mondd, Rondácskám, mi nehezebb, a latin, vagy a görög?
– Természetes, hogy a görög – szólt Ronda.
A nő pedig határozott:
– Akkor görögöt akarok tanulni.
Ronda örült és azt kérdezte:
– Miért?
– Csak, Rondácskám.
Róza megcsókolta Rondát és ez a csók ugy hatott, mint a gyöngédség parodiája. Pedig igaz érzésből fakadt. Ronda felébresztette a leány becsvágyát; és most az, hogy Ronda iránt érzett becsülését kimutassa, a latin helyett a nehezebb görögöt választotta. Ez a kivánság egyuttal szerelmi vallomás is volt, előlegezett vallomása egy alkalmazkodni kivánó érzésnek.
Bizony nem volt oly könnyü Rondácskát szeretni. Még a görög se ment nehezebben. Mintha alaposan meg akarná főzni s végleg megkaparintani magának, minduntalan körülsimogatta Ronda merev pofacsontjait, kattogó állkapcsát, szögletes szemgödreit, melyek mélyéből mérges és gyülölködő szemei villogtak, amelyek Rózácskára pislogtak gyermekes alázattal. Róza megsajnálta ezért és gyöngéden bánt vele. Ronda gesztusai és szavai, a gesztusainak szánalmas kómikuma, a szavainak pepecselő szellemessége: mindez meghatotta a nőt. Nagyrabecsülését sem tagadta meg tőle. De többre – hiába erőlködött – nem volt képes.
Róza, hogy kárpótlást adjon az érzése kudarcáért, néhányszor összeszedte minden sütnivalóját a görög órán. Ronda arcára vörös foltok gyultak és gyönyörtől repesve vetette magát az igekötőkre. Mikor Homerost felütötte és Róza először nyögte ki belőle a men… de nün-t, mikor ezek az imádott hangok először pottyantak ki Frölich kisasszony cifra arcából, bemázolt ajkai közül: Ronda szive majd szétrepedt a boldog izgatottságtól. Félre kellett tennie a könyvet és összeszednie magát. Még alig birt lélekzeni, megfogta az asztal fölött Róza kisasszony kicsiny, puha és állandóan kissé zsirpárnás kezét és azt mondta, hogy egyáltalában nem szándékozik még hátralévő életét – csupán egyetlen órára is – tőle különválva tölteni. El akarta venni feleségül.
Rózácska először sirásra pityeritette a száját. Azután elérzékenyülve mosolygott, a képét Ronda vállához támasztotta és ringatódzni kezdett fölötte. A ringatódzásból rángatózás lett; Rózából kitört az örömujjongás, fogta Rondát, felráncigálta a székről és körülkeringte vele a szobát.
– Ujjé, hát Rondáné nagyságos asszony lesz belőlem! Halálra röhögöm magam! Rondáné nagyságos asszony, – ohó, Gondáné, kérem alázattal.
És máris játszotta az előkelő dámát, amint elhelyezkedik a székén. Egy percig értelmesen beszélt: nem megy többé vissza az uj lakásába; ugyis már majdnem mindent elkótyavetyéltek belőle. Ronda lakásába költözik és azt ujonnan berendezi! Azután ujra kipukkant belőle a nagy öröm. Végül lehiggadt, elmélázott és csak ezt mondta még:
– Hogy mi nem érheti az embert!
Ronda kérdésére, hogy örül-e és hogy minél előbb nyélbe kell ütni a házasságot, Rózácska csak szórakozottan mosolygott.
A következő napokon sem látszott kapiskálni a dolgot. Néha szinte mintha gondok bántották volna, de ezt tagadta. Gyakran elment hazulról és ideges lett, ha Ronda vele akart tartani. Ez meghökkentette Rondát és valami kinos sejtelem fakadt fel benne. Egyszer rajtakapta Rózát, amint egy alacsony vendéglő ajtajából kilépett. Miután egy darabig hallgatagon mentek egymás mellett, Róza titokzatosan mondta:
– A dolgok nem olyan egyszerüek, mint gondoljuk.
Ez a kijelentés egészen nyugtalanná tette Rondát, de Róza nem adott bővebb magyarázatot.
Egyszer aztán végre, jóval később, mikor Ronda magányosan és busan baktatott délben az elhagyott Siebenberg-utcán, egy kis fehérruhás gyerek tipegett hozzá és együgyü hangon gügyögte:
– Gyere haza, papa!
Ronda megállott és csodálkozva nézte a gyermek parányi, fehérkeztyüs kezét, melyet feléje nyujtott.
– Gyere haza, papa! – ismételte a csöppség.
– Mit beszélsz? – kérdezte Ronda. – Hát hol lakol?
– Ott és hátrafelé mutatott.
Ronda arrafelé nézett és ekkor a legközelebbi sarkon megpillantotta Frölich Róza szinmüvésznő hizelgően féloldalra hajtott fejecskéjét és kezének mentegetődző és könyörgő mozdulatát, amint – félszegen – a csipőjétől kissé előrenyult.
Ronda tanácstalanul hápogott. Egyszerre mindent megértett; és egész egyszerüen megfogta a még mindig felé tartott, kis fehérkeztyüs kacsót.