XII.
A familia elment nyaralni a közeleső fürdőhelyre. A kurhotelben vettek lakást és sátrat béreltek a strandon. Frölich Róza szinmüvésznő őnagysága fehér cipőben feszitett és fehér delén ruhájához fehér tollboát viselt. Crep-delisse kalapjának libegő fehér fátyla és mellette tipegő fehér gyermeke, kecsessé és könnyüvé tették. Rondára is fehér strandöltöny került. Ha a messzire nyuló fövény padlósétányán korzóztak, valamennyi sátorból látcsövekkel kukucskáltak utánuk és hogy, hogy nem, minden idegen megtudta Róza őnagysága élettörténetét.
Ha Róza gyermeke a nedves homokból pogácsákat gyurt, ugyancsak kellett vigyáznia, hogy ki ne potyogjon egy a markából, mert ilyenkor mindig ott termett valamilyen elegáns ur, felkapta a homokpogácsát és vitte – nem a gyermeknek, hanem Frölich Róza szinmüvésznő őnagyságának. Utána pedig meghajtotta magát Ronda előtt és bemutatkozott. Ilyenformán a familia hamarosan két hamburgi kereskedő, egy fiatal braziliai ur és egy szász gyáros társaságágában fogyasztotta kávéját a parti sátorban.
A szedett-vedett társaság többször kirándult vitorlás csónakon, melyeknél mindenki rosszul lett, Ronda és Róza kivételével. Ők ketten suttyomban nevettek a többieken. A gyermek naponta kilószámra kapta a cukros mandulát s kapott kis hajót, ásót és uszóbabákat is. Kutyabajuk volt. Szamaragoltak, Ronda lába kibicsaklott a kengyelből és a szamár sörényébe kapaszkodva ügetett ott el a térzene előtt, épp amikor javában folyt a hangverseny. Róza őnagysága sivákolt, a gyerek ujjongott és az asztaloknál savanyu megjegyzéseket mondtak az emberek.
Mikor egy berlini bankár magyar táncosnőjével is közibük került, akkor aztán teljes volt az egész »Ronda banda«. A table d’hôte-ot végigzajongták, a karmestert folyton zaklatták, hogy játssza Róza őnagysága kedvenc darabjait, melyek pályájára emlékeztették, tüzijátékokat rendeztek a maguk szakállára, mindent felforgattak és igy sokan mulattak, sokan pedig megbotránkoztak rajtuk.
Ronda azok számára, akik a felesége kedvéért a közelében éltek, rejtély volt. Evés közben elárulta gyöngéit, egy kiránduláson összeesett, angol ruháit ugy viselte, mint az álruhát s mikor szemügyre vették, ugy tetszett, hogy nem is komoly akadály, ha arról van szó, még moccani se mer s mindössze csak szánalmas és nevetséges. A természet kisemmizett mostohagyermekének tekintették szegényt. De az udvarló, aki már vigan flörtölt a feleségével, hirtelen – egész váratlanul – egy száraz és gunyos Árgus-tekintetet érzett magán, amit rendesen hátulról lövelt feléje a férj. Ha a karkötőt nézegette, amit a feleségének ajándékoztak, az az érzése támadt az embernek, hogy felszarvazták az öreget. És még ha egyet-mást el is ért az udvarló, – késői parti séták, egyedül az asszonnyal, mig a férj másokkal itta a bowlét – Ronda jóéjszakát mondó gunyos kézszoritása szinte sértette őt és határozott kételyt ébresztett benne aziránt, vajjon eléri-e valaha is a célját?
És tényleg sohasem érte el. Mert Ronda sokkal inkább értett hozzá, miként kell valakit Frölich Róza előtt nevetségessé tenni és lepocskondiázni. Mikor magára maradt Rózával, kicsufolta a két hamburgi angolos beszédmodorát, vállát vonogatta a braziliai fölött, aki lapos kavicsok helyett ezüst pénzdarabokat hajigált a sima vizfelületre és leutánozta a lipcsei feudális ur kéz- és fejmozdulatait, cigarettagyujtás, vagy dugóhuzás közben. Frölich Róza őnagysága persze nevetett. Kuncogott, anélkül, hogy Ronda megvetésének okáról és helyességéről meggyőződött volna. Nem is indokolta meg mással a megvetését, csak azzal, hogy a görögök nem igy tettek. De Róza mindenkinek hálás volt, aki nevetésre kapatta. És jótékonyan hatott rá Ronda makacs, megtámadhatatlanul méltóságos meggyőződése, hogy kettejükön kivül az egész világon senki se számit. Róza az erős zsarnok jármában maga is önérzetes és rátarti lett. A braziliainak, aki egy magányos szirt mellett letérdepelt előtte a fövénybe, a kezeit tördelte, közvetlenül ezt mondta, mintha egyszerre kinyilt volna a szeme:
– Menjen, maga majom.
Pedig hizelgett neki, hogy ez a fiatalember, aki egy városbéli családnál szállt meg, minden ismerősét faképnél hagyta, hogy vele csibészkedjék s vele együtt verje el a pénzét. De majom volt, Ronda annak tartotta.
Ronda sohase firtatta, hol maradt el a felesége. Nem nyugtalankodott, hogyha nagyon kicsipte magát, hogyha csipkés és könnyü nyári ruhái nagyon is bizgatták a gavallérokat. Sőt, mig az urak künn várakoztak rá, Ronda segitett a feleségének csinositani magát és kendőzte, mint azelőtt az öltözőben. Mérges mosollyal jegyezte meg:
– Már türelmetlenkednek. Zongorázni kellene nekik, hogy el ne unják magukat.
Vagy:
– Ha most igy félig kifestetten és váratlanul kidugnád a fejed az ajtón, megint azt kiabálnák, mint akkor: hohohoho!
A tengeri fürdőről való elutazásuk egy eléggé kinos incidenssel kapcsolatban történt. A pályaudvaron megjelent az egész »Ronda banda«, a braziliai éppen négyszemközt beszélgetett Rózával, mikor lihegve odasántitott egy öreg ur, Vermöhlen, a tőzsér, a fiatalember rokona és a Róza kezében levő ékszerestokot el akarta tőle ragadni.
Róza csak az imént kapta ajándékul a fiatal braziliaitól, ünnepélyes formaságok közepette. Ronda odasietett és megvédte a felesége igazát. Amig a fiatalember pironkodva egész rokonságát megtagadta, az öreg Vermöhlen felfortyanva, heves izgalomban szemére lobbantotta a házaspárnak, hogy társaságukban unokaöccse már régóta a módján felül költekezik. Ezt a násfát már nem veheti meg; a gyönge tantija, sajnos, pénzt adott rá; de ez Vermöhlen pénze és ezért az ajándék az övé.
Ronda vele szemben rendreutasitó nyugalommal konstatálta, hogy Vermöhlen ur pénze és Vermöhlen asszony pénze csakugyan egy és ugyanaz; hogy a Vermöhlen-család legszemélyesebb ügyeivel egyáltalán nem hajlandó foglalkozni; és különben is harmadszor csöngettek. És szürke ujjai görcsösen a tokba csimpaszkodtak, a feleségét pedig a kocsiba tuszkolta. Mindenki a kalapját lengette, Vermöhlent kivéve, aki a botjával fenyegette Rondát.
Róza először sajnálatát fejezte ki, hogy ilyen kinos helyzetbe került és félt a folytatásától. Ronda azonban felvilágositotta, hogy a félelme alaptalan. Hozzátette, hogy Vermöhlen tőzsérnek vannak fiai, akiket tanitott és sohase »csiphetett meg«. Vermöhlenék több városi familiával rokonságban vannak.
Róza megnyugodott. Mutogatta a kis brilliántokat a lányának, vele együtt nevetett és igy fogadkozott:
– Ezek a fityegők, meg ezek a butonyok mind a tiéid lesznek, Mimi, ez a te hozományod.
Ronda ujjongott, hogy a Vermöhlenéket »megcsipte«. El-elgondolkozott azon, hogy itt több diákot és több családot szégyen ért s a szégyen nem abból keletkezett, hogy bezárták őket a »dutyiba«, vagy hogy az intézetből eltávolitották. A szégyent – igen ám, ugy bizony – és a romlást tehát más uton is elő lehet idézni, mint a kicsapással. Uj, eddig nem ismert utakon…
A városban, a villájukban a szokott élet járta. Emberekkel nem igen érintkeztek. Estig, mikor is szinházba és vendéglőbe mentek, Róza pongyolában heverészett a különböző butorokon. Ronda azt inditványozta, hogy görögül tanitja és ezzel szórakoztatja. A nő fanyalogva utasitotta vissza. Egy este valami vigjátékban felismerte régi ismerősét, egy szinésznőt, aki egy szakácsnő szerepében lépett fel.
– Nini, ez a Pielmann Hedvig. Hogy hogy kapott szerződést, azt igazán nem tudom megérteni.
Erre egy csomó dolgot mesélt el a volt társáról és végül ezt mondta:
– Te, ezt meghivjuk.
Pielmann kisasszony eljött és Róza finom reggelit és vacsorát adott eléje, hogy elkápráztassa. Most a kereveteken két nő heverészett, nem egy, cigarettáztak és régi, agyontárgyalt élményekre emlékeztek. Ronda rossz lelkiismerettel nézte, hogy unatkoztak. Kötelességének érezte, hogy segitsen rajtuk, de mégis tanácstalan maradt és szorongott, mintha titkos gondok nyomták volna. Ha csöngettek, felpattant a székéről és rohanvást szaladt ajtót nyitni. A nőknek feltünt, hogy ezt sohase bizta a szobalányra.
– Vagy rajtam akar ütni, – mondta Róza – vagy pedig megcsal. Bizony-bizony már kormos a füle az én Rondácskámnak.
Egy napon levél jött Hamburgból, két jóbarátjától. Ősszel nagyobb utat akartak tenni, hajón a spanyol partok mentén, Tuniszig. Azt inditványozták, tartsanak velük Rondáék is.
– Nagyszerü! – szólt Róza. – Ez aztán teszi. A vademberek közé utazunk. Gyere te is velünk, Hedvig, kérj urlaubot. Mind a ketten feketére festjük magunkat, lepedőbe burkolózunk, én majd felteszem a diadémomat, ami még a szinpadról maradt.
Hedviget megnyerte az eszmének. Rondát nem is kérdezték meg. Csak azon csodálkoztak, hogy nem igen lelkesült érte. Csöndesen elkukoricázott addig, mig Hedvig el nem ment; akkor aztán kitálalt. Nincs pénz.
– Ezt nem értem! Hogy lehet, hogy egy tanárnak nincs pénze! – kiáltott a nő.
Ronda zavartan mosolygott. Harmincezer márkát tett félre. Ez már eluszott; a berendezésre, a ruhákra, a mulatságokra. A folyó kiadások nem voltak arányosak Ronda nyugdijacskájával; messzire tulhaladták. Ronda számlákat és intőcédulákat kotort elő, amelyeket az ajtóban röptében fogott el, a szállitóktól, a vendéglősöktől, a szabónőktől. Szégyenkezve és gyülölködve beszélt, micsoda fogásokat és trükköket kellett kiókumlálnia, hogy a végrehajtót türelemre birja; de ezt se birja már sokáig.
Róza játszotta az ijedtet és a bánatost. Természetesen belül semmit se érzett. Most vége a dinom-dánomnak és csak menjen a két alak maga a vademberekhez. Ma délre csak marhahust esznek, bár a liba pirul a tüzön; vacsorára pedig hurka lesz és megint elkezd görögül tanulni, mert ez a legolcsóbb. Ronda meghatódott és azt mondta, tudja – igen ám, ugy bizony – a kötelességét s mindent megszerez, amit a felesége szeme-szája megkiván.
– Édes, – szólt Róza – vedd meg azt az arany-bronz cipőt hatvan márkáért.
Róza rögtön irt Hedvignek: »Nincs dohány«.
Ez az eset mindenesetre felizgatta kissé.
Hedvig azt tanácsolta, hogy Ronda adjon órákat.
– Csak ne lenne az uram olyan szörnyen mogorva – vélte Róza.
Hedvig pedig dagadt a büszkeségtől, hogy szolgálatot tehet:
– Majd küldök én neki pasast, az én palimat. Tőlem kivurcnizhatja, ahogy akarja.
– Lorenzent, a borkereskedőt? Ugyan, hisz ez már diákja volt Rondának, annyit dumált róla, hogy na. Téged még csak szivel, de a barátod ne kerüljön a szeme elé… És ha meg is puhitom Rondát, a barátodnak lesz annyi esze, hogy nem jön ide a csapdába.
– Rosszul ismersz, drágám – szólt Hedvig. – Kabinetkérdést csinálok a dologból: vagy – vagy!
Rondával közölték, hogy Lorenzen, a borkereskedő görögül akar tanulni, mert görög borokkal kereskedik és órákat vesz. Ronda ökröndözött a dühtől, de nem tiltakozott ellene. Felindultan és ravasz mosollyal beszélt Lorenzen diákja büneiről, engedetlenségéről, arról, hogy sokszor csufolta, de egyetlen egyszer sem sikerült »megcsipnie«.
– De – jegyezte meg közben – még megcsiphetem.
Aztán:
– Emlékszel, szerelmem, micsoda patália volt az esküvőnkön, micsoda csődület loholt a kocsink után…
– Hagyd, lelkem – szólt Róza; mert ezeknek a kinos dolgoknak az emlitését is szégyelte Hedvig előtt.
Ronda azonban zavartalanul folytatta:
– Micsoda csorda bőgött az anyakönyvi hivatal előtt, – nemde, ugy-e bár – és mikor a kocsiba szálltál, Kieselsack sárral fröccsentette be a fehér atlaszruhádat is. De kétségtelenül bizonyos, hogy a fiatal garaboncások közt ott volt Lorenzen diákom is, aki a csufnevemet orditotta és olyan gyalázatosan viselkedett, mint senki.
– No, majd megmosom a fejét! – szólt Hedvig.
– Sajnos, nem csiphettem meg – folytatta Ronda. – Nem tanithattam meg a regulára. De csak tanuljon görögül. Sok diákomat nem csiphettem meg. Bárcsak mind tanulna görögül!
Később eljött Lorenzen, de szivesen bántak vele. Ronda behivta Rózát, amaz ürügy alatt, hogy nem találja a füzetét, vagy a ceruzáját és beszélgetni kezdett vele. Először produkálni kellett magát a diák előtt, hogy mennyit tud görögül, aztán modern dolgokra terelődött a társalgás. A diák fölényesen, a nyugodt irónia képzelt jogával lépett be. De nyomban visszahőkölt, mihelyst látta, hogy minő szabad és mértékletes bájjal mozog Róza polgári stilü butorai között; hogy jobban öltözik, mint a saját felesége, aki a szinházban mindig felháborodott Rózán; s megértette, hogy a kevés pirositó, a félvilági nők halványan sejtetett dialektusa és pár késhegyni szinésznőszerüség sajátosan füszerezik a családiasságot. Ördöge van ennek a Rondának! Igy aztán nem kell járnia se a klubba, se máshová. Lorenzen a kezdő fenhéjázó modorát letette s a Ronda-házaspár előtt édeskésen szolgálatkész lett, megjuhászodott.
Megengedték neki, hogy legközelebb hozzon egy kis borocskát is. Pástétomot is hozott és egy kis reggeli helyettesitette a görög órát. Ha valamire szükség volt kivülről, mindig Ronda ment ki. Először a dugóhuzóért s mikor már ittak és Lorenzen pityókás lett, még gyakrabban szaladt ki Ronda.
Mikor ezek a kis murik ismétlődtek, Róza annak adott kifejezést, hogy jó lenne másokat is meghivni. Lorenzen az intimitás mellett foglalt állást; de Ronda igazat adott a feleségének. Lorenzennek el kellett hozni a barátait. Hedvig egy másik szinésznővel jött. Maguk a vendégek hoztak kalácsot, felvágottat, gyümölcsöket. Ennek ellenében a háziasszony a teát szolgáltatta. Pezsgőt ittak, erre megjött az étvágyuk és erre Ronda a szokott hamiskás mosolyával beszélni kezdett:
– Azt hiszem, tudni méltóztatnak, hölgyeim és uraim, hogy az itteni gimnáziumban viselt állásomat – azt, hogy jogosan-e, vagy sem, ezuttal talán ne feszegessük – elvesztettem.
Mindig hagyták, hadd beszélje ki magát a kedvére és ennek örült. Erre összeadtak az urak és pezsgőért küldtek. Sokszor maga Ronda ment el és maga rendelte meg. Látni lehetett, amint visszabotorkált az utcán, előtte ment az inas a kosárral és ő vigyázott az italra, a háta mögött, mint egykor a Kék Angyalban.
Mikor jókedvük szottyant, kérték Rózát, hogy énekeljen és Róza elénekelte kedvenc dalait; egyszer, mikor felöntött a garatra, énekelni kezdte Lohmann dalát is. Ronda nyomban félbeszakitotta és mindenkit hazaküldött. A vendégek csodálkoztak, vakmerően tiltakozni próbáltak. Mikor azonban Ronda fujni kezdett és kijött a sodrából, mind beadták a derekukat. Róza halkan bocsánattal csititgatta a férjét. Fogalma sincs, miért haragszik.
Mind fiatalemberek voltak és a legtöbbje állandóan eljárt a Kék Angyalba. Mig csak nehányan voltak együtt, hamis feszt éreztek, gyáván és szemtelenül magukat csalták, mert nem voltak képesek Rondával mint magánemberrel érintkezni; a háta mögött settengtek és diákos alázattal torpantak vissza, mikor állniok kellett a viccüket. Aztán megsokasodtak és az egyén felelőtlen nézővé lett. Már semmi talmi meghittség se hamisitotta a hangulatot. Ugy látszott, hogy Ronda egyszerüen kisebb helyiségbe költözött a truppjával, ahol a nőkkel kényelmesebben lehet évődni. És itt későbben is volt a záróra, akkor, mikor kiki a maga jószántából hazamegy. Egy alkalommal, mikor már csak kevesen voltak itt, Lorenzen bakkarázni hivta. Rondát izgatta a dolog, megmagyaráztatta magának a játékot és mikor tisztában volt vele, bankot adott. Nyert. Mikor veszteni kezdett, visszavonult. Lorenzen, mint az inditványozó, kötelességének tartotta, hogy teljes lélekkel menjen bele. Tárcájából egymásután szedegette ki a százmárkásokat. Többen kivörösödtek és egymásután sajnálkoztak, hogy nem vettek több pénzt magukhoz. A bankárnak megint szerencséje volt.
Róza a férje fölé hajolt és ezt sugta:
– Látod? Mért mentél el, te kis buti!
Ronda riposztozott:
– Nem bánom, megveheted, szerelmem, azt a nyolcvanmárkás kalapot. Aztán Zebbelinnek, a vendéglősnek is betömhetem még a száját. Ne félts engem!
Nyugodtan nézte, hogy teszi el egy vendége Lorenzen bankjegyeit és nem bánta, hogy nem ő nyerte meg. Lorenzen elvesztette; és Ronda kihagyó lélekzettel érezte, a boszunak diadalutján jár, amelyet földalatti reszketések ráznak. Mikor végül Lorenzen kijózanultan és bamba arccal üres pénztárcájába bámult, odalépett hozzá és igy szólt:
– Mára elég, Lorenzen, a görög órának vége.
Nemsokára hire futott a városban, hogy Rondánál orgiákat csapnak. Az urak a tőzsdén és a klubban, a törzsasztaloknál, az irodákban hallották, amint néhány fiatalember sebbel-lobbal elmondotta. Otthon a családjukban el-elejtettek róla pár szót és a nők sugdostak és többet akartak tudni. Ugyan mi fán terem az a hastánc, amit Rondáné táncolt. A férj nem tudja eléggé megmagyarázni és igy azt képzelték, hogy a hastánc minden képzelmet felülmuló paráznaság. És izgatta őket az a társasjáték is, amelyet Rondáéknál szoktak játszani: a zálogosdi. Több pár a padlóra feküdt, egy nagy takaró alá, mindegyik egy sorban, egy férfi egy nő mellé. Nyakukig betakaróztak és mig a takaró nem mozgott, senkinek se jutott eszébe, hogy mi történik alatta. Mikor azonban megmozdult, annak, aki ludas volt benne, zálogot kellett adnia. Ez a játék városszerte legendás hirben állott. Sötét hiradások regéltek róla a fiatal leányoknak; a leányok órák hosszant kotoltak a titkon, a szemükben rémült kiváncsisággal. Aztán azt is szerették volna tudni, igaz-e, hogy Rondáéknál néha egészen meztelen felsőtesttel jelentek meg a hölgyek?
– Juj, de nagy disznóság!
Lorenzen néhány tisztet hozott magával, akik a murijukra nála vásároltak bort; többek közt magával hozta Gierschke hadnagyot is. A finom polgári társaságból elsőnek Kunst, az ügyész állitott be. Ő is Frölich Róza kegyéért versengett és erős vetélytársa lett Richternek, a fiatal tanárnak. Richternek végre-valahára sikerült eljegyeznie magát egy gazdag leánnyal, akit a tanár-fajta ember nem igen kap meg; de a vőlegénység nem jól állott neki. Ingerlékeny lett és élvvágyó, higgadt beamter-feje egyszerre megkótyagosodott. Lorenzen példájától elragadtatva, veszettül játszott. Ronda házában egy estén több hónapi fizetését elvesztette, ostoba fogadásokba ment bele s annyira versengett a háziasszonyért, hogy minden tartózkodásról megfeledkezett. A tanári szobában ugyancsak szapulták, hogy érintkezik a tanárság szégyenével, Rondával.
Ronda, aszerint, hogy szerencséje volt, vagy nem, nyert, vagy vesztett. Egy alkalommal Róza ezermárkás chinchilla-bundát kapott s cifra feje csábitó kacérsággal bujt ki a szürke és puha szőrméből. Máskor pedig Rondának a vendégek érkeztekor ágyba kellett bujnia és betegséget mimelnie, mert egyetlen vendéglős sem akart már hitelezni. Másnap aztán elment hozzájuk és megmagyarázta nekik, hogy a halálából meg éppen nem fognak pénzelni. A vendéglősök ezt belátták és abban bizakodva, hogy Ronda megint nyerni fog, meghosszabbitották a hitelt.
Frölich szinmüvésznő csak ritkán játszott, de akkor aztán nem hagyta abba, mig egy vörös garasa volt. Egy este azonban ugy kedvezett neki a szerencse, hogy partnerének, Lorenzennek még az ingét is elnyerte. Lorenzen nagyon sápadt volt és szitkozódva távozott. Ugy ült ott Róza, mint egy gyerek, lázasan a boldogságtól, ideges kezeiben bankjegyeket és aranyat szorongatva. Néhányan hirtelenül és szokatlan udvariassággal ajánlkoztak, hogy a pénzét megszámlálják. Több mint tizenkétezer márkát nyert. Róza azt mondta, hogy aludni megy. És mikor egyedül maradt Rondával, lázas szemmel, édes és lemondó hangocskáján mondta:
– Hát mégis lesz hozománya a Miminek. A fityegőkön és a butonyokon már rég tul kellett adni. De most mégis csak itt a pénz. Szegénykének legalább jobb sora lesz, mint nekem.
De már kora reggel jöttek a hitelezők, akik pénzt orrontottak; és Róza a leánya hozományát hiába védte a testével, elvették tőle.
Aztán az a hir is elterjedt, hogy Lorenzen, a borkereskedő fizetésképtelenné vált. Ronda fünél-fánál kérdezősködött és mikor hazajött, sápadt volt, verejtékes és meg se tudott mukkani.
Végül csattogó állkapcsokkal hápogta:
– Csődbe jutott! Lorenzen csődbe jutott!
– Kinn vagyok a vizből – mondta Róza, aki a kerevetbe süppedve ült és a kezeivel lomhán harangozott a térdei közt.
– Lorenzen csődbe jutott – ismételte Ronda. – Lorenzen a sárban fekszik és nem kel fel többé soha. Pályafutását – igen ám, ugy bizony – befejezte.
Halkan beszélt, mintha attól félt volna, hogy megpukkad örömében.
– Mit örülsz neki. Mimi hozományának is vége.
– De most megcsiptem az ipszét. Ez alkalommal sikerült megcsipnem őt és most kiszolgáltatom jól megérdemelt sorsának.
A nő nézte őt, amint ide-oda jár, mintegy tébolyodott. Kezei reszkettek a tárgyakon, amelyeket öntudatlanul megérintett. Róza egyet-mást még mondott, de Ronda mindenre csak ezt sziszegte reszketve:
– Lorenzen, a diák, a sárban fekszik.
Ronda viselkedése nemsokára imponált a nőnek. Férje erősebb indulatja végigsöpört az övén és kioltotta. Rózának már eszébe se jutott a bánata, mereven az ura után nézett, meg se ijedve a szenvedélyétől, mintha Ronda mélyében mindig ott kuksolna a téboly; és mégis kényszeredetten nézett utána, édes borzongással érezte, hogy az ő öreg Rondájával erősebben összeköti ez az erőszakos és veszedelmes holmi, a szenvedély.