XIII.
Még olyan diákok is Ronda vendégei közé elegyültek, akik iskolába jártak. Egyikük, egy nyurga, zsömlesárga fiu csinos összegeket vesztett. A szezón vége felé, egy tavaszi szombat estén megjelent a küszöbön Hübbenett, a tanár esküdt ellensége, aki Rondáról oly gyülölettel nyilatkozott és Ronda saját osztálya előtt »erkölcsi rondaságról« beszélt. Most ott állott férfias-peckesen és Ronda mérgesen mosolygott feléje. Már várta a kollégáját, mert a fia nagyban játszott és otthon, kedves kolléga ur, bajok vannak a nevelés körül.
Hübbenet rákvörösen támadt a fiára, aki egyszerre semmivé zsugorodott s felszólitotta őt, hogy kövesse. Hozzátette hangosan, – de szavait senkihez se intézte – hogy lépéseket tesz az ily állapotok megszüntetésére, amelyeket lelkiismeretlen kalandorok idéztek elő; amelyek ingatag fiatalemberek megkisértésére és elcsábitására valók; amelyeket az apáktól elcsent pénzből s más titkos, véres és szennyes eszközökkel tartanak fenn.
Egy tiszt sietve kiosont. Egy nyugtalankodó kártyás pedig a tanárhoz fordult és tüzetesen magyarázta, milyen meggondolatlanság lenne lármát csapni. Erkölcstelennek tartja ezt a társaságot? Méltóztassék csak körültekinteni. Tetszik tudni, ki az a szürkeruhás ur a játékasztalnál, ott mindjárt az ablak mellett? Az kérem ’ássan Breetpoot konzul. És ki fordul Hübbenett felé, a homlokát ráncolva? Az kérem ’ássan Flad, a rendőrtiszt. Vajjon Hübbenett csakugyan bölcs dolognak tartja-e, hogy megrágalmazza ezt az elit-társaságot, amelyben ilyen tekintélyes urak vannak?
Hübbenett nem tartotta bölcs dolognak: az arcáról sirt le. Még pár kátói szót mondott, de már gyengébb hangon. Senkise törődött már vele. Csak Ronda surrant mögéje, a diadaltól ragyogva, frissitőt adott a kollegájának és mikor a tanár a válla vonitásával erkölcsi felháborodását jelezte, szivesen utána kiáltott, hogy a háza a számára és a fia számára mindig nyitva marad.
A fürdőszezón ujra beköszöntött. Ezuttal valóságos népvándorlás zudult Rondáék nyomában a kis fürdőhelyre. Rondáék kibéreltek egy butorozott villát. Az alázatosan egyszerü kanapékra himzett japáni selyemtakarókat boritottak, az asztalra rulettet tettek és a »Fürdői emlék« felirásu vizespoharakba pezsgőt töltöttek. Az uj »Ronda banda«, miután egész éjjel rulettezett és mindenféle kicsapongásokat müvelt, hajnaltájt kivonult a strandra, napfelkeltét nézni, vasárnaponként pedig a reggeli térzene hangjainál kávézott meg. Gyakran házon kivül töltötték az éjszakát. A jómódu kisérők tekintélyét felhasználva, Róza őnagysága azt is kierőszakolta, hogy a strandvendéglős és kávés bármikor, amikor ő kivánta, ujra kinyissa helyiségeit.
Róza kimerithetetlen volt. Udvarlóinak falkáját éjjel-nappal hajszolta, hol jobbra, hol balra. Egyikhez botot vágott, másiknak koncot dobott s mindezt sunyi oldalpillantással Rondácska felé, aki elégedetten dörzsölgette kezté. Őnagysága mindenkitől azt követelte, hogy próbákat álljon a kedvéért. Egyiket – egy rózsás, kövérke embert – felszólitotta, hogy tüstént ebéd után – hat fogásból állott az ebéd – usszék ki egész a homokzátonyig.
– Boldogtalan ifju, hiszen gutaütést kap – mondta neki egyik, aki eléggé józan tudott maradni.
Frölich Róza szinmüvésznő őnagysága pedig igy szólt:
– Aki itt gutaütéstől fél, azt egyáltalán nem használhatom, az csak hordja el innen az irháját. Ugy-e, Rondácskám?
– Ugy bizony, – mondta Ronda – az csak hordja el innen az irháját.
Azután még hozzátette:
– Jakobi annakelőtte ugyancsak ügyes testgyakorló volt. Egyszer felmászott az iskola falára egész az első emeletig és az osztály egyik ablakán, amikor éppen tanitottam, tömlőből savanyu birkatej szagát bocsátotta a terembe. Napokig nem tudtuk kiszellőztetni az osztályt. Aki ilyenre képes, attól elvárhatjuk, hogy kitünően tud uszni is.
Ronda szavai viharos derültséget keltettek és a fiatalember a többiek harsogó kacagása közben fogott a nehéz vállalkozásba.
Valamennyien a parton állottak, amikor kilépett a kabinjából és nagy összegekbe fogadták meg, mint valami lovat. Milyen rózsás és kövérkés volt. Féluton ugy kellett szegényt a vizből kihalászni és a kisérő csónakba cepelni. Eszméletlenül feküdt a parton.
Az élesztési kisérletekben mindenki részt vett. Egyesek, akik első fogadásukat elvesztették, ugy akarták veszteségüket visszapótolni, hogy ujabb fogadásokat kötöttek, Jakobi életbenmaradására, vagy halálára. A hölgyeket az eset iszonyuan felcsigázta, valóságos hisztériás görcsöket kaptak. Mikor a szerencsétlen tizenöt perc után sem adott életjelt magáról, némelyek nagyon elcsendesedtek és elódalogtak. Ronda ott maradt.
Nézte Jakobi diák petyhüdt, vértelen arcát és visszaidézte emlékébe azokat az időket, amikor ez az arc gunyos és lázitó volt. Most itt hevernek mind a porban. Itt vannak legyürve: teljesen legyürve. Ezentul már nincs se győzelem, se büntetés. Enyhe hascsikarást érzett. A győzelmi hid kezdett ingadozni alatta. A zsarnok megszédült ebben az őrületes magasságban…
Jakobi azonban felnyitotta a szemét.
A két hamburgi, a braziliai és a lipcsei minden tartózkodás nélkül nyilatkozott az esetről. Igaz ugyan, hogy csak személyes boszuságból tették, mivel az utóbbi időben már egyáltalában nem számitottak. Nem értették a történteket. A tavalyi pompáskedélyü leány helyett Frölich Róza szinmüvésznő őnagyságát lelték, aki az igazi szépségek arrogáns és parancsoló modorát szedte magára és akinek – mintha tényleg az is volna – mindenki behódolt. És amellett ugyancsak távol állott attól, hogy szépség legyen: a tavalyi jóbarátok ezt a svindlit nevetségesnek látták. De napról-napra jobban rabjává lettek. A braziliai eleinte megpróbálta helyreállitani a régi bizalmaskodó viszonyt; azután már csak gyáván és messziről epekedett feléje.
A célhoz leginkább közel Kunst ügyész és Richter tanár voltak; mert tőlük vártak legtöbbet. Az egyik a város legnépszerübb agglegénye volt; a másik vőlegény. Frölich Róza szinmüvésznő sokáig habozott kettejük között. Kunst volt a tekintélyesebb ugyan, de Richternél az események hordereje nagyobb jelentőségü lehet. Richter menyasszonya izgatta őt; mert egyedül ez a kis teremtés merészkedett Róza őnagysága toalettjeit a kis fürdőhelyen tulszárnyalni.
Kunsttól azt követelte őnagysága, hogy vágja pofon azt a férfit, akinek a nevét a következő szerdán véletlenül elsőnek fogja kimondani. Kunst borvirágos képe elmosolyodott és azt mondta, hogy nem evett kefét. Erre Róza kijelentette, hogy örökre végzett vele; és annak, aki nála valamit el akar érni, mindenre készen kell lennie. Mindenre, de mindenre.
És Richter készen volt: annyira megviselte szegényt a vőlegénysége. Egy délután, éppen a térzene alatt, világcsudájára végigszamaragolt Róza őnagyságával – ketten egy nyeregben, részegen, egymásba kapaszkodva – a kávézók sorfala között, a menyasszonya és az egész zajongó tömeg szemeláttára.
Mindjárt vacsora után Róza szinmüvésznő felállott, Rondát és Richtert maga mellé vette és édes pici hangocskán jelentette ki, hogy ma nagyon korán kiván lefeküdni.
Cifra lampiónokkal kisérte hazáig hódolóinak tömege; és néhány ur az erkély alatt halk szerenádba fogott. Mikor minden elcsendesült, Ronda már félig levetkezve szólitotta felesége őnagyságát. Azt hitte, hogy az erkélyen van. Nem volt ott. Ronda kereste és szólongatta; élvezni akarta vele együtt azt az örömet, hogy végre Richter sorsa is betelt és hogy sikerült további életpályáját kinos-keservessé tenni. De az üres szobákban elpukkantak az ujjongó hangok. Rondát szorongás fogta el.
Ismerte ő már Róza szeszélyeit, biztosan lement a strandra. Ronda leült a gyermek kis hálós-ágya peremére és hajtotta a szunyogokat.
Megint valami együgyü szamarat tesz lóvá Róza, aki falhat most egy kis holdvilágot, cserébe a kösönytyükért és ezüst szelencékért. Ronda közben aludni ment… De öntudata alatt ott szunnyadt a felszinre nem hozott gondolat, hogy Róza kisérője Richter; és hogy Richtert ebben az órában nem tették lóvá.
Ronda éjfélig hánykolódott. Akkor kiugrott az ágyból, magára kapta a ruháit és hangosan mondta maga elé, hogy fel kell kelteni a cselédleányt és fáklyás emberekért kell küldeni; valami történhetett talán Frölich Rózával. Gyertyát is gyujtott és elindult a cselédszoba felé. Csak fenn a padláshoz vezető lépcsőn józanodott ki ebből a magaáltatásból, félve elfujta a gyertyát, nehogy észrevegyék és szép lassan visszatipegett a hálószobába.
A hold sápadtan világitotta meg Róza üres ágyát. Rondát valami kényszeritette, hogy folyton odanézzen; mind hevesebben lélekzett. Végül összegubbaszkodott és elkezdett nyöszörögni. Megrémült a saját hangjától és a takaró alá bujt. Kis idő mulva férfiasan elhatározta magát; mégegyszer felöltözött, tetőtől-talpig és elgondolta, hogyan fogadja Frölich Rózát. Igy akart szólni:
– Nos? Ismét sétálni voltál – nemde ugyebár? Helyes, helyes. Megtörtént azonban, hogy én sem voltam fáradt és csak épp az imént jöttem haza.
Egy álló óra hosszat gyakorolta ezt a mondókát, föl és alá járkálva a szobában. Ekkor kinn a kapunál könnyü zaj rebbent; vad rántással tépte le magáról Ronda a ruhákat és bevetette magát az ágyba. Szemhéjait erősen leszoritva figyelt Róza óvatos közeledésére, lehulló ruháinak halkitott zizegésére, a vigyázatos reccsenésre, amint kinyujtózott az ágyban; azután könnyü sóhajára; végül pedig édes és meghitt horkolására.
Reggel mind a ketten alvást szinleltek. Róza őnagysága szánta rá magát először az ásitásra. Mikor Ronda felé fordult, szenvedő és sirásra görbült arcát vállához nyomta és ezt zokogta:
– Oh jaj, ha tudnád, Rondácskám. Nem megy minden olyan simán az életben, ahogy az ember szeretné és a legtöbbről maga sem tehet az ember.
– Jó, jó – mondta vigasztalva Ronda; és Róza még jobban bőgött, mivelhogy Rondácska olyan bárányszelid volt és üres kifogásait zsebrevágta.
Egész nap ki se mozdultak; és Frölich Róza lomhán és ügyetlenül tett-vett, szemében lágy, édes, ernyedten-elomló emlékek szunnyadtak, melyek elől Ronda pironkodva nézett félre. Estefelé jött néhány ismerősük és megkérdezték őket, tudják-e a legnagyobb ujságot! Honnan tudták volna, hiszen nem voltak kint a házból.
– Richter eljegyzése visszament.
Róza szinmüvésznő hirtelenül Rondára pillantott.
– Ennek az embernek vége – folytatták tovább a hirharangok. – Örökre kompromittálva van. Az exmenyasszonyának a familiája egészen biztosan ki fogja turni az állásából. Nem akarnak majd egy városban lakni vele, mert szégyelik magukat. Majd meglátja, hogy megfeneklik szegény feje.
Frölich Róza látta, amint Ronda elpirul és elsápad, egyik lábáról a másikra áll, az ujjait összekulcsolja és szétveszi; látta, hogy a levegőt fogai között átszüri, mint hogyha a szavak mézét szürcsölné, mintha boldogságát szivná ki. Ronda élvezett és szenvedett. Ezuttal meg kellett fizetni a diadalát; a nő rossz lelkiismerettel olvasta a férje arcáról, hogy mivel fizette meg.
Ronda végül kiment és Róza ürügyet talált, hogy a vendégeket magukra hagyja.
– Örülsz? – kérdezte Róza tetetett elégedetlenséggel. – Mégse illik örülni azon, hogy mások pácban vannak.
Ronda az erkélyen ült, a csuklóit szorongatta és tétovázva a bükkfák koronáin át a tengerre nézett, olyan arccal, mintha a végtelen látóhatárt vizsgálná, amelyet csak nagy szenvedések árán lehet elérni. Róza is érzett ebből valamit; és most ő vigasztalta. Igy szólt:
– Sebaj, Rondácska. Az a fő, hogy ennek az embernek kampec. Ez is valami.
Róza felsóhajtott; mert ha csak a néhány órával ezelőtt történt eseményekre gondolt, be kellett vallania, hogy meglehetősen hálátlanul viselkedett a szegény Richter iránt. Azaz hogy is történt tulajdonképpen? Hászen igaz, hogy szemrevaló legény volt, de ha nincs itt Kunst, akit boszantani akar, akkor az egészből nem történik semmi. Spongyát rá. De a szegény Ronda, az egészen más. Az ember szive egészen elfacsarodik, ha ránéz. Hogy ül szegény, szegény Ronda!
– Drágácskám – mondta a nő és feléje nyujtotta a kezét.
Ronda elfogadta és igy szólt:
– Egy dolog mindenesetre biztos: az, hogy aki a legmagasabb és legfényesebb ormokra hág, annak ismernie kell a szakadékokat és a legsötétebb örvényt is.