XIV.
Mikor visszajöttek a városba, már mindenki várta őket. A fiatalemberek felsóhajtottak:
– Na, hála a papnak, most legalább nem unatkozunk.
A visszatérésük után való napon estélyt adtak és az egész város azon törte a fejét, vajjon mit csináltak, mit ettek, milyen volt Frölich Róza uj toalettje. Később aztán a házas kereskedők későn este szokatlan tudósitásokat kaptak: valami történt a révben, az irodába kell futniok; és azonnal eltüntek.
Mindenesetre sokan távolmaradtak, erkölcsi okokból, a temperamentumuk hüvössége folytán, vagy takarékosságból. Ezek üres székek közt ásitoztak a kaszinóban, vagy a közmüvelődési egyesületben; eleinte felháborodtak, aztán meghökkentek, mert a számuk egyre apadt; és azok, akik utoljára maradtak petrezselymet árulni, ugy érezték, hogy rosszul jártak és igaztalanul mellőzik őket.
A városi szinház pausálékból éldegélt. Valamire való varieté se akadt. Azt az öt-hat félvilági hölgyet, akihez a jobb urak jártak, már tulságosan ismerték s az örömet, amit adhattak volna, elzápitotta a Rondára és a feleségére való gondolás.
Ebben az ódon városban, ahol az unott családi körből egyenesen ordenáré és unalmas bünbe pottyant az ember, a város kapuja mellett levő házról már ugy beszéltek, hogy ott nagyban játszottak, drága borokat ittak, nők jártak oda, akik nem voltak félvilági hölgyek, de nem is tizenhárompróbás uriasszonyok; a háziasszony pedig férjes asszony, Ronda tanár felesége, borsos kuplékat énekelt, hastáncot lejtett és ha az ember ügyes, még ostobaságokra is adja a fejét: – a tanár ur háza köré tehát a mesék fátyola ereszkedett, az az ezüstösen reszkető pára, amely a tündérpalotákat burkolja be. Nagyszerü egy hely ez! A polgár minden áldott este többször rágondolt Rondáék házára. A sarkon elsurrant egy ismerős, egy órát vert a toronyóra s ilyenkor künn a városban ezt mondták:
– Most kezdik.
Lefeküdtek, fáradtan, nem tudták, hogy mi fárasztotta el őket és ezt mondták:
– Ott künn bezzeg vig élet járja.
Voltak ugyan olyanok is, nagyon kevesen, mint például Lohmann konzul – akik fiatal korukban külföldön éltek, Hamburgban otthon voltak, olykor-olykor Párisba és Londonba is elvetődtek és akiket igy nem a puszta kiváncsiság hozott el az öreg, kiérdemült és elcsapott tanár és a fiatal felesége estélyeire. De a megtollasodott vidéki kereskedőknek, akik harminc álló évig spekuláltak hallal és vajjal és mindig azon az öt utcán járkáltak, egyszerre kinyilt a szemük, micsoda élvezetes, nem remélt módon használhatják föl a pénzüket. A fáradságuk jutalmától elkápráztak és most már tudták, miért éltek. Mások, akik azelőtt ismerték a nagyvárost s ugy érezték, hogy kicsit begyöpösödtek, mint Breetpoot konzul, eleinte csak leereszkedtek hozzájuk, de később pompásan mulattak, mint a többiek. Mások, régi diákok, érzékenyen emlékeztek vissza a fiatalságuk arany napjaira, a zenés kávéházakra, a kis nőcskékre és az emlékek hatása alatt jöttek ide; igy a hühnengrabi eset birái, Quittjensszel, a pappal egyetemben. Mert Quittjens is itt volt, mint a többi halandó. Még a kisebb polgárok, igy a Café Central bérlője, a piaci trafikos is azt tartották, hogy megtisztelik őket azzal, hogy vendégül hivják s használ a társadalmi poziciójuknak, hiszen már egyedül Rondáéknál lehetett érintkezni a város kolomposaival. Természetesen a kispolgárok voltak többségben és ők adták meg a tónust is.
A tónus ügyetlen volt. Csak azért volt rossz, mert ügyetlen volt. Ezek az emberek különös, kétértelmü perverzségeket vártak, szerelmet, amelyért nem kellett rögvest fizetni és azért mégis jól mulathatnak. Csakhogy éppen ők tették a társaságot leplezetlenül egyértelmüvé. Hogyha nem kuksoltak otthon a családi körben mint jó nyárspolgárok, ordinárévá váltak, mint a bordélyházban. Bizony igy történt. Egyik-másik eleinte tartóztatni próbálta magát, de mihelyt kissé bekáfolt, vagy vesztett, otthonosan mozgott, kibuggyant szájából a disznó szó, parázna dolgokról locsogott, a hölgyeket tegezte, veszekedni kezdett. Ez a nőket teljesen demoralizálta. A gyönyörben nem ismertek formát és mértéket. Hedvigre rá se lehetett ismerni; egyszer macskazenét adtak neki s ő erre kijött a szobából, ahol félóráig időzött egyik vendéggel, aztán a féktelen csoport kiséretében szemtelenül a játékszobába tartott. Róza is elismerte, Hedvig erre a mult szezonban nem lett volna képes.
Róza azon volt, hogy a formákat lehetően fentartsa. Természetesen csak a legelőkelőbbekkel volt viszonya, valószinüen Breetpoot konzullal s talán Kunst ügyésszel; biztosan nem tudtak semmit. Otthon diszkréten viselkedett. Róza a házasságtörést egy férjes asszony óvatosságával és ünnepi ceremóniával üzte; dupla fátyollal, elfüggönyözött kocsiban, vidéken ment találkákra. Ez az etikett becsületet szerzett neki és senki se merte volna a többi hölggyel elvéteni. Már azért se merték, mert sohase tudták, ki volt az udvarlója és mennyire türelmes. Azt is figyelembe vették, hogy Ronda egyáltalán nem türelmes. Megtörtént, hogy Ronda a kedélyes muri közepette rátámadt egy urra, aki a háta mögött megjegyzést tett a feleségére. Ronda fujt és sziszegett; a magyarázatra oda se hajszolt; végül heves dulakodás után a nagy behemót embert szépszerével kipenderitette az ajtón; és a boldogtalant örökre kizárták. Nagyban játszott szegény és Frölich szinmüvésznőre igazán csak a lehető legártatlanabb megjegyzést tette. Tudták tehát, hogy Ronda nem érti a tréfát, ha a feleségéről volt szó; és résen voltak.
Különben minden simán mehetett; Ronda nem volt ünneprontó. Dörzsölte a kezét, hogyha valaki más kivitte a bankot és hogyha megdöbbent, vágytól elcsigázott, verejtékes és rémült arcok szaglásztak s maguk elé meredtek. Kedélyes véleményeket mondott a tökrészeg állapotáról, a leégett kártyásnak vitriolos gunnyal tanácsokat adott, ümmögött, hogyha egy szerelmes párocskát tettenértek; és akkor hágott tetőfokára a jókedve, hogyha valaki elvesztette a becsületét. Egy jó családból való fiu hamisan kártyázott. Ronda emellett foglalt állást, hogy csak játsszék tovább. Az erkölcsi felháborodás hullámai magasra csaptak, néhányan tiltakozva távoztak el. Két-három nap multán azonban visszasompolyogtak és Ronda mérges mosollyal beugratta őket egy parthieba és a fiatal hamiskártyás is velük kártyázott.
Egy másik eset még drámaibb volt. Egyik kártyás elől eltünt egy csomó bankjegy. Orditani kezdett, követelte, hogy az ajtókat csukják be és motozzanak meg minden jelenlevőt. A tömeg ellenállott, egymást szidták, a meglopott kártyást veréssel fenyegették és öt percen belül mindenkit meggyanusitottak. Ronda hangja, mintha sirból jött volna, tulrikoltott minden lármát. Kijelentette, hogy meg akarja nevezni azokat, akiket meg kell motozni, vajjon megengedik-e neki. Mindenki kiváncsi volt, szeretett volna kikászolódni a gyanuból; megengedték neki. Erre Ronda nyakát előre nyujtva, Gierschke hadnagyot, Kieselsackot, a diákot és Breetpoot konzult nevezte meg.
– Breetpoot? Miért Breetpoot?
Igen. Breetpoot is. Ronda rendithetetlenül kivánta őt is, nem nyilatkozott arról, amit tudott… És Gierschkét, a hadnagyot is? Ez még semmit se jelent, szólt Ronda. És a hadnagyot, aki dühöngve szegült ellen, meggondolásra birta:
– A tömeg ön ellen foglalt állást és különben le fogja fegyverezni. Ha elveszik a kardját, becsületét veszti és csak a pisztolya marad meg, amellyel – nemde ugyebár? – főbelőheti majd magát. Ez – igen ám, ugy bizony – egyszerübb, engedje tehát, hadd motozzam meg.
E választás előtt megadta magát a hadnagy. Ronda csöppet sem gyanakodott rá; csak arra akarta kényszeriteni, hogy a büszkeségét porba alázza. Különben épp ebben a pillanatban fogták el az ablaknál Kieselsackot, aki egy csomó bankjegyet az utcára akart dobni. Breetpoot konzul most rögtön kérdőre vonta Rondát. De Ronda a konzulnak az arcába mondott egy nevet, csak egy nevet, amit a többiek nem is hallottak; és Breetpoot nyomban megjuhászodott… Már másnap ott volt és lihegve ült le a kártyaasztalhoz. Gierschke nyolc nap mulva mutatkozott. Kieselsack csak egyszer jött még és akkor vesztett. Másnap a nagyanyja megjelent az adóhivatalban, ahol Kiselsacknak valami kis állása volt és bejelentette, hogy az unokája meglopta. Végre volt ürügy, amiért kidobhatták a hivatalából. A kártyabotrány miatt még nem merték elcsapni. Kieselsack, a diák, tehát a porban hevert. Ronda magában élvezte mámoros diadalát.
Élvezett, de száraz és ravasz maradt. A bankot sprengoló, fegyház és akasztófa felé loholó vitézek közt Ronda – ugy tetszett – nem változott meg, roggyant térdekkel és megrendithetetlenül állt, a régi tanár, akinek osztálya pocsékká züllött és aki a szemüvegén át még mindig észreveszi a rosszalkodókat és a lázadókat, hogy később a bizonyitványukat elcsufitsa. Az uralma ellen próbáltak tiltakozni; de most szabadon is egymás bordáját tördösik, egymás nyakát tekerték ki. A zsarnokból végül kibujt az anarchista.
Rondát hiuvá tette uj helyzete, látható kedvteléssel nézegette a saját arcának fiatalos szinét. Huszszor is kivette egy este a zsebtükrét, amelyet egy szelencében tartott. A szelencére ez volt bevésve: »bellet«.
Az éjszakai zenebonák és csillogó hercehurcák közben Ronda gyakran emlékezett bizonyos régmult éjszakákra. Egyszer a Café Centralban kicsufolták; akkor elkeseredve ódalgott haza.
Valamelyik sötét utcasarokról a csufnevét dobták felé, mint egy marék ronda szemetet… Egyetlen egy éjszaka akart valamit az emberektől. Hogy mondják meg neki, ki az a Frölich Róza szinmüvésznő, hol található és hogyan – ez volt a legfontosabb – akadályozhatná meg, hogy három diákja, köztük Lohmann, a legelvetemültebb, érintkezzék vele. A kutya se állt vele szóba. Az emberek csak vigyorogtak rá és még a fülük botját se mozgatták. Az egyik lejtős utcán az iringáló kis szánok között alig tudott keresztülbukdácsolni, közben pedig üde gyermekhangok röpitették felé minden oldalról a csufnevét. Egyetlen lázadót se mert többé megszólitani, amint a kivilágitott üzletek mentén tovább osont; a házak falához lapult, a házakhoz, amelyekben ötvenezer elvetemült diák élt és az agya velejét rémült érzés feszitette, mert akármelyik pillanatban a csufneve zudulhat feléje, mint egy csöbör ronda moslék. A legelhagyottabb utca végén, az öreg kisasszonyok alapitványi háza mellett érezte csak biztonságban magát az idegtépő csufolódások elől; hagyta, hogy a denevérek a kalapját surolják és még itt, még itt is a csufnevét várta.
A csufnevét! Most maga hivta ugy magát, mint valami győzelmi koronát, ugy viselte ezt a nevet. Az egyik kifosztott kártyásnak a vállára tette a kezét és igy szólt:
– Bizony, én Ronda fráter vagyok.
Ronda éjszakái! Igen, ilyenek voltak. A háza minden ház között a legfényesebben volt kivilágitva, az emberek az ő házát vették a legkomolyabban, az ő háza volt a legördögibb. Mennyi félelem, mennyi vágy, mennyi megaláztatás, mennyi fanatikus önrontás gőzölgött körülötte! Azoknak az áldozatoknak a füstje, amit neki hoztak! Mindenki tülekedett, hogy áldozhasson neki, hogy magát áldozhassa fel neki. Ami az embereket idáig hajszolta, nem volt egyéb, mint a korlátoltság, az üres koponya, a humanisztikus ismeretekben való járatlanság, buta kiváncsiság, erkölcsösséggel rosszul takart ledérség, kapzsiság, féktelenség, hiuság és amellett ezer burkolt érdek. Nem Rondáék hitelezői cepelték ide a rokonaikat, barátaikat, vevőiket, abban a reményben, hogy Rondát, aki adósuk volt, pénzhez segitsék? Nem kapzsi feleségek küldték ide a férjüket, hogy a könnyü pénzből kivehessék a maguk zsákmányát? Voltak akik maguktól jöttek. Az álarcosbáli menetben tisztességes asszonyok is elvegyülnek néha. Gyanakvó férfiarcok bukkantak fel, akik feleségük után leskelődtek. Fiatal lányok odahaza késői sétákért kunyoráltak az anyjuknak:
– A városvégi ház felé.
És ezek a lányok Frölich Róza dalait dudolták félhangon. A dalok titkosan fonódtak végig az egész városon. A titokzatos zálogosdijáték, amelynél a párok a földre és takarók alá feküdtek, eljutott a családokhoz is; az eladólányok együtt játszották fiatal táncosaikkal, közben pedig elfojtott kacagással beszéltek »a városvégi házról«.
Még mielőtt a nyár bekövetkezett volna, három jó társaságbeli asszony és két fiatal leány, hirtelen – idő előtt – nyaralni ment. Három uj üzleti csőd következett be. Meyer, a piactéri trafikos, váltót hamisitott és felakasztotta magát. Breetpoot konzult is kikezdte a pletyka.
És a városnak ezt a züllését nem lehetett megakadályozni, mert már tulsokan voltak belegabalyitva: minden Ronda által és Ronda győzelmére történt. A testét-lelkét titokban rázó szenvedélynek volt a szolgája, annak a szenvedélynek, amelyet aszott teste csak ritkán árult el egy sárgás-zöld szemvillanással, vagy egy sápadt grimasszal – és a szenvedélyének prédájául esett az egész város. Erős volt; joga volt a boldogsághoz.