XV.
Boldog lehetett volna, ha még erősebb lett volna; ha veszett embergyülölete rohamában nem szolgáltatta volna ki magát Frölich Róza szinmüvésznőnek. Ő a szenvedélye fonákja volt: mindent meg kellett kapnia abban a mértékben, amely mértékben mások mindent elvesztettek. Annál inkább ápolni kellett őt, minél inkább megérdemelték mások a halált. A feleségére vetette magát az embergyülölő kiböjtölt gyengédsége. Ez ártott Rondának: ő maga is tudta. Ő maga is tudta, hogy Frölich Rózának csak puszta eszköznek kellene lenni, hogy a diákokat »megfogja« és pácba ültesse. Ehelyett azonban egyenranguan Ronda mellett foglalt helyet, magasan és szentül állott az emberiség szine előtt és Ronda kénytelen volt szeretni őt, szenvedni a szerelmétől, amely már a gyülölködés kötelességével is összeütközött. Ronda szerelme Frölich szinmüvésznő oltalmát akarta, zsákmányt hozott neki és érte, igazi férfias szerelem volt. De végül ez a szerelem is – mint minden szerelem – gyöngitett…
Megtörtént, hogy Ronda, mikor Róza hazajött, elbujt és estig nem is mutatkozott. Az ajtón keresztül beszélt vele a nő, könnyü, kissé résztvevő hangján. De Ronda még enni se akart. Azt mondta, hogy tudományos munkáin dolgozik. Felesége barátian figyelmeztette, hogy belebetegszik; és aztán felsóhajtott, hagyta, hadd tombolja ki magát a rohama. Biztosan megint megmotozta a garderobját és turkált a szennyese közt. Hátha elolvasta ma reggel azt az irást. Hirtelen ujabb mániája támadt Rondának. Valahányszor Róza ily viharverten jött haza, nem birt ránézni, fülig pirulva bujdokolt a lakásban, elpárolgott a szeme elől. Ezek ugyancsak izgalmas állapotok voltak. Azaz egészen komolyan mégsem lehetett venni. Ahhoz Róza maga is tulsokat komédiázott. Először is játszania kellett a férjes asszonyt: tisztában volt vele, hogy csak játszik. Mikor Mimikét, ott az ut közepén, odaszalasztotta az ő jó öreg Rondácskájához, – az finom dolog volt, az kicsit a szivére is ment. És most évődött a férfiakkal, kukoricázott velük, mig valamire jutott, egész nap hazudozott, nehogy valaki elszólja magát Ronda előtt, – aki természetesen mindent tudott. A nő egyenesen hálás volt neki, hogy vele együtt komédiázott és apró ballépéseiért oly nagy patáliát csapott. Ez legalább felvillanyozta őket! Kómikus, hogy Ronda még nem szokott hozzá.
Amellett Rondának még sokkal fontosabb volt a dolog, mint neki magának. Sokszor felháborrodva horkant fel és máról-holnapra szerette volna egy-egy ember nyakát szegni. Türtőztetni se tudta magát.
– Figyelmedbe ajánlom Vermöhlent, – jól jegyezzük meg – Vermöhlen diákra forditsd ezuttal a figyelmedet.
Mit jelentsen ez? Nem világosabb a napnál is? Miért kivánja, hogy Breetpoot konzullal is végezzen?
Frölich Róza a vállát vonogatta.
Ronda, akit a felesége nem értett, a szenvedély kutyaszoritójába jutott. Szerelmét naponta meg kellett véreznie, hogy ezzel a vérrel a gyülöletét táplálja s ez a szerelem mindig vadabb lázra kapatta a gyülöletét. A gyülölet és a szerelem megbomlott egymástól, egyre mohóbb és fenekedőbb lett. Ronda lihegve látta maga előtt a vizióját, a kifacsart és kegyelemért rimánkodó emberiséget; a várost, amely összeomlott és kopáran meredt rá; egy véres aranygarmadát, amely az itéletnapi pusztulás zsarátnokában folyik szét.
Aztán hallucinált, látta Rózát, akit mások birtak. Az idegen ölelések képe megriasztotta: a nő minden szeretőjének lohmannos arca volt! A legrosszabb, a leggyülöletesebb, amit Ronda valaha átélt, mindig Lohmann vonásaiba szürődött össze, ennek a diáknak a képét öltötte fel, akit sohase sikerült »megfognia«, aki még a városból is eltünt.
Ily ájult szorongások után szánni kezdte önmagát és a feleségét. Váltig fogadkozott neki, hogy nemsokára vége lesz ennek a herce-hurcának, visszavonulnak és élvezik azt, »amit a hitelezők kötelességszerüen átengednek neked«.
– Azt hiszed, hogy van egy veszekedett vackunk? – kérdezte a nő elutasitóan. – Kutyául állunk. Mindenünket elviszik. A butorainkat hitelbe vettük. Azt hiszed, fizettünk egy részletet is? Rém csalódol, ha azt hiszed. Ez a diványpárna a miénk, meg annak a vén képnek a kerete: egyéb semmi.
Róza szörnyü hangulatban volt, a férfiakra való vadászat egészen elcsigázta; az élete vidám oldalát nem is látta és azon boszulta meg magát, aki a legközelebb volt. Ronda ezt roppantul a szivére vette.
– Az én kötelességem a te jólétedről gondoskodni. Csak nem gondolod, hogy méltatlannak mutatkozom erre a feladatra… Fizessenek ők! – tette hozzá sziszegve.
A nő nem is hallgatott rá, izgatottan le s föl járkált s tördelte a kezét.
– Azt hiszed, hogy a te szép szemedért csinálom végig ezt a nyavalyás életet, a te alakjaid kedvéért? Ha Mimi nem lenne, – de neki keresnem kell. Hogy szegényke boldogabb legyen, mint az anyja. Ah Jézusom…
Erre behozta a gyereket fehér hálóingében; és sirt-ritt. Ronda lógatta a fejét és a karjait. Kiment a szobából, a müvésznő ágyba feküdt. De mikor a vendégek megérkeztek, már megint elemében volt; és mindent jóvátett, amit Rondán elkövetett; gyöngéd és barátságos volt, bizalmasan sugott a fülébe titkokat, hogy mindenki lássa, ő a családfő; együtt nevetett vele azokon a vendégeken, akikkel meggyanusitották; elbóditotta és csalódásba ringatta, mintha semmi komoly dolog se történt volna. Egy óra hosszáig azzal áltatta magát szegény Ronda, hogy ellenszolgáltatás nélkül jutott a diadaláig. Nem hitte el; de fontolóra vette, mi akadályozza őt, hogy ezt elhigyje és hol vannak ellene a bizonyitékok. Az előbbi szenvedései után olyan édes volt ez a reakció.
Egy derüs tavaszi napon, az első derüs napon az átélt izgalmak óta, Ronda és Frölich Róza besétált a városba. Ronda öntudata jólesőn pihent meg annál a gondolatnál, hogy alapjában véve ők ketten mégis csak szövetségesek: a legjobb, az egyedülvaló szövetségesek. Frölich Róza pedig, aki lemondván a görög órákról, arról az erőlködésről is lemondott, hogy az urát valahogy megszeresse, a férje iránt érzett becsületes baráti érzésből meritett jókedvet. Azért mégis mindketten mosolyogtak Dröge uron, a sarki szatócson, aki, mikor arra mentek, feltépte a boltajtót, öklével fenyegetődzött és gorombaságokat kiabált utánuk. A gyümölcsös kofa se maradhatott nyugodtan a láttukra. A kofa még arra is biztatta Drögét, hogy az öntözőcsövével locsolja le Rondát. Ily incidensek mindig megismétlődtek, valahányszor a Ronda-házaspár sétálni ment a városba. Emellett fünek-fának tartoztak, két marokkal dobálták a pénzt; és a szállitók, akik azelőtt Rondáékra szinte rátukmálták a hitelt, most pogány lármát csaptak. Ugy éltek, hogy a nő toalettjeit Párisból hozatták és előre fizették, de az elmult hónapban megevett vizeszsömlyék még mindig nem voltak az övéik. Róza mégis takarékoskodni akart a gyermeke számára, Ronda pedig rabolni akart a feleségének. Valahányszor jött a végrehajtó, – és hiába jött – mindig megdöbbentek, dühöngtek és lehangolódtak. Ki gondolt volna erre. Róza már régóta nem tudott tájékozódni a számlák közt. Ronda csak a mások vesztét akarta, nem a saját jólétét. Körülöttük megrohasztotta az állapotokat, de ők is e rothadás fényében csillogtak. Megcsalatva, zsákutcába szoritva szédültek előre, egy bizonytalan remény gyeplőjén, hogy egyszer majd sokat nyernek és meghalnak az összes hitelezőik. Titokban érezték, hogy inog alattuk a talaj és amig a porba hullottak, annyi romlást okoztak, amennyit csak birtak.
A Siebenberg-utcán találkoztak a butorkereskedővel, aki azzal vádolta meg őket, hogy ki se fizetett butoraikat eladták és a törvénnyel fenyegetőzött. Ronda mérgesen mosolyogva szólitotta föl, hogy jöjjön hozzájuk és nézze meg a butoraikat, Róza pedig erősködött:
– Akkor aztán megláthatja, hogy nincs ugy. Annyi eszünk nekünk is van, hogy nem teszünk ilyet.
Ebben a pillanatban Róza mellett megcsörrent egy kard. Róza arra nézett és megint félrenézett. Egy hang szólt durván:
– A patvarba!
És egy másik hang nyugodtan és csudálkozva szólt:
– Nézd csak.
Róza már nem hallotta, mit beszél a butorkereskedő. Nemsokára aztán faképnél is hagyta. Könnyü kábulatban haladt előre. Csak a cukrászdával szemben tünt fel neki, hogy Ronda se szól semmit. Rózát a lelkiismeret furdalta s nagyártatlanul beszélni kezdett, ki akarta engesztelni azért, amit az imént látott. Ronda is forró és izgatott volt és behivta őt a cukrászdába. Amig Ronda a pultnál rendelt, Róza bement a kisszobába. A tükörablakon kopogtak. Róza oda se nézett; igy is tudta, hogy Ertzum és Lohmann volt.
Ronda még este se csillapodott le. Izgatottan sürgött-forgott a vendégek közt, száraz, vad iróniával beszélt és ezt mondogatta:
– Én vagyok, uraim, az a bizonyos Ronda.
És kijelentette:
– Semmim sincs, – igen ám, ugy bizony – egy árva fityingem sincs, csak az a diványpárna az enyém, meg ennek a vén képnek a kerete.
Mikor Frölich Róza a hálószobába ment, követte őt és igy szólt:
– Breetpoot diákom nemsokára bevégzi.
– Vége? – kérdezte a nő. – Ugyan, Rondácskám. Hisz a tárcája csak ugy duzzad a pénztől.
– Persze, persze. Csakhogy megfontolandó: honnan jön ez a sok fene pénz?
– Nos?
Ronda közeledett feléje, az arcán sötét, megalvadt mosoly ült, mintha valami lepel borult volna rá.
– Én tudom; a pénztárosát megvesztegettem. Ez Ertzum gyámpénze, amit a gyámja elrabolt.
És mikor Rózának a csodálkozástól földbe gyökeredzett a lába, felkiáltott:
– Mit szólsz hozzá? Hát nem érdemes élni? Ez már a második, a harmadik. Kieselsack diákom a porban hever. Ertzum diákom nemsokára nagy robajjal omlik össze. Csak még a harmadik van hátra.
Róza nem állta a tekintetét.
– Kiről beszélsz? – kérdezte zavartan.
– A harmadikat még meg kell fogni. Meg kell, meg muszáj fogni.
– Ja – mondta Róza és bizonytalanul felrebbentette a szemét.
Aztán kihivóan szólt:
– Biztosan az az, akit ugy gyülölsz, hogy még reá se szabad néznem az utcán. Még ezt se engeded meg.
Ronda lehajtotta a fejét, zihálva lélegzett.
– Ezt nem bánnám… – mondta tompán. – És mégis meg kell fognom ezt a diákot. Meg kell fognom.
Róza vállat vont.
– Mi van veled? Lázad van. Rondácskám, édes, feküdj le az ágyba és izzadd ki magadat. Majd kamilla-teát küldök be. Ez a buta izgatottság a gyomrodba ment és most szerbusz vacsora, nem is tudsz enni… Nem hallod?… Szent Isten, még valami bajod lesz.
Ronda nem hallotta. Ezt mondta:
– De nem te… nem te fogod meg!
Ezt félelmes könyörgéssel mondta, amit Róza még nem ismert, ami borzalmasan csiklandozta, ami várakoztatóan rémitette, mint egy vad kopogás, éjjel, az ajtaján.