XVI.
Másnap reggel Frölich Róza szinmüvésznő őnagysága sokáig tünődött, hogy mi dolga is akadhatna a városban s miután meglelte a kellő ürügyet, elindult. Minden ablaküvegen nézegette az orcáját; két és fél óra hosszáig öltözködött. Az érverésén a várakozás izgalma volt észlelhető. A Siebenberg-utca elején, Redlien könyvesboltja előtt, megállott, – először állott meg életében Redlien könyvesboltja előtt. Fejét a kirakatba hajtotta és ijedező csiklandást érzett a nyakán, mintha valaki belé akarna markolni. Ebben a pillanatban valaki beleszólt a nyakába:
– Nagyságos asszonyom, hát ismét látjuk egymást?
Róza megfordult, mozdulataira kecses boszuságot erőszakolt.
– Ah, Lohmann ur? Ön ismét itt van a városban?
– Ha nincs ellenére, nagyságos asszonyom?
– Hogy lenne? De hol hagyta a barátját?
– Ertzum grófot gondolja, ugyebár? Oh, ő nagyon el van foglalva… De nem óhajt kissé arrébb jönni innen, nagyságos asszonyom?
– Ah. És mivel foglalkozik a barátja?
– Az önkéntesi évét szolgálja, nagyságos asszonyom. Most szabadságon van itt.
– No de ilyet, csakugyan? Mondja, még mindig olyan, mint azelőtt?
Lohmann pillanatra se jött ki a sodrából, pedig Róza mindig csak a barátja felől kérdezősködött. Ellenkezően, mintha mulatott volna Rózan. Róza akkoriban a »Kék Angyal«-ban is mindig ugy érezte, hogy Lohmann kineveti. Senki másnál nem érezte ezt, csak Lohmannál. Most is egészen beleizzadt ebbe a gondolatba. Lohmann cukrászdába invitálta, mire Róza dühösen válaszolt:
– Van jobb dolgom. Csak menjen maga!
– Kissé soká állunk már itt az utcasarkon, nagyságos asszonyom, a kisváros hiuz-szeme mindjárt észreveszi.
Felnyitotta Róza előtt a cukrászda ajtaját. A müvésznő nagyot sóhajtott és besuhogott. Lohmann menet közben kissé hátramaradt és még egyszer megbámulta, mily pompásan érvényesül Róza hosszas dereka; mily kitünő a frizurája; milyen előkelő könnyedséggel viseli a szoknyáját; mivé változott, mióta nem látta. Azután csokoládét rendelt.
– Kegyed hires személyiség lett azóta, ugyebár?
– Na, na – mondta Róza és másra terelte a beszédet:
– Hát maga? Maga mit müvelt? Hol bujkált, amióta nem láttam?
Lohmann készségesen felelt. Egy ideig a brüsszeli kereskedelmi akadémián tanult, azután pedig Londonban gyakornokoskodott az édesapja barátjánál.
– Képzelem, sokat mulatott – szólt Róza.
– Nem, egyáltalában nem – mondta Lohmann érdesen, szinte megvetően és az ismert szinészi pózzal. Róza oldalról pislogott rá, félő tisztelettel. A fiu egészen feketébe volt öltözve és fekete, széleskarimáju kalapját nem vette le a fejéről. Az arca talán még sárgább és markánsabb lett azóta; simára volt borotválva; és félig lehunyt, sötét és furcsán háromszögü szemhéjaival sanditott valamerre, ahol semmi sem volt.
Róza kényszeriteni akarta, hogy ránézzen. Azt is szerette volna tudni, megvan-e még a régi bozontos üstöke.
– Miért nem veszi le a kalapját? – kérdezte.
– Igaza van, nagyságos asszonyom – mondta Lohmann és szót fogadott.
Sötét haja dus fürtökben borult oldalt a homlokára, akárcsak régen. Lohmann most egyenest Rózára nézett.
– A »Kék Angyal«-ban, nagyságos asszonyom, nem törődött ilyen csekélységekkel. Hogy megváltoznak az emberek. Hogy megváltozunk mindannyian. És két rövid esztendő alatt.
Lohmann ismét félrenézett és nyilvánvalóan más dolgok foglalkoztatták. Róza nem is merte neki megmondani, hogy ez a megjegyzés sziven találta. De lehet, hogy nem is őt értette. Legalább a hangjában volt valami különösen sokatjelentő.
Lohmann Breetpoot Dóra asszonyra gondolt, amikor azt mondta és arra, hogy mennyire megváltozott, akár csak az az eszménykép, amit magával vitt róla lelkében. Lohmann a nagyvilági hölgyet szerette Dórában. Ő volt a város »grande dame«-je. Egyszer Svájcban megismerkedett egy angol hercegnővel és ennek az ismeretségnek a ceremóniája még mindig érzett a mozdulatain. Voltaképpen az angol hercegnőt képviselte azóta ebben a városban. Hogy az angol nemesség a legelső az egész világon, abban senkinek sem volt szabad kételkednie. Később egyszer Délnémetországban, egy prágai lovag csapta neki a szelet, akkoriban az osztrák arisztokrácia egy rangba került az angollal… Bámulatos, mennyire imponált mindez Lohmannak és hogy milyen jóhiszemü világitásban látta a dolgokat; a legbámulatosabb azonban az, hogy mindennek össze-vissza nincs még két esztendeje. Most visszajött a városba – és közbe Dóra ugy összezsugorodott, mintha gummiból lenne. Breetpooték háza félakkora se volt, mint régen és odabenn a házban egy kis vidéki asszonyka üldögélt. Nem volt más, mint egy kis vidéki asszonyka. Igaz, hogy a nyakán még mindig a régi szép exotikus kreolfej ült, de ennek a kreolfőnek a szájából vidékies kiszólások röpködtek! Ó divatu és helytelenül értelmezett ruhákba öltözött. Még annál is rosszabbul, esetlenül sikerült egyénien müvészi jelleggel. És hogy fogadta őt, aki messze földről jött, mintha üdvözleteket várt volna tőle, azután még azon is sopánkodott, hogy nem ide való szegény, az isten háta mögé. Furcsa, hogy ezt azelőtt észre se vette. Igaz, hogy akkoriban alig szólt hozzá az asszony, szinte meg se látta. Akkor diák volt, most ur, most kacérkodott vele, megpróbálta belévonni a »társaságba«, hogy jelentéktelen személyének keretet adjon… Lohmannt fojtogatta a keserüség. Az ócska puskára gondolt, amit akkor mindig készenlétben tartott, – a legkomolyabban – arra az esetre, ha kitudódnék a szerelme. Még most is melankólikus büszkeség fogta el, ennek a gyerekkori szerelemnek az emlékén, amely oly sokáig, egész felnőtt koráig tartott: szégyen, komikum, talán kis undor érzése is járt vele, de még sem szünt meg. Kunszt, Gierschke és a többiek ellenére sem szünt meg, az imádott asszonyt követő számos utód is csak fokozta. Mikor ott éjjel, megcsókolta a háza kapufélfáját! Óh, az gyönyörü volt, azt nem lehet egykönnyen elfelejteni. Rájött, hogy mennyivel jobb, mennyivel nemesebb volt akkor. (Hogy is képzelhette magát akkor blazirtnak. Most igazán blazirt volt.) A legértékesebbet kapta Breetpootné, amit valaha is adhatott egy nőnek. Most, mikor a lelke üres lett, ostromolta őt… Lohmann a dolgokat a visszhangjuk kedvéért szerette, a szerelmet a nyomán járó keserü magányért, a boldogságot legfeljebb a fojtogató vágy miatt, amely a gégéjét reszelte. Ezt a kisszerü, szimpla smokk nőcskét alig állta, mert az egykori érzéseinek melankóliáját eltorzitotta. Mindent rossz néven vett tőle, még a szegénység nyomát is, amelyek – rajta még nem – de a szalonjában már jelentkeztek. Lohmann tudta, hogy Breetpoot rosszul áll. A gyengédség és a könnyes szánalom milyen viharát keltette volna fel benne ez az eset akkor. Most csak azt látta, hogy a nő gráciáért való fáradozásai élénk ellentétben állnak a beköszöntő szegénységgel és már előre szégyelte magát Breetpootné méltatlan pöffeszkedése miatt, hogy a szegénységgel majd hivalog és mégis tagadni fogja. Lohmannt az is sértette, hogy ha rátekintett; sértette és megalázta, mikor a lelkébe tekintett és látta, mi történik ott. Mit mivel az élet. Elzüllött. A nő is elzüllött. Mikor elment, kinos-biztosan érezte, hogy suhannak az évek és hogy az ajtó egy szerelem mögött záródott be, amely annyi volt, mint a fiatalsága.
Ez a megérkezés után való napon történt. Nyomban utána találkozott Ertzummal és aztán a Siebenberg-utcában mindketten találkoztak Rondáékkal. Ebben az obskurus fészekben ez csak természetes is. Bármily rövid ideig is tartózkodott Lohmann a városban, máris hallott beszélni róluk; és az öreg Ronda tettei az emberi különcségek iránt való érdeklődését erősen felkeltették. Megállapitotta, hogy Ronda jellemvonásai, amelyek két évvel ezelőtt jelentkeztek csak, többé-kevésbbé már teljesen kidomborodtak. De még jobban tetszik neki Frölich Róza fejlődése. A »Kék Angyal« énekesnőjéből nagystilü demi-monde lett! Mert végül annak látszott az első pillanatra. Csak akkor ütközött ki a kispolgári nő is, hogyha közelebbről is megnézték. Mindenesetre nagyszerü dolgok történtek. Amerre sétált a házaspár, kalapok köszöntötték! És a nőt mindenütt, akárhol szellőztette a parfümjét, alázatos kiváncsiság fogadta. Ő és a városi publikum kölcsönösen ugratta egymást. Róza ugy viselkedett, mint a város szépe, annak nevezték őt és el is hitte az embereknek. Igy volt ez valaha Breetpoot Dórával is, a nagyvilági toalettjeivel? Lohmann maró iróniát látott abban, hogy most Frölich Rózával foglalkozott. Emlékezett még arra az időre, midőn mindkettőjükre verseket csinált; mikor a szerelme boszuvágyában azáltal akarta bemocskolni Breetpoot Dórát, hogy – nevével a szivében – a másik csókjaiban a bün zamatját akarta magába szivni? A bün zamatját? Most, hogy nem volt többé szerelmes, nem értette, mi a bün. Az, hogy a szive nem vert többé Breetpootnéért, nem használt Rondánénak sem. Ha Breetpootné háza előtt elmenne vele, egy ina se rándulna meg. Lohmann ugy érezte, egyszerüen egy elegáns kokottot vezet a kiábrándult és istentelen városon.
Ertzumot inkább nem vitte magával. Ertzum mihelyt meglátta a nőt, vadul csörtetni kezdte a kardját és a hangja érdes és durva lett. Ertzum képes volt arra, hogy megint fülig beleszeressen. Ertzum számára mindig élt a jelen, – mig Lohmann a délelőttien-üres cukrászdában Frölich szinmüvésznő mellett is az egykori hangulatok ködös utóizét szürcsölte pohárkájából, amelyet sohase ivott ki körömcseppig.
– Öntsek kis konyakot a csokoládéjába? – kérdezte Lohmann. – Igy nagyon jó.
– Azután ezt mondta:
– De, hogy mennyi mindent beszélnek önről a városban, nagyságos asszonyom!
– Ugyan? – kérdezte éberen.
– Azt mondják, hogy ön és az öreg Ronda egészen felforditották a várost és mindenkit tönkretettek.
– Igen? Éltünk. És nálunk mulattak az emberek, – bár igazán nem vagyok valami nagyon jó háziasszony.
– Ezt beszélik. És hogy miért tette ezt Ronda, azt senkise tudja. Azt gondolják, hogy a játékból él. Én mást hiszek el. Mi ketten, nagyságos asszonyom, jobban ismerjük őt.
Róza megdöbbent és hallgatott.
– Ő az a zsarnok, aki inkább megsemmisül, semhogy bármi korlátot türjön. Ha valaki gunyosan elrikkantja magát, – a sikoly áthatol éjjel az ágya bibor függönyén, álmában is meghallja és vérfürdő kell neki, hogy meggyógyuljon tőle. Ő kitalálta volna a felségsértést: hogyha már oly régen fel nem találták volna előtte. Ha valaki a legőrültebb önzetlenséggel borul eléje, akkor is lázadást sejt benne. Az embergyülölet az ő marcangoló gyötrelme. Hogy körülötte tüdők lélegzenek, amelyeket ő nem szabályoz, ez már epével és boszuval tölti el, a szétpattanásig fesziti idegeit. Csak egy motivumra van szüksége, a körülmények véletlen találkozásain – arra, hogy a Hünengrabot megrongálják és a többi eseményre; csak arra van szüksége, hogy a hajlamait és az ösztöneit felcsigázza valami, például egy nő – és a pániktól szorongatott zsarnok a csőcseléket a palotába hivja, gyilkosságra és gyujtogatásra kapatja, az anarchiát isteniti!
Frölich Róza eltátotta a száját. Lohmann igen meg volt elégedve saját magával. Az efajta hölgyeket rendszerint ugy szórakoztatta, hogy azok nem tehettek egyebet, mulyán eltátották a szájukat. Különben kétkedően mosolygott. Most csak egy elvont lehetőséget hajtott a végletekig. Az öreg, nevetséges Ronda egész históriáját – tudta – nem mesélheti el. Mert még nagyon is az iskola perspektivájába látta őt és nehéz szörnyüségeket elképzelni arról, aki nem régen együgyü iskolai feladatokat diktált neki az orleánsi szüzről.
– Roppant rokonszenves nekem a maga ura, – tette még hozzá Lohmann mosolyogva, mire Róza őnagysága még jobban elképedt.
– Önt is mindenütt dicsérik, mint jó háziasszonyt, – mondta aztán.
– Na, hát tudja, pompás lakásunk van, annyi szent. És azután…
Róza elkezdett hencegni.
– Nálunk első a vendég. Semmit sem sajnálunk tőlük. Néha fejtetőre állanak, az se baj. Halálra nevetné magát, ha köztük lenne. A maga kedvéért még a kis bögrét is elénekelném, pedig soha sem szoktam, mert kicsit nagyon is erős.
– Nagyságos asszonyom ellenállhatatlan.
– Maga már megint gunyolódik?
– Ön tulbecsül engem, minden tréfáló kedvem elmult, amikor önt viszontláttam. Nagyságos asszonyom, ön bizonyára tudja, hogy ebben a városban ön az egyedüli nő, aki valamit számit.
– Hát aztán, – mondta Róza elégedetten, de csöppet sem csodálkozva.
– Már csak a toalettje is. Ez a rezedazöld posztóruha már egymagában kielégithetné a legmagasabb igényeket. Nagyon illik hozzá a fekete kalap is. Ha szabad valamit kifogásolnom, a point-lace stóla a ruhán, az idén már nem igen divatos.
– Ne mondja.
Róza közelebb huzta a székét.
– Igazán? Akkor becsapott az a disznó. Még ezer szerencse, hogy nincs kifizetve.
Elpirult; és gyorsan kijavitotta magát:
– Azért ki fogom fizetni, egye fene, de hordani nem fogom, nem. Efelől egészen nyugodt lehet.
Róza boldog volt, hogy elégtételt adhatott Lohmannak; hogy ha csak ily kis dologban is rábizhatta magát. Amily mértékben kiábrándult az urából, oly mértékben nőtt a Lohmann iránt való becsülése, határtalanul. Még a divathoz is ért. Lohmann megint nagyon finoman kezdett beszélni.
– Mi mindent jelenthetett ön, nagyságos asszonyom, ezeknek a kisvárosiaknak! Királynője volt a vérnek és az aranynak, a romlás istennője. Egy Semiramis, mit tudom én! Mindenki hanyatt-homlok rohant az örvénybe.
És minthogy Róza szemelláthatóan nem birta követni ezt a gondolatmenetet, Lohmann magyarázgatta:
– Ugy értem, hogy a férfiak nem nagyon sokáig kérették magukat. És egy ujjára tiz férfi is jutott, ugyebár?
– Oh, maga tuloz. Igaz, hogy szerencsém van itt és sokan szeretnek, igaz.
Róza ivott; Lohmann ezt mind nagyon jól tudta.
– De hogy képzeli, hogy én itt olyan életet élek, – ah – mi jut eszébe… Ne higyjen ilyet rólam és Róza nyiltan Lohmann szemébe nézett.
– Annyi az egész, hogy mindenki leülhet velem csokoládét inni és kuglófot enni.
– Én is leülhetek? Akkor most én vagyok soron?!
Lohmann hátravetette a fejét és összehuzta a szemöldjeit.
Róza csak lehunyt szempilláira nézhetett.
– Csakhogy, – folytatta Lohmann – ha jól emlékszem, én csak az utolsó lehetek önnél? Akkoriban gyakran hangsulyozta ezt nagyságos asszonyom! Eszerint hát – és Lohmann szemtelenül tágranyitotta a szemét – a többiekkel már végzett?
Róza nem boszankodott, csak szenvedett.
– Ah, kis fiu, maga nem is tudja, mit beszél. Itt van Breetpoot. Ez bizony megadta az árát. Mert szegény feje elkezelte Ertzum pénzét… Jesszusom, mit mondtam.
Csak későn vette észre, hogy mit mondott és ijedten nézett a csészéjébe.
– Ez öreg baj – jelentette ki Lohmann, szigoruan és sötéten. Félig elfordult Rózától és egyikőjük se szólt egy szót sem.
A müvésznő végre félénken megszólalt:
– Nem én voltam egyedül az oka. Ha tudná, hogy kunyorált. Mint valami gyerek, biz Isten, mint valami gyerek. Az az odvas fogu! Az egész ember olyan, mint egy nagy odvas fog. És, el se hinné, tudja, hogy meg akart szökni velem? Az a cukorbajos majom, na köszönöm szépen.
Lohmann megbánta, hogy csak egy percre is erkölcsi kétségei támadtak, ennél a mulattató komédiánál. Ezért igy szólt:
– Egyszer csakugyan elmennék az ön szoaréjára.
– Meg van hiva! – kiáltotta gyorsan és boldogan őnagysága. – Csak jöjjön! Egész biztosan számitok magára. De most már mennem kell, maga maradjon ülve. De – igaz – mégse hivhatom meg.
Róza panaszkodva hajlongott jobbra-balra, tördelte a kezeit.
– Nem lehet, mert Ronda már a multkor mondta: no most elegen vagyunk és senkire se vagyok többé kiváncsi. Már egyszer kravallt is csinált e miatt. Érti, ugye…
– Tökéletesen értem, nagyságos asszonyom.
– No jó, azért ne lógassa mindjárt földig az orrát, azért meglátogathat, ha nincs ott senki. Például ma délután ötkor. No de most rohanok.
És a legnagyobb sietséggel kisuhogott az ajtón.
Lohmann nem is tudta hirtelenében, hogy mi történt vele; hogy esett bele ebbe a nőbe. Sejtette, hogy a romlás varázsa igézte meg. Talán mivel a szegény Ertzumot is a tönk szélére sodorta a kedélyes és vulgáris cinizmusával ez a vicces és ordináré Vénusz. És Ertzum még mindig szerette. Ertzum a pénzéért legalább boldog lehetett volna. Lohmann hidegen ment hozzá, egy szikrányi tüz se égett benne. A barátja helyett ment hozzá, aki hosszu szenvedés jogán megérdemelte volna. Mily lehetetlennek tetszett ez két évvel ezelőtt. Emlékezett, hogy akkoriban Ronda iránt részvétet érzett, őszinte, nem kaján részvétet érzett az öreg iránt, aki már el volt veszve és ki akarta őt dobni az iskolából. Most pedig a feleségéhez megy. Mit nem csinál az emberből az élet, gondolta Lohmann még egyszer, melankólikusan és büszkén.
Mikor Lohmann becsöngetett Rondáékhoz, a lakás belsejéből hangos szitkozódás fogadta. A cseléd zavartan nyitotta ki előtte a szalón ajtaját.
Odabenn Frölich Róza őnagysága izgatottan vitatkozott egy emberrel, aki cédulát szorongatott a markában.
– Mit akar maga? – kérdezte Lohmann. – Ah, ugy. Mennyi az? Ötven márka! Érdemes azért annyit lármázni?
– Hja, uram, – felelte a hitelező – éppen ötvenedszer vagyok mán itt, minden márkáért ippeg külön gyüttem ide.
Lohmann kifizette és elküldte.
– Nagyságos asszonyom, nem veszi rossz néven – mondta kissé zavartan Lohmann. Furcsa helyzetben volt; ezzel fizetett meg azért, amit elkövetett. De most már nem állhat meg ötven márkánál; ez ellen berzenkedett a büszkesége.
– Ha már elkezdtem, nagyságos asszonyom, nyiltan megmondhatom, arról beszélnek, hogy anyagi gondokkal küzd.
Róza görcsösen összekulcsolta az ujjait és megint szétvette. Fejét tanácstalanul mozgatta a tea-gown-ja gallérjában. A szállitói, a szerelmesei, az uzsorásai által zaklatott napjai végigdöngtek az agya velején és ott a feléje tartott pénztárca degeszre van tömve drága, meleg bankókkal.
– Mennyit parancsol? – kérdezte Lohmann nyugodtan és óvatosan. – Amennyire erőm engedi, rendelkezésére állok.
Róza küzködött. Nem akarta, hogy megvásárolják. Lohmanntól meg éppen nem hagyja magát megfizetni.
– Ah, nem is igaz – mondta – semmi sem kell.
– Kérem. Egyébként megtisztelve éreztem volna magamat, nagyságos asszonyom.
Közben futólag Breetpoot Dórára gondolt és arra, hogy most ő is nyomorba jutott és ki tudja, talán pénzért is kapható?… Hogy Rózának még mindig időt engedjen a meggondolásra, a tárcáját – nyitva – odatette az asztalra.
– No csücsüljünk le – mondta a nő és aztán vidáman másról kezdett beszélni.
– Juj, de jó kövér erszénye van!
Mikor Lohmann hidegen hallgatott, megint megszólalt:
– Aztán mire költi a pénzét? Még gyürüt se hord.
– Semmire se költök.
És Lohmann nem törődve azzal, hogy megérti-e Róza, kijelentette:
– A nőknek sohase adok pénzt, mert nem akarom magamat megalázni. Különben is nőnek lehetetlen pénzt adni. Ugy vagyok velük, mint a képekkel, amelyekért mindenemet odaadnám. De lehet-e megvenni a müvészetet? Látok az üzletben egy képet, elviszem magammal a róla való álmot. Vagy bemenjek az üzletbe és meg is vegyem? Mit veszek meg? A vágynak nincs szükségre pénzre, a beteljesülés pedig semmit se ér.
És undorodva fordult el a pénztárcájától. Nyomban vulgáris nyelvre is leforditotta, amit mondott:
– Azt akarom mondani ezzel, hogy én már mindentől megcsömörlöttem.
Róza döbbent tiszteletet érzett iránta, de minthogy az ideáljával kissé évődni is akart, megjegyezte:
– Szóval maga csak az ételre meg az italra költ.
– Mire másra költsek?
És Lohmann ránézett, összeráncolt homlokkal, olyan szemtelen lánggal a szemében, mintha ezt kérdezné:
– Megvegyem magát, nagyságos asszonyom?
A vállát vonta Lohmann és aztán mindjárt felelt is arra, amit a nő nem mondott ki:
– Az érzéki szerelem utálatos.
A nő porba volt sujtva. Aztán félénken megszólalt, kómikusnak találta a megjegyzést és igy szólt:
– Deeehogy.
– Fel kell emelkedni – szólt Lohmann. – Meg kell tisztulni, szárnyalni kell. Lovagolni, mint Parcifal. Valószinüen a huszároknál szolgálok és mülovaglást is tanulok. A cirkuszi mülovasokat kivéve, Németországban nincsenek százan se, akik emberül meg tudnák ülni a lovat.
A nő felkacagott.
– Hát bolond Auguszt akar lenni. Szerbusz kolléga. No maga jól adja.
Aztán felsóhajtott:
– Emlékszik még a »Kék Angyal«-ra? Hej, szép idők voltak azok.
Lohmann megdöbbent.
– Lehet, – szólt gondolkozva – hogy igaza van. Az az idő szép volt.
– Az ember a kedvére nevethetett, nem kellett ezekkel az alakokkal lődörögni. Emlékszik, mikor mi ketten táncoltunk és jött Ronda és magának a vörösfüggönyös ablakon kellett menekülnie… Tudja, hogy még mindig megfojtaná egy kanál vizben? – Róza izgatottan nevetett.
Róza félfüllel még mindig az ajtóra figyelt; – és szemrehányóan nézett Lohmannra, mert teljesen rábizta a jelenet rendezését. Nem baj, megcsinálja egyedül. Lohmannért tüzbe tudott volna menni: először, mert mindegyiket megengedték neki, csak ő volt tilos. Ezt nem birta el. Aztán, mert a régi boldog időkből, amelyekre most sóhajtva emlékezett, maradt benne egy kis titkos vágy, Ronda bizalmatlansága és szörnyü gyülölete miatt és ezt Lohmann higgadt meggondolása és idegenszerü finomsága a szédületig szitotta. Végül: mert ez a kaland nagyon veszélyes volt. Mert Lohmann körül a levegő katasztrófákkal volt vemhes és a robbanás gondolata kéjesen csiklandozta Rózát.
– És milyen nagyszerü verseket irt akkor – szólt a nő. – Most már nem ir. Emlékszik még arra a holdas versre, amit egyszer énekeltem, hogy röhögtek az emberek?
Ábrándosan a szék támlájára támaszkodott, a jobbkeze ujjait a mellére szoritotta s elkezdte magasan és halkan:
Elénekelte az egész szakot és arra gondolt, hogy ez az egyetlen dal, amit nem szabad énekelnie; és folyton Ronda arcát látta maga előtt. Félelmes volt ez az arc; de kissé kómikusan kendőzött és Ronda a tükrös szelencét (»bellet« felirással) a kezében tartotta.
Lohmann kellemetlenül feszengett a dal hallatára s szerette volna elhallgattatni. De Róza már belekezdett a második szakba.
Ekkor azonban megreccsent az ajtó és Ronda sunyin a szobában termett. Róza hosszan felorditott és a sarokba röpült, Lohmann széke mögé. Ronda szótlanul lihegett; és Róza olyannak találta, ahogy az ének alatt elképzelte. Ronda szemei épp oly utálatosak voltak, mint tegnap. Miért is nem ivott tegnap kamilla-teát, gondolta a nő rémülten.
Ronda erre gondolt: most mindennek vége. A munkája, a mindent megsemmisitő büntető expediciója hiábavaló, hisz Lohmann megint Frölich szinmüvésznőnél kuksolt. A nőt az egész emberiség fölé helyezte, nap-nap után azon fáradozott, hogy eléje rakja, amit másoktól elrabolt; – és most a felesége a legszörnyübb vizióját valóra váltja, együtt látja az ő arcát és Lohmann arcát, amelyben minden gonosz és gyülöletes összpontosul. Mi fog történni? Frölich szinmüvésznőnek vége és vége Rondának is. Halálra kell itélnie Rózát és véle önmagát is.
Egy kukkot se szólt; – és hirtelen torkonragadta a feleségét. Ronda hörgött közben, mint hogyha őt fojtogatnák. Egy másodpercig megállott és lélegzetet vett. A nő ezt a másodpercet felhasználta és sikoltott:
– Lohmann az érzéki szerelmet utálatosnak tartja, épp most mondta.
Ronda ujra torkonragadta a feleségét. Ekkor azonban mindkét vállán hatalmas ránditást érzett.
Lohmann ragadta meg, csak ugy kisérletképpen. Nem tudta, van-e itt valami szerepe; azt hitte csak álmodik. Erre nem volt elkészülve. Okos és logikus képzeletében Ronda különös fejlődése simán és bizonyos távolságban folyt le, mint egy könyvben. Ilyen kézzelfoghatóság nem történt benne. Lohmann az öreg tanárjáról érdekes elméletet csinált magának; de figyelmen kivül hagyta Ronda lelkét; – a lelke örvényes mélyeit, félelmes és megszenesedett sivárságát, emberfölöttien átkozott és önrontó voltát. Amit Lohmann nem értett, azt most nagyon is hamar megértette és megijedt – megijedt a valóságtól.
Ronda feléje fordult. Közben kisiklott a karmai közül Róza, károgva a másik szobába illant és csattogva magára zárta az ajtót. Egy pillanatig kábultan ődöngött Ronda; aztán felkászolódott és Lohmann körül keringett. Lohmann, hogy a helyzet ura maradjon, az asztal mögé állott, a tárcáját fogta és simogatta. Azon töprengett, mit is kell mondania. Hogy nézett ki szegény Ronda! Őrült szemein szines verejtékcsöppek cikkáztak, hápogó állkapcsain tajték fehérlett, hasonlitott a pókhoz és a macskához. Nem volt éppen kellemes dolog, hogy görbült csápjait feléje nyujtogatta. Mit lihegett?
Érthetetlenül dadogta:
– Nyomorult… még merészeli… Megfogni… végre meg kell fogni… Ide adni, mindent ide kell adni!
És ekkor Lohmann kezéből kitépte a tárcát s elrohant vele.
Lohmannak az ijedelemtől földbe gyökerezett a lába: mert látta, hogy itt büntényt követtek el. Ronda, az érdekes anarchista, nyiltan büntényt követett el. Minthogy az anarchista erkölcsi kuriózum és érthető véglet, nem csoda, hogy büntényt követett el, amely az emberi hajlamok és érzések végső felfokozása. Ronda azonban Lohmann jelenlétében a saját feleségét is meg akarta fojtani és a tetejébe még ki is rabolta őt. Erre a kommentátor megakadt, a jóakaratu szemlélő már nem tudott többé mosolyogni. Lohmann szelleme, amelyet még nem tett próbára ilyen hihetetlen esemény, levetett magáról minden cafrangot és a »büntényre« egész vulgárisan azt felelte, hogy »rendőrség.« Nagyon jól tudta, hogy ez nem valami különös ötlet, de a vállát vonta: »mit tegyek?« és habozás nélkül indult el. Határozottan indult el, a másik szoba ajtaja felé, hogy megrázza a kilincset. Világosan hallotta, hogy Róza bezárta magát; de kötelessége teljesen meggyőződni, hogy a nő Ronda távozása után nem került-e gyilkos férje körmei közé… Aztán Lohmann elhagyta a házat.
Elmult egy óra; akkor aztán egyre növekvő tömeg jelent meg az utca sarkán. A város ujjongott, mert Ronda letartóztatását elhatározták. Végrevalahára! A város megszabadult a saját büne tudatától, a végső leszámolás még messze volt. Ocsudva a körülöttük fekvő erkölcsi hullákra tekintettek és látták, ideje volt már, hogy végezzenek velük. Miért is vártak ily sokáig.
Egy hordókkal agyonrakott söröskocsi a fél utcát eltorlaszolta és egy másik kocsi kanyarodott be a szük utcába; azon ültek a rendőrség hivatalnokai. A sarki gyümölcsöskofa loholt utánok; Dröge, a szatócs, az öntözőcsövét cipelte.
Ronda háza előtt tombolt a csőcselék. Végre megjelent Ronda a rendőrtisztektől körülvéve. Frölich Róza bomlottan, kócosan, görcsös rázkódással, bánattal és kuszó alázattal hozzátapadt, a nyakán csüngött, felolvadt benne és sirt, mint a záporeső. Lohmann várakozása ellenére elfogták Rondával együtt. Ronda őt is a zárt kocsiba emelte, amely sötétre volt függönyözve; és Ronda ziláltan keresett valamit a bőgő zavarban. Valaki a bőrkötényes sörös-kocsis mögül előrehajtotta sápadt csibészpofáját és vinnyogott:
– Jaj de ronda!
Ronda a szó után szaglászott, amely már megint nem diadalkoszoru volt, csak egy utána röpülő piszok – és felismerte Kieselsackot. Ronda rázta az öklét, nyakát előre nyujtva a levegőbe hápogott: de Dröge ur tömlőjéből a vizsugár pont a szájába fröccsent. Vizet okádott szegény, hátulról még egyszer bele rugtak, a felhágóra bukott és hanyatt-homlok a kocsi párnájára rogyott, a sötétbe, Frölich Róza szinmüvésznő őnagysága mellé.