Ronda tanár ur (regény)

Mivel a neve Gonda volt, az egész iskola csak ugy hivta, hogy Ronda. A többi professzor időnként változtatta a csufnevét. Uj diákcsapat került egy-egy osztályba, vérszomjas tekintettel felfedezte valamelyik tanárnak az elmult esztendőben még nem eléggé méltányolt kómikus tulajdonságát és kiméletlenül csufnevet adott neki. Ronda azonban már sok generáción keresztül viselte a magáét, az egész város igy nevezte, a kollégái is igy hivták, a gimnáziumban és a gimnáziumon kivül a háta mögött. Azok a tanárok, akik kosztos-diákokat vagy privátosokat tartottak, naponta beszéltek növendékeik előtt Ronda tanár urról. De az a megfigyelő, aki a hetedik osztály osztályfőnökén valami ujat akart volna észrevenni és egy uj nevet akart volna adni neki, sohase érte el a célját; már csak azért sem, mert az öreg tanár rég megszokott csufneve olyan brilliánsul hatott, mint huszonhat esztendővel ezelőtt. Mikor az iskola udvarán keresztül ment, az egyik diák átkiabált a másiknak:

– Nem érzed, milyen ronda szag van itt?

Vagy:

– Phü, micsoda ronda bogár!

És azonnal hevesen rángani kezdett az öreg válla, mindig a jobb válla és ferde-zöld tekintetet vetett pápaszeme mögül, amely tele volt sanda félelemmel és boszuvággyal: egy rossz lelkiismeretü zsarnok pillantása volt ez, aki köpenyek redőiben elrejtett tőrök után szaglász. Gyér sárgásszürke szőrökkel fedett merev álla fel és lebillent. Semmit sem tudott »bizonyitani« a kiabáló fiura és szó nélkül kellett elódalognia, cingár és mégis trotyakos lábszáraival, zsiros karimáju kőmüves kalapjával.

Tavaly, amikor jubileumát ülte, a gimnázium fáklyásmenetet rendezett a tiszteletére. Ronda kiment a lakása erkélyére és beszédet mondott. Mig minden fej meredt nyakkal bámult a magasba, hogy hallja, hirtelen valami kellemetlen, nyivákoló hang szólalt meg:

– Phü, de ronda szag van itt!

Mások ismételték:

– Phü, de ronda szag van itt!

– Phü, de ronda szag!

A professzor odafent elkezdett dadogni – bár előre sejtette az incidenset – és valamennyi orditónak jól belelátott a tátott szájába. A többi tanár ur a közelben állott; ő pedig érezte, hogy ujra nem tud semmit »bizonyitani«; de az összes neveket beirta a fekete könyvbe. És másnap a nyivákoló hang tulajdonosát – mert szegény nem tudta, hol született az orleánsi szüz – jóindulatuan biztositotta, hogy még sok kellemetlenséget szerez neki ebben az életben.

És csakugyan, Kieselackot nem engedte át a vizsgán. Vele együtt hasaltak el mindazok, akik azon az emlékezetes jubileumi estén orditoztak. Igy Ertzum is. Lohmann azonban nem orditott, mégis megbukott. Az egyik a hanyagságával, a másik a tehetségtelenségével segitette Ronda boszuját.

Félévvel később, egy őszi délelőtt 11 órakor, tiz perc alatt – mielőtt iskolai dolgozatot irtunk volna az orleánsi szüzről – történt, hogy Ertzum, aki még mindig nem tudott közelebb férkőzni a szüzhöz és egy előrelátott katasztrófától félt, kétségbeesésében felrántotta az ablakot és nyivákoló hangon – csak ugy találomra – kiorditotta a ködbe:

– Ronda!

Nem tudta, hogy a tanár ur a közelben van-e és nem is törődött vele. A szegény vállas vidéki kamaszt elragadta a szenvedélye, hogy még egyszer utóljára egy pillanatra recsegtesse hangját, mielőtt két óra hosszat kuporog egy üres fehér lap előtt, amelyet neki kell majd – ugyancsak üres koponyája segitségével – szavakkal tele szántani.

Véletlenül Ronda csakugyan akkor ment keresztül az udvaron. Mikor meghallotta a kiáltást, félreugrott. Fent a ködben felismerte Ertzum tömzsi körvonalait. Egyetlen diák se volt lent az udvaron, senkinek sem szólhatott Ertzum kiáltása.

– Most az egyszer – gondolta magában kárörömmel Ronda – engem értett. Most az egyszer tetten értem.

Öt ugrással felrohant a lépcsőn, kitárta az osztály ajtaját, keresztül rontott a padok között és rápattant a katedrára. Itt reszketve megállott, fuldokolt, lélekzetet kellett vennie. A diákok felállottak, hogy üdvözöljék, a fülsiketitő lárma egy pillanat alatt bénult némasággá változott. Ugy tekintették az osztályfőnöküket, mint egy közveszélyes állatot, akit sajnos, lebunkózni nem lehet, sőt, aki rövid ideig veszedelmes fölényt nyert rajtuk. Ronda melle hevesen zihált; végül vésztjósló hangon kibökte:

– Az imént ujból hallottam egy bizonyos szót, valaki felém kiáltotta, egy jelzőt – egy nevet, amelyet egyáltalán nem türök. Nem türöm, hogy olyan valaki, mint ön, akinek jellemét és tudását sajnos, nagyon is van szerencsém ismerni, engem gyalázatos csufnévvel illessen. Nem türöm, érti, nem türöm. Az ön elvetemültsége Ertzum határtalan, de biztositom, hogy megtanitom keztyübe dudálni. Még ma jelentést teszek az igazgató urnak és ami engem illet, minden befolyásomat latba vetem, – jól jegyezzük meg – hogy az intézet legalább az emberiség ilyen söpredékétől megtisztittassék.

Utána ledobta válláról a köpenyét és igy hörgött:

– Leülni!

Az osztály leült, csupán Ertzum maradt állva. Vastag, szeplős feje most oly tüzvörös volt, mint sörtéi, a feje bubján. Valamit akart mondani, többször pedzette, de benne rekedt a szó. Végre kinyögte:

– Nem én voltam, tanár ur kérem.

Több hang támogatta őt, áldozatkészen és barátian:

– Nem ő volt, tanár ur kérem.

Ronda felhördült:

– Csend legyen!… És ön, Ertzum, jegyezze meg, hogy már volt egy éppen ilyen nevü ember – nemde, ugyebár – akinek a pályáját hátráltattam és azt is jegyezze meg, hogy az ön további előmenetelét ha nem is lehetetlenné, de mint annak idején a nagybátyjáét, kinos-keservessé fogom tenni. Maga tiszt akar lenni, ugy-e Ertzum? A nagybátyja is az akart lenni. Mivel azonban az előirt tananyagot sohasem tudta sikeresen befejezni és az egy évi önkéntesi szolgálathoz szükséges érettségi bizonyitványt – ennek következéseképpen és folytán – sokáig nem kapta meg, afféle svindli-gimnáziumba ment, ahol szintén megbukhatott és később csak őfelsége legmagasabb kegyelme folytán lehetett tiszt, bár – ugy látszik – ezt a pályát is hamar abba kellett hagynia. Nos tehát! Ugyanez a sors, legalább is hasonló sors vár önre is, Ertzum. Sok szerencsét hozzá! Egyébként a véleményem az ön egész familiájáról Ertzum, már tizenöt esztendeje megvan és nem változott… Mivel pedig –

Itt Ronda hangja siri karaktert öltött.

– Ön szellemtelen fajankó, meg se érdemli, hogy foglalkozzék annak a magasztos szüznek az alakjával, akire most áttérünk: takarodjék innen, ki a dutyiba!

Von Ertzum, aki kissé nehézfejü volt, még mindig figyelt, ámult-bámult, hogy mit akar. Észre se vette, hogy a megfeszitett figyeléstől állkapcsával öntudatlanul utánozta a professzor állának a mozdulatait. Ronda álla, amelynek felső részéből több sárgás tüske meredezett kifelé, ugy forgott a két feszes szájszöglet között, mintha tengelyen keringene, a nyála pedig egész az első padig fröccsent. Orditani kezdett:

– Még merészkedik, szemtelen kölyök!… Takarodjék ki – mondtam már – ki a dutyiba!

Ertzum riadtan szédült ki a padból. Kieselsack odasugott neki:

– Vigyázz.

Lohmann fojtott hangon bátoritotta:

– Ne félj, majd elbánunk vele.

Az elitélt a katedra előtt ódalgott a kis helyiségbe, amely az osztály ruhatárául szolgált és vak sötétség uralkodott benne. Ronda megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor az ajtó a vállas legény mögött becsukódott.

– Most pedig igyekezzünk pótolni, a mulasztott időt, mondta, amelyet ez a lurkó ellopott tőlünk. Angst, itt van a feladat, fogja, irja a táblára.

Az eminens fogta a cédulát, közellátó szemeihez emelte és lassan nekifogott az irásnak. Valamennyien izgalmas várakozással lesték, hogy milyen betük támadnak a kréta nyomán. Minden ettől függött. Ha olyan jelenetről lesz szó, amelyet véletlenül sohasem »vettek át«, akkor egyiknek sincs »dunsztja« a dologról és akkor »benne vannak a pácban«, Babonából már előre mondogatták, még mielőtt a betük a táblán kialakultak volna:

– Boldog Isten, dacit kapok.

Végre felirta:

Mikor elolvasták, valamennyien egymásra néztek. Mindnyájan »benne voltak a pácban«, Ronda »megfogta« őket. »Hamiskás« mosolygással dült bele karosszékébe, fönn a katedrán és lapozgatni kezdett a noteszében.

– Nos? – kérdezte anélkül, hogy felnézett volna, mintha minden rendben lenne, – akarnak még valamit tudni?… Tehát kezdjék!

A legtöbben füzeteik fölé kuporodtak és ugy tettek, mintha máris irnának. Néhányan bambán bámultak maguk elé.

– Még van ötnegyed órájuk, jegyezte meg Ronda közönyösen és belsejében ujjongott. Ezt a dolgozatot még senkise adta fel, egyetlenegy lelkiismeretlen tanárfinak se jutott ezsébe, hogy ez a banda eddig hitvány »puskák«-ból irta ki a dolgozatait és ugy csuszott át egyik osztályból a másikba.

Egyesek az osztályban emlékeztek az első felvonás tizedik jelenetére és konyitottak valamit a dauphin két első imájához. De a harmadikra nem emlékeztek, mintha nem is olvasták volna sohase. Angst és még ketten, hárman, köztük Lohmann is, egész bizonyosak voltak benne, hogy sohasem olvasták. Hiszen a dauphin csupán két esti imáját ismételteti el a szüzzel; ez tökéletesen meggyőzi Johanna isteni küldetésében való hitéről. A harmadik egyáltalán nincs is meg. Akkor biztosan más helyen van, vagy valahol kiviláglik – közvetve – a cselekményekből; vagy talán egyszerüen beteljesedik anélkül, hogy tudhatná az ember, hogy itt valami beteljesedett? Hogy itt valami bibi van, azt Angst, az eminens is bevallotta magának titokban. Mindenesetre erről a harmadik imáról, sőt egy negyedikről és ötödikről is kell, hogy valami mondani valója legyen az embernek, ha Ronda ugy kivánja.

Azokról a dolgokról, amelyek létezéséről, legalább meg voltak győződve mint a hüség kötelességéről, az iskola áldásáról, a hazaszeretetről, már megszokták, hogy egy csomó lapot gondolkozás nélkül irjanak tele frázisokkal, a német dolgozatok évek óta erre nevelték őket. Ez a téma sem érdekelt senkit; de ők azért körmöltek. A drámai költemény, amelyből ezt a feladatot a tanár kipicézte, a lednagyobb közundort keltette, mert már hónapok óta egyébre se szolgált, mint hogy a diákokat »pácba ültesse«.

Az orleánsi szüzzel már husvét óta foglalkozott az osztály, szóval éppen háromnegyed éve. Az ismétlők pedig két kerek éve rágódtak rajta. Olvasták már előlről hátra és visszafelé, jeleneteket tanultak belőle kivülről, történelmi fejtegetéseket firkáltak róla, poetikai és grammatikai szabályokat állapitottak meg; verseit prózába ültették át és a prózát megint vissza versbe. Mindazok, akik az első olvasásnál valami fényt és szint éreztek ki ezekből a versekből, már rég eltompultak varázsa iránt. A lehangolt lant hurjain nem tudtak már semmiféle melódiát kipengetni. Senki sem hallotta többé a sajátos fehér leányhangot, amelyben kisérteties, zordon kardok emelkedtek ütésre, amelyben nem boritotta többé páncél a szivet és amelyben kiterjesztett angyalszárnyak fényeskedtek tündökölve és szörnyüen. Akit e fiatal kamaszok közül egyszer később e pásztorleány csaknem fullasztó ártatlansága reszketésbe hozott volna, aki egyszer megszerette volna benne gyöngeségének diadalát, aki megsiratta volna egyszer ennek az Istentől elhagyott gyermeki szüziségnek a sorsát, hogy itt a földön egy szegény, gyámoltalan és szerelmes leánnyá változott, az a diák örökre lemondhat ezekről a friss szenzációkról, miután Ronda professzor vezetése mellett átrágta magát a drámán. Annak a diáknak legalább is husz évre van szüksége, amig Johannában ujból mást láthat, mint egy poros és száraz aggszüzet.

A tollak percegtek; Ronda tanár ur a legnagyobb lelkinyugalommal ölbetett kezekkel nézett el a meggörbült nyakak fölött. Az mindig jó nap volt, amikor »megcsipett« valakit, különösen ha olyan valakit, aki a csufnevét kimondta. Sajnos, már két esztendeje, hogy egyetlenegyet sem sikerült »megcsipnie« a sunyi csufolódók közül. Ezek sovány esztendők voltak. Az évek aszerint voltak soványak vagy kövérek, amint Ronda »megcsipett« néhányat vagy pedig »nem tudott bizonyitani«.

Ronda, aki tudta, hogy a diákok a háta mögött ellenségei, hogy becsapják és gyülölik, ugy bánt velök, mint halálos ellenségeivel, akik közül sohasem lehet eleget »pácba ültetni« és megbuktatni a vizsgán. Mivel egész életét iskolában töltötte, a diákokat és csip-csup ügyeiket sohasem tolhatta ki a tapasztalt ember perspektivájába. Oly közelről látta őket, mintha hasonszőrü lenne és csak véletlenül jutott volna a hatalomhoz és a katedrára. Ugy beszélt és gondolkozott, mint ők, használta a csibészkifejezéseket, az öltözőt »dutyi«-nak hivta.

Feddő beszédeit abban a stilusban tartotta, amilyen stilusban a diákok a klasszikusokat forditották, latinos körmondatokban, át meg átszőve ilyen szavakkal, mint »nemde«, »ugyebár«, »valóban« és hasonló halmozásával apró, ostoba kötőszavaknak, amelyeket különösen a nyolcadik osztály Homérosz-óráin kultivált; mert a görög klasszikusok henye pedantériáit, a jelentés nélkül való kötőszavakat – a nyelv ez apró muslicáit – »szóról-szóra« kellett forditani. Mivel neki magának merevek voltak a tagjai, ugyanezt követelte meg az intézet minden egyes növendékétől is. A fiatal agyvelők és fiatal izomzatok folytonos mozgási vágya, teljesen idegen maradt tőle. Ronda elfelejtette és sohasem tudta megérteni a diákoknak, ezeknek a fiatal csikóknak hancurozását és dübörgő kedvét, a hirigeléseket, a csinyeket, azt, hogy egymásnak néha jókora testi fájdalmakat okoznak és annyi fölösleges erőt és bátorságot pazarolnak haszontalan és értelmetlen dolgok véghezvitelére. Ha büntetett, nem azzal az előre megfontolt fenntartással tette, hogy: »ti huncutok vagytok, ez igy van jól; de azért fegyelemnek mégis kell lenni«; hanem komolyan büntetett, a fogát vicsoritva. Mindaz, ami az iskolában történt, Ronda számára véresen komoly volt és az igazi élet erejével hatott. A hanyagságot egy mélyen elzüllött, semmirekelő polgár romlottságához hasonlitotta, a figyelmetlenséget és nevetést az államhatalom ellen való erőszaknak minősitette, egy békarakéta a forradalom szellemét reprezentálta és a »csalási kisérlet« minden időkre megbecstelenitést vont maga után. Ilyen esetekbe Ronda belesápadt. Ha valakit a dutyiba hesselt, ugy érezte magát, mint egy zsarnok, aki megint egy csomó országháboritót küldött gályarabságba és a félelem és győzelem érzésével, korlátlan hatalmát, de egyuttal a saját pusztulásának viharát is érzi. És a »dutyi«-ból visszajötteket és mindazokat, akikkel valaha is baja volt, Ronda sohasem felejtette el. Mivel negyedszáz éve müködött már az intézetnél, a város és a környék tele volt régi tanitványaival, olyanokkal, akiket a csufneve kimondásában »megcsipett« vagy olyanokkal, akikre »nem tudott semmit bizonyitani« és akik még ma is mind igy hivták őt! Az iskola az ő számára nem zárult be a falkeritéssel, kiterjeszkedett az egész városra és minden korhatárra. Mindenütt megátalkodott, elvetemült fickók voltak, akik »feladataikat« nem vették át és »nem präparálták« és a tanár iránt ellenséges rosszindulattal viseltettek. Ha husvéttájt keze alá került egy zöldfülü uj diák, aki csak otthon hallotta, amint idősebb rokonai kigunyolták Ronda tanár urat és nevettek rajta, mint egy kedves, humoros ifjukori emlékükön, a professzor az első alkalommal – amikor a szegény diák nem tudott felelni, – sziszegve ráfujt, mint egy vadmacska:

– Az önök fajtájából már háromszor volt itt szerencsém. Gyülölöm az egész retyerutyáját.

Ronda a fönséges magaslatról, ahová került élvezte képzelt biztonságát; közben azonban uj veszély fenyegetett. Lohmann volt a merénylő.

Lohmann nagyon gyorsan összeütötte a dolgozatát és valami privát foglalkozás után látott. Ez azonban sehogyse ment, mert barátjának, Ertzumnak az esete nem hagyta nyugton. Ő bizonyos fokig erkölcsi védencének tekintette a pufók, fiatal, nemes fiut és ugy érezte, a saját becsületének tartozik azzal, hogy barátjának szellemi gyöngéit – ahol csak teheti – saját képességeivel takargassa. Abban a pillanatban, amikor Ertzum valami hallatlan ostobaságot akart kinyögni, Lohmann hangosan krákogni kezdett és közben halkan odasugta neki a helyes feleletet. Ha pedig ez nem sikerült, a legértelmetlenebb badarságot is érthetővé és tiszteltté tudta tenni a többi fiu előtt, annak a kijelentésével, hogy Ertzum csak azért mondott ilyesmit, hogy halálra boszantsa a tanárt.

Lohmann feketehaju fickó volt. Haja elől a homlokára csapzott és mélabus tincsekbe csavarodott. Az arca sápadt volt, mint Luciferé és nagyon mozgékony. Heinés verseket irt és szerelmes volt egy harminc éves asszonyba. Irodalmi müveltségének fejlesztése nagyon igénybe vette és az iskolára nem sok időt fordithatott. A tanári testületnek feltünt, hogy Lohmann csak az utolsó negyedben lát neki a munkának és bár mindig elég jól vizsgázott, mégis megbuktatták, már két osztályban. Igy tehát Lohmann, akárcsak a barátja, tizenhét éves kora dacára, tizennégy, tizenöt éves fiukkal járt együtt. És ha Ertzum testi fejlettségénél fogva husz évesnek látszott, Lohmannt a muzsa öregbitette meg, aki homlokon csókolta.

Hogy hathatott Lohmannra ez a fabábu, ez a paprikajancsi ott a katedrán, ez a fixa ideában szenvedő szegény majom? Ha Ronda felszólitotta, lassan letette a könyvet, amit a pad alatt olvasott, széles, halványsárga homlokát barátságtalan redőkbe vonta és megvetően lehunyt szempillái mögül bámulta a kérdező silány és epés zavarát, bőrén a fekete atkákat, kabátja hajtókáján a hajkorpát. Végül aztán a saját manikürözött körmeire bámult. Ronda talán mindegyiknél jobban gyülölte Lohmannt és nemcsak az elvetemült nyakassága miatt, de azért is, mert Lohmann nem mondta ki soha a csufnevét; tompán sejtette, hogy valami még rosszabbat rejteget a tarsolyában, valami nagyon, nagyon rosszat. Lohmann a szegény öreg gyülöletét minden jóakarata mellett is csak fakó lenézéssel viszonozta. Undorral vegyes szánalmat érzett iránta. De hogy Ertzum-mal ugy bánt, azt személyes provokálásnak látta. A harminc diák közül ő egyedül tartotta alacsony hitványságnak, amit a tanár ur Ertzum nagybácsijáról mondott. Ez már mégis több a soknál. Lohmann elhatározta magát. Felkelt, kezét a pad peremére támasztotta, kiváncsian a tanárja szemébe nézett, mintha valami különös dolgot cselekednék és előkelően, higgadtan szólt:

– Tanár ur kérem, nem lehet irni. Olyan ronda szag van itt.

Ronda felpattant a székéről, egyik tenyerét rimánkodva szétterjesztette, az állkapcsait némán egymásba harapta. Erre nem volt elkészülve, – hiszen csak az imént idézte egy elvetemült diák eszébe a vallást és az erkölcsöt. »Megcsipje« ezt a Lohmannt is? Semmire se áhitozott igy. De hogy »táncoltassa meg?«… Ebben a lélekzetállitó pillanatban a kis Kieselsack felnyujtotta kék ujjait, amelyeken a körmök össze-vissza voltak harapdálva, csattintott velük és elkényszeredetten nyafogott:

– Lohmann nem hagy dolgozni, mindig azt mondogatja, hogy itt olyan ronda szag van.

Kuncogtak és vihogtak, néhányan csoszogtak a padlón. Ekkor Rondát, akinek a forradalom vihara már az arcába fujt, elfogta a pánik. Felrobbant a székről, a katedráról ide és oda bökött, mindenfelé, hogy a sok-sok lázadót és ostromlót elhesselje és orditott:

– A dutyiba! Mind a dutyiba!

Nem csillapodott el; azt hitte, hogy csak valami bravuros erőszak mentheti meg. Egy pillanat se telt belé, Lohmannra vetette magát, megragadta a karját, össze-vissza rázta és fulladtan kiabált:

– Ki innen. Ön többé nem méltó arra, hogy az emberi társadalom jótéteményeit élvezze.

Lohmann unottan és kelletlenül szót fogadott neki. Végül Ronda nekilóditotta és az öltöző ajtajához akarta vágni; de ez nem sikerült. Lohmann leporolta ruháját, ott, ahol Ronda megfogta és higgadt léptekkel a »dutyiba« tünt el. Erre a tanár ur Kieselsackot kezdte keresni. Ez azonban a háta mögött elsiklott és már ott kuksolt duzzogva és grimaszokat vágva a dutyiban. Az első eminensnek kellett felvilágositani a tanár urat, hol van Kieselsack. Ronda pedig rögtön azt követelte, folytassák a gyakorlatirást s ez a kis epizód semmikép se téritse el figyelmüket az orleánsi szüztől.

– Miért nem irnak? Még csak tizenöt percük van. Amelyik dolgozat befejezetlen – jól jegyezzük meg – azt át se olvasom.

A fenyegetés következtében a legtöbbnek egyáltalán semmi se jutott eszébe és elfanyarodtak az arcok. Ronda sokkal izgatottabb volt, semhogy ebben igazi öröme teljen. Valami ösztön munkálkodott benne, hogy minden ellenállást megtörjön, minden készülő merényletet meghiusitson és köröskörül csendet teremtsen, halotti csendet, mint a temetőben. A három rebellisnek »kitette a szürét«, de füzeteik még mindig ott hevertek a padon, szétteregetve s belőlük a lázadás szelleme áradt.

Ertzum és Kieselsack dolgozataiban verejtékes és ügyetlen mondatszerkezetek voltak, amelyek legalább jóakaratról tanuskodtak. Lohmannnál azonban érthetetlen, hogy még nem is »taglalta« a feladatot, dolgozatát be se osztotta A, B, C, a, b, c és 1., 2., 3.-ra. Csak néhány oldalt irt tele, amit Ronda növekvő felháborodással vett tudomásul. Ezt irta:

»A dauphin harmadik imája. (Az orleánsi szüz I. 10.)

A fiatal Johanna bevezetteti magát az udvarhoz holmi szélhámos fogással, sokkal ügyesebben, mintsem éveiből és paraszti mivoltából következtetni lehetne. A dauphin-nak odaadja a három ima tartalmi kivonatát, amit az utolsó éjen az éghez intézett s a tudatlan nagyur nagyon elcsodálkozik, hogy milyen jó gondolatolvasó. Ismétlem: a dauphin három imájáról van szó; de tulajdonképpen csak kettőt mond el a szüz: a harmadikat már elengedi a dauphin, aki látja, hogy mindent tud. A szüz szerencséjére: mert a harmadikat már nehezen tudta volna. A szüz már a két első imára vonatkozóan megmondta a dauphinnak, miért imádkozott az Istenhez; ha van őseinek le nem vezekelt büne, őt vegye el áldozatul a népe helyett; ha pedig el kell vesziteni országát és koronáját, hagyja meg neki barátját és szeretőjét. A legfontosabbról, az uralkodásról ezzel lemondott. Miért imádkozott volna? Ne is firtassuk a dolgot. Ő maga se tudja. Johanna se tudja. Schiller se tudja. A költő egy kukkot se tud és igy szól: »és igy tovább«. Ez az egész titok és az, aki ismeri a müvészek könnyüvérüségét, csöppet se csodálkozik rajta«.

Pont. Ez volt minden – és Ronda, aki reszketni kezdett, most világosan látott: ezt a tanulót kell eltávolitani, ettől a rákfenétől kell megoltalmazni az emberi társadalmat, ez sürgősebb, mint Ertzum eltávolitása. Aztán a következő lapra tekintett, amelyre még valami volt firkálva és félig kitépve fityegett ki a füzetből. Mikor azonban a tanár ur megértette a firkálás értelmét, rózsálló felhő szállt ráncos arcára. Gyorsan és lopvást csukta be a füzetet, mintha látni se akarná többet; még egyszer kinyitotta, a többi közé dobta, hevesen fellélegzett. Érezte a kényszeritő szükséget: itt az idő, hogy »megcsipje!« Egy ember, aki odáig züllött, hogy egy szinésznőt… egy szinésznővel… egy szinésznőnek… Rózának hivják… Rózának… Harmadszor is megragadta Lohmann füzetét. Ekkor csöngettek.

– Beadni! – kiabált Ronda, mert roppantul félt, hogy egy diák, aki nem fejezhette be, még befejezheti és jobb kalkulust kap. Az eminens összegyüjtötte a dolgozatokat; néhányan az öltözőnek estek.

– Ne tolakodjanak. Várjanak! – orditotta Ronda, rémülten. Legjobban szerette volna zár alatt tartani a három nyomorultat, addig, amig elő nem késziti nekik a biztos és gyilkos kelepcét. Ez azonban nem megy oly gyorsan, erről logikusan kell gondolkozni. Lohmann esete egyelőre az elvetemültség roppantságával minden mást tulragyogott.

A kisebbek közül sokan sértett jogérzettel álltak a katedra elé.

– Tanár ur kérem, tessék haza engedni!

Rondának be kellett engednie őket a »dutyi« – ba. A tolongásból egymásután kijött a három számüzött, immár felöltözködve, köpenyekben. Lohmann már a küszöbön megállapitotta, hogy füzete Ronda kezében van és unottan szánta szegény tanárnak a tulbuzgalmát. – Most valószinüen az öregjének is be kell jönnie és beszélni kell az igazgatóval.

Ertzum magasra felhuzta hirtelenszőke szemöldökeit, mintha eltört volna a mécses. Kieselsack a »dutyi«-ban elkészitette a védőbeszédet.

– Tanár ur kérem, nem igaz, nem mondtam, hogy itt ronda szag van. Csak azt mondtam, ő mondta…

– Hallgasson! – torkolta le Ronda remegve. Nyakát előre tolta és hátrahuzta, uralkodott magán és tompán hozzátette:

– A sorsuk egy hajszálon függ a fejük fölött. Menjenek. Mind a hárman elmentek haza ebédelni, vitték a sorsukat is, amely egy hajszálon függött a fejük fölött.