Ronda tanár ur (regény)

Ronda is evett, és utána leheveredett a pamlagra. De pont abban a pillanatban, amikor elszunyadt, a gazdasszonya egy edényt vágott csörömpölve a földhöz, mint minden áldott nap. Ronda felriadt és sietve nyult ismét Lohmann irásbeli dolgozata után és elpirult, mintha a benne levő szeméremsértő passzust most olvasná először. Amellett már nem is lehetett becsukni a füzetet, annyira összevissza volt hajtogatva azon a helyen, ahol ez volt:

»Hódolat az isteni müvésznőnek, Frölich Róza kisasszonynak.«

A felirást néhány olvashatatlanná tett sor követte, azután egy darabon üresen maradt, utána pedig ez következett:

A rimet erre még nem találta meg a hetedikes. De a feltételes mód a harmadik sorban sokat mondott. Arra engedett következtetni, hogy Lohmann személyesen is érdekelve van a dologban. Hogy ezt kifejezetten bizonyitsa, arra szolgált volna a negyedik verssor. Ronda, hogy a hiányzó negyedik verssort kisüsse, ugyanolyan kétségbeesetten erőlködött, mint a diákok a dauphin harmadik imájánál. Ez a Lohmann ugy látszik, ezzel a hiányzó negyedik sorral Rondát akarta boszantani. Ronda pedig növekvő szenvedéllyel küzdött, hogy megmutassa ennek a Lohmannak, hogy a végén mégis csak ő az erősebb. Meg akarta »csipni« a fiut.

A még ki nem alakult tervek nem hagyták Rondát nyugodni. Nem tudott otthon maradni, magára kapta malaclopóját és elment hazulról. Hideg eső szitált. Hátratett kezekkel, lesunyt homlokkal és mérges mosollyal a szája körül osont a külvárosi utcán. Egy szenes szekérrel meg néhány apró gyerekkel találkozott, mással senkivel. A szatócsnál a sarkon az ajtó mögött volt kifüggesztve a városi szinház szinlapja: Tell Vilmos. Ronda egy gondolattól megkapva, elébe guggolt… Nem, semmiféle Frölich Róza nem volt a cédulán. Mindamellett könnyen lehet, hogy az a bizonyos fehérszemély azért ennél a müintézetnél van alkalmazva.

Dröge ur, a szatócs, bizonyára jártas az idevágó kérdésekben.

Ronda keze már az ajtókilincsen tétovázott: de ijedten visszakapta és sietve odébb állott. Egy szinésznő után kérdezősködni a saját utcájában! Nem szabad kihivnia az ilyen humánus tudományokban járatlan és alacsony nivón álló polgárok pletykáit. Annak a Lohmann kölyöknek a leleplezését titokban és ügyesen kell keresztülvinni… Befordult a városba vezető fasorba.

Ha sikerül neki, akkor Lohmann Ertzumot és Kieselsackot is magával rántja a bukásba. Előbb nem akart a direktornak jelentést tenni arról, hogy megint »csufolták« őt. Majd kiderül, magától, hogy azok, akik ezt tették, minden egyéb erkölcstelenségben is ludasok. Ronda tudta ezt; a saját fián tapasztalta. Ez a fiu egy özvegy asszonytól való volt, aki egyszer fiatal korában anyagilag támogatta őt, hogy tanulmányait befejezhesse és akit aztán – mihelyt állást kapott – feleségül is vett. Csontos és szigoru nő volt, de már meghalt. A fia nem volt szebb, mint ő maga és ezenfelül félszemü. Már diákkorában nyilvánosan mutogatta magát kétes hirü nőkkel. Rengeteg pénzt vert el rossz társaságban, nem kevesebbszer, mint négyszer bukott meg a vizsgán, de azért hasznavehető hivatalnok lehetett volna, ha leteszi az érettségit. Szörnyü távolság választotta el azoktól a magasabbrendü emberektől, akik államvizsgáikat letették. Ronda, aki erős elhatározással szakitott a fiával, megértett mindent, ami történt; sőt csaknem előrelátott mindent, mióta egyszer kihallgatta a fiát, amint a pajtásaival beszélgetett és a saját apját csufnevén nevezte!

Hasonló sorsot remélhetett tehát Kieselsack, Ertzum és Lohmann számára, különösen Lohmann számára, aki hála Frölich Róza kisasszonynak, a müvésznőnek, már jobb uton van. Lohmann iránti boszujával sietett Ronda. A másik kettő csaknem eltünt ez elviselhetetlen modoru ember mellett, aki kiváncsi sajnálkozással fogadja tanitója dühét. Miféle diák ez voltaképpen?… Ronda emésztő gyülölettel gondolt Lohmannra. A csucsos tetejü városkapuja előtt hirtelen megállott és hangosan mondta:

– Ezek a legkomiszabbak!

Az egyik tanuló egy patkányszürke, alázatos és alattomos fickó, akinek semmi más élete nincs, mint az iskolai és aki folytonosan kéz alatt hadakozik a zsarnokkal: ez Kieselsack; vagy a másik, egy erős bamba kölyök, aki a zsarnok szellemi fölényével szemben állandó zavarban van, – mint Ertzum. De annak a Lohmannak, annak már ugy látszik, hogy nem is imponál a zsarnok! Ronda lassacskán főni kezdett a rosszul fizetett autoritás megaláztatásaitól, hogy akármelyik alárendeltje elegánsan szabott ruhában feszithet és csörgetheti előtte a pénzét. Ez egyszerre tisztán állt előtte, igen, ez szemtelenség, semmi egyéb! Hogy Lohmann ruhája sohasem poros, hogy tiszta kézelőt visel és ilyen pofákat vág, az mind: szemtelenség. A mai dolgozat minden tudása, amit az iskolán kivül szerzett és – a legszörnyübb dolog – Frölich Róza kisasszony, a müvésznő. Mindez: szemtelenség. És kiderült, szemtelenség az is, hogy Lohmann Rondát nem nevezte a csufnevén!

Ronda felkaptatott a meredek uton a tornyos házak között, egy templomhoz érkezett, ahol erősen fujt a szél, malaclopóját maga köré csavarta és megint ment lefelé. Most egy mellékutca következett, és az első házak egyikénél Ronda megállott. Jobbra és balra a kapu mellett két faszekrényke függött, amelynek drótrácsa mögött a szinlap volt felragasztva, Tell Vilmos szereposztásával. Ronda előbb elolvasta az egyik szekrénykében, azután a másikban. Végre félénken körülnézett és belépett a nyitott kapun. Egy kis ablak mögött a lámpa mellett egy férfi ült; az izgatottságtól csak nehezen birta Ronda felismerni. Ezen a helyen már legalább husz esztendeje nem volt; és a zsarnok aggodalma szállta meg, aki elhagyta szokott terrénumát: még félreismerhetik, a közelébe léphetnek, arra is kényszerithetik, hogy egyszerüen ugy cselekedjék, mint más közönséges halandó.

Jó darabig álldogált az ablakocska mellett és halkan krákogott. Miután ennek semmi eredménye sem lett, meggörbitett mutatóujjával bekopogott. A fej az ablak mögött felijedt és azonnal kinyilt a félretolt rács mögül.

– Mi tetszik? – kérdezte rekedten.

Rondának eleinte csak az ajkai mozogtak. Egymásra meredtek ő és a kiérdemesült szinész, akinek a vonásai mélyek, kékfeketék voltak, az orra hegye lapos és csiptetőt viselt. Ronda dadogott:

– Kérem szépen. Szóval önök a Tell Vilmost játszák. Nagyon szép önöktől.

A pénztáros válaszolt:

– Azt tetszik talán gondolni, hogy passzióból csináljuk?

– Persze, persze – hebegett Ronda, mert félt a bonyodalmaktól.

– Csupa üres ház. A várossal azonban szerződésünk van és néha muszáj klasszikusokat is adni.

Ronda most már szükségesnek látta, hogy bemutatkozzék:

– Én vagyok tudniillik a hetedik osztály osztályfőnöke, az itteni gimnáziumban, a nevem… Ron… Gonda…

– Örülök. Nevem Blumenberg.

– Én az osztályommal szivesen végignézném egy klasszikus költői mü előadását.

– Ó ez igazán kedves öntől, tanár ur. Ha megmondom, nagyon örül majd a diri.

– De – mondta Ronda és felemelte az ujját – a mi Schillerünk ama drámájára lennénk kiváncsiak, amelyet az osztályom olvas, tudniillik ugyanis – Az orleánsi szüzre.

A szinész ajka lekonyult, lehajtotta a fejét és alulról – gyászosan és szemrehányóan – sanditott fel Rondára.

– Rém sajnálom. Mert tetszik tudni, ezt ujra be kellene tanulnunk. Hát a Tell Vilmos nem lesz jó? Az ifjuság számára ez is megfelel.

– Nem, – szólt Ronda – ez semmi esetre sem. És a legfontosabb, – jól jegyezzük meg!

Ronda lélekzetet vett, a szive dobogott:

– A legeslegfontosabb Johanna személyesitője. Mert ennek valami igazán fenkölt szinmüvésznőnek kell lennie, aki a tanuló ifjusághoz egészen közel tudja hozni – nemde ugyebár – a szüz fönséges alakját.

– Persze, persze – mondta a szinész mély meggyőződéssel.

– Én a magam részéről az önök egyik szinmüvésznőjére gondoltam, akit – reménylem, nem ok nélkül – sokszor hallottam dicsérni.

– Ojjé.

– Frölich Róza kisasszonyra.

– Kire kérem?

– Frölich Rózára – és Ronda visszatartotta a lélekzetét.

– Frölich? Az nincs is nálunk.

– Biztosan tetszik tudni? – kérdezte Ronda mekegve és halálos zavarban.

– Bocsánat, nem vagyok paralitikus.

Ronda most már rá se mert nézni a szinészre.

– De hisz akkor…

A szinész segitségére sietett:

– Valami tévedés lesz.

– Igen, igen – monda Ronda gyerekes hálával.

– Bocsánatot kérek.

És jobbra-balra bókolt, amig kifelé ment.

– De kedves tanár ur, talán mégis beszélhetünk a dologról. Hány jegyet parancsol? Kedves tan…

Ronda az ajtóban még egyszer sarkon fordult, mosolya eltorzult, félt az üldözőjétől.

– Bocsánatot kérek.

És menekült.

Észrevétlenül jutott le az utcára és a kikötőbe. Körülötte a zsákhordólegények lépései döngtek, mások a padlásablakokba kiabáltak fel harsányan. Az egész kikötő büzlött a haltól, a kátránytól, az olajtól és a spiritusztól. Az árbocok és kémények a folyó ágyán már egymásba olvadtak az alkonyi sötétségben. A sürgés-forgás közepette, amely napszállat előtt sietve fellobogott, Ronda tépelődve baktatott tovább. Két dolog foglalkoztatta: hogy lehetne Lohmannt megcsipni és hogyan lehetne Frölich szinmüvésznő tartózkodási helyét megtudni.

Meglökdösték, angolos elegánciával öltözött urak, akik szállitólevéllel a kezükben loholtak jobbra-balra, és munkások, akik azt orditották feléje: »Vigyázz!« Az általános sietség őt is magával ragadta; mielőtt felocsudott volna, benyitott egy ajtón, az ajtó szemöldökfájára ez volt irva: »Borozó« és még valamilyen svéd vagy dán felirás.

A boltban felgöngyölt kötelek hevertek, kétszersült és sok kis, erősszagu hordó. Egy papagály rikácsolta: te szamár, te szamár! Néhány matróz ivott, mások zsebredugott kézzel beszéltek egy óriási, veresszakállu ember gyomrába. A veresszakállu kibontakozott a pipafüstfelhőből, jó ideig tartott, mig ez sikerült neki, a pult mögé állott, ugy hogy a fali karlámpás bádogreflektora intenziv fényt vetett tar koponyájára, rátette mancsát a boroskannára és otrombán kérdezte:

– Akar valamit tőlem az ur?

– Adjon nékem – kérte Ronda könnyedén – egy belépőjegyet a nyári szinházba.

– Mi… mit akar? – kérdezte a veresszakállu.

– Hát igen, a nyári szinházba. Minthogy – nemde, ugyebár – a boltja ablakában azt olvastam, hogy itt jegyek kaphatók a nyári szinház előadásaira.

– Na, ilyet még nem hallottam, mióta élek – és nyitva maradt a szája – hiszen a nyári szinház csak nem játszik télen, vagy mi?

Ronda indignálódva fortyant fel:

– De hiszen ki van téve az ablakába, nemde, ugyebár?

– Hásze, ha ott van, akkor jó helyen van!

Ez kipukkant belőle; de aztán rögtön ujra tiszteletteljesen beszélt a pápaszemes urral. Okokat keresett, hogy meggyőzhesse az idegent arról, hogy a nyári szinház most tényleg csukva van. Hogy nehézkes gondolatmenetét testileg siettesse, rémes, veres, szőrös kezével óvatosan simogatta az asztallap oldalát. Végre meglelte, amit mondani akart:

– No bizony azt a legostobább kölök is tuggya – mondotta kedélyesen – hogy télen nincs nyári szinház.

– Már megbocsásson tisztelt ur! – utasitotta rendre Ronda fontoskodva a veresszakállut.

Az segitség után kiáltott:

– Hennrik! Laurenz!

A matrózok közelebb vonultak.

– Nem tom, mi baja ennek itt la, minden áron a nyári szinházba akarna menni.

A matrózok rágták az összegöngyölgetett bagót és a veresszakálluval együtt nagy erőlködéssel meredtek Rondára, mintha valami exotikus idegen lenne, akit nem értenek, talán kinai.

Ronda észrevette és sietett, hogy hamarjában elintézze a dolgát:

– Akkor talán megmondhatná nekem, hogy a mult nyáron egy bizonyos Frölich Róza nevezetü szinmüvésznő tagja volt-e a föntemlitett müintézetnek?

– Honnan a fenéből tudjam én azt, – rőkönyödött a veresszakállu – tán azt hiszi, hogy én afféle komédiásokkal szóba állok?

– És még azt szeretném tudni, – szólt Ronda pironkodva – hogy az emlitett hölgyet a legközelebbi nyáron – jól jegyezzük meg! – lesz-e szerencsénk láthatni.

A veresszakállu megrémült; egy szót sem értett többé az egészből. A matrózok egyike gondolt valamit:

– Ne mókázzon itt velünk az ur, mer maj mingyár a markomba köpök!

Azután nyakába huzta a fejét és kotkodácsolva és fenyegetve kezdett röhögni feketére tátott torkából. A többiek meglökdösték egymást, azután ők is ugy csináltak. A veresszakállu ugyan egyáltalában nem hitte, hogy Ronda tréfál; de látta, hogy a respektusa veszélyben forog, amit vendégeitől mindig megkövetelt: mert a vendégei az alantasai voltak, matrózok, akiket mintegy ide szegődtetett és később – a kétszersülttel és a pálinkával együtt – befuvarozott a hajón a kapitányokhoz.

Minden átmenet nélkül müdühbe gurult, roppant elvörösödött, öklével az asztalra csapott és parancsoló mozdulattal nyujtotta ki az egyik ujját:

– Hallja az ur! Nekem egyéb dolgom is van. Tegye lóvá az öregapját! Oszt jó lesz már odébbállani, amondó vagyok!

És mivel Ronda még mindig kábultan állott a helyén, a gazda fenyegető előkészületeket tett, hogy a pult mögül előjöjjön. Ronda lóhalálában nyomta le a kilincset. A papagály még utána kiáltott: te szamár! A matrózok bömböltek a röhögéstől. Ronda betette maga után az ajtót.

Sietve befordult a legközelebbi sarkon.

A kikötő környékét elhagyta és csendes, kis utcába jutott. Összegezte az eseményeket:

– Hibát követtem el, – jól jegyezzük meg! – hibát követtem el.

A szinmüvésznő tartózkodási helyét más módon kell kipuhatolni. Ronda aszerint nézegette az embereket, hogy ki mit tudhat Frölich kisasszonyról. Hordárok, cselédek, lámpagyujtogatók jöttek vele szemközt és egy ujságárus asszony. Ezzel a népséggel nem sokra mehet: ezt tapasztalásból tudta. Különben az iménti élménye is arra intette, hogy ilyenfajta emberekkel óvatos legyen. Bölcsebbnek tartotta várni, hátha előkerül valamilyen ismert arc. És csakugyan a legközelebbi utcáról éppen most bukkant fel egy volt diák, aki egy évvel ezelőtt még dühöngve fujta Ronda fülébe a latin verseket. Ez a diák is egyike volt azoknak, akik sohasem »készültek« és ugy látszik, hogy most boltosinas lett belőle. Csomó levél volt a kezében és hányaveti módon közeledett. Ronda feléje tartott, már feltátotta a száját, csak azt várta, hogy köszönjön előbb a fiu. De hiába várta. A tavalyi diák gunyosan szembenézett professzorával és oly közel, hogy Ronda magas vállát surolta, elment mellette és szőke pofája szélesen vigyorgott.

Ronda sietve tünt el az utcában, ahonnan az imént a fiatalember kibukkant. Ez a kikötő felé vezető lejtős, kis utca volt; és mivel meredekebb volt a többinél, rengeteg gyerek verődött benne össze, hogy kis szánokon, lármás játékkocsikon leiramodjanak a lejtőn. Az anyák és cselédlányok a járdán állottak, felemelték a karjaikat és kiabálták: »vacsorázni«; de az aprónépség szakadatlanul csuszkált, térdelve a kis kocsiban, vagy lábát a levegőbe merevitve, lobogó kendőcskével a nyakuk körül, fülükre kötött sipkával, csetlettek-botlottak lefelé a hepehupás aszfalthegyről. Rondának, mig keresztülvágott az utcán, jobbra-balra kellett ugornia, nehogy a kis szekérrudak lépen lökjék. Körülötte fröcskölt a pocsolyaviz. Az egyik elrohanó kocsiból hirtelen egy átható hang hallatszott:

– Ronda!

Ronda összerezzent. Rögtön rá néhányan ismételték. Ezek a kis elemisták és polgáristák bizonyára a gimnáziumi diákoktól tudták meg a nevét: és azok, akik nem is tudták, miről van szó, együtt orditották a többiekkel. Ebben a növekvő viharban kellett Rondának megmászni a meredek utcát. Zihálva érkezett egy templomtérre.

Ezt ő már mind megszokta; a volt diákokat, akik nem köszöntek, sőt a képibe vigyorogtak, az utcakölyköket, akik utána kiabálták a nevét. Csakhogy nagy buzgalmában ma nem is számolt ezzel: ma az egész emberiség adósa volt egy felelettel. Ha valamikor nem is tudtak semmit Virgilius verseiből, legalább Frölich Róza szinmüvésznőről tudnának most valamilyen felvilágositással szolgálni.

Ronda a piactérre érkezett, egy trafik előtt ment el, amelynek tulajdonosa ezelőtt husz esztendővel tanitványa volt és ahonnan nagyritkán egy-egy doboz szivart hozatott; csak nagyritkán: nem volt erős dohányos, nem ivott; ment volt minden polgári vétektől. Ennek az embernek számláiban rendesen törlések voltak: Nagyságos R, és csak azután változtatta az R-t G-re. Hogy ez kajánság volt-e vagy véletlenség, azt Ronda sohasem tudta eldönteni; de azért nem mert belépni a boltba, amelynek küszöbén már rajta volt a lába. Ez a trafikos valamikor nagyon elvetemült diák volt, akit sohasem lehetett »megcsipni«.

Gyorsan tovább osont. Az eső már nem szemelt; a szél elhajtotta a felhőket. A gázlángok vörösen lobogtak. Ferdén, egy ház orma mögül, kikukkant néha a sárga félhold: egy gunyoros szem, amely rögtön lehunyja a pilláját, ugy, hogy lehetetlen »megcsipni«.

Mikor a térre lépett, lobogva fellángoltak a központi kávéház nagy ablakai. Ronda nagyon megkivánt valami különös italt és be szeretett volna menni. Ma ugyis valahogy csodálatos módon kizökkent az élete rendes kerékvágásából. És azután odabenn bizonyára megtud valamit Frölich Róza szinmüvésznőről; ott mindenféléről beszélnek a világon. Ronda ezt még a régi időkből tudta, mert mikor még a felesége élt, néha, nagyritkán kiruccant ide egy-egy órácskára. Mióta özvegyember lett, annyit lehetett egyedül odahaza, amennyi jól esett, igy tehát semmi szüksége kávéházra. Azonfelül megnehezitette számára az ott tartózkodást az, hogy az uj tulajdonos szintén egy a városba évek multán visszaérkezett régi diákja volt. Ez az ember egykori tanárját mindig maga szolgálta ki és a lehető legnagyobb udvariassággal, – ugy hogy nem lehetett »megcsipni« – folyton Ronda professzor urnak szólitotta. A vendégeket ez szörnyen izgatta; Ronda ugy érezte, ha gyakrabban járna ide, reklámul szolgálna a kávéháznak.

Odébb állott tehát és gondolatokban más helyek után kutatott, ahol kérdezősködhetne. De egy sem jutott az eszébe. Azok az ismerős arcok, amelyeket gondolatban felidézett, mind ugy meredtek rá, mint az imént régi diákja, a boltosinas. A kivilágitott üzletek mögött csupa lázadó diák ült, akárcsak a trafikos vagy a kávés. Ronda dühbe gurult, fáradtság fogta el és szomjuságot érzett. Pápaszeme mögül epés tekinteteket vetett az üzletek és házak kapuja felé, amelyeken régi hetedikesek cég- és cimtáblái diszelegtek. Ezek a fickók mind őt ingerelték. Még Frölich szinmüvésznő is, aki e házak egyikében rejtőzik és aki egyik diákjával nem az »előirt tananyaggal« foglalkozik s ilyenformán Ronda tekintélyét csorbitja. Közbe néha előbukkant a kapukon »X« vagy »Y« gimnáziumi tanár névjegye; ilyenkor Ronda izgatottan forditotta el a tekintetét. Az ott a saját osztálya előtt nevezte őt »ugy«; hogy azután később kijavitotta, az már édeskeveset ért. Ez itt egyszer látta Ronda fiát, a sétatéren, valami kétes hirü fehérnéppel és elpletykálta a városban. Ellenségek fenyegetéseitől körülvéve, rótta Ronda az utcákat. A koponyája csucsán valami feszült érzéssel, osont a házak mentén; mert minden pillanatban attól kellett tartania, hogy a nevét – mint egy dézsa moslékot – valamelyik ablakból a fejére zuditják!

És minthogy nem láthatná, nem is »csiphetné« meg a kiabálót. Egy megháborodott osztály – ötvenezer diák – tombolt Ronda körül.

Igy menekült, maga se vette észre, a város legfélreesőbb és legmélyebben fekvő utcájába, amelynek a végén a vén kisasszonyok menhelye volt. Itt teljes sötétség uralkodott. Néhány elsuhanó alak, rövidke »mantillában«, bebugyolált fejjel iparkodott hazafelé, batyubálról vagy vecsernyéről jövet, furcsán és lopvást csörömpöltek s végül eltüntek egy-egy ház nyilásában. Egy denevér háromszögeket irt le Ronda kalapja fölött. Ronda gondolkozott és a távoli városka felé bandzsitott:

– Nincs itt egyetlenegy tisztességes ember se.

Aztán megint igy szólt:

– Majd megmutatom én…

Minthogy azonban már az ájulás környékezte, gyülölete vacogássá vált és ugyancsak rázta őt a gyülölet e sok ezer lusta és gonosz diák iránt, akik sohasem végezték el a kötelességüket, folyton »csufolták« őt, máson sohasem járt az eszük, mint haszontalanságon; és akik most ezzel a Frölich nevezetü szinmüvésznővel is csak boszantják, nem adták fel Lohmann-t, sőt ugy viselkedtek, mint akik »közösséget« vállalnak egymással a tanár ellen; akik most mind a vacsoránál ülnek, de arra kényszeritik őt, hogy itt bódorogjon és akik – csak most, ebben az órában érezte világosan – valami nagy-nagy igaztalanságot követtek el vele, a hosszu esztendőkön keresztül, amelyeket a körükben töltött, egészen tönkretették a hirnevét és a böcsületét.

Ő, aki huszonhat esztendeje látta maga előtt az osztályt, mindig ugyanazokkal a kaján és vigyorgó arcokkal, nem vette soha észre, hogy ezek az arcok, idő multán, kint az életben csaknem közönyössé változtak Ronda tanár ur nevének a gondolatára és hogy később még jóindulatot is mutattak.

A folytonos háboruskodás és feszültség közepette nem tudta megérteni, hogy az öregek a városban nem azért hivják őt »ugy«, hogy ingerkedjenek vele, hanem kedves diákkori emlékeket elevenitenek fel ilyenkor, amelyeket most már nagyon ártatlannak és vidámnak látnak; és azt sem tudta megérteni, hogy a városban ő ugyan kómikus figura, de sokak számára rokonszenvesen kómikus figura. Nem hallotta például két legrégibb diákjának a párbeszédét, amint egy utcasarkon szeretetből – ő azt hitte gunyból – utána néztek:

– Hogy él ez a szegény Ronda? Napról-napra vénül.

– És napról-napra rondább.

– Mindig ronda volt az istenadta.

– Maga már nem emlékszik. De helyettestanár korában egész jóképü ember volt.

– Igazán? Mit nem tesz a név. Én el sem tudom képzelni, hogy nem – ronda.

– Bizony-bizony. Azt hiszem, hogy ő maga is igy van ezzel. Ilyen név ellen nem lehet küzdeni, be kell adni a derekunkat.