Ronda tanár ur (regény)

A »szála« határtalanul széles és hosszu volt, egy ódon polgári ház jólépült tisztes kocsiszine, ahol azonban most »mással« foglalkoztak. Balról egy félig nyilt ajtó mögül edénycsörömpölés hallatszott és a takaréktüzhely lángja világitott. A bejárat fölött jobbra ez volt irva: »Terem«; belül siket zürzavaros lárma zuhogott, néha egy-egy éles hang rikoltott ki a tömegből. Ronda vonakodott lenyomni a kilincset; sulyos következésü ezemények előszelét érezte… Egy nagyon kövér, teljesen tarfejü alacsony emberke, kezében néhány korsó sörrel, evickélt feléje. Ronda megszólitotta.

– Bocsásson meg kérem, – dadogta – Frölich Róza szinmüvésznővel óhajtanék néhány szót szólani.

– Mit akar tüle? – kérdezte a kis kövér. – Nem szól a most egy szót se, mert éneköl, inkább hallgassa.

– Kegyed bizonyára a »Kék angyal«-hoz cimzett vendéglő tulajdonosa, nemde ugyebár? Nos, ez helyes, helyes. Én ugyanis Gonda vagyok, tanár az itteni gimnáziumban és egy diákot keresek, aki állitólag itt tartózkodik. Nem mondhatná meg, vajjon hol találom?

– Hja, kérem, tanár ur, ha diákot keres, akkó csak menjen oda a hátsó szobába, ahun a szinészek vannak. Ott mindig kuksol néhány ifiur.

– Látja, – mondta feddőleg Ronda – ezt mindjárt sejtettem. Be kell látnia, hogy ez nincs rendjén.

– Hja, – és a vendéglős felhuzta sürü szemöldökét – nékem bizon tutegál, hogy fiatal-e a pali vagy öreg. Összevissza pár fröccsöt rendöltek egészbe véve, sokat amugy se kivánhatok tőlük. Mer ha én mellbevágom a kuncsaftokat, akkó azok engem meg hátbavágnak.

Ronda félbeszakitotta:

– Jó, jó, de most aztán menjen szépen be és hozza ide nekem azt a fiut.

– Fenét, menjen be az ur magányos!

Csakhogy Ronda kalandos kedve ugyancsak megcsappant, azt kivánta, bár sohase lelte volna meg Frölich kisasszony tartózkodási helyét.

– Csak a termen lehet keresztül jutni? – kérdezte szorongva.

– Hja, bizon másképp nem, osztán arra be abba a szobába menjen, ameliknek az ablaka ide látszik, avval a piros függönnyel.

Néhány lépésre elcipelte Rondát és mutogatta neki a meglehetősen nagy, pirosfüggönyös ablakot a szála hátsó oldalán. Ronda szeretett volna kissé körülkémlelődni; közben azonban a vendéglős visszament a sörökkel a »terem« ajtajához és feltárta. Ronda kiterjesztett karokkal rohant utána; könyörögve kérte:

– Kedves uram, vezesse ide hozzám azt a diákot.

A vendéglős már odabenn volt és mogorván fordult vissza:

– Melliket mán, az áldóját, három gubbaszt odabe… Jó pipák azok – mondta még és a faképnél hagyta Rondát.

– Három? – szerette volna Ronda megkérdezni, de már ő is a teremben volt, bódultan a zajtól és elvakultva a roppant forró gőztől, amely pápaszemét beharmatozta.

– Az ajtót! Léghuzam van! – orditotta valaki a füle mellett. Ijedten kapott a kilincs után, de nem lelte és hallotta, hogy kinevetik ezért.

– Tán vak az ur – mondotta ugyanaz a hang a füle mellett.

Ronda levette a pápaszemét, az ajtót közbe már becsukta valaki, fogolynak érezte magát és tanácstalanul pislogott maga körül.

– Hé, Hennrik, Laurenz, né mán né, ez az a fura figura, a délutáni. Nem emlékeztök mán, aki a gazdával ingerködött.

Ronda szót sem értett az egészből, csak érezte, hogy zajonganak körülötte és hogy ez ellene irányul. Mikor már csaknem összecsapott a vihar a feje fölött, az utolsó pillanatban felfedezett egy üres széket maga mellett; csak éppen le kellett hogy üljön. Levette a kalapját és kérdezte:

– Szabad?

Várt egy kicsit a válaszra, azután letelepedett. Tüstént látatlannak érezte magát a nagy tömegben, megszabadult nyomasztó helyzetéből. Ebben a pillanatban senki sem ügyelt rá. A zene ujból rákezdett; szomszédai daloltak. Ronda megtörülgette pápaszemét és tájékozódni próbált. A rekkenő pipafüst, a testek és groggos poharak fülledt páráján keresztül rengeteg fejet látott, akik valamennyien részegen a fanatikus boldogságtól himbálództak a zene ütemére. A hajuk és arcuk tüzpiros, sárga, barna, téglavörös szinekben pompázott, ugy, hogy ez a sok, a zene által mozgásba kergetett koponya, mint valami óriási tulipánágy a szélben, ugy lengedezett végig a hatalmas termen, mig azután a háttér füstfelhőjében elmosódott. Onnan csak valami kis fényesség tört át a hatalmas bodor füstön, valaki hevesen mozgott, a karját, a vállát, a lábszárait tornáztatta, éles reflektorral megvilágitott fehér husdarabok fénylettek és egy száj ürege feketéllett. Amit ez a valaki énekelt, azt a zongora tulrikoltotta s vele együtt a vendégek énekét is. Rondának ugy tetszett, hogy ez a fehérszemély olyan, mint valami szemérmetlen rikoltás. Vékony hang sikongott belőle, de ezt még a mennydörgés se tudta volna elnémitani.

A vendéglős egy poharat tett Ronda elé és el akart menni. Ronda megfogta a kabátja csücskét.

– Jól jegyezzük meg! Nemde ugyebár ez itten Frölich Róza szinmüvésznő.

– Az, az. Most aztán kinézheti mint a két szemét.

És a vendéglős kereket oldott.

Ronda minden valószinüség ellenére remélte, hogy mégse ő a táncosnő, hogy Lohmann nevü diákja mégse tette be lábát ebbe a helyiségbe és csak azért remélte, hogy ne kelljen cselekednie. Rögtön el is képzelte, hogy az a költemény Lohmann füzetében csak merő poézis, amely nem felel meg a valóságnak, és hogy Frölich Róza szinmüvésznő nem is létezik. Ronda belecsimpaszkodott ebbe a vidám hitbe és csodálkozott, hogy csak most jött rá. Kortyintott a sörből.

Szomszédja az egészségére kivánta. Öregedő és pocakos polgár volt, gyapjuingbe, amely fölött a mellény nyitva volt. Ronda sokáig sanditott rá a sarokból. A polgár megitta a sörét. Becsületes kezével végigsimitotta nedves, halványsárga bajuszát. Ronda most már kirukkolt:

– Ez tehát Frölich Róza kisasszony, az, aki most énekel, nemde ugyebár?

Harsogott a taps, mert a szinésznő éppen befejezett egy dalt. Ronda várt és még egyszer kérdezte.

– Frölich Róza – mondta a polgár. – Má’ honnan tudjam, hogy hivják ezeket az izéket, mind afféle, olyan jófajta.

Ronda rosszalóan azt akarta megjegyezni, hogy ott künn a szinlapon az ő neve van hirdetve; – de a zongora megint kalimpálni kezdett, most már kissé halkabban és már értett is valamit a dalból: pár szót, amelyet kimondván a cifra perszóna, fölemelte a szoknyáját és huncutul és szemérmetlenül az arcához nyomta:

»Mert szüz vagyok, kis gyenge szüz.«

Ronda ezt szamárságnak tartotta és egybevetette azzal a bárgyu felvilágositással, amit a szomszédja adott, elzápult a kedve: az az érzés zápitotta el, hogy ilyen világban kell rostokolnia, amely saját magának megtagadása volt, s az a lelke mélyéből fakadó utálat, amelyet azokkal szemben érzett, akik a levegőben bámultak és nem olvastak, hangversenyen voltak és még a müsort se nézték meg. Furdalta a gondolat, hogy több száz ember ül itt, aki nem »figyel«, nem követi az előadás »menetét«, csak dinom-dánomozik és szemérmetlenül és hasztalanul »mással« foglalkozik. Hatalmasat ivott a poharából.

– Ha tudnák, hogy ki vagyok, – gondolta magában és az önérzete megpuhult, jóságos és ködös lett, az emberi páráktól, a véres légfütéstől lángra szitva. Sürü ködbe zsugorodott a világ, tétova gesztusokkal… Végigsimitotta a homlokát; ugy tetszett, hogy az a perszóna ott fenn többször énekelte: »Mert szüz vagyok, kis gyenge szüz«, most befejezte és a terem tapsolt, orditott, ujjongott és tombolt. Ronda néhányszor összecsattintotta a kezét, közel a szeméhez és a szeme csodálkozva nézte ezt. Egyszerre csak, meggondolatlanul és ellenállhatatlanul kedve szottyant, hogy a lábával is dörömböljön. Elég erős volt, ellenállt a kisértésnek. De nem haragudott meg a kisértésre. Vidám és filozófikus mosollyal bámult maga elé és megállapitotta, hogy – jól jegyezzük meg – esendő az ember.

– Persze, persze, – tette hozzá – esendő mind.

A táncosnő lejött a terembe. A dobogó mellett kinyilt egy ajtó. Ronda rögtön észrevette, hogy valaki onnan figyeli. Egyetlen egy ember forditotta feléje az arcát és ez egyenesen állt és nevetett; és ez senki más nem volt, mint Kieselsack, a semmiházi.

Alig hogy ezt megtudta, Ronda felpattant. Azt érezte, hogy egy pillanatra megfeledkezett magáról és a diákok mindjárt helytelenkedni kezdenek. Két katona vállát széttolta, átfurakodott a tömegen, hanyatthomlok rohant előre. Néhány munkás ellenkezett, egyik minden teketória nélkül lependeritette a kalapját. Ronda fejére tette a szutykos kalapot. Kiabálták:

– Ennek ugyan megadták.

Kieselsack hátul kuncogott és a felsőtestével előregörnyedt, annyira rázta a kacagás. Ronda előre iparkodott; az állkapcsaival mindig zavartabban csattogott. Hátulról azonban lefülelték. Leverte egy matróz groggját, meg kell hogy fizesse. Fizetett is mint a köles. Már csak pár lépést kellett tennie. Száguldott s állandóan a nevető Kieselsackra nézett, megbotránkozva a határtalan elvetemültségen; – egyszer csak valami puhába ütközött és egy nagyon kövér, nagyon hiányosan felöltözött hölgy forditotta felé haragos arcát, kezével tartva össze szétnyiló estélyi köpenyét. Egy férfi jött oda, aki nem volt rokonszenvesebb, a frizuráját kinyalta, trikót viselt és egy kiérdemült kabátot és ő is szitkozódott. Ronda belebotlott a nő szalvétás tányérjába és a pénzek szerteszét röpültek. Tüvé tettek a szobát, Ronda is keresgélt zavartan, céltalanul. Feje a padlón szaglászott s mellette dühös lábak tiportak, vádak hangzottak el, gunyos megjegyzések, káromkodások, néhány kemény marok kicsit meg is mángorolta. De Ronda feltápászkodott, vörösen, ujja között egy kétpfennigest tartott. Szaggatottan lélekzett, vak tekintettel tapogatódzott körül, azokat nézte, akik ellenségeivé lettek. Ma már másodszor érezte a forradalom szelét az arcokon. Hegyesen böködni kezdte a levegőt mindenfelé, mintha végtelen sok lázadó törne rá. Ebben a pillanatban meglátta Kieselsackot, aki széttárt karokkal feküdt a zongorán és egész teste vonaglott a röhögéstől. És most hallotta is, hogy nevet. Most már szédült Ronda, a zsarnok őrjöngő félelmében, akinek kastélyába betör a csőcselék és mindent megsemmisit. Ebben a pillanatban minden erőszak jogosultnak látszott előtte, nem ismert mértéket. Orditott és a hangja hatalmasan kiöblösödött:

– A dutyiba! A dutyiba!

Kieselsack, aki már látta közeledni, szót fogadott. Kiosont az ajtón, amely közvetlenül a pódium mellett nyilt ki. Ronda is – egy szempillantás alatt – a szobában termett. A vörös függöny mögül egy kar nyulott előre. Felé rohant, erre azonban a függöny mögött levő diák kiugrott az ablakon. Mire Ronda utána nézett, Kieselsack már szépen kereket oldott. Ronda tisztán látta, hogy elől a kapualjából egy másik alak is kimenekült; felismerte: Ertzum grófot. Ronda lábujjhegyre ágaskodott, de az ablak nagyon magasan volt. Igyekezett felkapaszkodni. Mig a párkányra könyökölve lebegett, háta mögött éles hangon szólalt meg valaki:

– Előre, fiatal ember, előre.

Ronda lepottyant és megfordult: mögötte állott a cifra perszóna.

Végignézte a cifra nőt, az álla hangtalanul mozgott. Végre kibökte:

– Ön – nemde ugyebár – az a Frölich Róza nevezetü szinésznő?

– Ühüm, hát aztán? – felelte a hölgy.

Ronda jól tudta.

– És ön itt ebben a vendéglőben szórakoztatja a közönséget?

Ezt is jól tudta, de tőle magától akarta hallani.

– Kinek mi köze hozzá – mondta a szinésznő.

Ronda levegő után kapkodott; az ablak felé mutatott, melyen keresztül Kieselsack és Ertzum megugrottak.

– Mondja csak, – jól jegyezzük meg – helyes cselekedetnek itéli ön ezt?

– Mi a ménküt?

– Ezek diákok, szegények – mondotta Ronda; és azután reszketve, a lelke legmélyéből jövő hangon ujra ismételte:

– Ezek diákok, szegények.

– Bánom is én. Nekem ugyan nem sok hasznom van belőlük.

Frölich kisasszony nevetett. Ronda rettenetesen kifakadt:

– És ezeket ön elvonja az iskolától, kötelességük szinhelyétől. Megmételyezi őket.

Frölich Róza már nem nevetett; mutatóujját a saját mellére biggyesztette.

– Má’ mint én? Magánál, lelkem, ugy látszik, nincsenek otthon.

– Még tagadni merészkedik? – kérdezte Ronda harcrakészen.

– Miért tagadjam. Hála Istennek, nincs is rá szükségem. Szinésznő vagyok. És nem kunyorálok engedélyt magától, hogy szabad-e az uraknak csokrot küldeni nekem.

A szinésznő egy sarokba mutatott, ahol egy toalett-tükör előtt, jobbról is, balról is, két nagy csokor állott. Vállát vonta.

– Még ez a kis öröme se legyen az embernek, és aztán kicsoda az ur?

– Én… Én vagyok a tanárjuk – mondta Ronda, mintha egy világmegrengető dolgot közölne.

– Hát persze, – engedékenykedett a szinésznő –, hát persze, akkor magának nem olyan smafu a dolog, mint nekem.

A szinésznő életfelfogásával sehogy sem tudott Ronda megbarátkozni.

– Tanácsolom önnek, – mondta Ronda – rögtön hagyja el ezt a várost az egész truppjával együtt, egy-kettő pakoljon innen, mert különben – Ronda ujra felemelte a hangját – mindent elkövetek, hogy az ön előmenetelét, ha nem is lehetetlenné, de mindenesetre kinos-keservessé tegyem. Igenis – jól jegyezzük meg! – gondoskodni fogok arról, hogy az ön üzelmeiről a rendőrség is tudomást szerezzen.

E szónál nyomban feltetszett Ronda arcán az a mérhetetlen megvetés, amit Frölich Róza iránt érzett.

– Ugy látszik, hogy nincs meg mind az öt kereke, nekem azonban megvan. Fogadja részvétem.

Részvét helyett azonban egyre határozottabb haragot mutatott a szinésznő.

– Még szcénákat mer csinálni a történtek után? Már előbb is nevetségessé tette magát. Menjen a rendőrségre. Csak fusson. Majd magát tartóztatják le. Micsoda egy link ember. Itt, ahol annyi finom ur forog, nincs helye az ilyen alaknak. Mit szólna ahhoz, ha egy katonatiszt barátomat magára uszitanám. Egyszerüen felnégyelné.

Ennél a szónál igazán kaján részvét tükröződött a szinésznő arcán.

Ronda eleinte még szóhoz akart jutni. Lassacskán azonban az akarata erejével visszahessegette azokat a kész gondolatokat, melyek állkapcsai közül ki akartak robbani, visszataszitotta a mélységbe, ahonnan azután nem is bukkantak fel többé. Megdermedt: ez a nő nem iskolakerülő diák volt, aki ellenszegült és egész életén keresztül félt a virgácstól, mint a városban minden polgár. Nem, ez a nő egész uj tipus volt. Amint a találkozásuk óta beszélt, abból kiütközött a szelleme és reá fuvallt: valami zavaró forradalmi szellem ez. A szinésznő idegen hatalom volt és szemmelláthatóan teljesen egyenrangu vele. Hogyha ez a szinésznő sokáig kérdezgeti, egyszer csak nem tud felelni neki. Már nem is nézte le: olyan tiszteletfélét érzett iránta.

– Különben is fütyülök az egészre – mondta a szinésznő félvállról, egy kukkot se szólt többé és hátat forditott neki.

Már megint verték a zongorát. Kinyilt az ajtó, bejött rajta az a kövér nő, akivel Ronda összezörrent, a férjével együtt jött a szobába és azután ujra visszament. A nő a tányért rátette az asztalra és estélyi köpenye haragos ráncokban hullámzott.

– Még négy márkát se tányéroztunk össze – mondta a férfi. – Potyafráterek.

Frölich Róza hidegen és haragosan válaszolt:

– Nézzék, ez az ur fel akar bennünket jelenteni a rendőrségen.

Ronda dadogott, a tulerőtől való félelmében. Az asszony egy lendülettel megfordult és végigmérte. Ronda ugy érezte, hogy a szinésznő elviselhetetlenül álnok, elpirult, lesütötte a szemét, tekintete az asszony husszinüre festett lábaszárára esett, mire összerezzent és elfordult. Közben a férfi hallható erőlködéssel halkitotta a hangját:

– Skandalumot csinált itten, mi? Na én már régen megmondtam a Rózának, hogy aki itt félténykedik és mindent csak magának akar kaparintani, az repül innen. És maga – a fiatal urakra! Afféle jómadár lehet az ur, biztosan ismerik a rendőrségen is, maga vén steiger.

De a felesége megbökte; ő teljesen más véleményen volt Ronda felől.

– Ugyan ne ordijj, hisz ez a légynek se vét.

Rondához pedig igy szólt:

– Hát magára rájött, mi? Néha bizon megesik az. Az uram is olyan, mint a veszett fene, mikor azt hiszi, hogy megcsalom, van is olyankor hadd-el-hadd. Na csüccsenjen le szépen és igyék egy kortyot.

Lerámolt egy székről egy csomó tarka szoknyát és nadrágot, fogott egy poharat és teletöltötte az asztalon álló üveg tartalmával. Ronda ivott, csakhogy elhallgattassa. Az asszonyság azonban tovább kérdezősködött:

– Mióta ismeri a Rózát? Még sose láttam magát itten.

Ronda motyogott valamit, de a zongora elnyelte a szavát. Frölich Róza kisasszony magyarázgatta:

– Ez azoknak a fiatalembereknek a tanárja, akik mindig itt ülnek a nyakamon.

– Ahá, maga tanár? – mondta az artista. Ivott, csettintett a nyelvével, régi kedélyességét ujra visszanyerte.

– Ide hozzám! Maga az én emberem. Remélem, legközelebb maga is a szociáldemokrata pártra fog szavazni. Tudja-e, ha mi nem vagyunk, maguk várhatnak fizetésjavitásra, mig meg nem penészednek. A szabad müvészet éppen ilyen mostohagyermeke az államnak: a rendőrség folytonosan beavatkozik, de pénzt, azt nem adnak. A tudomány…

Rondára mutatott.

–… és a müvészet.

Itt pedig saját magára mutatott.

–… egyformán nyomorog.

Ronda tiltakozott:

– Lehetséges, kérem, hogy önöknél ugy van, ahogy ön mondja, de az első feltevésben téved, mivelhogy én nem vagyok néptanitó, hanem tanár a városi gimnáziumban, nevem doktor Gonda.

– Isten éltesse – felelt az artista. – Mindegy, hogy minek hivják az embert. Tanárosdit is játszhatik én miattam, ha kedve tartja, hanem azért nem kell mindjárt nagyképüsködni.

– Hát maga tanár? – mondta barátságosan a kövér asszonyság. – No magának se lehet valami rózsás sora. Hány éves?

Ronda készségesen felelt, mint egy kis diák:

– Ötvenhét éves.

– Hogy bemocskolódott! Adja ide a kalapját, legalább kicsit letisztogatom.

Elvette Ronda öléből a kalapot, megtisztogatta, még körül is simitotta a karimáját és kedveskedve igazitotta Ronda fejére. Utána megveregette a hátát, közben pedig csintalanul és elégedetten pislogott Ronda vállán keresztül.

Ronda félszegen mosolygott:

– Ezt ön, – jól jegyezzük meg! – nem tagadom, nagyon ügyesen csinálta.

Csakhogy most valami mást érzett, mint a fölebbvaló szokott fanyalgó elismerését az elvégzett kötelességekkel szemben. Érezte, hogy olyan emberek közé került, akik között, bár megmondta a nevét és állását, tökéletes inkognitóban van és amellett meleg szeretettel veszik körül. Ezeket nem gyanusitotta tiszteletlenséggel. Megbocsátott nekik; hiányzik bennük »minden erkölcsi érzék«; és ezzel megbocsátotta azt is, hogy örült és hogy fittyet hányt a makacskodó világnak, hogy a szokott feszt levetette és – bár csak egy negyedórácskára – leszerelt.

A kövér artista egy pár alsónadrág alól előkotorászott két német zászlódarabot, belétüsszögött, közben pedig helyeslően hunyorgott Ronda felé. A kövér hölgy minden félelme elapadt; Ronda rájött, hogy a hölgy sanda tekintete leginkább a fekete szemfestéktől származik. Csupán Frölich kisasszonnyal nem tudott még összebarátkozni. A müvésznő saját magával volt elfoglalva; feltüzött szoknyácskájára csináltvirágokból füzért varrt.

A lármás zongora már nem kalimpált. Csöngettek. Az artista igy szólt:

– Ez a mi számunk, Gusztl.

Rondának pedig egy jóltevő gesztussal ezt mondta:

– Ezt megnézheti, tanár ur, érdemes.

Ledobta ócska és szük kabátját, az asszony pedig levetette estélyi köpenyét. Menetközben pedig még pajkosan megfenyegette Rondát az ujjával:

– Aztán maradhasson kicsit. A Róza nem rossz lány. Csak ne olyan hevesen.

Félig felnyitották az ajtót és Ronda látta, hogy ez a két vaskos teremtés minden szégyenkezés nélkül beléfog valami hejje-hujja-táncba, a karjukat hátul összekulcsolják, fejüket a nyakukba merevitik és öntelt mosollyal várják a tapsot. Ez nem is maradt el. Alig hogy kiléptek, ujjongó lárma és taps fogadta őket.

Az ajtót ujra becsukták. Ronda magára maradt Frölich Róza müvésznővel. Nyugtalanság fogta el és félve jártatta szemét végig a szobán. Piszkos törülközők hányódtak a földön a felbokrétázott toalett-tükörtől egész az asztalig vezető uton, ahol Ronda ült. A két borospalackon kivül az asztal tömve volt még poharakkal és tégelyekkel, melyek büzlöttek a különböző kenőcsöktől és egyéb zsiradékoktól. A borospoharak alatt kották voltak. Ronda a magáét félősen huzta errébb egy füző közeléből, amit a kövér hölgy tett oda.

Az egyik legkalandosabb ruhadarabokkal boritott székhez támasztotta Frölich kisasszony a lábát, amig varrt. Ronda nem közvetlenül látta ezt, odáig nem merészkedett volna, hanem a tükörből, melynek a müvésznő háttal volt. Az első izgatott pillantása Rondának egy hosszu, nagyon hosszu ibolyakék himzéssel boritott fekete harisnyára esett. Egy jó ideig szünetelt ezután, nem mert oda se pislantani. Később arra a félelmetes felfedezésre jutott, hogy a kisasszony égszinkék, fekete hálóval boritott selyemruhája alig ér a hónáig, ugy, hogy valahányszor egyet öltött a hosszu cérnával, mindannyiszor valami szőkeség villogott ki a hónaljából. Erre azután Ronda nem nézett többé feléje…

A csend fojtogatta. Odakünt se volt már oly nagy a lárma, mint előbb. Csupán szaggatott, nyögdécselő, kissé rekedt, kissé elhájasodott hangok szüremlettek be, kövér emberek fáradságának szuszogó hangjai. Teljes csend; csak holmi fémszerü dolog csörömpölése hallatszott, valami, amit ki-be hajlitanak. Nehezen meghatározható zörej, olyasmi, mint egy nagy tömeg lélekzetvétele. Hirtelen ez a szó csendült ki: »le«, utána pedig rövid egymásutánban két nehéz puffanás. És a tapsvihar közül ez a két szó: hogyvolt! hogyvolt!

– Ezt jól csinálták – mondta Frölich kisasszony és levette lábát a székről. Elkészült.

– Hát magával mi van? Megkukult?

Rondának muszáj volt odanézni; de ujból megzavarodott a müvésznő tarkaságától. A haja vörhenyes volt, tulajdonképpen rózsaszinü, csaknem lila és egy csiszolt kövekkel kirakott, elferdült diadémot viselt a fején. Szemöldjei fakókék szemei fölött tulfeketék és harciasok voltak. De arcának szép tarka szineit, a vöröst, kékest és habfehért erősen belepte a por. A frizurája behorpadt és mintha veszitett volna ragyogásából ebben a füstös vendéglői teremben. A kék pántlika hervadtan csüggött le nyakáról, a csináltvirágok holtan bólogattak szoknyája aljáról. Cipőjének lakkja lemállott, harisnyáján két folt diszelgett és rövid ruhájának kifakult selyme sokféle árnyalatban játszott a gyürött ráncok között. Enyhén gömbölyödő karjának megpuhult husa és vállai, dacára a minden gyorsabb mozdulatnál lepergő fehéritő pornak, kissé elnyüttnek tetszettek. Az arcát már ismerte Ronda, a fenhéjázó rosszindulatu vonásokat, amelyek még most voltak kifejlőben és amelyeket Frölich Róza szinmüvésznőnek mindezideig sikerült elsimitani és elfelejteni. Féktelenül kacagott a világon, saját magán.

– Az imént pedig ugyancsak ugrándozott – mondta még hozzá.

De Ronda hegyezte a füleit. Azután hirtelen, megfeszitett testtel egyet ugrott, mint valami öreg kandur. Frölich kisasszony vékony visitással menekült. Ronda feltépte a vörös ablakot… Nem, a fej, amelynek körvonalait a függöny mögött észrevette, ismét kámforrá vált.

Ronda visszament a helyére.

– Hogy megrémiti az embert – mondta a müvésznő.

Ronda anélkül, hogy bocsánatot kérne, rögtön a dologra tért.

– Ön bizonyára ismeri az itteni fiatalságot – nemde ugyebár?

Róza kisasszony könnyedén riszálta a csipejét.

– Én mindenkivel egyformán udvarias vagyok, aki tisztességesen viselkedik velem szemben.

– Persze, persze. Ezt értem. És a gimnáziumi diákoknak – nemde ugyebár – gyönyörü erkölcseik vannak, általában?

– Ugyan, hát mit képzel maga? Azt hiszi, hogy én ide engedek egy egész iskolát? Nem vagyok én kisdedóvónő.

– Neem… neem…

Utána figyelmeztető hangon segitette a müvésznő emlékezőtehetségét:

– Többnyire tornasapkát viselnek.

– Ha sapkát viselnek, akkor ismerem őket. Egyébként, hát amugy is van az embernek némi tapasztalata.

Ronda megragadta ezt a szót.

– Na, azt elhiszem, hogy van tapasztalata.

Róza kisasszony tüstént harcba lépett.

– Hogy érti ezt, kérem?

– Ugy értem, hogy van emberismerete…

Feléje emelte az egyik tenyerét, ijedten és bocsánatkérően.

– Emberismerete. Nagyon sokaknak hiányzik ez, nagyon nehéz megszerezni és nagyon keserves.

Hogy jóindulatát el ne veszitse, hogy közel férkőzhessen hozzá, mivel szüksége volt rá és mert félt tőle, kissé jobban megnyilatkozott előtte, mint általában szokott.

– És nagyon keserves. Mindazonáltal szükséges, hogy hasznunkra forditsuk és miután megszereztük, éljünk vele.

A leány tökéletesen megértette.

– Ugy-e? Az osztán kunszt, ezektől valamit kipalizni!

A leány széket hozott magának.

Tudja maga, micsoda élet ez itt? Aki csak beteszi a lábát, azt képzeli, hogy éppen őt várták. Mindegyik akar valamit az embertől. Utána pedig, el se hinné, majd mindnyájan a rendőrséggel fenyegetőznek! Maga is…

És itt megérintette Ronda térdét.

– Azzal jött maga is az imént. Szép dolog, mondhatom.

– Semmi esetre sem szándékoztam ezzel a nőnek tartozó tiszteletet megsérteni – mondta Ronda.

Kényelmetlenül érezte magát. Ez a cifra fehérszemély olyan dolgokról beszél itten, amelyekről nem nyilatkozhat szokott őszinteségével. Azonkivül térdeit is a lába közé nyomta már. Frölich kisasszony észrevette, hogy kezd nem tetszeni a tanárnak és az arca hirtelenül szelid és okos lett.

– Akkor már inkább fütyülök az egészre és tisztességes maradok.

Mivel Ronda ezt nem ellenezte, tovább beszélt:

– Izlett a bor? Ezt a maga diákjai fizették. Ezek ugyancsak hamar megkergülnek. Egyik máris fülig szerelmes belém.

Ujra tele töltötte Ronda poharát. Hizelegni akart neki.

– Ki fogok pukkadni a röhögéstől, ha mire azok a kölykök visszajönnek, maga elissza előlük az egész bort. Néha nagyon kárörvendő vagyok. Bizony, lassacskán elromlik az ember.

– Csakugyan – dadogta Ronda és pohárral kezében, szörnyen szégyelte magát, hogy Lohmann borából ivott. Mert Lohmann volt az a diák, aki fizette. Lohmann itt volt, megszökött a többiektől. Nyilván most is itt rejtőzik valahol a közelben. Ronda az ablak felé kancsalitott: a függöny állandóan egy arc formátlan árnyékát mutatta. Ronda azonban tudta, hogy abban a pillanatban, amikor neki akarna menni, tüstént eltünne. Lohmann volt az az árnyék: Ronda határozottan érezte, hogy Lohmann a legelvetemültebb, a legmakacsabb, aki még csak nem is csufolja őt; ő volt az a láthatatlan kisértet, akivel Ronda hadakozott. A másik kettő nem kisértet és Ronda érezte, hogy ezeknek bajos lett volna őt ilyen helyzetbe hozni, ilyen szokatlan tettekre kényszeriteni és odáig vinni, hogy ebbe a kis öltözőbe kerüljön, Frölich Róza kisasszony társaságába. De Lohmann miatt itt kell Rondának rostokolnia. Ha elmenne, Lohmann ujra visszajönne és bámulná Frölich kisasszony szindus arcát, aki viszont melléje telepedne. Annak a gondolatnak az örömére, hogy ez szerencsére nem történhetik meg, Ronda, mielőtt észrevette volna, felhörpintette az egész pohár bort. Az ital jóleső meleget árasztott belsejében.

A kövér házaspár, odabenn a teremben, müsoruk ujabb számát fejezte be éppen, hallható lélekzetvételek kiséretében. Most valami harcias indulóba kezdett a zongora és rögtön rá két hang, meggyőző erővel, hazafias érzéstől áthatva, harsogó hangon énekelte:

Frölich Róza igy szólt:

– Ez a slágerük, ezt nézze meg!

Óvatosan felnyitotta az ajtót, ügyelve arra, hogy Rondával együtt fedve legyen a közönség kiváncsi tekintete elől és az ajtófélfa mögé állitotta Rondát, hogy az a résen keresztül kikukucskálhasson. Ronda látta, hogy a két kövér fönt áll egy vaskorláton, hasuk körül fekete-fehér-piros zászló van csavarva és bátran egy-egy rudhoz támaszkodva, győzedelmesen fujják:

A közönség mélyen meg volt hatva. Egyik-másik néző szédületes lelkesedéssel csapkodta össze püffedt tenyerét. A komolyabbaknak csak nagynehezen sikerült az egyes versszakok után felhangzó tetszésnyilvánitást lecsendesiteni. Az ének végén majd szétrepedt a torkuk. Frölich Róza kisasszony az ajtó mögött egy az egész termet átfogó gesztussal kijelentette:

– No mondja csak, nem hatökrök ezek odabenn!? Akárki különbül énekli ezt a vacak csatadalt, mint Guszti meg az ő drágalátos Kiepert-je. És minden érzés nélkül csinálják. Kiepert és Guszti nagyon jól tudja, hogy az egész hókusz-pókusz csak üzlet. És egy csepp hangjuk sincs, hallásuk pedig még kevesebb. Csakhogy a hasukra csavarják a zászlót, a publikum pedig ugy fel van velük, hogy majd szétszedi őket. Nincs igazam?

Ronda igazat adott neki. Frölich szinmüvésznő meg ő egyetértő lenézéssel intettek össze.

– Figyeljen csak, mi lesz itt mindjárt – mondta Róza kisasszony és mielőtt a két kövér nekifogott volna a müsoron kivüli számnak, – amit követeltek tőlük – hirtelen kidugta fejét a terembe.

– Hohohohohohoho – kiabálták kivülről.

A müvésznő visszahuzta a fejét.

– Hallotta? – kérdezte elégülten. – Egész este láthattak és most, alig hogy kidugom az arcomat, ugy bőgnek, mint a barmok.

Ronda azokra a diákokra gondolt, akik ugyanigy tesznek, ha valami váratlan esemény történik az osztályban és elhatározással mondta:

– Bizony mind ilyenek.

Frölich kisasszony sóhajtott.

– No most mindjárt megint rajtam a sor és mehetek ki ebbe a menazsériába.

Ronda sietett.

– Csukja be kérem az ajtót! – mondta a szinésznőnek.

Be sem várta, ő maga tette be.

– Messzire tértünk feladatunk tárgyától. Önnek be kell vallania az igazságot mindarról, amit Lohmann-nevezetü diákról tud. Hazudozással csak ronthat a dolgon.

– Már megint ujra kezdi? Ez a maga rögeszméje.

– Én vagyok a tanárja! Ez a diák annyira megátalkodott, hogy megérdemli a legsulyosabb büntetést is. Gondolja meg, hogy önnek kötelessége a bünöst az igazságszolgáltatás kezére játszani.

– Jesszusom! Csak nem nyársra akarja huzni azt a szerencsétlent? Mi is a neve? Egyáltalán nem tudok neveket megjegyezni. Hogy néz ki?

– Arcbőre sárgás, a homloka széles, melyet bizonyos kihivó modorban szed ráncba és fekete haj borul föléje. Termete középmagas, hányaveti elegánciával mozog, ezzel is jelezve, hogy milyen neveletlen és romlott…

Ronda kezeivel mutogatta, hogy milyen. A gyülölet festővé tette.

– És? – kérdezte Frölich kisasszony, szájszögletébe biggyesztve két ujját. De már tudta, hogy kiről van szó.

– Ez a fickó – hogy ugy mondjam – egy kikent, kifent ficsur, aki tekintélyét nyegle nemtörődömséggel igyekszik fentartani, nem sejtve, hogy ez a nyegleség nem dicsőség, de minden bölcs ember mélységes megvetését hivja ki.

A müvésznő határozott:

– Köszönöm, ennyi elég. Sajnos, nem szolgálhatok vele.

– Gondolkozzék! Kezdjük.

– Sajnálom, nem szolgálhatok vele – mondta és fintoritotta az arcát.

– Határozottan tudom, hogy itt volt, bizonyitékaim vannak!

– Ugy, akkor minek kellek én? Egyedül is a nyaka köré csavarhatja a hurkot.

– Itt van a zsebemben Lohmann dolgozata, mihelyt megmutatom, bizonyos vagyok benne, ön is azonnal be fogja vallani, hogy ismeri… Mutassam meg önnek, Frölich Róza szinmüvésznő kisasszony?

– Már majd kifurja az oldalamat a kiváncsiság.

Ronda kabátjába nyult, fülig vörösödött, visszahuzta a kezét, megint belenyult… Végre Frölich kisasszony kezei között volt Lohmann irása. Erőlködve olvasta a verssorokat, akárcsak egy gyerek az abécét. Utána iszonyuan felfortyant:

– Ez már mégis csak szemtelenség: »Ha majd a gyermekágyban fekszel…« Ki az, aki gyermekágyban fekszik?

Majd elgondolkozva hozzátette:

– Nem is olyan mulya, mint hittem.

– No látja, hogy ismeri!

A leány gyorsan mondta:

– Ki mondta ezt magának? Nem, uracskám, engem nem lehet megcsipni.

Ronda dühösen nézte a nőt. Hirtelen egyet dobbantott a lábával; ennyi makacs hazudozás kihozta a sodrából. Anélkül, hogy meggondolná, ő maga is hazudott:

– Tudom, láttam őt itt, együtt magával.

– Na hát akkor minden rendben van – mondta Róza kisasszony higgadtan. – Egyébként most már igazán szeretném ismerni.

Varatlanul előrehajolt, csintalanul vakargatta a Ronda álla alatt a szakáll közötti csupasz helyeket és száját összecsücsöritve mondotta:

– Mutassa be nekem, mondja, bemutatja?

Közben azonban el kellett hogy nevesse magát, mert Ronda ugy megrémült a pajzán ujjak játékától, mintha az ujjak meg akarták volna fojtani.

– A maga diákjai különben is nagyon helyrelegények. Hiába, a tanárjuk helyrelegény.

– Melyiket szeretné a fiuk közül? – kérdezte Ronda, megmagyarázhatatlan kiváncsisággal.

Róza kisasszony abbahagyta a simogatást és minden átmenet nélkül ujra csendes és okos arcot öltött.

– Ugyan, fütyülök ezekre az ostoba fickókra. Csak tudná, milyen szivesen odaadjuk az ilyen léhütőket egyetlen szolid, idős és komoly, nem mulatni akaró férfiért, aki nem mulatni akar, hanem egy derék, jó leány kell neki… Ezt bizony nem igen tudják a férfiak – tette még hozzá könnyed szomorusággal.

A kövér házaspár visszajött. Az asszony, még mielőtt kifujta volna magát, megkérdezte:

– Na, hogy viselte magát?

A zongora belekezdett a legközelebbi számba.

– Gyerünk csak! – És Frölich kisasszony egy sált vetett a vállára, miáltal még tarkább lett, mint eddig volt.

– Maga persze haza szeretne most jutni? – kérdezte Rondát. – Elhiszem, nem valami isteni hely ez. De holnap ujra eljöjjön, mert a diákok megint botrányt csinálnak.

És Róza kisasszony ellejtett.

Ronda még mindig kábult volt a hallottaktól, szótlanul engedett maga fölött határozni. Az artista kinyitotta az ajtót.

– Jöjjön csak mindig utánam, akkor skandalum nélkül kijuthat innen.

Ronda követte őt, körül a termen, egy szabad uton végig, amelyen az előbb eltévedt. A kijárat előtt az artista elkanyarodott. Ronda még látott két kart, egy vállat, két erősen megvilágitott combot tarka-barka szinek forgatagából, füstön és lármán keresztül kifényleni…

Kint volt. A vendéglős egy csomó söröspohárral a kezében megint szembejött vele; rákiáltott:

– Jó éjszakát, tekintetes tanár ur! Legyen szerencsém máskor is!

A kapuban Ronda még egy ideig állva maradt, hogy felocsudjon… Érezte fején a hideg levegő bizsergését és arra gondolt, hogy sör meg bor nélkül aligha történtek volna vele ebben a szokatlan órában ilyen események… Egyet lépett a kis utcán és megijedt: a házfal mellett három alak ácsorgott. Pápaszeme sarkából arrafelé sanditott: csakugyan, Kieselsack, Ertzum és Lohmann lapult ott.

Ronda hirtelen megfordult; háta mögött erős szuszogást hallott, amelynek okvetlenül a legszélesebb mellkasból kellett jönnie, Ertzum mellkasából és felháborodás érződött ki belőle. Utána megszólalt Kieselsack dörmögő hangja:

– Ez a ház, ahonnan épp most jött ki valaki, állitólag tele van ronda, szemét néppel.

Ronda összerezzent; dühében és félelmében a fogát vicsorgatta.

– Vért fognak izzadni. Holnap – jól jegyezzük meg! – nyilvánosságra hozom a történteket.

Senki sem válaszolt. Ronda még egyszer megfordult és két-három lépést tett, fenyegető némasággal. Kieselsack erre csak két szót mondott, de Ronda nyaka mindenik szónál rándult egyet:

– Mink is!…