Ronda tanár ur (regény)

Másnap reggel Ertzum, Kieselsack és Lohmann halvány képpel kerültek egymás elé. A lármás osztály közepette mind a hárman gonosztevőknek érezték magukat, akik egy sajátkezüleg irt levélben éppen most jelentették fel magukat az ügyészségnek, de még a környezetük semmit sem sejt. Csak néhány percnyi határidő van már hátra… Kieselsack hallgatózott az igazgató szobájának az ajtajánál és azt állitotta, hogy hallotta odabenn Ronda hangját. Nem hetvenkedett már, ferdére vont szájszögletéből, a tenyere mögül sugta oda:

– Lesz kapsz, nemulass!

Lohmann erre az órára szivesen cserélt volna a legbutább tökfilkóval is.

Ronda gyors léptekkel jött be az osztályba, sebbel-lobbal felütötte Ovidiust. Kivülről mondatta el a feladott leckét és Angstot, az eminenst hivta fel először. Utána jöttek a »B« kezdőbetüs diákok. »E«-hez érve, átugrotta a névsort egész »M«-ig. Ertzum felsóhajtott. Kieselsack és Lohmann csodálkozva állapitotta meg, hogy a »K« és »L« betük is kimaradtak.

A forditásnál egyikhez sem intézett egyetlen kérdést sem. Ez fájt nekik, bár egyik sem »készült«. Ugy érezték, mintha ki lennének taszitva az emberi társadalom kebeléből, mintha máris polgári becsületvesztésre lennének kárhoztatva. Mit főzhet Ronda? A tizpercben mind a hárman kerülték egymást, attól való féltükben, hogy gyanussá válnak és azt hihetnék a többiek, hogy valami kellemetlen titok füzi őket egymáshoz.

Három más tanár órája is elmult, gyakori ijedezések közben. Egyet lépett valaki az udvaron, egyet csoszogott valaki a lépcsőn: az igazgató jön… Azonban nem jött. És a görög órát ugyanigy tartotta meg Ronda, meg a latint. Kieselsackot elfogta az akasztófahumor és bár egy szót se tudott volna felelni, kezét feltartva, jelentkezett. Ronda elnézett a feje fölött. Erre aztán a huncut diák minden egyes kérdésnél nyujtogatta tintás mancsát és pattogtatott az ujjaival. Lohmann megunta a várakozást és az asztal alatt elkezdte olvasni könyvét: az »Istenek számüzetésben«. Ertzum, akit az iskola ismét legyürt és megzabolázott, verejtékes homlokkal azon fáradozott most is, hogy együtt tarthasson az osztállyal és most is, mint mindig, elmaradt a többiektől.

Mikor menni akartak, el voltak rá készülve, hogy a pedellus rosszat sejtető mosoly kiséretében az igazgatóhoz fogja őket citálni. Tévedtek, a csengetyüs bácsi egész közömbösen emelte meg a kalapját a fiatal urak előtt.

Odakünn féktelen ujjongással néztek egymásra. Kieselsack engedte először szabadjára jókedvét:

– Látjátok! Mindjárt mondtam, hogy nem lesz mersze!

Lohmann boszankodott, hogy megszeppent:

– Ha az az alak azt hiszi, hogy az orromnál fogva vezethet…

Ertzum igy szólt:

– Még kaphatunk.

Utána pedig vadul folytatta:

– De csak próbálja meg. Tudom már, hogy mit teszek!

– Sejtem, – mondta Lohmann – elpáholod Rondát. Azután összekapaszkodol Frölich Rózával és együtt a vizbe ugortok.

– Nem, azt nem tesszük – mondta csodálkozva Ertzum.

– Gyerekek, ugy látom, spleenetek van – szólt Kieselsack. És elváltak egymástól. Lohmann még szónokolt:

– Én ugyan fütyülök az egész »Kék angyal«-ra. De azért megijeszteni nem hagyom magamat; most éppen odamegyek.

Este Lohmann és Ertzum csaknem egyszerre ért a ház elé. Megvárták Kieselsackot. Őt küldték mindig előre, neki kellett először a müvésznő öltözőjébe lépni, az első szót kiejteni, az enyelgést megkezdeni. Kieselsack törte meg a jeget. Szükség volt rá és a szemtelenségére. Pénze ugyan nem volt, a másik kettőnek kellett érte fizetni és Kieselsack óvakodott attól, hogy nyilvántartassa velük, mit fizettek ki neki és nem akarta elárulni, hogy egyedül ő volt az, aki a virágért, a borért és ajándékokért titkos örömöket kapott cserébe.

Végre megérkezett, egyáltalán nem sietve a kedvükért és bementek együtt a házba. Közben a vendéglőstől megtudták, hogy a müvész-szobában bent van a tanárjuk. Erre a hirre elhülve bámultak egymásra és meglapultak.

*

Mikor tegnap éjjel Ronda szerencsésen hazaérkezett, meggyujtotta kis dolgozólámpáját és az iróasztala mellé ült. A kályhából még áradt a meleg, az óra szabályosan ketyegett. Ronda lapozgatott az irásai között és igy szólt magában:

– Csak a barátság és az irodalom ér valamit.

Ugy érezte, hogy Frölich Róza szinmüvésznőtől szerencsésen megszabadult és ebben a pillanatban mélységesen mindegy volt neki az is, hogy van egy Lohmann-nevü diák, aki »mással« foglalkozik.

De amikor reggel sötétben felébredt, érezte, hogy addig nem lesz nyugta, amig Lohmannt meg nem »csipi«. Megint foglalkozni kezdett Homérosz igekötőivel, de a barátság és irodalom nem tudta lekötni többé és ugy érezte, hogy addig nem is köti le, amig Lohmann szabadjára jár Frölich Róza szinmüvésznőnél!

Hogy ezt megakadályozza, maga Frölich kisasszony ajánlott Rondának valamit; a müvésznő ezt mondta: »De holnap ujra el kell jönnie, mert a diákok megint botrányt csinálnak«.

Ahogy ezek a szavak ujból az eszébe jutottak, elpirult Ronda. Mert a szavak egyuttal Frölich kisasszony hangját is visszaidézték, csiklandozó tekintetét, egész szinpompás arcát és a két ledér ujjat, melyekkel Ronda álla alatt kapirgált… Ronda félénken nézett az ajtó felé és mint valami diák, aki »mással« foglalkozik és azt rejtegetni igyekszik, ugy hajolt tulzott buzgalommal a munkája fölé.

Az a három elvetemült fickó – jól jegyezzük meg – bizonyára mindent látott a vörös függöny mögül. És ha Ronda igazgatói fórum elé vinné a dolgot, amazok, magukat végveszélyben tudva és minden szégyenérzetüket levetkezve, képesek lennének arra, hogy a látottakat nyilvánosságra hozzák. Lohmann bünlajstromában bent volt az is, hogy bort fizetett, amelyből Ronda ivott… Verejték verte ki a homlokát. Ugy érezte, hogy »megcsipték«. A rossz nyelvek majd azt mondják, hogy nem Ronda »csipte meg« Lohmannt, hanem Lohmann »csipte meg« őt… És az a tudat, hogy most egy forró hajszában áll, teljesen egyedül, lázongó diákok seregével szemben, megacélozta Rondát, biztonságot adott neki ahhoz, hogy még sok nebulónak kinos-keservessé tegye az előmenetelét, ha végérvényesen nem is akadályozhatja meg. Szenvedélyes elszántsággal ment az iskola felé.

Hogy a három bünöst »pácba« ültesse, arra bőségesen volt alkalma. Ami Lohmannt illeti, elég lett volna a szemérmetlen iskolai dolgozata. A bizonyitvány-kiosztás előtt való héten Ronda majd kérdéseket intéz hozzájuk, melyekre meg se tudnak mukkanni. Már ki is eszelt néhányat…

Mikor a város kapuján kivül jutott, kétségei támadtak és minél inkább közelebb jutott az iskolához, annál fenyegetőbbnek látta a közel jövőt. Az a három lázadó bizonyára már felbujtotta az egész osztályt a »Kék angyal«-beli események elmondásával. Hogy fogadja majd őket Ronda. A forradalom kitör… A fenyegetett zsarnok félelme megint keresztül-kasul járta Rondát, olyan volt, mint valami hajszolt vad. Dühös rémüldözések közben, minden utcasarkon jobbra-balra sanditott merénylő diák után.

Mire az osztályba lépett, már nem ő volt a támadó. Várta az eseményeket; ugy igyekezett menteni az irháját, hogy a tegnap este történtekről egy árva kukkot se szólott, eltitkolta a veszélyt és a három gonosztevőn keresztülnézett… Ronda kényszeritette magát, hogy férfiasan viselkedjék. Nem sejtette, hogy micsoda félelmet áll ki a három diák: Kieselsack, Ertzum és Lohmann; de azok se sejtették az ő félelmét.

Az órák után, akárcsak a diákok, Ronda is visszanyerte bátorságát. Lohmannt azonban nem szabad kiszalasztani a körmünk közül! Távol kell tartani Frölich kisasszonytól; ez hatalmi kérdés volt Ronda számára és az önérzete nagyon megerősödött volna azáltal, hogyha keresztülviszi. De hogy csinálja? – »De holnap ujra el kell jönnie« – mondta a szinésznő.

Más megoldás nincs; Ronda ezt belátta és ekkor megijedt. Az ijedelmében azonban volt valami édes.

Nem tudott vacsorázni, annyira izgatott volt és a gazdasszonya intelme ellenére elment hazulról, hogy elsőnek érkezzen a dutyiba, Frölich Róza öltözőjébe. Az a Lohmann ne kukoricázzék és ne borozzon ott: ez lázadás, ezt már nem türheti Ronda.

A többi motivumnak még nem volt tudatában.

Amint sietve a »Kék angyal«-hoz surrant, észre sem vette a kapun a szines szinlapot s pár percig fejevesztve kereste… Hálaisten, ott volt a szinlap. Szóval Frölich szinmüvésznő nem utazott el, nem szökött meg, nem tünt el a föld szinéről, mert szegény Ronda ilyesmitől tartott. Még énekelt, még cifrállott, még csiklandozta az emberek szivét kéjes tekintetével. És miután ezzel a megállapitással megelégedett, egy uj tanulságot vont le belőle. Annak a Lohmannak el kell takarodnia onnan, ez azonban még nem elég: ő maga, Ronda akar ott ülni Frölich szinmüvésznőnél… Az uj tanulság azonban nyomban elsötétedett megint.

A terem még üres volt, majdnem sötét, barátságtalanul kongó; számtalan piszkosfehér szék és asztal állott zavart összevisszaságban. A kályha mellett egy kis pléhlámpánál ült a gazda két férfival; kártyáztak.

Ronda azt akarván, hogy ne lássák, az árnyékos fal mentén rebbent be, mint egy denevér. Amikor a müvész-szobába akart surrani, megszólalt a gazda dörgedelmes hangon:

– Jó estét, tanár ur, örülök, hogy megint szerencséltet.

– Én csak – izé – Frölich szinmüvésznőt.

– Csak kerüljön beljebb és várja meg, már hétre jár. Mindjárt hozok sört is.

– Köszönöm, – szólt Ronda – ezuttal nem óhajtok italt fogyasztani… De – és kinyujtotta a fejét az ajtóból – később valószinüleg több dolgot rendelek.

Ekkor betette az ajtót és az öltöző éjébe topogott. Mikor üggyel-bajjal világot gyujtott, füzőket és harisnyákat vett le egy székről, leült az asztal mellé, amely olyan volt, mint tegnap; a kabátja zsebéből kihuzta a noteszét s a diákok neve mellé irt jegyekből az évvégi kalkulust próbálta kiókumlálni. Mikor az »E«-hez ért, hirtelen átugrott az »M«-re, mint reggel az osztályban. Később gondolkozott, visszatért és Ertzum nevét toporzékoló undorral nézte; Kieselsack jött sorra, azután Lohmann. A szoba néma és nyugodt volt és Ronda szája lekonyult a boszuvágytól.

Kisvártatva már szállingóztak az első vendégek. Ronda nyugtalankodott. Bejött a tegnapi kövér hölgy, egy viharvert fekete kalapot viselt és igy szólt:

– A tanár ur? Csak nem aludt itt az éjszaka?

– Tisztelt asszonyom, én bizonyos fontos ügyek elintézése végett jöttem.

– Tudjuk, micsoda ügyek azok.

A nő levetette a boáját és a bluzát.

– Ugye megengedi, hogy levessem a bluzom.

Ronda valamit dadogott és félrenézett. A nő sötétfehér fésülködőköpenyben jött vissza és a tanár ur vállára vert.

– Annyit mondhatok, tanár ur, cseppet sem csodálkozom, hogy visszajött. Róza minden vendége igy tesz. Aki egyszer megismeri, az meg is szereti, ugy bizony. Hiába, csuda gusztusos egy leány.

– E, e, e – jól jegyezzük meg – csakugyan, tisztelt asszonyom, de én nem azért…

– Persze. Hanem a szive miatt. Mert szive az van. Az aztán van!

A nő a tátongó fésülködőköpeny alatt a szivére szoritotta a kezét. Nyafogott és a tokája lóbálódzott a meghatottságtól.

– Olyan leány ez, hogy a légynek se vét. Az apja is betegápoló volt. Akár hiszi, akár nem, ez a leány roppant szereti az öreges urakat. És nemcsak ezért. – Összedörzsölte a hüvelyk- és a mutatóujját. – Hanem mert a szive is erre viszi. Mert az öreg uraknak szüksége van egy ilyen jó leányra… Sokszor olyan jókedvü, hogy már a rendőrség is megsokalja. Ilyen kicsi korátul ismerem. Mindenkinek ajánlhatom.

A nő rátehénkedett az asztal peremére, Rondát rengeteg személye és a széktámla közé préselte, egészen lefoglalta s elkábitotta azzal, amit mesélt.

– Alig volt még a lelkem tizenhat éveske, már akkor is eljárt a panoptikumba, meg az artisták közé, hiába, müvészvér… Na aztán akadt egy öreg ur, aki tanittatni akarta. Hát ezt már tudjuk, mit jelent. Mikor aztán Rózácska bajba jutott, szaladt ám hozzám és bömbölt a nyakamon. Mondtam neki persze: no most aztán nem eresztjük az öreget, te még csak két és fél hét mulva töltöd be a tizenhatodik évedet, a vén zsivány fizetni fog, mint a köles. Csakhogy Róza nem akarta. Hallott már ilyesmit? Sajnálta az öreget. Nem lehetett rávenni, hogy pénzt kérjen tőle. Hanem ujra elment hozzá, a maga jószántából; ebből láthatja, hogy micsoda leány. Egyszer mutatta nekem az öreg urat az utcán, na hát: hálni járt belé a lélek. A kis körme hegyéig se érhetne fel magának, higyje el, tanár ur!

Két ujjával egyenesen Ronda arcába bökött. Mivel pedig ugy látta, hogy a tanár ur még nincs eléggé felizgatva, ismételte a mondottakat:

– A kis körme hegyéig se, én mondom önnek! És különben is undok fráter volt. Nemsokára meghalt és találja el, mit testált Rózára? A fényképét egy diszkréten elzárt tokban. Na, kint voltunk a vizből! Már egy zsenerózus ur, aki még csak nem is szegény, aztán a lányt is szereti, az nem viselkedhet ilyen piszkosan.

– Természetesen, ámbátor – Ronda szerette volna valahogy másra terelni a beszédet – ez nekem egészen mindegy, – nemde ugyebár, – azonban…

Zavart mosolya dühösnek látszott.

–… belátja, hogy fiatal fiuknak, akikből egyrészt a szellemi képességek, másrészt a kedély frissesége nem veszett ki teljesen, – hogy ugy mondjam…

Az asszony élénken vágott Ronda szavába.

– Annyi baj legyen! A fiukkal már ugyis torkig van Róza, elhiheti, ha én mondom!

Erősen megrázta Ronda vállát, hogy testileg is éreztesse vele az igazságot. Azután letottyant az asztalról és igy szólt:

– Hogy elpletykáltam az időt. De most már aztán ideje, hogy a dolgom után lássak. Tisztelt tanár ur, legközelebbi alkalommal megint szivesen állok rendelkezésére.

Otthagyta Rondát, letelepedett a toalett-tükör elé és bedörzsölte zsirral az egész képét.

– Ne nézzen ide.

Ronda engedelmesen félrenézett. Hallotta, hogy a zongorán valaki megüt néhány billentyüt. A terem tompán morajlott, mintha félig lenne emberekkel.

– A maga diákjai – vetette oda az asszony, valami tárgyat szorongatva a fogai között – ugyis hiába dugják ide a pofájukat.

Ronda önkéntelenül az ablak felé tekintett. A vörös függöny mögött csakugyan fejek árnyéka imbolygott.

A teremből hosszan elnyujtott »hohohohó« kiáltás hallatszott be. Frölich Róza lépte át a küszöböt. A müvésznő nyomában Kiepert, az artista széles termete zárta el a kijárást. Mikor mindketten bent voltak az öltözőben, Kiepert odaorditotta Rondának:

– Nagyon hizelgő ránk nézve, tanár ur, hogy ön ismét megjelent!

Frölich kisasszony ezt mondta:

– Csakugyan eljött! Na hál’ Istennek.

– Talán csodálkozik? – dadogta Ronda.

– Eszemágába sincs – felelte a müvésznő. – Segitsen inkább kibujni a kabátomból.

– Hogy látogatásom oly gyors egymásutánban következett be… – folytatta Ronda a megkezdett beszédet.

– No bizony mehetnék Kukutyinba zabot hegyezni, ha a gavallérjaimat nem tudnám visszacsalogatni.

Karjait fülesfazék módjára feltartotta és nagy, vöröstollas kalapjából egyre-másra szedegette ki a kalaptüket, közben huncutul nevetett felfelé Rondára.

– Hiszen – szükölt Ronda – ön maga mondotta, hogy leghelyesebb, ha ujra eljövök.

– Na hát – tört ki Róza kisasszonyból, fogta vörös kalapját és mint egy tüzes kereket többször megforgatta a levegőben – ilyen jót még nem nevettem!… Maga azt hiszi, öregem, hogy én csak ugy könnyelmüen elszalasztom az urakat? Szépen!

Amig beszélt, kezét csipejére biggyesztette és ugy hajlongott Ronda képibe.

Ronda megrémült, mint a gyerek, aki azt látja, hogy fönn a szinpadon a tündér hamis haja a földre pottyan.

Frölich kisasszony rögtön észrevette a hatást és sietve hátrált. Néhányat sóhajtott, fejét oldalt hajtotta és ezt mondta:

– Azért ne értsen félre, én nem ugy gondoltam. Nagyon téved, ha azt hiszi. Éppen ellenkezőleg, mindig mondtam Gusztlnak: Mégis csak doktor és mégis csak tanár; és én szegény tudatlan fiatal leány vagyok, mit adhatok én neki… Mondja, Kiepertné, nem igaz, hogy ezt mondtam magának?

A kövér asszonyság erősitgette, hogy ugy van.

– De Gusztl – mondta Frölich kisasszony és ártatlanul vonogatta hozzá a vállát – mindig mondta, hogy ön el fog jönni… És csakugyan eljött!

Az artista a sarokból, ahol átöltözött, illetlen hangokat eregetett kifelé. A felesége jelekkel próbálta elhallgattatni.

– Különben is ki tudja, – folytatta Róza kisasszony – hogy ön az én kedvemért jön-e… Hiszen még a kabátomat se akarja lesegiteni… Hátha csak azok miatt a vacak kölykök miatt jön, akiket nyársra akar huzni?

Ronda elvörösödve, segitségért kapkodva felelt a vádra:

– Elsősorban – hiszen ez csak természetes – nemde ugyebár – tulajdonképpen…

Róza fájdalmasan ingatta a fejét.

A kövér nő felállt a toalett-asztal mellől, hogy közelebbről avatkozhasson a beszélgetésbe. Kivágott piros bluzt vett magára. Ki volt készitve. A képe ugyanugy fénylett, mint tegnap.

– Hát miért nem segiti le őnagysága kabátját – szólt oda Rondának. – Na maga is tudja, mi illik.

Ronda ráncigálni kezdte a müvésznő kabátjának az egyik ujját, a kabát nem jött le, ellenben Róza kisasszony a ráncigálás közben hirtelen Ronda karjaiba tántorgott; a tanár ur rémülten hagyta abba a segitést.

– Igy huzza – oktatta Rondát a kövér nő. Férje, az artista, közben nesztelenül előlépett. Már trikóban volt, köröskörül a csipején a kövérségtől huskolbász tekergőzött, mint valami kigyó, nyakán pedig egy szőrös szemölcs diszlett. Egy egészen kis darab ujságpapirt tartott Ronda szeme elé.

– Olvassa csak ezt, tanár ur, ez ugyancsak megmondja annak a piszok bandának.

Ronda azonnal magára öltötte fontoskodó arckifejezését, mellyel minden nyomtatott betüt fogadott. Rájött, hogy a helybeli szociáldemokrata párt lapjából való a papir.

– Lássuk csak, – mondta – hogy mit tudnak ezek.

– Épp a tanárok fizetéséről irnak – mondta az artista. – Hát nem tegnap emlegettem?

– Ugyan hagyd! – szólt a felesége és kivette Ronda kezéből az ujságot. – Fizetése van neki elég, valami másra volna inkább szüksége. Ez nem a te dolgod, eredj inkább ki azokhoz a marhákhoz.

A teremben tulröfögték, tulorditozták és tulfütyülték a zongora bömbölését. Kiepert engedelmeskedett. Hirtelen magára öltötte az öntelt arckifejezést, mellyel már tegnap is csodálatba ejtette Rondát és kilibegett a terembe, mely lármásan fogadta magába.

– Ez elkotródott – mondta a kövér hölgy. – Jöjjön, tanár ur, segitsük gyorsan Rózára a ruhákat, mig vissza nem jön.

– De szabad neki is segiteni? – kérdezte Frölich kisasszony.

– Nem ujság az neki, hogyan vetkőznek, vagy öltöznek a nők. Ki tudja, hátha még hasznát veheti egyszer az életben.

– Hát ha ugy tetszik – mondta Frölich kisasszony és lebocsátotta a szoknyáját. A füzője már nyitva volt és Ronda bizonyos rémülettel vette észre, hogy a ruha alatt mindenhol fekete és fénylik. De még rettenetesebb volt számára az a felfedezés, hogy a müvésznőn nincs alsószoknya, csak egy bő, fekete bugyogó. Róza őnagysága nem igen látszott ezzel törődni, egész szelid képet vágott hozzá. Ronda azonban ugy érezte, minttha először bizsergetnék meg ismeretlen misztériumok és fontos dolgok tünnének fel, a felszin alól, a jó polgári felszin alól s ekkor látta, hogy az élet tele van rendőri kihágásokkal. És Ronda félelemmel teli büszkeséget érzett.

Odakünn Kiepernek óriási sikere volt és belekezdett valami uj számba.

– Most mégis talán el kellene fordulnia, – vélte Róza kisasszony – most mindent ledobok magamról.

– Ugyan, kis csacsi, hiszen a tanár ur okos és komoly férfi, mit árthat az neki.

Csakhogy Ronda mégis megfordult. Feszülten fülelt a ruhák suhogására. Amint ott állt a sarokban, a kövér hölgy hamarosan a markába nyomott valamit.

– Itt van, fogja.

Ronda elvette, anélkül, hogy tudná, micsoda.

Valami feketeség volt, egész kicsire össze lehetett gyürni és roppantul meleg volt. Olyan meleg volt, mint valami állat. Egyszerre csak hirtelenül kicsuszott Ronda kezei közül, mert felfedezte, miért oly meleg; a szinmüvésznő fekete bugyogója volt!

Közben Ronda felszedte a földről a furcsa jószágot és ijedtében csöndesen meglapult a sarokban.

Gusztl és a müvésznő munka közben sietve néhány szinpadi szakkifejezést váltottak egymással. Kiepert elkészült a számával.

– Most ki kell mennem – mondta a kövér nő – segitsen maga Rózának az öltözködésben.

És mivel Ronda nem mozdult, folytatta:

– Megsiketült?

Ronda felriadt. »Elaludt«, mint a diákjai szokták, ha hosszura nyulik valamelyik óra. Azután türelmesen megfogta a füzőzsinórokat. Frölich kisasszony a vállán keresztül mosolygott fel rá.

– Mért forditott hátat egész idő alatt? Hiszen már régen fel vagyok öltözve.

Narancsszinü alsószoknyában állott Ronda előtt.

– Különben is – folytatta azután – csak Gusztl miatt mondtam az elfordulást. Engem nem bánt, amugy is szeretném tudni, hogy tetszik magának a termetem?

Ronda egy árva kukkot sem felelt és Róza kisasszony türelmetlenül forditotta el tőle a fejét.

– Jól huzza össze!… De ügyetlen. Adja csak ide, sokat kell még magának tanulni.

A müvésznő maga füzte össze magát. És mert látta, hogy Ronda tétlen kezét még mindig esetlenül kinyujtva tartja maga elé, igy szólt:

– Hát sehogy sem tetszem magának?

– Oh hogyne, természetesen – dadogta Ronda megrettenve. Azután végül nagynehezen kinyögte, hogy a fekete öltözetben – a feketében – még csinosabbnak találta.

– Kis malac – mondta neki Frölich Róza szinmüvésznő.

A füzőkérdés rendbejött… Gusztlnak is óriási sikere volt a férjével egyetemben.

– Most azonban én jövök – mondta Frölich Róza kisasszony. – Csak a képemet kell még kicsit rendbehozni.

A tükör elé ült, lázasan babrált egy csomó tégely, üveg és festékrudacska között. Ronda egyebet nem látott, csak vékony karjait, amint folytonosan a levegőt szántották és elhomályosult szemei előtt valami ködös játék keringett. Rózsaszinü, halványsárga vonalak keletkeztek, váltakoztak és mindegyiket, mielőtt eltünt volna, máris másik váltotta fel. Rondának ismeretlen tárgyakat kellett az asztalról elhoznia. A müvésznőnek szédületes munkája közben még arra is maradt ideje, hogy lábával dobbantson, ha Ronda nem azt vette fel az asztalról, amire szükség volt és tekintetével megcsiklandozta Rondát, ha a kért tárgyat hozta. Bizonyos, hogy a kisasszony szemei egyre jobban tüzeltek. Végül Ronda világosan látta, hogy mindezt csak a tégelyek müvelik, melyeket ő nyujtogatott át neki és melyekkel a nő bedörzsölte a szeme alját. Azok a piros pettyek okozzák mindezt a szeme szögletében, a szemöldök fölött azok a vörös vonalak és az a fekete zsir, amit szempillájára dörzsölt.

– Na még csak a szájam festem ki – mondta Róza.

És egyszerre csak Ronda maga előtt látta Frölich kisasszony tegnapi szines arcát. Az igazi, a tulajdonképpeni Frölich Róza csak most jelent meg előtte. Ronda látta, hogyan alakult ki és csak most jött rá a nyitjára. Bepillanthatott egy percre abba a boszorkánykonyhába, ahol a szépséget, a vidámságot és a lelket készitik. Csalódottnak és beavatottnak érezte magát. Ezeket gondolta gyors egymásutánban:

– Ennyi az egész?

És azután:

– Óriási!

A szive hangosan dobogott. Közben pedig a müvésznő egy ronggyal törülgette le a kezéről a szines zsirt, ami Ronda szivét megdobogtatta.

Azután Róza feltette a tegnapi elgörbült diadémot a fejére… A teremben tombolni kezdett a nép. A müvésznő vonogatta a vállát és szemöldökeit morcolva, megkérdezte Rondát:

– Tetszik magának itt?

Ronda egy betüt se hallott.

– Na most mindjárt csudát lát. Tudniillik ma valami rémitő bánatos nótát danolok, annak a tiszteletére huzok hosszu szoknyát is magamra… Adja csak ide azt a zöldet!

Ronda előbb jobbra és balra lendült a ruhák között, ugy hogy a kabátja szárnyai csak ugy röpdöstek. Végre is meglelte a kért zöld vacakot és egy szempillantás alatt máris ott állott előtte Róza egybeszabott, elomló tündérruhában, csak az ölén és a combján huzódott körül egy rózsafüzér… Felnézett Rondára, Ronda egy szót se szólt; de a lány meg volt elégedve az arckifejezésével és utána nagystilü mozdulatokkal lépegetett az ajtó felé. Kevéssel a küszöbön innen megfordult, mert eszébe jutott, hogy hátul két zsirpecsét van a ruháján és most Ronda látja azokat.

– Ezt nem kell azoknak a majmoknak mutogatnom, nincs igazam? – mondta mélységes megvetéssel. Azután méltóságteljesen megjelent a tágra nyitott ajtó küszöbén. Ronda elugrott, még megláthatná valaki.

Az ajtó félig nyitva maradt. Ott künn orditoztak:

– Boldog Isten! – meg: Zöld selyemruha van rajta! – és: – De lóg a szoknyája!

Némelyek kuncogtak is.

A zongora valami pityergős dalba kezdett. Diszkantban nedves volt a zokogástól, basszusban pedig krákogott és tüszkölt.

Ronda hallotta Róza kisasszonyt énekelni:

A hangok ugy bugyborékoltak az énekesnő bubánatos lelkéből, mint bágyadt fényü gyöngyszemek fekete örvényben.

Ronda ezt gondolta magában:

– Igen ám!… Ugy bizony!…

Enyhe és bus érzések fogták el. A réshez lopódzkodott és látta, hogy a lámpák között miként keletkeznek és simulnak el ismét Frölich Róza kisasszony zöld ruhájának a ráncai… A müvésznő hátravetette a fejét; Ronda látta a nő rozsdavörös figuráját, rajta az elgörbült diadémot, kifestett arcát s magasra szökkenő fekete szemöldökét. Az elülső asztalok egyikénél kék gyapjukabátban elragadtatott hangon lelkesült egy tagbaszakadt vidéki pasas.

– Jézusom, de gyönyörü! Nahát, elmegy a kedvem a feleségemtől, ha ilyet látok.

Ronda fitymáló jóindulattal nézte végig a vidékit; ezt gondolta magában:

– Igen ám… Ugy bizony…

Ez nem volt ott, amig a müvésznő készült! Ez nem tudta, hogy miből van a szépsége, nem volt hivatva fölötte itéletet mondani. Ugy kellett vennie, ahogy kapta és még örülhet rajta, hogyha a gyönyörüséges Róza kisasszony elvette a gusztusát a saját feleségétől.

A versszak panaszosan végződött:

Csakhogy odalenn a hallgatóság között megint elröhögte valaki magát. A hangulatából kiszakitott Ronda hiába kutatta a tettest. A müvésznő ujra nekikezdett a második strófának: »Ragyog a hold«… A refrénnél: »a csillagok nevetnek« már hatan vagy heten nevettek. Egyik valahol a középen ugy kodácsolt, mint valami néger. Ronda felfedezte: csakugyan néger volt! Ez a fekete megmételyezte az egész környezetét, Ronda több nevetésre torzuló arcot pillantott meg. Ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy ezeket az elferdült nevető izmokat ismét helyükre rángassa. Hol az egyik, hol a másik lábára állott, szenvedett…

Frölich kisasszony harmadszor jelentette ki:

– Ezt már tudjuk – mondta valaki szélesen és határozottan. Néhányan a jobbindulatuak közül csillapitgatták a folyton erősbödő nyugtalanságot. De a fekete rontó vigyorgása elharapódzott az egész teremben. Ronda egész sor tátongó szájüreget látott sárga agyarakkal, vagy félholdszerü fehér, egyik fültől a másikig huzódó fogsorokkal; körszakállas, vagy felkunkorodó bajuszkás férfiakat. Ronda felismerte a kereskedőtanoncot, tavalyi diákját, aki tegnap a kikötő felé vivő meredek utca járdáján az arcába röhögött és aki most Frölich kisasszony tiszteletére akkorára tátotta a száját, hogy egy szekér is megfordulhatott volna benne. És Ronda érezte, mint száll fejébe a vére, a félelemtől hajszolt zsarnok dühe. Frölich kisasszony most már az ő magánügyévé vált! Helyt állt érette, a kulisszák mögül leste, hogy jól csinálja-e a dolgát, végleg össze volt vele kozmásodva és védőjének érezte magát! Személyes sértésnek vette, ha valaki gátolni merészkedett őnagysága érvényesülését! Az ajtóba kapaszkodott, mert attól félt, hogy nem tudja magát türtőztetni, kirohan és fenyegetésekkel, lökésekkel és egyéb fenyitésekkel figyelemre kényszeriti az iskolakerülő diákok seregét.

Lassanként ötöt-hatot lelt közülök. A terem tömve volt régi tanévek elvetemült diákjaival! A vastag Kiepert és a vastag Gusztl körüljárták a termet, kocintottak a vendégekkel, barátkoztak. Ronda lenézte őket, a romlás lejtőjén haladnak, Frölich kisasszony azonban tisztult magasságban áll fölöttük, zöld selyemruhájában, elgörbült diadémmal a fején: csakhogy senki se volt rá kiváncsi!

– Elég! Hagyja abba!

És Ronda tehetetlenül állott velük szemben! Rettenetes volt! Bekergethette a diákokat a dutyiba, feladatokat adhatott fel nekik »át nem vett« tárgyakról, parancsolhatott nekik, a szellemüket elnyomhatta és ha valamelyik gondolni próbált valamit, rájuk ripakodhatott: »Maga ne gondoljon semmit!« De arra nem kényszerithette őket, hogy szépnek tartsák azt, amit ő szépnek tart. Ez volt az elvetemültségük utolsó mentsvára. Ronda zsarnoki ösztöne a végső megpróbáltatásokat állta…

Alig birta magát türtőztetni. Levegő után kapadozott. Menekülni akart ebből az ájulatos izgalomból, vonaglott a vágytól, hogy egy ilyen koponyát egyszer felszakithasson és a szépérzéket meggörbült ujjakkal benne helyreigazithassa.

Csodálta Róza kisasszony önbizalmát, aki vidám tudott maradni és a kiabálások és pisszegések közben még kezével csókokat is dob a közönségnek! Még a vereségében is óriási ez a nő… Ebben a pillanatban Róza félig elfordult a közönségtől és leszólt valamit a zongorásank. És fegyelmezett és szolgálatkész arca egyszerre váratlanul, keserüen és kajánul elfintorodott egyetlen ránditással, mint valami moziképen. Rondának ugy tetszett, hogy a zongorához való lebeszélgetés kissé tovább tart a kelleténél és az elfordulás a lehetőséghez képest tulságosan sok. Tovább már nem szabadna folytatni; a zsirfoltok a müvésznő hátulsó részén érvényre jutnának… Egyszerre megint vidáman a magasba lendült Róza, összefogta zöld selyemruháját, magasra vetette narancsvörös alsószoknyáját és tiszta szivből elkezdett trillázni:

A közönség honorálta a müvésznő vidámságát, tapsoltak és ujráztatni akarták. Róza, az ajtót bevágva, visszament az öltözőbe, rövideket lélegzett és ezt kérdezte:

– Na, mit szól hozzá? Kivágtam magam, mi?

A dolog rendbejött, mindenki meg volt elégedve, csak egészen hátul a teremben, a fal mellett, a kijárat közelében, Lohmann támaszkodott meg, fakó és messze tekintetét összekulcsolt karjára szögezte és azon gondolkozott, hogy versei, az ő szegény versei, amelyek a közönséges emberek kacajától sötét utcákba menekültek, most az éjjeli levegőhullámokon elindultak egy hálószoba ablaka felé, halkan megkopogtatják majd az ablakot és bent senki se hallja…

A kövér Gusztl meg Kiepert bejöttek az öltözőbe. Frölich kisasszony fejét nyakába huzta és sértődötten mondotta:

– Csak dumálja még egyszer a fülembe, hogy azt a vacakot énekeljem, amit az a hülye kölyök firkált!

Ronda hallotta ezt, de nem gondolt semmit mellette.

– Fiacskám, – magyarázta a kövér asszonyság – a közönségben nem lehet bizni, azt mindenki tudja. Ha nem lett volna itt az a pocsék néger, akkor bőgnek és nem nevetnek.

– Különben fütyülök rá, – mondta Frölich kisasszony – főként ha a tanár ur hozat valami jót inni. Mi jót hozat a tanár ur inni?

És két ujját, ugyanugy, mint tegnap, egészen könnyedén az álla alá biggyesztette Rondának.

– Bort? – tanácsolta Ronda.

– Helyes – szólt elismeréssel a kisasszony. – De milyet?

Ronda nem volt járatos a borokban. Segitségért könyörgött a szemeivel, mint a diák, aki belesül a leckéjébe. Kiepert és nője feszült izgalommal lesték a szavait.

– P-vel kezdődik – mondta felvidulva Róza kisasszony.

– Palugyai – jegyezte meg Ronda és beléizzadott. Ő nem volt modern filológus s igy nem is tartozott tudni, mi áll a borlapon. Ismételte:

– Palugyai.

– Azt csak igya maga ki – rimelt rá Róza. – P után e következik.

Ronda nem tudta, mi lehet az.

– Azután jön zs, utána g és ő… Na, maga se jön rá semmire. Igazán furcsa, hogy semmire a világon nem jön rá!

Ronda képe egyszerre felderült a naiv boldogságtól. Kitalálta:

– Pezsgő.

– Na, hál’ Istennek – mondta a müvésznő. Gusztl és Kiepert is helyeselték a megoldást. Az artista elment, hogy megrendelje. Mikor visszafelé jött a termen keresztül, a vendéglős maga cipelt előtte egy nagy hütővödröt, amiből két nyak kandikált kifelé. Kiepert trikóban volt. Felfujta a pofáját, a közönség vihogott körülötte.

A müvész-szobában lassacskán ugyancsak felvidámodtak. Ronda minden pohárnál ezt gondolta: – ez az én borom, ebbe semmi beleszólása Lohmannak. Frölich kisasszony is éppen ezt mondta:

– Pezsgőt bizony még egyszer se fizettek a maga drága diákjai.

Róza hevesebben kezdte szemével csiklandozni Rondát.

– Törődöm is én ővelük.

És mivel Ronda nem értette el a célzást, egyet sóhajtott. Kiepert felemelte a poharát.

– Éljen a szerelem! Tanár ur!

És kettejükre hunyorgatott. Őnagysága boszusan mormolta a fogai között:

– Nehéz egy ember.

A kövér hölgynek át kellett öltöznie a legközelebbi számhoz, mert az ének után megint akrobatamutatványok jöttek sorra.

– De azt már mégse szabad meglátnia, – mondta – hogyan bujok bele a trikóba. Neem, olyan jóba még nem vagyunk.

Három széket egymás hegyébe rakott, a támláit elfüggönyözte szoknyákkal és mögéjük bujt. Fölfelé elég magas volt a fal, de szélességében bizony Gusztl teste tulterjedt rajta. A többiek minduntalan megpillanthattak egy-egy kibuggyanó darabkát husából és ilyenkor egyet rikkantottak. Róza kisasszony végigdőlt az asztalon, ugy kacagott és sikerült Rondát a kicsapongásban annyira magával ragadnia, hogy többször nyujtogatta a nyakát és bekacsintgatott Gusztl rejtekébe. Gusztl vihogott, Ronda visszatorpant és azután ujra pedzette a félszeg tréfát.

A müvésznő fáradtan felkelt. Visszatartotta a lélekzetét és ezt mondta:

– Biztos vagyok, hogy velem ilyet nem merne megtenni.

Azután fujt egyet.

A terem uj müvészi attrakciót kivánt, lármázott, a zongora már nem elégitette ki. A kövér házaspár kiment.

Rondával együtt maradván, minden erejét összeszedte őnagysága. Ronda zavartan izgett-mozgott. Egy pillanatig csend volt az öltözőben, künn kornyikáltak. A nő fanyalogva mondta:

– Már megint az a vacak hazafias dal. Jaj de utálom!… De lássa, maga észre se vette, micsoda változás történt itt tegnap óta.

– Itt a dutyiban? Itt? – dadogott Ronda.

– Ne is érdeklődjék, maga semmit se vesz észre… Mi volt tegnap a tükrön, jobbról és balról?

– Igen, igen… hogyne, természetesen… két virágcsokor.

– S maga hálátlan észre se veszi, hogy a maga tiszteletére mind a kettőt tüzrevetettem.

A müvésznő duzzogott, foghegyről beszélt. Ronda a kályha felé bandzsitott és belevörösödött az örömbe; mert Frölich szinmüvésznő őnagysága feltüzelte Lohmann csokrait. Ronda nyugtalankodni kezdett; az az ötlete támadt, hogy Lohmann két csokra helyett másik két csokrot hoz, melyeket ő maga ad át majd a müvésznőnek… Megállapitotta, hogy a vörös függöny mögött nincs senki. És Lohmannal mindenáron vetélkedni akart.

– Kedves – hogyne, természetesen – kisasszony, tegnap – nemde ugyebár – még érintkezett a diákokkal?

– Miért ment el oly korán? Mit csináljak, hogyha, se szó, se beszéd, bejönnek… De megmondtam nekik, különösen az egyiknek…

– Ez szép magától… És mikor ma este ide jött a vendéglőbe – nemde ugyebár – találkozott a három diákkal?

– Képzelheti, hogy örültem nekik.

– Kedves kisasszony, ha nem tud lemondani a virágról és a pezsgőről, akkor hozzám forduljon és ne hozzájuk. Nem tudom eléggé kárhoztatni azt, hogy a diákokat ide csábitja.

És Ronda fülig vörösödött, felvidult, minden tehetsége csodálatosan meghatványozódott és most már egész világosan látta, hogy azt a vacak dalt, amit őnagysága megvetéssel vett le a programmról, azt a dalt Lohmann irta. Ronda hozzátette:

– És azt a dalt se énekelje többet. Egyáltalán sohase énekelje Lohmann dalait.

– És ha nem tudnék róla lemondani, – kérdezte a szinésznő mosolyogva – irna nekem maga?

Ronda erre nem volt elkészülve, de azért megnyugtatta:

– No, majd meglátjuk.

– Próbálja meg! És különben is mit fél? Csak el kell kezdeni.

A nő összecsücsöritette a száját és az arcát feléje emelte.

De Rondát nem vette rá a lelke. Gyámoltalanul, tétova bizalmatlansággal nézett rá. A nő megsokalta:

– Akkor mért van itt?

– Mert a diákoknak nem szabad – hebegte.

– Jó, jó. – És kikapcsolta a ruháját. – Át kell öltöznöm. Segitsen.

Ronda segitett. A kövér házaspár szomjasan érkezett vissza, a diadaltól mámorosan. Az egyik üvegben volt még egy pohárkára való. Kiepert késznek nyilatkozott még egy üveg pezsgőt hozni. Ronda szépen megkérte rá. Róza kisasszony gyorsan töltött, mert énekelnie kellett. A dicsőség szólitotta. A pezsgő egyre édesebb lett, Ronda egyre boldogabb. Az artista most kézen mászott ki a szinpadra és határtalan tetszést aratott. Ettől kezdve igy mutatkozott a közönségnek.

Róza temperamentuma minden számnál villanyosabb lett s a közönség mindig jobban és jobban elismerte. Ronda gondolni se mert arra, hogy egyszer fel kell kelnie erről a székről. Már az utolsó vendégek is szállingóztak. Róza az örömtől sugárzott és igy szólt:

– Édes tanárkám! Vasárnaponkint itt még cifrábban megy.

És erre csuklani kezdett. Ronda csodálkozva nézte a mámor fátyolán keresztül, amint a nő az orrát az asztalon heverő két kezébe dugta és elgörbült diadémja rángatózott.

– Bizony azért ez az élet se fenékig tejföl – fakadt ki Róza. – Cifra nyomoruság.

A nő még egy verset jajgatott. Ronda kinosan erőlködött, hogy megvigasztalja. Közben kivülről bejött Kiepert, felemelte Rondát a székről és kijelentette, hogy kikiséri. Az ajtóban eszébe jutott neki valami. Megfordult, a keze hadonászott a levegőben és Róza felé erőlködött, aki már aludt és ezt motyogta a fülébe:

– No, majd megpróbálunk valamit tenni.

Ezt a tanárok a vizsga előtt szokták mondani annak a diáknak, akit át akarnak csusztatni, aki iránt rokonszenvet éreznek. Ronda azonban ezt még egyetlen egy diáknak se mondta, egy diák iránt se érzett rokonszenvet.