VIII.
Erről maga Ronda se gondolkozott és csak egy dolog nyugtalanitotta őt, hogyha estente elvált a nőtől: az, hogy nem tudja, hányadán van Kieselsack-kal, Ertzummal és Lohmannal. Minthogy roppant félt attól, amit ők a tilosban müveltek, azt hitte, hogy minden lehetséges, az emberek között lévő határok pedig nem is léteznek. Künn a »Kék Angyal«-ba vivő utcán egyszer hallotta a lépteiket. Halkitotta a lépteit, nehogy feltünjék nekik, hogyha megállapodik. Egy házsarok mögött lesbe állt és észrevétlenül – a fejét elforditva – rajtuk ütött. A diákok visszatorpantak; de Ronda vidáman, szikrázó tekintettel mondta:
– Nos, amint látom, önök – nemde ugyebár – a müvészetre szomjaznak. Ez szép önöktől. Csak jöjjenek, a hallottakat még egyszer élvezzük, közösen, igy legalább alkalmam lesz megtudni, minő előmenetelt tanusitottak.
A három diák megállott és mert semmiképp sem értették meg a zsarnoknak ezt az ijesztő pajtáskodását, igy folytatta Ronda:
– Minthogy látom, miképpen készülnek s ezuttal fogalmat alkothattam magamnak általános müveltségükről is, megjegyzem önöknek, – igen ám ugy bizony – hogy e tapasztalatom majd sulyosan latba esik az évvégi bizonyitványok idején.
Lohmannt karon ragadta, a másik kettőt pedig előre küldte. Lohmann fanyalogva ment vele; de Ronda minden teketória nélkül a hetedikes kupléjáról kezdett beszélni.
»Bolygó szerelmem sir fel epedezve« – idézte Ronda. – A szerelem mint elvont dolog, mint absztraktum egyáltalán nem sir fel. Minthogy azonban ön a szerelmet ugy akarja látni, mint a saját lelkiállapotának megszemélyesitését, perszonifikációját és minthogy ez a költői csapongás önből kitör és egy állitólagos ezüst tó mellett sir, hagyján. Nekem azonban, mint tanárjának, meg kell jegyeznem, hogy az emlitett lelkiállapot egy hetedikeshez, egy olyan hetedikeshez, akinek nincs rendben a szénája, semmiképp sem illik.
Lohmann megriadt és elkeseredett, mert a lelke egy darabját Ronda száraz ujjai között nyomogatta s igy szólt:
– Ez, tanár ur, elejétől végéig költői szabadság. Merész és hazug játék, l’art pour l’art, ha tetszik ismerni ezt a kifejezést. A lelkemmel semmi köze sincs.
– Igen ám, tulajdonképpen – makogta Ronda. – A dalocska sikerét – jól jegyezzük – egyedül a szinmüvésznő lendületes előadásának köszönheti.
Ronda e név emlitésére halhatatlan büszkeséget érzett, amit azzal fojtott el, hogy a lélekzetét visszatartotta. Többet nem is beszélt róla. Korholta Lohmann regényes költészetét s Homérosz szorgalmas tanulmányozását ajánlotta neki. Lohmann azt állitotta, hogy Homérosz nehány költői passzusát is régen tulhaladták már. A haldokló kutya, amelyet Odysseus visszatérésénél rajzol Homérosz, sokkal jobban meg van irva Zola regényében, La joie de vivre-ben.
– Ha tetszett róla hallani a tanár urnak – tette hozzá.
Végre a Heine-szobor elé értek és Ronda parancsoló hangon, boszusan kiáltott az éjszakába, Lohmann felé:
– Nem! Soha!
A város kapuja elé érkeztek; Rondának el kellett volna válni. Ehelyett azonban Kiselsackot magához intette s tovább ment vele a sötét réteken:
– Most menjen Ertzum barátjával – szólt Lohmannhoz. Hirtelenül minden atyai gondját Kieselsackra összpontositotta. Ennek a diáknak családi viszonyai meglehetősen ziláltak voltak. Az apja éjjeli révhivatalnok volt, Kieselsack azt mondta, hogy a nagyanyjánál lakik. Ronda pedig elgondolta, az az öregasszony nem igen korlátozhatja éjjeli kiruccanásait. És a »Kék Angyal« kapuja sokáig nyitva volt…
Kieselsack sejtette, hova akar kilyukadni. Igy szólt:
– Bizony a nagyanyám néha el is agyabugyál.
Ertzum Ronda éber tekintetének hatása alatt ökölbe szoritotta kezét, pár lépéssel haladt a tanárja előtt és tompán mondta Lohmannak:
– Ajánlom az öregnek, hogy ne nagyon hepciáskodjék, mert most cudarul megjárhatja. Végre mindennek van határa.
– Csillapodjál – mondta Lohmann. – Ne ragadtasd el magadat.
Ertzum tovább szikrázott:
– Most bevallok neked valamit… Itt magunk vagyunk, lámpa sincs, a legközelebbi rendőr csak Blöss asszony háza előtt áll. Ha megfordulok és leütöm őt, ugy-e nem fogtok le… Az a lány… az a lány egy ilyen hitvány, egy ilyen dög karmai között van! Az ő hamvas szüzisége!… Meglátod, valami iszonyu történik!
Ertzum egyre jobban belemelegedett, mert érezte, hogy csodálják. Ez nem zavarta, a hetvenkedését se szégyelte, mert ma képesnek érezte magát mindenre, ma állta a szavát.
Lohmann vonakodott.
– Kétségtelenül nagy dolog lenne, ha agyonütnéd – jegyezte meg fáradt hangon. – Csakhogy egyetlen bátor gesztust se merünk megtenni… egy ajtót se merünk felszakitani… inkább mögéje bujunk és félünk, hogy megcsipnek, attól tartunk, hogy valaki belülről kinyitja.
Lohmann hallgatott, feszülten várta, hogy a társa a szemébe mondja, leleplezze, hogy Dom Breetpoot asszonyt szereti. Gondolatban egy revolverrel játszott, amely ilyen esetben mindig készen várt rá… De vallomását nem hallotta meg, szétpukkant a levegőben.
– Más kérdés az – és Lohmann elhuzta a száját – hogy megteszed-e. Persze, hogy nem teszed meg.
Ertzum vadul hátratorpant, Lohmann látta jól, mert Blöss asszony lámpája már odavilágitott, hogy a barátja elalél, az ájulat környékezi. Megragadta a karját:
– Ne bolondozz!
Lohmann tetette magát, hogy el se hitte a rosszullétét:
– Ugyan kérlek, hisz ez nem is komoly ügy. Nézd meg ezt az alakot, kérlek. Ezt gyilkolnád meg? Ezen csak mulatni lehet, az ember a vállát vonja. Nem szégyelnéd, ha az öreg Rondával együtt kerülnél be az ujságokba? Ez kompromittálna.
Ertzum nehéz, sürüvérü szédülete elült. Lohmann kissé megvetette, hogy ily hamar magához tért.
– Látod, – jegyezte meg – multkor is tenned kellett volna valamit és nem tetted meg. Kértél Breetpoot-tól pénzt?
– Neem.
– Látod. A gyámod elé akartál lépni, be akartad vallani a szenvedélyed és azt, hogy el akarsz szökni a nővel, hogy már férfi vagy és hogy inkább szolgálsz két évig, minthogy a kedvesedet egy fenevad tönkretegye. Miatta mindent otthagytál volna: ezt akartad.
– Semmit se értem volna el.
– Miért?
– Pénzt ugy se adott volna. Csak erősebben fogott volna. Most nem is találkozhatnék Rózával.
Lohmann is valószinünek tartotta, hogy a gyám igy cselekszik.
– Tudunk neked háromszáz márkát keriteni – mondta hanyagul. – Ha meg akarsz vele szökni…
Ertzum a fogai közt sziszegte:
– Köszönöm.
– Nem? Akkor nem.
Lohmann halkan és kajánul nevetett.
– De igazad van. Az ember százszor is meggondolja, grófnővé tegyen-e valakit. És Róza másképp nem hajlandó.
– Én sem akarnám másképp – mondta Ertzum megtörten és egyszerüen. – De ő sehogyse akar… Ó, ha tudnád. Senkise sejti, hogy vasárnap óta kétségbe vagyok esve. Nevetséges, hogy ti ugy beszéltek velem, mintha még mindig a régi lennék – és én is ugy beszélek.
Hallgattak. Lohmann nagyon elégedetlen volt; érezte, hogy megrontották, sértették Dora Breetpoot iránt való szerelmét, mert Ertzum e kómikus nő miatt szintén tragikus helyzetbe sodródott. Ertzum és Róza nagyon is közel kerültek hozzá.
– Nos? – kérdezte Lohmann, homlokát ráncolva.
– Igen, vasárnap történt, mikor kirándultunk Hünengrab-ba, veled, Kieselsack-kal és – Rózával…
Róza egészen velem, kivételesen Ronda nélkül: olyan boldog voltam. Biztos voltam a dolgomban.
– Igen. Eleinte kitünő kedved volt. Olyan ricsajt csaptál.
– Igen. Ha erre a ricsajra gondolok, – ez azelőtt volt – akkor még más ember voltam… Reggeli után az erdőbe mentünk, Róza és én; te és Kieselsack aludtatok. Nekiduráltam magamat; az utolsó pillanatban inamba szállt a bátorság. De azért olyan jól bánt velem, sokkal jobban, mint veled… ugy-e? Csak a vallomásomat várta. Pénzt vettem magamhoz, biztosan hittem, hogy vissza se megyünk a városba, az erdőn keresztül egyenesen az állomásra szaladunk.
Elnémult. Lohmann meglökte.
– Talán nem szeret – eléggé?
– Azt mondta, hogy még nem ismer. Nem tartod ezt ürügynek?… Pedig akart, mindketten el voltunk határozva; de azt mondta, hogy könnyen becsukhatják, mert elcsábitott egy kiskorut.
Lohmann dühösen küzdött a nevetéssel.
– Ez a hidegség – válaszolta erőlködve – nem helyes. Legalább azt hiszem, hogy te sokkal jobban szereted őt. Meg kellene fontolnod, nem lenne-e okosabb, hogyha ezután félárbocra eresztenéd a vitorlát… Nem érzed, e kirándulás után nem érdemli meg, hogy egész jövődet odavesd neki?
– Nem, nem érzem – mondta Ertzum komolyan.
– Akkor semmit se lehet csinálni – felelte Lohmann.
Thelander pap házához értek. Ertzum a póznán felmászott az erkélyre. Ronda Kieselsack és Lohmann közt állt és utána nézett. Mikor Ertzum belépett az ablakba, Ronda révetegen elindult. Arra gondolt, hogy Ertzum ujra lemászhat, ha kedve szottyan… De Ertzumtól nem tartott; megvetette az együgyüségét.
A két diákot visszavezette a városba és Kieselsackot elkalauzolta addig a házig, ahol a nagyanyja lakott s átadta a nagyanyai fennhatóságnak.
Aztán Lohmannt is elvezette az atyai házba, hallotta amint a kapu bezárult, látta, amint a fény fönn felgyulladt, nyügösen várt, amig kilobbant és aztán még egy darabig várt. Semmise történt.
Ronda csak aztán mert lefeküdni.