Sajóvölgyi eredeti népmesék (2. kötet)

TILINKÓ.

Volt egyszer egy szegény ember s ennek egy fia. Itt a szegény ember fia kimegyen az erdő szélbe szántani. Hogy kiért, a gubáját felakasztotta egy fára s aztán a szántáshoz fogott.

Csak szántogat, csak szántogat, mondván:

– Csále Csákó, hojsz Bimbó.

Egyszer azonban az erdő felé tekint, hát meglátja ott egy fán saját gubáját felakasztva.

– Hej, Tilinkó, mert igy hitták a szegény ember fiát, el tudnád-e lopni azt a fekete fürtös gubát?! beszélt magához a mi Tilinkónk, akkor volnál ám csak derék gyerek!

S ezzel ott hagyta a szántást, a földre vetette magát s hason csúszva ellopta a tulajdon gubáját. Aztán nagy örömmel, utczu vesd el magad, hazafelé szaladt, pedig ép szemközt jött rá a király, ki azt kérdi tőle:

– Hová szaladsz olyan sebesen, mint az eszeveszett?

– Hahó, ne is kérdezze fölséged, nézze, milyen szép fekete fürtös gubát loptam.

– No gazember, ha te neked ez a mesterséged, hogy ha holnap egy üszőt, melyet 6 bakancsos itt meg itt, ezen meg ezen az úton vezet, el nem lopod, tüstént megajándékozlak egy fejjel, az pedig senkié sem lesz, mint tenmagadé; – ha pedig el tudod lopni, tizenkét kas-pénzt méretek ki a számodra!

No jól van, ez abba maradt. Itt eljön a másik nap, a hat katona a megnevezett helyen ott vezetgeti az üszőt. Hej, Tilinkónak sem kell egyéb, vett egy tyúkalja csibét anyostul együtt s a merre a katonáknak el kellett jőni, szépen eleresztgette.

Arra jön a hat katona, vezetik az üszőt, hát látják, hogy egy egész sereg csibe szaladgál keresztül-kasul az úton. Hej, a katonáknak sem kell több, a tinót fához kötötték s utána a csirkéknek. Az volt a legboldogabb, ki legtöbbet foghatott. Tilinkó pedig ezalatt szépen eloldozta az üsző kötelét s mikor a katonák visszaérkeztek, csak hült helyét találták az üszőnek; Tilinkó már akkor imhogy otthon nem volt. Itt másnap Tilinkó apja fölvezeti a király szine elé a hires tinót, a király pedig rögtön kimérette a 12 kas-pénzt, de a dolog csombókjául azt mondta a szegény embernek:

– No szegény ember, menj haza, mondd meg a fiadnak, hogy köszöntetem, hogy ha holnap egy zsákban a papot és az én kutyáimat el nem hozza, leüttetem a feje gombját, ha pedig ő azt megcselekszi, 24 kas-pénz lészen az ő jutalma.

Itt az egyszeri szegény ember nagy szomoruan bandukol haza felé, mint a kinek az orra vére folyik, hogy már az ő fiának igy ütik le, ugy ütik le a feje gombját; de mindezekre a mi Tilinkónknak csak ez lett szava és mondása:

– Sohse búsuljon édes apám uram, búsuljon a ló, hisz elég nagy a feje s kisebb gondja is nagyobb legyen annál, csak menjen ki a Sajó partjára rákászni s mindaddig haza ne jőjjön, mig vagy 24 rákot nem fogott. Hogy minek lesz az, azt most ne kérdezze, ugyis majd megtudja, édes anyám pedig varrjon nekem csepű-vászonból egy gyapjuzsák formát, melynek a fele közepe táján legyen a feneke.

Ugy is lett. – Az apjuk kiment a Sajó partjára rákászni, az anyjuk pedig izibe összetákolt naggyábul egy irdatlan zsákot, melynek a közepén volt a feneke, a két vége pedig üres volt. Itt estve felé az apjuk is hazajött s hozott vagy 24 rákot. Tilinkó aztán éjnek idején kilopódzott a házból, besurrant a király udvarába. A szamár nagyságu kutyák már ekkor szabadon voltak eresztve; mindegyik nyakán ott volt a szeges őrv.

Tilinkó aztán egyenkint névről szólitgatta a kutyákat, a zsák száját kipeczkelte s mindegyiknek egy-egy darab lóhúst hajitott be a zsákba. A kutyák a lóhus után egyenként beszaladtak a nagy zsákba. Tilinkónak sem kell több, a zsák szájára hurkot vetett, aztán föltette egy kocsira s kihajtott a rezidencziából.

Már a kutyák meg voltak, de hol van még a pap?! Biz ő kigyelme ott fekszik a paplanos ágyon s javában aludt. A király pedig megüzente neki, hogy az nap és éjszaka ki ne menjen a házából, mert igy meg igy van a dolog.

Itt Tilinkó mit mit nem csinált, az ablakon keresztül bemászott a templomba. Mikor már benn volt, mindegyik rák hátára egy-egy viaszkgyertyát nyomott s aztán szanaszét eresztette a templomban, maga pedig odaült az orgona mellé s keserves hangon el kezdett rajta orgonálni.

A pap ép a templom tőszomszédságában lakott, ki, midőn meghallotta az orgona szót, nem tudta a dolgot mire vélni, kiugrott az ágyból, kitekint az ablakon, hát látja, hogy az egész templom meg van világositva. A papnak sem kell egyéb, izibe magára öltötte a reverendáját, a hóna alá csapta a szent könyvet, kezébe vette a templom kulcsát s megindult a templom felé.

Mikor odaért, kinyitotta az ajtót, bemegyen rajta, hát látja, hogy a falakon milyen fura angyalok járkálnak. A pap azt gondolta, hogy itt az itélet napja, megnyiltak a menny kapui.

Tilinkó pedig csak elkiáltja magát az orgona mellett ilyeténképen:

– Ki akar a mennyországba jőni; ki akar a mennyországba jőni?!

– Én akarok, felelt a pap.

– Ugy hát bujj bele a zsákomba.

A szegény pap belebújt a Tilinkó zsákjába, ki aztán hurkot vetett rajta s húzta a papot a földön, mint kutya d...t, ki aztán gondolhatta magában, hogy mily göröncsös ennek a mennyországnak az utja.

Itt lelkem teremtette, reggelre kelve, a szegény ember csak beállit a királyhoz, beczipeli a nagy zsákot, melynek az egyik végéből kieresztette a papot, a másik végéből pedig a hat szamár nagyságu kutyát. A király rögtön kimérette Tilinkó számára a 24 kas-pénzt.

– No szegény ember, szólt a király, menj haza szép csendesen, mondd meg a fiadnak, hogy köszöntetem szépen s hogyha ma éjszaka a feleségem ujjáról el nem lopja a legkedvesebb jegygyűrüjét, akkor minden irgalom és kegyelem nélkül karóba húzatom; ha pedig ő azt el tudja csenni, fele-királyság lesz a jutalma.

Itt a szegény ember nagy szomoruan bandukolt haza felé, hogy már az ő fiát igy húzzák, ugy húzzák a karóba; de a fia mindezekre csak ezt válaszolta, szót szólván:

– Sohse busuljon apám-uram olyan nagyon, búsuljon a ló, hisz elég nagy a feje! csak lássanak izibe a dolog után, rakják meg a tüzet, kigyelmed apám-uram fát hasogasson, kigyelmed pedig anyám-asszony tüzet gyujtson, vizet tegyen oda, lencsét főzzön, még pedig mindaddig, mig egészen péppé nem válik A többi aztán az én dolgom.

Az apjuk izibe hozzá látott a fa apritáshoz, az anyjuk pedig aztán a tűzrakáshoz s csakhamar megfőzte a lencsét s átadta a fiának, ki az ő ördöngös szürét a nyakába galyabitotta, mondván: „köd előttem, köd utánam, hogy senkise lásson“ – belopódzkodott a király hálószobájába, s az ágy alá elbújt.

Itt lefekszik a király meg a felesége s mindketten el is aludtak szép csendesen. Ekkor Tilinkó kibújt az ágy alól s a király ülepébe odaöntötte a főtt lencsét. S ezzel mint a kinek legjobb rendén van a szénája, visszabújt az ágy alá.

Itt a király megfordul fektében, beledől a főt lencsébe, erre fölébred s tapogatódzni kezd. Tyű, kutya teremtette, rosz fát tett ő felsége a tűzre! Nem szólt semmit, hanem szép csendesen fölkelt az ágyból, kisompolygott a szobából, a kúthoz bandukolt, majd vizet húzott a vályuba s mosni kezdte a gatyáját, – Tilinkó pedig ezalatt odafeküdt a királyné mellé, felköltötte s azt sugja neki:

– Hallod-e, szivem szép szerelme, tapogasd csak meg az ujjadat, vajjon meg van-e még a jegygyűrüd?

– Megvan, súgta vissza a királyné.

– No, ha megvan, ugy add ide, mert ördöngös ember ám az a Tilinkó, sok áll hatalmában s ugy lehúzza az ujjadról, hogy észre sem veszed.

A királyné szépen lehúzta az ujjáról legkedvesebb jegygyűrüjét s odadta a férjének, vagyis a mi Tilinkónknak.

Tilinkó aztán az ujjára húzta a királyné jegygyűrüjét, felkelt az ágyból, kiment a szobából.

– Hová mégysz, szivem szép szerelme? kérdé a királyné.

– Kimegyek, szivem szive, az udvarra, körülnézem a háztájat, hogy vajjon az az átkozott Tilinkó nem ólálkodik-e itt valahol?

– Jól van, szivem szép szerelme, csakhogy aztán soká ne légy!

S ezzel a királyné a másik oldalára feküdt s elaludt, Tilinkó pedig szépen odább állott s azt sem mondta: befellegzett.

Másnap reggel a szegény ember magához vette a jegygyűrüt s beállit a királyhoz, ki még most is restelte a dolgot s szörnyűképen haragudott.

– Adjon Isten jó napot fölségednek!

De a király bezzeg nem mondta rá a fogadj Istent, hanem azt az öreg embert megfogatta, vasra verette s a legmélyebb tömlöcz fenekére vettette, – Tilinkót pedig bőrzsákba köttette s két hajdunak kiadta a parancsolatot, hogy ezt a bőrzsákot rögtön vessék a Sajóba.

A hajduk sem voltak restek, a bőrzsákot saroglyára tették s vitték a Sajó felé; – útközben azonban egy korcsma mellett mentek el, hol mindig megállottak egy pohár borra. Most is azonképen cselekedtek; ő kigyelmök szépen beballagtak a korcsmába, Tilinkót pedig a bőrzsákban ott hagyták a korcsma-ajtó előtt.

Most Tilinkó, hogy magára maradt, a praktikához fogott ilyeténképen: utcza-hosszat, torka szakadtából elkezdett kiabálni:

– Jaj, nem akarok lenni Budán biró; jaj, nem akarok lenni Budán biró!

Egy gulyás ép arra terelte a nyáját, meghallja, hogy mit kiabál ott egy ember, odamegyen hozzá, kioldozza a zsák száját s azt kérdi Tilinkótól:

– Hát atyafi, mért nem akarsz Budán biró lenni?

– Csak azért atyámfia, mert se irni, se olvasni nem tudok.

– Ha csak az a baj, azon könnyen segithetünk, hisz én irástudó számadó vagyok.

– No, csak izibe bújj bele ebbe a zsákba, majd én bekötöm a száját s aztán én tőlem lehetsz biró Budán.

Itt a számadó-gulyás belebújt a bőrzsákba, Tilinkó pedig bekötvén a zsák száját, szépen odább terelte a gulyát.

A két hajdu aztán kijött a korcsmából, fölvették a saroglyát s mikor a Sajóhoz értek, az egyik megfogta a zsák alsó végét, a másik pedig a felsőt s szépen belóditották a vizbe.

Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, Tilinkóra ép szemközt jön a király, ki azt kérdi tőle:

– Hát te ördöngös Tilinkó, hol veszed itt magad s honnan hajtod azt a gulyát?

– A Sajó fenekéről.

– Van-e még ott több is?

– De van ám, csak ki kellene hajtani.

– Nem mutatnád meg, hogy melyik felén vetettek be a Sajóba?

– Dehogy nem, dehogy nem; hanem farka van a dolognak, mert nem elég ám csak hibele-hóbele Balázs, lovat ad Isten-módjára beleugorni a vizbe, mert sohse menne le az ember a fenekére, pedig ott legelésznek ám a szebbnél szebb gulyák, hanem kolonczul ötven fontos követ kell az ember nyakába kötni.

A király erre is ráállott, csakhogy oly szép gulyája lehessen, mint Tilinkóé, ez pedig, mikor már a nyakába volt kötve az ötven fontos koloncz, a legmélyebb vizet jelelte ki, hogy ott ugorjék be.

Be is ugrott a király, de biz az sohse látta többé Isten verőfényes napját, hanem hal-étek lett belőle.

Most már az volt a kérdés, hogy kit válaszszanak királynak? kit egyebet, mint Tilinkót?! hisz a fele királyság ugyis az ővé volt, felét pedig elnyerte azáltal, hogy a vizben megboldogult király özvegyét elvette feleségül.

Aztán lakzit laktak. A lakodalomban én is ott voltam, de hogy legyen mit a fogunk alá rakni, ráraktam a szekérre 4 ökröt, befogtam 6 zsák szemen szedett tiszta buzát s elvittem a malomba. Hogy ideértem, felöntöttem a garatra a 4 ökröt s ekkor azt gondoltam, hogy kukoriczát őrlök, hát pedig babot. De hogy madárhús is legyen a lakodalomban, mig a lisztem lejárt, kiszaladtam az erdőre seregélyfiakat szedni. Találtam is egy odút, beledugtam a kezemet, de az nem fért bele, beledugtam aztán a fejemet, az belefért, de benn is rekedt. Most mi tevő legyek, kaptam a lelkét, ott hagytam a fejemet, haza szaladtam baltáért, hogy majd kivágom az odút! Elhoztam a baltát, kivágtam az odút, kivettem a fejemet s a helyére tettem. Ha nem hiszik kigyelmetek, hát kételkedjenek. Aztán elszedtem a fiók seregélyeket, madzagra kötöttem s a kebelembe raktam; de uramfia, a seregély fiak elszálltak velem, egyszer egy nagy folyóviz felett repülök, melynek a partján ép asszonyok mostak, kik, midőn megláttak engem, elkiáltották magukat: „Ó bé, de nagy madár!“ Én meg ugy értettem: „Oldjam meg a gatyám.“ Megoldtam a gatyámat, a seregélyfiak elszálltak, én meg beleczuppantam a Dunába. Egy nagy ebadta bunkós bot volt a kezemben, melylyel a Dunában levő sok halat mind kihajtottam egy parton álló meztelen czigánygyermek ingébe. Ezalatt megőrlették a lisztemet, hazavittem s megmondtam a feleségemnek, hogy süssön ebből a király-lisztből fehér kenyeret, ő meg oly fekete csermolyás kenyeret sütött, hogy a kutya sem ette volna meg. Káromkodom s szidom a lelkét. Ép ekkor toppan be a szobába a vén Csoszogó, a ki dicsérni kezdi, hogy az én feleségem ilyen jó, olyan jó kenyér-sütő. Erre én dühbe jöttem s a kezemben levő forró kenyeret ugy vágtam a Csoszogó fejéhez, hogy most is kopasz tőle.

TARTALOM.

• Szép Miklós1
• A három kalmárfi55
• A kilencz93
• A szegény ember és a varjak királya113
• A keresztleány135
• Brúgó, az ördög149
• Tilinkó171