IX.
Egy nagy kapu előtt állitotta meg a lovát s leugrott róla.
Hogy belső izgatottságát legyőzze, nagyot nyujtózott s nagyot ásitott. Aztán kissé elmosolyodott, megcsóválta a fejét.
– Maj meglássuk, – mondta, – hány zsákkal telik. Még semmi sincs az iszákba!
Bevezette a lovát maga után a kis kapun s odabent a szép virágos udvaron, ahol üveggömbök csillantak meg a gyorsan leszállt esti sötétben, megkötötte a kiskeritéshez. Azzal maga fölment a lépcsőn az üveges, világos, vadszőllő befutta tornácra.
Sötét volt ott s nem mert lépni, ismerte a lakást, tudta, hogy telesteli van csecse butorral. Nem szeretett volna valamit fellökni.
– Jóestét! – kiáltott be hangosan s levette a köszönéshez a kalapját.
Egy perc mulva lámpa világitott ki a belső szobából a pitvarba, onnan a tornácra. És Dani meglátta, hogy egy szőnyeges hintaszék előtt áll. Örült, hogy még egyet nem lépett, mert biztosan felrugja ezt s véle a kis asztalt…
Szolgálólány hozta a lámpát, utána a szép fiatal asszony jött ki.
Dani rögtön kihuzta magát és elfelejtett minden gondolatot, amin eddig evődött, csak gyönyörüséggel nézett a szép zsidóasszonyra.
– Jóestét kivánok! – ismételte meg a köszönést derült nyugodtsággal. – Itthon van a tekintetes ur?
– A kaszinóban van! – felelt a fiatal hölgy s nagy kiváncsi szemeket vetett a szép parasztra. – Miért keresi?
– Dolgom vóna vele, – billentette oldalra a fejét elmosolyodva Dani.
– Nem kiskarai maga? – kérdezte a nő.
– A vónék én.
– Hiszen Turi Dani, ugye?
– Azt se tagadom, hogy a vagyok.
– Akkor jóestét! Üljön le. Jön az uram mindjárt… Most fektettem le a médikét.
Leültek a tornácon. Az asszony a hintaszékbe süppedt, Dani egy karszékre ült a szemközti nagy ebédlőasztal mellett.
A nagy lámpa éles, sárgásfehér világa roppant előnyösen szinezte az asszonyka bőrét. Dani szinte meglepetve nézte. Voltaképpen ma először vetette szemét igaz figyelemmel uriasszonyra. Ez eddig olyan idegen és messzelevő volt neki, hogy fölöslegesnek tartotta a kiváncsiságot is. De most, hogy megütötte az orrát az erős parfüm, a heliotróp ismeretlen illata, valami szokatlan testi izgalom gerjedt föl benne. Biztosan ilyenféle asszony a grófné is, de persze, hogy ezerszer szebb!…
A hölgy megérezte a parasztember megilletődését s nem vette rossz néven.
– Mi ujság maguknál, Dániel gazda? – kérdezte tőle s egy kissé zavarban volt, mert nem tudta, miről fog beszélni ezzel az emberrel. Ismerte Danit, tudta, hogy gazdag és hogy értelmesebb a többinél, de azért fogalma sem volt róla, micsoda témát vethetne föl neki.
Dani nem sietett válaszolni, gyöngén vállat és szemöldököt vont s ujra elmosolyodott. Jól állott a mosolyos kifejezés erős vonásu, telt férfias szép arcán. Bizalmas nézésü kifejezésteljes kék szeme csillogva legelészett az asszonyon s néha szinte beleöklelt, átfurta a dus, csipkés pongyolát. Az asszony már szinte zavarba jött. Nagy sötét szemeit, amelyekben az ifjuság gyermekded önkéntelensége s a nagy intelligencia megértő okossága vegyült, fölvetette a plafondra s ezzel egészen kiszolgáltatta magát, duzzadó, fiatal csókos száju, májpuha s finom bársonyarcu, omló vonalu szépségét a nézőjének. Dani az első percben szinte megütközéssel leste; valahogy nem tetszett neki, természetellenes volt előtte ez a finomság; de a fehérbőrü, feketehaju ügyvédné oly tiszta volt, oly kevéssé mesterkélt, hogy asszonyértő szeme rögtön beletanult, hogy kell nézni az idegen kincset: az uri nőt.
S gyorsan kigyuló vére egy perc mulva már szinte rohanvást zuhogóhoz ért. Im itt előtte, egy karhosszra az a nő, akire ma gondolt s mégis olyan távol, hogy lehetetlen elérnie. Megsejtette azt az undorodást, amely elfogná ezt az asszonyt, ha ő hozzáérne kézzel…
El kellett forditani is a szemét, körülnézett a pazar tárgyakon, amelyekkel nem is volt tisztában.
A szép hölgy megtalálta a témát.
– Hallja! – kiáltott fel, megörülve a gondolatnak, hogy van miről beszélni, – haragszom ám magára.
– Rám? – mosolyodott Dani.
– Magára bizony. Szépeket hallottam róla.
– Rólam?
– Mondtam is mindjárt, hogy csak kerüljön elibem a Dani, majd adok én.
– Itt vagyok! – szólt Dani s derüsen várt; az asszonyka fölényesen, magasról leereszkedően beszélt, ahogy a komoly idegen gyereket, a parasztot szokás leckéztetni.
Dani nem volt többé izgatott. Megkezdődött az asszonnyal való összetüzés. És ez neki gyönyörüség volt, mint mikor a komondor játszik a cicával.
– Szép! Hát maga gyülöli a zsidót? – szólt a hölgy.
– Én? – mondta Dani megütődve, mert eszeágában sem volt effélére gondolni valaha. De aztán eszébe jutott, hogy biztosan Farkas Danival téveszti össze az urnő. Nem tiltakozott a vád ellen, nem lett vón férfias, fölvette a heccet.
– Azt mondták magáról, haragszik a zsidóra, – folytatta a hölgy.
– Nem jól mondták azt, – mosolygott Dani, azzal a közvetlen felsőbbséggel, amire a férfierő emeli az okos embert a nővel szemben s amely játékká teszi előtte a vitát.
– Hát nem? Nem haragszik rájuk?
Daninak hamiskodó ráncok gyürődtek a szeme sarkában.
– Nem mindre!… Csak minden másodikra.
– No ja, – szólt az asszonyka bájos okossággal – nem mindre, ugye? A jókra nem, csak a svindlerekre?
Dani vidám szemmel ingatta meg a fejét.
– Nem ugy válogatom én azt.
– Hát hogy?
– Hát… – s eltörülte szép gesztenyeszin nyalka bajuszát, – aszerint, hogy a mék csipkés nadrágba jár, arra nem haragszok.
A hölgy először nem értette. Álmodni se mert volna ilyen tiszteletlen célzást.
– Csipkés… milyen csipkés? – mondta.
Danyi sunyin mosolygott.
– Ahoz már nem értek, mék a szebb, a horgolt, vagy a kröplizett.
Az asszony arca lángvörös lett.
Elértette a szemtelen tréfát s egy pillanatig álmélkodott a paraszt előtt. De a másik percben ellenállhatatlan kacagás fogta el, ugy hogy alig birt magával. Két szép gömbölyü fehér karját kitárta, hogy a csipkelebbeny visszahullott róla, hanyatt dőlt és kacagott. Dani az éhfarkas mohóságával nézte, faldosta a rengő, játszó, gyönyörüséges idomok habzását.
A hölgy kétszer-háromszor ujra kezdte a kacagást. Szép, fehér, szabályos fogai kicsillogtak, kékesfekete haja kissé meglazult, fehér homlokába hullott, nagy pilláin egy-egy könycsepp rezgett, mikor végre szembenézett a férfival.
– Hát Dani uram, maga szereti a zsidóasszonyokat?
– A szépeket.
– Engem is!
– Magát?… Magáér, nagyságos asszony, elcsüngenék kötelen egy hétig.
Az asszonykából ujra kitört a csiklandós, harsonás kacaj.
– De azér nem lenne a kedvemér zsidó?
– Lennék én még Krisztus is!
– Mi? Az olyan nagy áldozat volna magának?
– Hát iszen a zsidók feszitették meg a Krisztust, nem a Krisztus a zsidókat.
Erre ujra kitört a kacagás az asszonyból.
– Jaj Dani gazda, Dani gazda – mondta végre, – hogy találja ki maga az ilyeneket. No hallja, maga jobban udvarol, mint az urak.
Ebben a percben megjelent a férje a tornácon.
– Mi az, mi az! – kiáltotta, – mi van itt?
– Na hát ilyen ember nem létezik több, – ugrott fel az asszony s hozzá szaladt, – mint ez a Dani bácsi.
– Igazán?… Áh, Turi uram?… Prima ember!
Dani felállott s odább taszitotta parasztosan a széket. Aztán elnézte az asszonyt, meg az urát, amint puhán, könnyedén átölelték egymást. Olyan könnyü mozdulattal pihent az asszony fehér keze az ura vállán, mintha egy fehér rózsa esett volna oda. S olyan lágyan lehelt rá a vöröses bajszu, husos arcu férfi egy kis csókot arra a kézre, mintha nem is érintette volna. És mikor épp ilyen könnyedén, lepkeszárny módra csókolták meg egymást, Dani tisztán megérezte, mi az az elérhetetlen valami, ami hiányzik az ő asszonyaiból, az ő szeretkezéseiből: ez a ruganyos puhaság, ez a lágy érintkezés. A tüz legyezése, a test testetlensége.
Nem is hallott semmit a beszédből.
X.
– Hát mivel szolgálhatok Turi uram? – kérdezte az ügyvéd, hamarosan bevezetve a parasztot az irodába. Nem szerette, ha ezek a bizalmaskodó emberek magukhoz huzzák le az urat. Egyáltalában nem szerette a parasztot, csak baj van velük, az értelmetlenségük, kicsinyességük, ravaszságuk miatt. De kénytelen volt velük tárgyalni s valójában hasznos is.
– Tessék rágyujtani.
Dani kivett egy szivart, megropogtatta és zsebretette.
– Majd otthon gyútok rá. Most nem zavarom magam. Beszélni akarok.
– Tessék.
– Meghalt Lichtstein ur. A fiatal.
– Mit beszél? – pattant fel az ügyvéd.
– Ma délután hazafelé jött a mezőről, a lova megugrott, levetette. A kapufához vágta, rögtön meghalt.
Az ügyvéd felugrott s nagy léptekkel kezdett járkálni a szobában. Le s fel. Az arca elszomorodott ugy jött-ment, sokáig ügyet sem vetett Danira.
Ez nem bánta. Nyugodtan várt.
Egyszer csak meggondolta magát. Odanyult az asztalon a szivardobozhoz s kivett egy szivart. Megropogtatta, a végét leharapta, a csutkát kiköpte s a foga közé vette a szivart. Elővette a gyufatartót s aprólékos gonddal rágyujtott. Két-három apró füstgomolyt fujt ki, s egyetlen gondja a szivarja volt. Mikor rendbe jött vele, a szájába szoritotta s hátrább ült. Jól tudta, hogy nem illik neki a szokatlan szerszám, de egy jó haszna mégis volt belőle. Az, hogy most már uras önérzettel, rátartibban nézte az ügyvédet, aki nagy izgalommal járkált.
– Hát mit akar Turi uram? – fordult hozzá végre az ügyvéd, mikor valamennyire lecsillapult az izgatottsága s nagyjából átgondolta a helyzetet.
– Én? – szólt Dani s hallgatott.
– Na. Csak ki vele. Na.
– Hát… csak meg akartam ezt mondani!… – és ujra bevette a szivart a szájába.
Az ügyvéd bosszusan sarkon fordult és tovább sétált. Ez dühiti agyon a parasztokkal. Ez a kutya modor. Ez a ravasz, piszkos alattomosság. Már sejti, mit akar a paraszt. Valamit át akar venni a bérlő szerződéseiből. Magától el is mondta volna, de most, hogy ő kérdi, hallgat. Egy káromkodást morzsolt el gondolatban a foga közt. Nem mondta hangosan, mert tudta, hogy Dani jómódu, élelmes, szerencsés ember s a falujában ő a kolompos. Szóval, lehet valamit kezdeni vele. Tán sokat is!…
– Hát ügyvéd ur! – szólalt meg végre Dani s két ujja közé vette a szivart.
– Tessék, – szólt akaratlan üzleti szolgálatkészséggel az ügyvéd.
– Hogy áll ez a… izé.
– Mizé?
– Ez a… – eregette a szót meggondolva Dani, – ez a szerződés.
– Melyik?
– Hát a Pallagrul való.
Az ügyvéd szeme fölcsillant. Már értette, mit akar a paraszt. A legelőt, amelynek készen van az alkuja s a napokban kellett volna aláirni a szerződést.
– Az rendben van, – felelt rá.
– Akkor jó… Nem nagy istória amit akarok. Annyi az egész, hogy ha a fiatal úr meghótt, én beállanék helyette…
Fölvetette a fejét s nagyot nézett az ügyvédre, mintha valami merészet mondott volna.
– Ha elfogadja a gróf – szólt az ügyvéd.
– Az legkisebb! mondta Dani. – Hónap bemengyek a grófnéhoz, nálunk van most. Majd megmondom neki.
Az ügyvéd mereven nézett az emberre.
Aztán ujra járkálni kezdett.
Jó idő mulva megállott az ujra nyugodtan szivarozó ember előtt.
– Nézze, Turi Dániel uram. Mondok én magának valamit…
Dani hallgatott, ki se vette a szivart a szájából. A mögül, mint valami fegyver mögül lesett ki óvakodva az ügyvédre.
– Hát nézze, azt mondom én magának, vegye át az egész bérletet…
Daninak a szeme sem hunyoritott, egy arcizma sem mozdult meg a nagy szóra. Mintha semmiség volna, amit hallott.
– Látja barátom, – kezdte az ügyvéd hevesen, – ilyen kedvező alkalom nem volt erre soha. Ezer szerencséje, hogy éppen ma jött be hozzám… Tudja, nekem régi elvem a parcellázás… Maga a falujával vállalkozik a bérletre, aztán majd megcsináljuk a dolgot. Mit szól hozzá?
Dani jó ideig hallgatott, végre ezt mondta:
– Be rossz szivart tart ügyvéd úr… Az embernek csak köphetnékje van tüle.
Az ügyvéd megcsóválta a fejét. Paraszt a paraszt.
– Van nekem jobb szivarom is.
Kinyitotta a könyvszekrény üvegajtaját s kivett egy dobozt.
Elébe tartotta a vastag szivarokat Daninak.
Ez pedig mosolygós szemmel nézte a szivart, meg az ügyvéd puha, nőies, hófehér kezét s amint hajlithatatlan vasujjaival gyámoltalanul belenyult a skatulyába, ezt gondolta magában.
– Iszen csak volna nekem egy órára egyszer olyan kezem mint neked!…
XI.
Erzsi csak akkor eszmélt rá, mit mondott tulajdonkép az unokabátyja, mikor az már eltünt a kapun túl, el az utca során. Előbb csak azt értette, hogy fenyegeti az urát és a szinte állati megszokás, a feleség gépies veleérzése tört ki belőle, amely mindenkivel szemben egy testül, egy lélekül mutatja, hazudja a házaspárokat. De aztán lassan kivilágosodott benne a Gyuri gondolata. És megint szégyenkezni kellett az uráért ez előtt a férfi előtt. Mert ennek nagy állhatatossága közös volt az ő lelkével. Nem hitte, hogy legyen idő, mikor Gyuri áll bosszút ő érette, mikor már nincs más hátra, de jóérzés, hogy van akkorra mentség.
Ha ő egyszer kimondja, hogy utálja az urát!…
Uristen, mi mindennek kell még elkövetkezni, ha még most sem tudja kimondani. Hiszen már végig járta az egész kálváriát. Van még hátra stáció? Vagy most jön még a legsúlyosabb?
Megremegett; eszébe jutott a grófné. Ha az az ember megpróbálja, hogy még ahhoz is hozzá férkőzzék.
Mije neki hát ez az ember? Mi az övé belőle. Hiszen ha a lábát kihúzza, már másé, minden asszonyé, akit a szemével lát; ha meg itthon van, szólani se lehet hozzá, tele van a feje gonddal.
Keserves sirásra fakadt.
Meggyujtotta a lámpát.
Épen hozták a gyerekeket. Kovácsné hozta, aki az apjáéknál mióta ő emlékszik, mindig egyforma hűséges bejáró volt. Ugyis ragaszkodott hozzá Erzsi, mintha ez is anyja volna. Az ő apja körül minden ily állandó, az élet, a napirend, az emberek, még az anyjával való örökös huzalkodás is. Erzsi ebben az uj életben, ahol naponként széditően gyarapodnak valamivel s minden percben fájdalmasan vesztenek valamit, nem tudott meglenni. Hiszen ő azt akarta, hogy tökéletessé teszi, ami otthon csak gyarlón volt meg. Az apja vérét örökölte s örült, hogy a maga gazdasszonya lett, most már lesz alkalma rá, hogy azt az abszolut rendet és tisztaságot megteremtse, ami az anyja mellett lehetetlen volt. De még rosszabbat kapott. Csak kicsiségekben valósithatta meg az ura mellett amire vágyott; a nagy dolgok ugy zajlottak el fölötte, mint a vihar. S otthon épen az alapja volt rendben az életüknek!…
A vén asszony sok mizserálással tette le öléből a már alvó kisebbik fiut és ő maga fektette szépen a bölcsőbe. A nagyobbik rögtön meglátta s megérezte, hogy anyjának baja van s vidám arcocskája elszomorodott, nagy, sötét szemei tágra nyiltak, azzal nesztelenül a fal melletti kis székre ült s öregesen megtelepedve, lóbázta a fejét, mint a nagyapja szokta, igen, igen.
Erzsi ugy járkált, mint az alvajáró, nem is tudta mi történik.
– Jajh, be elfáradtam eccer, – nyögött fel a vén asszony.
– Mit dolgozott Mari néném?
– Én ugyan semmit, de az a legnagyobb dolog hogy nem lehet máskép előre menni, csak ha az ember egyik lábát a másik után rakogatja. Ebbe fáradok én el legjobban…
Erzsi álmodva nézett rá, alig értette a tréfát.
– Mi ujság otthon?
– Óh jaj, ott ugyan kevés jó. De hol van mán jó ezen a világon? Mán még az is kiment a divatból, mint a nevetés. Én legalább van esztendeje, hogy nem huztam el a számat.
Mari néninek az ilyen mondásain nevetni szoktak, pedig ő tiszta szivéből komolykodik. Erzsi nem nevetett. Busan kérdezte, a torkát fojtogató szomoruságtól alig birván egy-egy szót ereszteni:
– Mi történt?
– Összekaptak eccer.
– Kik? – rémült meg Erzsi, azt hitte az apja, meg az anyja.
– Arra járt ez a vén Turi.
Erzsiben elfult a szó. Egy pillanat alatt, mintha meggyujtják a kazlat, lángralobbant benne a halommá felgyült düh az ura családja ellen.
– Mit mondott?
– Azt, hogy köszönje meg az a tetves Tövigszáraz, hogy nagyasszonyt csinált az ő fia a lányábul.
Erzsi szédülést, a gutaütés rohamát érezte a dühtől.
Szólani nem birt, csak kinyitotta, meg becsukta a száját.
Egy ideig kinos csend volt, akkor a vén asszony megbánta amit tett. Nem birta volna ugyan magában tartani a szót s nagyon megkönnyebbült, hogy ilyen hamar kiadta; de most aztán restelte is, sajnálta is, hogy megtette.
– Hát ugy vót a, – kezdte kis idő mulva, magyarázva, békitve, – hogy arra járt a vén Turi, ott ment el a kapu előtt, osztán az anyád kikiáltott neki, hogy álljon meg. A miatt a nyavajás tető miatt van ez mind, akit olyan rosszul csinált meg nektek a vén fuser apósod. A vén Turi megállt. Oszt aszondja az anyád: „hajja-e nászuram, megint csorog az a tető.“ A meg gorombán szólt: „Hogy csorogna, mikor eső sincs? Bár csorogna, mintha vederbül öntenék, mert kék a kukoricára.“ „Azér kell most csinálni meg, aszongya az anyád, mig itt nincs az eső. Mer akkor oszt mit csináljunk, ha befoly?“ „Tegyenek alá dézsát, meg tekenőt. Ha nincs elég, kérjenek a lyányuktul. Van ott. Mer az nagy-asszony…“ Akkor gyütt ki az apád. Nagyon mérges lett, mert mégis cudarság, hogy ez a vén kutya Turi, ha mán zsupkötő mesternek adja ki magát, olyan rondán csinálta meg azt a fedelet, száradjon el a keze. Oszt aszondja az apád: „Hallod-é nászom! Vagy tudsz valamit, vagy nem. Vagy csináld meg, vagy rádbecsültetem!“ Nahát lett akkor ott égiháboru. Az a csufszáju vén! nohát olyat emberfia nem hallott, amit az tett. Óh Uramisten még annak is el kell kárhozni, aki meghallgatta. Jajjaj, csak aztat az egyet sajnállottam, hogy csak eccer vót e világra kénköves esső. Most kellett vóna, ha mindjárt engem magamat is odatemetett vóna. Akkor mondta a vén gazember, hogy „köszönje meg azt egy tetves Tövigszáraz, ha az ü fia nagyasszonyt csinált a lyányábul“.
Erzsi kóválygó fejjel hallgatta el a beszédet.
– Hát mit mondasz erre Erzsus? Mit mondasz erre? Hogy egy ilyen ember, egy kapási ember, aki a két keze után él; egy ilyen ember, akinek faltányija nincsen az apja után, ez merjen szájat tátani egy jó gazdára!… Mit szólasz ehhez!…
A fiatal asszony összébb huzódott, mint akit a hideg lel s megrántotta a vállát.
– Maga is jobban tenné, ha elfelejtené már a beszédet, minthogy ilyeneket hord egy háztul a máshoz.
Az öreg asszony meghökkent. A kendőjét beljebb huzta az arcába s az mély árnyékba takarta vonásait.
Kis ideig csöndesen ültek s a gyerek ott a fal melletti kis széken öregesen bólogatott fényes, tiszta, szép, kerek fejével.
Aztán felállt a vén asszony.
– Jajh, de menjünk mán… Egész éccaka lett eccer. Még a nap is elfáradt mán, elbujt a vackába. Hát egy ilyen rosseb vén asszon hogyne törődne el… Jóéccakát Erzsus!…
– Isten áldja.
S a vén asszony, mint egy vén boszorkány bujt ki a lámpavilágról, bele az odakinti sötétségbe.
XII.
– Eszel?
– Nem kérek.
– Akkor feküdj le.
A gyerek gyorsan felállt s hozzáfogott vetkezni Levetette magáról a fekete kis kabátot és kihuzta a gatyakorcából az ingét. Akkor bement a hátulsó házba és várt, mig az anyja megbontotta a nagy ágyat. Ott hál az anyja ágyában, lábtól.
Az ágyban felült, összekulcsolta az ujjait s az anyja segitségével elmondta az imádságokat. Aztán gyorsan bebujt a lepedő alá, nem fázott, csak el akart bujni; elvackolódott s kis idő mulva szabályosan lélekzve elaludt.
Az anyja elnézte egy darabig; majd a másikhoz lépett s azt igazgatta el a bölcsőben.
Könnyet törült ki a szeméből s leült az asztal mellé, amelyen ott állott a kislángu, magastalpu petroleumlámpa.
Egy ideig bus arccal bámult maga elé, aztán egyet gondolt, felállt, a komóthoz lépett és kihuzva az alsó fiókot, kiszedett belőle holmi foltozni való fehér ruhát.
Varrogatva várt s hallgatta a falon függő rózsás óra kattogását.
Éjfélre járt az idő, mikor lódobogást hallott. Megjött az ura.
Mig a férfi a lovat bekötötte az ólba, ő nagyokat sóhajtva melegitette meg gyors csutkatüzön a vacsorát.
– Jóestét! – köszönt be vidáman a férfi.
Erzsi rávetette nagy komoly szemét, aztán elforditotta. Bántotta, hogy az urának ilyen ragyogó az arca, mikor az ő lelke a halál szomoruságával van tele.
Dani mintha jeges vizbe bukott volna hőtestével.
Hát még most is igy van? – mondta magában s roppant elkedvetlenedett. Nehéz, nyomott érzés telepedett a mellére s amint leült a fehér asztalhoz, türhetlennek érezte ezt az állapotot. Ő odakinn régen elfelejtette, mi volt idehaza. A jövés-menés-mozgás, az emberekkel való találkozás, a pillanatok uj, meg uj benyomásai, a tervek, az ésszel való munka mind elvonták a figyelmét arról az egy dologról, amely neki a változatos, forgalmas élet közepett egynek tetszett a sok közül, de idehaza az asszonynak egyetlen volt: az egész élet volt.
Dani visszaidézte az emlékébe, hogy is ment el ma hazulról és megérezte azt a szótlan feszültséget, ahogy elváltak. És ime most ugyanabba toppant bele.
Valóságos düh fogta el, az asszony ellen, ezért a rettenetes szivósságáért. Hát soha sincs vége a házi haragnak? Hát sohase akar már megbocsátani, elnézni valamit ez az asszony. A könnyen fellobbanó, könnyen felejtő férfi dühös keserü szemeket vetett a fagyos, rideg asszonyra. Szeretett volna patáliát csapni, földhöz verni valamit, szerette volna megmarkolni s megrázni dühében az asszonyt. Valami retteneteset csinálni. Csak segitene. De a belső érzése azt diktálta, birja le magát s szelidséggel próbálja az asszonyt megbékéltetni. Ám ahhoz sem volt ereje, hát tehetetlen haragja gyötrő szomoruságba csapott át.
Hunyorgó szemmel bámult a lámpa lángjába s ahogy eléje tette az asszony a tányér ételt, szórakozottan falatozott belőle s megrágatlanul nyelt el egy-egy husdarabot.
Egyik sem szólt semmit.
Bementek a szobába. Az asszony elfujta a lámpát, a sötétben levetkezett, lefeküdt.
Dani ott állt a szoba közepén s olyan keserves zsibbadtság fogta el, hogy mozdulni sem birt. Ugy érezte, elvesztette az erejét; lankadt volt és rettenetes fáradt minden tagja.
Végre megmozdult. Leült az ágya szélére, lehuzta a csizmát. Egészen levetkezett.
Akkor átment a feleségéhez. Esténként gyakran hozzáfeküdt egy-egy kicsit, csak ép hogy hozzásimuljon, hogy megcsókolja, a melegét érezze. Mert ugy szerette ezt az asszonyt, nem tudott nála nélkül élni. El sem tudta képzelni, mi volna, ha nem volna vele. Ő volt neki az az egészséges, erős lelki talaj, amelyben bizott, amelyen állott, amelytől az erejének mindennapi fölfrissülését kapta.
Az asszony, mintha kigyó ért volna hozzá, összerándult s felugrott, felült.
– Menjen, menjen! – lihegte gyülölettel. – Menjen az ágyára.
A férfi megbénult. Lehetetlen legyőznie ezt a makacsságot? Vér tolult az agyába s ökleit befogva, kivágta karját.
– Erzsi, vigyázz! – mondta rekedten. – Vigyázz. Baj lesz.
Az asszony mereven ült.
A férfi erőszakosan levetette magát mellé s elnyujtózkodott az ágyban, hogy az majd leszakadt.
Az asszony reszketett a haragtól, a gyülölettől.
Dani félkarral átölelte s az asszony hiába próbálta ezt lefesziteni magáról.
– Piszok! – mondta az asszony.
Dani egyet nyelt.
– Mint az egész fajtája! – lihegte ujra az asszony.
A férfi végig összerándult.
– Az a komisz, fecsegő apja!
A Dani karja kinyilt a megijedéstől s ő maga szinte megdermedve várt. A szive nagy sebére csapott az asszony.
– Az mer valakit tetvesnek mondani?… A ronda. A gazember. A piszok. Annak tetves az én apám?
Dani megsejtette, hogy az apja már megint mondott valamit keserü mérgében, amin ezek ujra elrágódnak egy esztendeig.
Az asszony gyönyörüséggel érezte, hogy most a szivét marcangolja az urának s lihegve, gyülölködve folytatta.
– Egy házfedelet nem tud megcsinálni, a kontár? Piszkolódni tud?
– Hagyj békét, Erzsi. Már megint az a házfedél?
– A nyomorult!… Tetves az apám?
– Az hát! – vágta oda Dani s a sötétben szinte világitott a szeme.
Dani leszállott az ágyról. Ott állott meg előtte mezitláb a jó hüvös, tapasztott földön.
A homloka majd szétcsattant.
– Nyomorult élet, nyomorult élet! – tört ki az asszony s arcára tapasztott kézzel hangos, jajjos sirásra fakadt.
– Nyomorult fajzat!… Óh Uristen, oh szent szűz! Mi lett belőlem, mi lett belőlem! Ó én boldogtalan ezen a világon. Mikor nem voltam kéntelen vele! Rajtam minden átok, mert magam választottam magamnak. Lehettem volna olyan ember társa, aki isten-ember előtt erős. Ott boldog, ott egyetlen lettem vóna. Földi menyország lett vón az életem, földi paradicsom. De mi lett belőlem, jajjajjaj mi lett már én belőlem. Egy futóbolond lábakapcája, egy piszokfajzat cégére.
Dani ugy érezte az ujjaiban, hogy rögtön meg fogja fojtani ezt az asszonyt.
– Ó én esendő, veszendő. Farkasok közé került áldozati bárány. Akire készen tartják minden percben a kést, hogy szivibe mártsák…
A Dani karja ismét lelankadt.
– Te! – kiáltott rá aztán a felesége természetesebb hangon, közönségesebb dühvel. – Mondd meg az apádnak, hogy fogja meg a nyelvét, mert baj lesz.
– Erzsi!
– Utálatos vén dög.
– Hogy nem is bir már a főd alá bujni! – hördült fel a férfi, az asszony szemébe vágva a szüle-átkot.
Erzsi elhallgatott. Befelé fordult.
Sokáig voltak igy siri csöndben. A férfi kimeredten állt a fekete-sötétben. Az asszony elbágyadt, hogy kiadta az indulatát.
Jó negyedóra mulva az asszony elhanyatlott s hideglelősen huzódott össze. Meztelen karjára felhuzta a lepedőtakarót.
– Én fogom kitapodni belőle a lelket! – üvöltött fel egyszerre, váratlanul a férfi, akiben most érett meg kitörésre az indulat. – Meg az anyámból! abból a vén szipirtyóból. Minek szült, minek nevelt fel erre az átkozott életre?… Élet ez? Pfuj! Köpedelem, undorodás. Élet ez? A réti farkasnak is öröm, ha hazamegy a vackába, a párjához. Nekem ez a kinhalál. Nekem itthon kell elszenvednem minden poklot.
Az asszony megint megkeményedett. Összeszoritotta a fogát, összevonta erős szemöldökét s jegesen hallgatta a káromkodást.
– Óh én megátkozott! – hörögte a férfi, hogy majd belecsattant a torka. – Óh én átokalatti! De én vagyok az oka! Nem vagyok férfi, nem vagyok ember. Ha az volnék, nem kellene asszonybeszéddel kinlódnom, akkor egy szó nélkül is tisztelne mindenki. Legjobban a feleségem. De rongy vagyok, sár vagyok.
S két ököllel retteneteset ütött a fejére.
És mint bunkócsapásokkal kezdte verni, döngetni a koponyáját.
– Bolond! Bolond! – kiáltott fel, ugrott fel a felesége s lefogta a karját.
Az ember szédelegve hagyta magát s üregeiből szinte kiugró szemekkel meredt el a sötétben.
Az asszony teste iszonyuan reszketett.
Hangos zokogásra fakadt.
– Istenem, Istenem! – Micsoda élet! Milyen iszonyu élet! Igy kell nekem, ilyen emberrel kell nekem élni!
Arcára tette a kezét s odaroskadt az ura válláról az ágy szélére és sürü könyhullatással sirta ki magát.
A férfi támolyogva állott és várt, ész nélkül.
Végre odaroskadt a felesége elé, odatérdelt elejbe, s ölébe tette a fejét, azzal maga is könyekre fakadt.
– Mért nem lehet egy szóval megölni magát az embernek… Be örömest adnám ezt a rongy dög testet a férgeknek…
Az asszony a fejére hullatta sürü könyeit s az urának rettenetes fájdalmu szavaira fel-felnyilamlott a sirása.
Végre megenyhült, megszánta vivódó urát. A fejére tette a kezét s hosszu szünetek után tovább-tovább simitotta két tenyérrel a fejét.
– Ilyen élet. Ilyen élet!… susogta.
– Azér van, – kapta fel a fejét az ember, – mert szeretjük mink egymást Erzsi. Mert majd meghalunk mi egymásért. Ha nem szeretnélek, bánnám én, ha akármit is szenvedsz?… Bánnál te engem, ha nem szeretnél?…
Az asszony ujra sirt.
Az ura hirtelen átölelte a derekát s olyan szenvedélyesen ölelte magához, majd elmállasztotta. De már az asszony nem bánta, elvesztette öntudatát.
Amint átölelkezve lefeküdtek, a gyerek az ágy lábában keserves sirással hirtelen kitört. Fájdalmas, zokogó, megcsukló sirással ijesztett rájuk.
És a szülők rettenve, benyilalló ijedtséggel figyeltek rá. S a lelkiismeretük robbanva támadt fel. És halálig szégyelték magukat a gyerek előtt, akinek mindezt végig kellett hallgatnia.
És ráadásul tisztán tudták, hogy nincs olyan jól elintézve a nagy pör közöttük, mint régebben, az ilyen viharos összetüzések után. Kigyógyithatatlanul eves már a mély seb, amit annyi fajtáju kín vérez. S csak egy kevés elzsibbadást éreztek, de szomoru szivük megrángott, a másiknak gyötrő sajgását sejditve.
XIII.
A gyerek ujra felzokogó sirására az anyja hirtelen felült az ágyban. Fölemelte a fiacskáját s az ágy lábjából odavette maga mellé, kettőjük közé.
– Fiacskám, gyermekem, drága kedves kis fiam. Szegény kis gyöngyöm, lelkem kis virágom. Rossz apád van, rossz anyád van, bántanak! – gyügyögött hozzá, mint az ölbeli babához. – Bántanak fiam. Lelkem kis bárányom…
Odaszorította a komoly fejecskét a mellére s a gyermek ugy turta bele arcocskáját az anyja keblébe, mintha csecsemőkorbeli érzései ujultak volna fel. Lassabban pisszegett s csitulva hallotta az anyja dunnyogó becézését. Aztán a meleg, illatos álom nemsokára megzavarta, megszéditette szegény fejecskéjét s egyszerre elaludt.
Erzsi tovább zsizsegett hozzá, de a szava átfordult a másikra, az urára, aki elnyulva, lankadtan feküdt tul a fiun.
– Jajaj fiam, milyen apád van!… Nincs is apád, árva fiam… Mikor szólt hozzád? Mikor ültetett a térgyére? Játszott veled valaha?… Kis fiam, árva vagy, mint az anyád, ez a te szegény árva anyád.
Danival megfordult az ágy, lelkében örvénylő szédülést érzett. Sziven találta a feleségének minden szava. Az asszony várból célozott rá, a fiának bástyája mögül s ő védtelenül kapta a nyilakat.
– Haj, keserü, keserü élet – folytatta az asszony – siralmas élet. Hogy el kell nekem nézni istenem, ahogy elragadozza tőlem az egész világ az uramat. Mindenkinek több jut belőle, mint nekem. Azért élek én csak, hogy ütet másnak hizlaljam… Érdemes élet ez, érdemes… Nem is lesz jó vége, nem lesz soha. Nem embernek való ez az élet. Angyal se birná ki. Jajaj…
A férfi csöndesen feküdt, várta az ujabb sujtásokat.
Az asszony egyideig hallgatott. Nem igen tudta szive keserüségét igy kiereszteni, ellenmondásra, vitára volt szüksége, hogy a teli tömlőt fölfakassza s a gyötrelmek árját kiereszthesse magából.
– Alszik az apád fiacskám! – mondta, magához szoritva alvó fiát. – Alszik, jó lelkiismerettel alszik.
Az ember végigreszketett, nem moccant.
Az asszony egy idő mulva rászólt.
– Alszol?
Dani türelmetlen mozdulatot tett s nagyot sóhajtott.
Erzsi ujra hallgatott jó ideig.
– Egy az, akár alszik, akár se. Csak hallgat. Nem szól. Nincs szava egy se. Nem vetne egy igét megnyugtatásul: no te eb vagy kutya, hát ne bucsálódj: igy van.
Dani ujra sóhajtott.
– Ugy jön már ide haza, mint a pokolba. Jókedve van az egész világon, mindenkire ugy néz, mint a nap, de ha a kapun belép, vége. Ha a házamba beteszi a lábát, akkor már olyan, mint a gyász. Ilyen kedves vagyok én neki.
– De az Isten áldjon meg, – fakadt ki csendes hangon a férfi, – hogy legyek jókedvü, mikor ugy nézel rám mindig, mintha apádanyád gyilkosa volnék.
– Hát nem olyan vagy? Hát nézhetek rád jóképpel? Hát sziveled az apámat, az én fajtámat? Nem megfojtanád egy kanál vizben őket?
– Fojtsa meg az Isten! – gondolta magában haragra lobbanva Dani, de nem mondta ki, csak beleharapott a szájaszélébe.
– Teszel valaha kedvemre, mongyad? Teszel? Csak gondold fel egyszer, mi jót kapok én tülled? Pedig rám nem mondhatsz semmit. Nem bizony Dani. Nem látlak el az utolsó gondolatodig? Van valami hijjod? No csak mondd meg, van?
Az ember keserves mozdulatára tovább ment:
– Vagy ha igy vagyunk apádékkal, nem fáj az nekem, azt hiszed? Én vagyok az oka? Nem ők vaditottak el maguktul? Hiszen első esztendőbe, mintha lyányuk lettem volna, ugy voltam velük. Nem? De mi mindennel bántottak meg? Sok irás kén ahhoz, azt mind papirra tenni. Én vagyok valaminek oka Dani?… Én?… Szójj no.
– Nem! – sóhajtott fel az ura.
– No ládd, – kapott a szón Erzsi, – hát azt, a legnagyobbat!… Vetettem szemet valakire öt esztendő alatt? Mit csinálnál te énvelem, ha más embert tartanék magamnak?…
– Megfojtanálak! – gondolta magában vad dühvel a férfi s nem szólt, csak ökölbe szorult a keze.
Az asszony sóhajtott.
– De te! Te mit teszel nekem?! Ugyi sose vagy velem? Nem állhatsz bennünket! Oszt hogy vagy te az egész világ asszonyával? Osztán ne sirjak én reggeltül estig?
Az asszony hangja olyan szeliden, csöndesen, fájdalmasan zuborgott, ahogy még sose beszélt. Eddig, ha ezek a panaszok előkerültek, mindig az indulat viharzását keltette föl bennük, de most olyan egyszerüen, tisztán s oly mélységes fájdalommal sorolta el őket, hogy a férfinak elfacsarodott a szive és teljesen átértette az asszony egész vigasztalan, reménytelen életét.
– Mit akarsz Erzsi, hát mit tegyek?
– Mit Dani? Mit? Semmit Dani. Olyan kicsi, amit én akarok!… Legyél az enyém Dani.
Harmatos könycseppek csillogtak meg a hangon s a férfi szent esküvel érzett fel rá.
– Mit kivánnék én tőled Dani? Semmit, csak azt, amit én teszek neked… Ládd én egész életemben ugy élek, hogy akármit is teszek, mindig rád gondolok; hogy ha te látnád, mit mondanál rá. Jónak látnád-e tőlem? Örülnél-e neki? Meg volnál-e vélem elégedve?… Ezt tedd meg nekem Dani te is.
Nagy csönd lett a szóra.
S a férfi lelkében lassan áradt föl valami szinte templomi áhitat. Az asszonynak, ennek az ő szentlelkü asszonyának a lelki nagyságát átszítta, átömlesztette magába s végre kimondta.
– Megpróbálom Erzsi!
Azzal meg akarta ölelni, de a gyerek utban volt. Egyet gondolt, felállott s az alvó fiucskát szépen ölbe vette, átvitte a maga ágyára.
Ő pedig visszasimult a feleségéhez, akit olyan puhán, egészen s szivszakadva ölelt meg, hogy annak vér öntötte el tőle az agyát.
XIV.
Alig aludtak egy-két órányit, kopogtak az ablakon.
– Gazduram, itt vónánk.
A Dani szemhéjai fölpattantak. Zugó, zavaros, kedvetlen érzés volt a fejében.
Lomhán leszállott, csizmát huzott.
– Te csak aludj, – mondta a feleségének, aki álmosan nyujtózott s kiment.
Ugy tanulta ugyan az apjától, hogy aki három óra alatt ki nem alussza magát, az sose, de azért most ugy érezte, hogy szörnyü kábultsága egy heti alvással se mulna el.
Kint friss volt a levegő, s keleten már erősen derengett a hajnal.
Négy ember volt az udvaron, villa és gereblye a vállukon, vagy lábhoz állitva a kezükben.
– Ti vagytok, Pesta?
– Mi vónánk gazduram, hát gyerünk…
– Várjatok, egy porció pájinkát, osztán mehettek.
– Maga nem gyün?
– Én?… Más dógom van.
Az emberek megitták a pálinkát.
– Dani? – szólt visszafordulva egy vén ember köztük, aki már igen töpörödött volt s a villát szinte a hátán vitte, – beteg vagy?
– Én? – szólt megvetően Dani, aki mint a vasegészségü emberek, utálta s lenézte a beteget, – beteg a betegség, de nem én.
– Hm, hm, – mondta az öreg s bólogatott.
Dani elfordult s egy szó nélkül otthagyta a vén embert. Tudta, hogy az belelát. Leolvassa sötétben is róla, hogy boldogtalan az asszonnyal.
Sóhajtva ment az ól felé, felverte a kocsist, aki egészségesen, mélyen aludt s most katonásan, riadva ugrott talpra. Egy-két szóval rendeleteket adott neki. A Rárót tenyérrel meglapogatta s kiadta a parancsot, hogy haza kell vinni, aztán kiment az udvarra.
Nagyon különösen érezte magát. Soha még igy. Nem volt kedve a munkához.
A szép madárcsirippes hajnalon ugy érezte magát, mintha vén ember vón, öregestén. Zugott a feje s nyomott volt a szive. Eszébe jutott az esti nagytervü lázas töprengése s gondolatban tette meg még a legyintést is:
– Mit ér, ha az asszonynak nincsen hozzá kedve. Mit dolgozzak, ha az asszonynak nem kell a dolgom. Minek éljek, ha nem élve kellek neki, hanem dögül. Akkor meg vón velem, ha itthon hevernék és mindig ott nyalnám. Akkor jó vónék. Eh, az asszony mind csak arra való, hogy rugd fel, hagyd ott… De mit ér! Mégis nála van az életem!…
Lassan, cammogva, szinte öntudatlanul vissza bement a házba. A szoba közepén megállt. Az ablakon át egy kis világosság szürődött be; meglátta a feleségét az ágyon.
Erzsi félálmosan, jókedvvel mosolygott rá s beljebb huzódott a falhoz, helyet hagyott.
Dani leült az ágy szélére, föléje hajolt, csendesen megcsókolta. Az asszony hevesen adta vissza.
Erre ő lelökte a csizmát s lefeküdt.
Az asszony mohón, szerelmesen bujt hozzá.
XV.
Egészen világos volt, mikor felébredt. Szinte féldélre járt az idő.
Első gondolata az volt, hogy felugrik, menni kell dologra, de aztán csak ott maradt heverve az ágyon.
Kifigyelt a világba. Az ablak nyitva volt s a mályvalevelek közt besütött a nap a szoba közepéig. Kivülről a fia hangját hallotta. A gyerek a tornácon a kisöccsével játszott s a csöppséggel ugy beszélt, mintha az épen olyan okos ember volna, mint ő maga.
– Jó lesz Sanyika, jó lesz? Jól fontam meg? Jó ostor lesz? Jó?
– U-u-u, – mondta a csöppség.
– Ugy, ugy, ugy? Édes anyám! Sanyika azt mondta ugy! Ugy Sanyika? ugy? Jó kis ostort csináltam, ni hogy csördit, ni!
És csapott vele.
A gyerek ujra gőgicsélt:
– U, u, u!
Dani behunyta a szemét, ugy hallgatott. Elgondolta a mosolyodást, de nem rándult meg az arca.