Móricz Zsigmond

Sárarany

 

 

Nyugat kiadása

Budapest • 1911

A cimlapot Falus Elek rajzolta.

„Jókai“ könyvnyomdai műintézet Budapest, Thököly-ut 28.

---

I.

Égető meleg nyár van. A sok eső után, amiben nem érhetett a buza, egyszerre borzasztó forróság lett, amely megaszalja a szemet. A kemény, meggondolt parasztok csak megingatják a fejüket, „az isten is kitanult már a mesterségiből“, de nem zugolódnak, nem ijedeznek, nem sápítoznak. Az idő ellen? Azt el kell fogadni, ahogy jön.

Turi Dani a falu felől jött haza. Szép menyecskék utána bámulnak, észre sem veszi már. Gondban fő a feje, s néha rá-rábólint a gondolatára. Nagy terveket főz, a hamar meggazdagodó emberek módjára egyre nagyobb vállalatokba fog.

Amint a kiskapun belép a tisztán tartott udvarra, fölemel egy eldobott kukoricakórót, mig beér a pitvarba, apróra töri s bent a szabad tüzhely elé veti a többi tüzelőhöz.

A felesége a konyha előtt pirosodik. Ingvállából kiemelkedik gőzölgő fehér sovány válla, nyaka s a baboskék pendely-szoknya alól, fekete megkopott papucsban mezitlába.

Ahogy az ura belép, visszaforditja az arcát feléje. Irigység és méreg futja el. Persze ezt az embert nem nyuzta le az öt esztendei házasság, meg a két gyerek. Neki mindenből csak a java jut. A barnapiros férfi szebb, mint legénykorában volt, mert ő kihizlalta. Bezzeg ő odavan, róla leszopták a hust a puják, meg a sok dolog, meg a sok méreg.

Dani hajnalban ment el hazulról, most déllére jár, érzi, hogy köszönni kén az asszonynak, vagy legalább szót vetni neki. Köszönni derogál; az asszony kötelessége, hogy köszönjön az embernek, aki aztán egy komoly fejbólintással elfogadja. Hanem Erzsi elmulasztotta a percet s Dani ahogy bámuló nagy fekete szemébe néz, ugy érzi, mintha adósa volna az asszonynak. Kipislant hát félszemmel az ajtón az égre, aztán odasandit félszemmel az asszonyra s azt mondja:

– Hát ha esni akar, csak hagy essék!

Elpödri szép bajuszát, amiről „nyalkabajszu Turinak“ is hivják; az asszony, akarata ellen is biccent a szempillájával, evvel rendben van a dolog.

Dani befelé mozdul, az első házba. Ujra szólni készteti valami. Mintha nem volna minden rendben közte, meg a felesége között.

– Hun az az én veres noteszem, – mondja.

– Hun. ’Sz ott van a mándliba. A sifonyba.

Dani bemegy. Ő is tudja, hogy ott van.

A hűvös szoba levegője megcsapja; tele van az a fölmázolt föld szagával, a kissé dohos ágynemü, meg a tiszta szobában tartott ételnemüek, az avasodó vaj, savanyodó tej szagával. A sifon uras, annak az ajtaját kinyitja s kiveszi a kabátzsebből a veres noteszt. Leül az asztalhoz s a homályosra bezsaluzott, párologtatóan hűvös szobában hozzáfog számolni. Megnyalogatja a plajbász hegyét s gyerekes, iskolás nagy betükkel szókat, számokat ir egy tiszta oldalra.

– Kitapodom a béledet, te kutya! – hallja egyszer a felesége hangját. – Hogy az isten vegyen el te, – hát nem felforditotta a tejes csuprot!

Sipp, supp! hallatszik kivülről, ahogy az asszony csattogó tenyérrel rápaskolt a gyerek vastaghusára. A kis fiu csak egy jó perc mulva kezdett el rikoltani, de akkor aztán ugy, mint a malac, akit nyuznak.

Dani egy kis ideig odaügyelt, aztán tovább folytatta a dolgát. A gyerek az asszonyé, ahoz neki semmi köze; ha még a két gyerekével se volna szabad az asszony, akkor itt hagyná a házat.

Kis idő mulva nyilik az ajtó, dühösen berohan az asszony s a fal mellett álló tejesköcsögökhöz áll és szemlét tart felettük.

– Mi az istennyilát csináljak már, – zsémbel hangosan, de nem mintha valakitől tanácsot kérne, hanem mert nem birja magába fojtani a szót, – még vót egy messzely abba a csuporba, épen elég lett vóna. Most mán kezdhetek egy egész köcsögöt. Bajlódhatok, mig leszedem a tetejit…

– Nem árt a vaj a bélesbe, – szólt oda Dani, gondterhes arccal, amelyen meglátszott, hogy föl sem veszi az asszony mérgét.

Erzsi összeszoritotta a fogát s felkapott egy jókora tejescsuprot. De a nagy cserépedény már régen repedt volt, mindig várta vele Erzsi a drótost s hogy az nem jött, nagy félve mégis használta, hiszen olyan szükébe volt a kedvére való jó tejescsuproknak. Most izgatottságában elfeledkezett a csupor hibájáról, felkapta s ahogy kifordult vele a szoba felé, az abban a pillanatban kirepült a ház közepére, s ezer darabba tört.

– Apróra! – szólt ujra Dani hidegvérrel; vagyis: ha van, legyen, ha törik, törjön! ugyse baj, nem kár…

Erzsi fogta a csupor fülét, ami a kezében maradt s ugy odaszánta az ura fületövéhez, hogy ha az utolsó percben egy gondolattal vissza nem tartja, baj lett volna belőle. De hát az asszony nem tud ütni, csak magát emészti, ahelyett, hogy máson töltené bosszuját.

Sarkon fordult, kiment, a cserepet a szemétbe lökte, elővette a seprüt, lapátot, meg egy nagy mázoló rongyot s bement feltakaritani a ház földjét.

A szeméből könyek szivárogtak, olvadt, égő cseppek s bent feszült a vulkán az indulatoktól.

Dani kedélyesen nézte; motoszkált ugyan valami benne, hogy kár most bizgatni az asszonyt, nem jó lesz, de ugy benne volt az uszitásban, hogy nem állotta. Szórakozottan tartotta vastag ujjai közt a vékony plajbászt s ugy nézett csendesen somolyogva a feleségére. Roppant mulatságos volt neki, hogy Erzsi minden dühe mellett is milyen szépen, szaporán, ügyesen dörzsölgeti a sáros földet.

– Látod, – mondta neki jámboran, – most lesz szép. Mindig igy kék, tejjel surolni fel, de sajnálod…

Az asszony megszédült, a nyelve megbénult a váratlan sértéstől.

Ebben a percben robajló nagy sustorgás hallatszott a konyhából, a tüzhelyről.

– Az a tej is kifutott! – kiáltott az asszony és kirohant.

Dani felkacagott. A nyitva maradt ajtón csakugyan égett tejbűz áradt be.

A következő pillanatban a tulsó szobából éles babasirás hangzott fel. A csecses baba felébredt és sírni kezdett.

– Dögölj meg! – kiáltott be rá az anyja. – Ebkölyke. Most halj meg, ne legyen belőled olyan kutya, mint az apád.

Dani nevetett magának.

Az asszony kisvártatva folytatta:

– Hun az a kis bitang! Te! – kiabált ki az udvarra, ahol a nagyobb fia még mindig bömbölészett, az eresz alatt a gerendán ülve. – Gyere be! Egy pissz ne legyen, mert a nyakadra hágok. Eregy, ringasd azt a másik kis nyavaját… De ki ne forditsd!

Dani ujra nevetett: azért mégis van gondja rá. Ki ne forditsd! Asszony!

A fiatal asszony a tüzhelyen rendbe hozott mindent, s ujra bement a házba, hogy kiseperje a cserepeket.

– Szakadhatok én százfelé; szakadhatok én! – mohogta.

– Nem árt az ugrálás! legalább frissülsz egy kicsit! – vetette oda Dani.

– Hallgass! – rikácsolta az asszony, képéből kikelve. – Hallgass, mert mingyán itt döglök meg! Vagy itt ölöm ezt az egész frekvenciát.

Lihegett, fujt.

– Bitangok! Megétetni eccer! Mer az vón jó csak. Mind belőlem él. Ha százan vannak, mind nekem kell körültáncolni. Mindnek én vagyok a cselédje.

– Minek vagy! – mondta kicsinylő bosszusággal Dani, – hány segitséget állitsak?

– A kell nekem! – szólt undorral Erzsi, – a te segitőid, nyald ki mindnek a… Az csak neked való. Az én konyhámba nem teszi be a lábát egy dajnád se. Az én tiszta edényembe nem nyul egy asszonyszemély se a faluba.

Dani fölkacagott, megkapóan tiszta csengésü, egészséges, jóízü kacagással.

– Na, na! Van tán a faluban olyan is, akit nem pellengéreztél még ki velem.

– Van. A nagyanyám, aki husz esztendeje a fődbe rothad. De más nincs.

Dani ujra felkacagott. Szép egészséges, harapós fogai kicsillogtak. Erős bikanyakát hátraszegte s merész tekintetü piros arca férfiasan ragyogott. Barna haját, amely izzadt fehér homlokára csapzott, félre háritotta, hogy széles hullámot vetett a fürt, s szeme bizalmasan, gondtalanul sugárzott.

Az asszony gyülölettel nézte ezt az embert, akiért valaha a kutba ugrott. Első gazdalány volt s nem akarták a zsellérfiuhoz adni. Nem is adták, mig a nyalka legény, aki már akkor is hires kapós volt az asszonynépnél, nemcsak a lányt, de az anyját is meg nem ölelgette. Későn tudta meg Erzsi, mikor már nem volt mit tenni, mikor már a félfalu szeretője volt az urának s e miatt féltékenységében szinte megháborodott az anyja és maga világositotta fel asszonylányát. Erzsi fölundorodott s azóta rá sem tud nézni az anyjára. Hiszen csak legalább ha egy szeretője lett volna az urának, akkor összetörtek vón valahogy. De igy, mikor egyszerre tiz-husz lánnyal-menyecskével, de még vén asszonynyal is bizonyos-köze volt s jól tudja, hogy az édes anyja is ott van maig köztük, – igy nem lehetett hova lenni. Jobban undorodott a fiatal asszony attól, akit az urával meggyanusított, mint a hullától. S nem mehetett sehova, inkább itt maradt ezzel az emberrel, akiről még most is ugy érzi néha, hogy nem tudna nála nélkül megélni.

A férfi csak nézte, nézte a szikrázó fekete szemü asszonyt, aki egészen belecsúnyult a haragjába. Olyan furcsán, olyan kétes érzéssel nézte az erős ivü fekete szemöldökök alól, a szép alaku hófehér homlok alól, a keményen kiszögellő arccsontok, éles vékony orr, epés metszésü száj keretéből kinéző nagy sötét szemek poklát, amely még sem tudott igazi hatást tenni rá… Most már értette, miért volt ő hüvös ehhez az asszonyhoz már elég régi idő óta, pedig maga is bámulta, milyen gerjedelmes mostanában a vére. Csuf ez az asszony, csuf. Imádkozásra, térdelésre és gyülölködésre termett, nem szerelemre. Pápista. Szivós és szenvedélyes, amit ő nem bir megérteni. Az ő jó kövér, hamar felgyuló, lecsendesedő, keveset haragvó, sokat káromkodó kálomista természete sok puhaságra s örökös jókedvre vágyakozik… És mégis izgatja, leköti ez az asszony, sokkal jobban, mint a világ minden asszonya. Nem cserélné el senkivel, de senkivel a világon. Tele van vele, örül a nagy tisztaságának, a testi-lelki-életbeli szeplőtlenségének. Nagyra van vele, mint olyan asszonynyal, akihez nincsen több hasonlatos. És mikor szabadon csatangol a kurta örömök virágos kertjében, mindig örvendve gondol az asszonyára, aki otthon van, neki őrzi meg tiszta virágkelyhét, s térden imádkozik a maga szigoru isteneihez, akik neki olyan idegenek s valójában olyan gyülöletesek.

A husos, rózsásképü ember szeme lobbot vetett, balkézzel elkapta az asszony megfeszült kezeszárát s odarántotta őt magához. Az asszony másik kezében ott volt a teli szemétlapát; arról mind lerepült a cserép szanaszét a szobában. Dani jókedvvel kacagott rajta, mintegy megkönnyebbülve. Átölelte az asszonyát, leszoritva két karját s az izmos, szivós asszony érezte, hogy ereje a férjeé mellett semmi, mint az ő kezében a gyerekeé. Ugy bánt vele, ahogy akart. Oda szoritotta az ölébe, lefektette a vállára s megpaskolta a hátát.

– Te bogár te! – mondta neki s aztán fogta, eltartotta két kézzel magától messzire, hogy jól az arcába nézhessen.

Az asszony kezéből kihullott a vaslapát s csörömpölve állt meg a földön egy pár cserépen. S a nő eleresztette magát; összerokkanva hagyta, bármit tesz vele az ura.

– Ó te hónapos rózsa! mi bajod? – mondta Dani s a győző kedvtelt érzésével nézett az asszonyra. – Hát van híjjod? Megkárositalak? Hiszen nem birod el, ha megcsókollak, te! Mindig kifog utána a a – betegség. Te üvegvirág. Hiszen sok vagyok neked, te harmat. Belehalsz, ha addig csókollak, mig nekem elég.

Kiterítette a két karján az asszonyt, mint egy vékony gyereklányt. Erzsi érezte, hogy fölrepül a levegőbe. Elveszett a lába alól s a lelkéből a biztos föld kisugárzó ereje; szédült és ájult és érezte, hogy az ura tenyerén van, de olyan biztos helyen, mintha az isten markában volna. Megvillant szük kis agyában a gondolat, hogy ilyen erős ember nincs több a föld kerekségén, mint az ő ura, aztán elalélt s hagyta, hogy azt tegye vele, amit akar. Főhetett már, futhatott már odakint a tej, a rántás, pecsenye korommá.

Dani odaboritotta a meleg asszonyi testet magára, mellére, vállára s gyengén átölelte. Alig volt ruha a forró testen, amelynek szine, a bőre érintése kezdett meghidegülni, saját magára lecsapódó gőzében, a fagyos szobában, és mégis olyan hőséget sugárzott ki a test, mint az olvadt vas…

– Látod, látod, – mondta csendesen a férj, – olyan vagy, mint a sár. Mit kezdjek veled. Ha egy ujjal hozzád nyulok, véged. Affenébe, száz asszony is kicsi vón nekem!…

Átölelte s magán tartotta a pihegő asszonyt; aztán ráncba szedte homlokát s elcsöndesedett. Eszébe jutott az üzlet, ami most az egész lelkét lefoglalta s az asszonnyal az ölében, pár pillanat mulva olyan tisztán és nyugodtan gondolt az imént félbeszakitott tervére, mintha csak a plajbász volna az ujja közt s nem egy szerelembe fuladt asszony, a tulajdon hites felesége.

Az asszonyi test lassan odasimult hozzá. A két meztelen kar megölelte a férfinyakat, vállat; a szorgalmas, ügyes, tapintó ujjak megbizseregtek, amint a férfi puha, simuló gyolcsingén átérezték az üvegsima és ruganyos kemény hust, s elkezdtek játszani, tovább tapogatni s egyszerre lázasan görcsösen markoltak bele a husba; marokra fogva, gyurva, gyötörve, csókolva a váll alatt meggyürődő, egész tenyért betöltő husdomborulatot. Az asszony esze alázatos segitője lett, hirtelen fölviharzott testi gerjedelmének, s amig két megbarnult erős karjával átfonta a férjét, cserepesre szikkadt szomjas ajkával beletapadt a nyakára, ott, ahol az ingből kifehérlik s ekkor teljesen elfeledett minden bajt, keserüséget, szivfájást. Csak kivánta, áhitotta, odaadta magát a himjének.

A férfi elmosolyodva ébredt fel komoly, szikár tépelődéséből. Megérezte, hogy az asszonnyal van valami, megtapogadta puha, lágyhusu, kidagadó csontu tagjait s nyugodt hangon, gondolatait folytatva igy szólt:

– No ha ez a vállalat beüt, akkor se bú, se kár.

Az asszony összerándult s görcsösen ölelte át az urát, mintha agyon akarta volna benne fojtani az idegen gondolatokat s a testétől könyörögne segitséget a lelke idegensége ellen.

A férfi el akarta tolni, de nem bírt vele; az asszony szivósan és mégis kéjesen ölelte: arra elmosolyodott, ő már szinte el is felejtette, hogy került az ölébe az asszony.

– Ha ezt a bérletet megkapom, ugy, ahogy szeretném, akkor osztán nem cserélek a vicispánnal se.

Az asszony karjai lelankadtak. Mintha a délignyitót nap éri. Dani egész könnyen birt vele; mint szokta, eltartotta magától két tenyérrel s ugy nézett a felesége arcába.

– Bizony még uri asszony lesz belőled! – szólt ragyogó örömmel.

Az Erzsi arca olyan szomoru, olyan halálosan szomoru és ijedt volt, a szeme ugy könyörgött és remegett, könyek rezegtek a sarkában és az arcvonalai elbágyadtak. Sovány arca sóvár volt, ajkai izzóak, orrlikai tágultak s felső szemhéja leereszkedett a szembogarakig.

De a férfi nem látott semmit nagy izgatottságától, ugy tele volt a terveivel. Ugy látszik már mindennel tisztában van, amin eddig töprengett.

– A szatmári bótosok nem győznek annyi selymet lemérni, amennyi viganóra valót vehetsz!

Az asszony szemei lecsukódtak, feje lebágyadt.

– Kiveszem az egész Nagyszeget. Hallod!… Már beszéltem az ispánnal. Az ur a zsidóra megharagudott, osztán az egész az Asszonytól függ ugyis. Felmegyek hozzá magam, nem esz meg. Egy asszonytól nem ijedek meg, láttam én már mást is. Ha még olyan kegyelmes asszony is, csak asszony!

Erzsi, mintha vipera csipte volna meg, felugrott. Minden porcikája remegett. Most értette meg, mit beszél az ura.

– Mmit! – szólt bukdácsoló nyelvvel, – mit mondasz? A kegyelmes grófné – Hát oda akarsz? Hát…

– Nonono. Mondom, hogy csak nem esz meg! Mit féltesz?

– Mmán azt is! – orditott fel rekedten az asszony s leugrott az ura térdéről. Összecsapta a két kezét, aztán igy összekulcsolva felemelte a feje fölé, meg ujra leeresztette; ugy rohant, száguldott összevissza a szobában, mintha kedves valakijének rögtön bekövetkezhető, kikerülhetetlen halálától félne, – már azt is, azt is! – ismételte.

A férfi egy darabig nézte, értetlenül.

– Hát beléd mi ütött?

– Uristenisten! Keresztrefeszitettszentisten! Mikor lesz vége ennek az én kinkeserügyász életemnek. Ó menybéli szüzanyám!…

– Ne bőgj! – rivalt rá az ura. – Ez kell nekem. Ez kell épen! Tyukeszü.

Bosszusan dobta odább a ceruzát az asztalra.

A helyett, hogy örülne, táncolna, – bolond! Igazán, hogy egy asszony alábbvaló a… Nem érted? ha sikerül, – mer még semmise biztos, – olyan kontraktust csinálok az urral, hogy belegebed. Ki fogom venni az egész Nagyszeget, az egész pusztát, a Tiszasarkon olyan káposztásfőd van, hogyha kiadom, nyócvan pengőt, százat adnak egy vékásért.

– Ezret.

A férfi elhallgatott. Ez már okos szó. Ez legalább az üzletre vonatkozik. Az asszony mindig, mindenben a legrosszabbra számit, nem ugy, mint ő, akinek roppant rikitó minden terv, alig birja magát megállitani, ugy rohan a képzelete. S elégszer bebizonyosodott már, hogy az asszonyának igaza volt. Ezért nem vágja ketté az asszonybeszédet, hanem meghőköl rá s ujra meggondolja.

Hozzáfogott hát és mint szokta, apróra elmondott a feleségének mindent. Ez csak állott a szoba közepén, lesütött szemmel, szórakozott pillantással, majd meggondolta magát, kiment a konyhába, eligazitott a tüzhelyen minden edényt, a kutyát kikergette, a félrácsajtót betette s ujra bement. Az ura felnézett a noteszéből s tovább folytatta a beszédét.

– Ha tizenhat pulyád lesz, mindre maradhat elég. Hát nekem ne vágj ilyen fancsali képeket; nem tudnám miért.

– Nekem nem kell a macáid zsirja.

– Eh, – hehentett Dani bosszusan, – már megint eszi a…

– Nem hát! inkább a nyakamba veszem a kölykeidet és megyek koldulni, de nekem nem kell piszkos pénz.

– Milyen piszkos?

– Bhhh, amiért osztozni kell – rajtad!

Dani kedvetlenül ránditotta meg az arcát.

Az asszony folytatta.

– Persze! most már megy a méltóságos asszonyok után. Nem elég ami vót. Eredj, csak eredj, hogy kivetnek a disznók közé. Oh, csak az én istenem adná, hogy egyszer már ráakadna a bajára! Mer nagyon elhitte mán magát!…

Dani kitágult szemekkel nézett az asszonyra; megértette a gyanusitó gondolatát és az szeget ütött a fejébe. Tán még igaza is van az asszonynak. Hisz az uri asszony is csak asszony!…

Összevonta a homlokát s az ablak felé fordult.

Az Erzsi lába alatt megroppant egy cserép. Lehajlott érte s összeszedte a darabokat, aztán kitört:

– Azt mondom neked, elég legyen a cudarságokból, mert ha egyszer elfog a keserüség, az isten legyen irgalmas-kegyelmes mindnyájunknak.

Dani felállott. Villogó szemmel nézett az asszonyára.

– Én meg azt mondom neked, – adta ki kemény hangon a parancsot, – hogy eredj a dolgodra, egyébre ne legyen gondod. Ott a konyhád, ott az udvarod, ott a gyerekeid. Az én bajomba ne piszkálj bele… Ha nem tudsz segiteni, ne állj keresztbe… Semmi bajod. Tudod, hogy szeretlek; érted élek; meg értetek, a gyerekekért. Az egész világot ide akarom hordani a kötődbe; még a mai napig egy bokor kendőt se adtam más asszonyszemélynek rajtad kivül. Mit sajnálsz? Lekopott a csókolóm? Nézze meg az ember. Mi közöd hozzá, hogy csinálom a magam seftyét, csak sikerüljön.

Az asszony visszaszivta az orrába a könnyét, érezte, hogy most még csak csöndesen foly a szó, de hamar rossz vége is lehet. Elhallgatott a kemény hangra, mint a megszidott gyerek.

Az ura is meghiggadt. Visszaaereszkedett a helyére s komor arccal hozzáfogott ujra rendezni a gondolatait.

– Tudod te jól Dani, hogy nekem nem kell semmi, – szólalt meg szomoruan, csöndesen az asszony. – Eléltem vóna én veled az anyád kis házában is, kapás napszámos sorban is. De ha van annyink, amennyink, minek ide több? Minek a sok gyerek, meg a sok birtok, a sok gond? Nem jó nekünk ugy, ahogy apámék voltak? Csendesen, rendesen. Nem kell felfalni a világot, de elpotyázni se, ami van. Minek töröd te magadat, ha nem muszáj? Meglásd, meg,… rossz vége lesz egyszer!

– Az isten áldjon meg, – szólt a férje mutatott bosszusággal, – hallgass mán, ha mondom, hogy hallgass… Ne hasonlits engem az apádhoz, nem vagyok én Tövigszáraz, mint ő.

A fiatal asszony elvörösödött az apja gunynevének hallatára; szive egész szenvedélyével szerette és tisztelte az apját s gyülölködve nézett az urára.

– Csak hagyj békét az apámnak! Jól vigyázz, mert te is megkapod a magad csufnevét, a viz se viszi le rólad!

Dani meghorkanva, vizsga szemmel nézett a feleségére, nem tud-e már is valamit? Az utóbbi napokban többször észrevette, hogy utánanevetnek s valami szót suttognak, ha meglátják. Még nem jutott a fülébe, hogy mit, megkérdezni meg nem merte, félt, hogy még megmondják.

– Az isten irgalmazzon annak! – morogta fenevad módjára, lapos pillantással, – aki rám ragaszt valamit!

A beszéd egészen posvánnyá lett. Ugy indult egy félórával ezelőtt, mintha vihar készült volna belőle s ugy végződött, mint az őszi köd. Nyomott hangulat és nagy kedvetlenség maradt utána, amelynek a mélyén feszültséget éreztek mindaketten.

Erzsi látta, hogy az ura nem szól többet, kifordult a konyhába, Dani meg mogorván belekönyökölt a tervezgetésébe.

II.

A falu csinos kis alföldi magyar falu. Alig száz házból áll. Rendesen kiszabott hosszu telkek; a kert mindenütt gyümölcsös és a falu közepén a pompásan megépült fatorony valóságos kis erdő kellő közepéről nyulik ég felé, mint egy dárda. A hegyében kakas berzenkedik s ez messze hirdeti, hogy itt református, tehát szinmagyar nép lakik.

A gróf Karay-család névadó birtoka ez a falu.

A reformáció idején a Karayak áttértek s magukkal vitték számos birtokuk magyar népét is az uj hitre, az erdélyi fejedelmek hitére, nem lelki szükségből, nem is politikából, csak hogy bosszantsák a bécsi udvart. Mikor aztán Pázmán idejében megint divatba jött a katholizálás, a Karayak is visszatértek, de hiába akartak a császárnak kedveskedni vele, a nép nem váltott velük hitet. A magyarság nagyon hamar beleszokott abba a szabad, önálló egyházi életbe, amelyet uj hite biztositott neki. S az üldöztetések idején a tömeglélek megkeményedett s hősi kielégitést talált a hithez való ragaszkodásban.

Még ebből az időből való a falu és a földesur ellenséges viszonya. A falu határa nyolcezer hold, ebből mintegy hatszáz hold a kisbirtokos gazdáké, a többi nyolcadfélezer a grófé.

Ez a föld ősi idők óta történelmileg elévült törzsvagyona a Karayaknak. De épen olyan ősi eredetű a parasztság tulajdoni joga is. Ugyanaz a nép lakik itt rengeteg idők óta. Különös szerencse védte, hogy sem tatárdulás, sem törökvész nem pusztitotta el a népet; évszázadról-évszázadra bátorságban lakott itt s családi jobbágysága volt a Karayaknak. Közülök vált ki a földesurak személyi cselédsége s az urak meg az urnők szerelmi fölöslege századokon keresztül itt ömlött szét a hajdani kevésbé válogatós korokban. Volt is már valami fajbeli közösség-érzet az urak meg a parasztok között s Öreg-Karán báró Karay Pált a nagy honárulás után azzal a jussal utálták meg a karai parasztok, amivel az atyafit az atyafi. Ez a legádázabb gyülölet, ez engesztelhetetlen.

Báró Karay Pál hiába eszelte ki az árulás jogi formáját simára és kerekre, a veséjébe látott minden parasztja. S mit ért, hogy a forradalom leigázása természetesnek és bölcsnek látszott a nagy szerződés szerint, ha a kibujdosott utolsó fejedelemtől végig az egész országon az utolsó karai béresig, mindenki lapos, gyülölködő pillantással mérte őt végig. S mit ért, hogy a kibujdosottak birtokát nem ajándékba kapta, hanem szerződésen vette meg, mikor mindenki tudta, hogy a százharmincezer hold földet százezer aranyért vette s abból a százezer aranyból a császári pénztár fizetett ki helyette ötvenezret, a másik ötvenezeret pedig elengedte a legkegyelmesebb királyné. És mindenki tudta, hogy csak akkor tette le a szegény magyar nép a fegyvert azon a hires sikon, mikor már ez a szerződés készen volt a tábornok tarsolyában…

Báró Karay, amikor konok kurucfejével belevágott ebbe a vállalatba, előre leszámolt minden nemzeti gyülölettel s lerázta magáról a megvetést, mint a kutya a vizet. Mit, ő már ugyis vén ember, majd elfelejtik az unokáinak.

De mikor visszavonult, haza, az öreg házba, villogó szemmel nézett vissza rá minden paraszt. Az öreg báró felhorkant, összecsikoritotta a fogát s megpróbálta megtörni a parasztjait. Nem ment. A magyar paraszt már ekkor egy szinen volt a kurta nemesekkel, csak épen a politikai jogok hiányoztak a számára. A kötelességek azok mind rajta sulyosodtak el.

Felőle dul-fulhatott az ur. Nekik többet nem volt uruk a „gróf“. Makacs, kemény kálomista nyakak szegültek ellene a gróf méltóságának. S eddig se sok köszönet volt a robotjukban, de ezentul erős és rendithetetlen ellenszegüléssel rontottak mindenütt, ahol s amit lehetett.

– Megálljatok, – rikoltott fel dühében gróf Karay Pál s ment Bécsbe, a királyné szine elé.

Egy pár hónap mulva már kiverte egész vármegyét tevő uradalmairól, az áldott, kövér, kalászos rögökről az ősi, ott termett magyarságot s a „kutya kálomista jobbágyság helyébe az mü szent religiónkban való szelid katholikus sváb nemzetséget plántált.“ Olyan nép kellett neki, aki ne fájdalmasan zokogó, kesergő dalokban buslakodjék a portája tövében, hanem szent zsolozsmát énekeljen égre forgatott szemmel s ne laposat köpjön a Karay név kimondása után: „honnak árulója“, hanem keresztet vessen: „svábság pátrónusa!“

Nem is hallatszott soká magyar szó az ősmagyar földeken. Tizenhat falut és három mezővárost üritettek ki a vén gróf gazdatisztjei. A nép elbujdosott messze földre, más megyékbe, csak itt-ott fizettek ki egy-egy falut, igy Karát is valami kis, megszabott urbéres területtel. Az akasztófapusztát rendelte a gróf Kara lakosainak: odavalók, egyig! S a nép a szomoru őszön átköltözött az édes otthonból a semmibe; uj falut telepitett, nevezve Kiskarának…

Egy télen át üresen állottak az elhagyott falvak házai. Hó behullotta, viz telefolyta, fagy szétrongálta. Ordas ütött tanyát a templomokban, s ha az ég megszánta a szomoruság képét, mennykő csapott egy-egy toronyba s arról tövig égett az egész faluhely. Néhol a kivertek gyujtották fel édes ősi lakukat, hogy ne jusson döghollók karmába a hajdan békés fészek.

Mikor aztán megjöttek uj tavaszon az uj földfoglalók, tele lett idegen nyelvü vájákolással a levegő, hogy itt nincs minden olyan kész paradicsom, ahogy igérték. A kiehült, otthon éhnyavajába dült svábok kicsinylették, amit kaptak: a jó földet, az áldottat, a tehenet, lovat, szekeret, öt évi adó és robot elengedést, meg a házi macskát, amivel mind ellátta őket a kegyelmes gróf…

A vén vak Karay, aki egy árva szót sem értett uj népe nyelvén, – vele esett meg, hogy huszonötezer főnyi táborával együtt sem tudott elolvasni egy elfogott német levelet, – ujra dühbe borult. Kergette volna már az ujon jötteket pokolba, de nem lehetett. Nebántsvirág lett a svábság a Tiszalaposon. A királyné csak erre a tettére békült meg az öreg kuruccal, akinek olyan volt a formája, hogyha megjelent a Burgban, az udvari frájlák összesugtak, hogy veszedelmes játék a királynétól, ha a medvét szabadon hagyja.

A vén Karay azzal a dühödéssel jött meg ujra Bécsből, amivel a paraszt verte a szőlejét, mikor a jég esett: lássuk uramisten, ki csinálja jobban.

Ha van már kellemetlen jövevény elég, hadd legyen még alacsonyabb, még rosszabb, bőséggel! Még alázatosabb, még éhesebb, piszkosabb faj kell. Itt az oláh!

Ki vette addig észre, hogy ez is van a világon? Pedig itt vannak. Ugy huzódnak lefelé a tölgyes, bükkös hegyekből, mint némely nyáron a pockok a mezőkön. Az oláh? Az is ember? Hiszen igaz, hogy ahol már nem terem meg a buza, csak a makk, meg a boróka, ott megtalálni az oláhot, ahogy öt-hat kecskéjét legelteti, fáradtan, lomposan, vállig érő hajjal, rövidre nyirt bajusszal és éhes, örökké éhes hassal fujja a tilinkón a véghetetlen, unalmas, gyászos nótákat. Ugy nézték ezt idáig, mint a medvét az erdőben; a határtalan nagy erdőkben, ahol nincs az oláhnak egy talpalatnyi földje sem, épen mint a medvének. Olyan is, mint a mackó; hát nem egyformák, ha együtt lejönnek és vásárokon, faluhosszán táncolnak a bőrdob egyhangu dobogására, az oláh nyelv édesgyökér izü fanyar nótájára. Milyen elnézően, megbámulva, megborzongva nézik a jó buzakenyérrel jóllakott magyarok s a nótájára utánadanolják, hogy

Ezt a félvad népet eresztette be a gróf azokba az alja falvakba, ahol nem volt kedve megtelepedni a svábnak. Valami husz községet nekik adott.

Innen ered, hogy a kiskarai paraszt lelkében maig ott van az istenfélelem tőszomszédságában az uraság elleni gyülölet. Tehetetlen, századokra elraktározott, ma már nem is öntudatos érzés. Ki tudja már megmondani a gyerekének, mit vétett a gróf ellenük! De azt mindenki megtudja tenni, hogyha a gróf nevét kimondja, köpjön egyet. S ha módja vón rá, könnyen felingerüljön odáig, hogy leüssön belőlük egyet.

III.

Kiskarán csaknem két század óta élt a magyarság egyforma életet. Ősszel, tavasszal szántottak, vetettek, régen faekével, nem is olyan régóta egyszerü vascsoroszlyákkal. Sohasem hitte volna el senki, hogy ez a derék, fekete föld egyebet is megteremjen, mint buzát, buzát, buzát. A gabona olyan a szemesterményben, mint a tót az emberben. A kukoricából elég, ami a disznónak elég. Krumpli, az is sok, ami van. Mit teremjen még az istenadta föld? Egy pár szál cirkot seprünek, nehány sor napraforgót egy kis olajnak, répát a tehénnek, sütőtököt a gyereknek, egy vető kendert az asszonynak. A többibe aztán buzát, buzát.

Olyan egyszerü, megszokott, változatosság nélküli ez az élet. Ahogy a hold ujul és fogy, szinte lesugárzik mindenfelé, mit kell tenni. Nyaratszaka folyik a kemény tülekedő munka a földdel, amely már nem is a termőföld megművelésének látszik, hanem a nagy közönyös, kiélt föld hátán egy árva, maroknyi, elkeseredett népség harcának a mindennapi kenyérért. És ez a harc igen keserves, a kiskarai ember nem ér öregkort; időnekelőtte megszakitja magát a munkával.

De ezt a harcot is a századok alatt kifejlődött szokás diktálja. Az egyes embernek nem kell gondolkoznia; el sem is tudja képzelni senki, miről lehetne gondolkozni. A gazdaságról?…

És ott él valamennyiük lelkében, öntudatlan hit gyanánt az ősi pogányság világnézete, a természetimádásnak valami különösen zsongó vallási áhitata, amely olyan örökre ott maradt, ahogy arról a tudósoknak sejtelmük sincs; ezer esztendő csak épen felöltöztette uj ruhába, a keresztyénség keresztekkel ékes csillogó öltözetébe; de a szivek legvalója pogány maradt. S a babonának nevezett vallásos tudásokban, a keresztyén isten templomát is eszköznek tekintik, a saját, néven nem szólitott, de örökkön ur istenük tiszteletére. S vén mesemondók, akik formában is a kirgiz puszták kemény tipusát őrzik, jól ismerik a király tizenkét lányát, a szent hold minden fordulásának összes jelentését s ha a kutból vizet huznak, visszaloccsantják a fölit, ki tudja már miért: a földben lakó örökisten tiszteletére.

A jeges északra szakadt atyafiakra vall itt minden szó, tett; a nyugatra került faj őrzi itt a napkelet lelkivilágát.

Állhatnak a kormány élén bárkicsodák, jöhet abszolutizmus és alkotmányos korszak, – ide ugy szürődik át valaminek a hire, mint valami távoli zsivajgásé. Ki törődik vele? Ha nyilnak a szép tavaszi napok, bele kell akasztani az ekét a földbe.

És ebben a megrögzött világban, ahol az emberi koponyákban az agyvelő némelyeknél keményre száradt, másoknál megpenészedett, egyszerre csak különös forradalom ütött ki.

Született, felnőtt, kiszolgálta három éves katonaságát s megházasodott egy ember. Mint a többi. Ott volt, aki volt, a keresztelőjén, a lakodalmán. Ki gondolta volna, hogy mi lesz belőle.

Az lett, hogy mindjárt az első esztendőn, az apjokától kapott tiszaöntéses földbe repcét vetett.

Már mikor hozta a magot a városból, csóválták az emberek a fejüket. Ki hallott olyat: uj veteményt találni ki! Nem szabad a földből komédiát csinálni!

– Bolond ez a Turi Dani!… Nem bolond a, hanem tékozló. Elvesztegeti a földet!… Persze belecseppent a nagy módba, azt se tudja, mit csináljon, elvesztette a fejét.

Szidták, szemtől-szembe megmondták neki. Ő csak nevetett. Mikor aztán szinte embernagyságra nőtt a kövér, husos levelű repce, mikor nagy, üde sárgaszín virágba borult a szép tábla, s kivált mikor jött az aratás, a bőséges, áldott aratás, amely egy holdnyi földről nyolcszáz forintot eresztett a Dani zsebeibe, akkor szörnyű elképedés lepte meg az embereket.

Soha a világ teremtése óta nem volt esemény, amely ennyire felizgatta volna Kiskarát. Egész télen át a Dani repcéjéről beszéltek. Másik éven megint sikerült a repce. Harmadik éven már az egész Tiszapart sárgállott a repceföldektől.

A lassu parasztok megcsóválták a fejüket s gyanakodva tapostak szét egy-egy rögöt a repceföld sarkában: sose nézték volna ki, hogy ez a föld egyebet is tud teremni, nemcsak amit szokott… Szerették volna kitölteni rajta a haragjukat, hogy eddig mind magának tartotta azt a sok jó pénzt…

Következő évben még nagyobb és még váratlanabb győzelmet aratott a földön Turi Dani, ez a jókedvü, szépbajszu, asszonyszerető fiatal gazda, aki olyan könnyedén és vidáman él, hogy a parasztok, akik hozzá vannak szokva, hogy a meglett ember, a földturó gazda savanyu kedvü, mély, barnabarázdás arcu, közömbös, tempós mozgásu, nem tudnak mit mondani rá, csak azt, hogy

– Egye meg a fene ezt a Danit, ennek minden beüt…

Káposztát ültetett Dani a Tiszaparton. Éppen abba a földbe, ahol első esztendőn olyan szép volt a repce. Kellett is, hogy olyan jól volt az asszonynéppel. Senki más azt a rengeteg földet meg nem birta volna munkáltatni rajta kivül. De ő még a faluvégi cigányasszonyokat is sorra csókolta, csak menjen neki napszámba káposztakapálni.

Ha földrengés ütött volna be, nem okoz olyan rémületet, mint az, hogy háromezer forintnál többet kapott Dani egy olyan darab föld terméseért, ahol százötven, kétszáz forint ára buzánál több nem terem meg. Remek volt a káposzta, torzsátlan, tömött, sima levelü, mint a hártya. Ahova vitte, kapkodták a kiskarai káposztát.

És most már, ezen a télen az egész faluasszonya odaadta neki magát, csak egy darab káposztás földet adjon neki a Tiszaöntésen. Bezzeg akkor nevettek, mikor az öreg Tövigszáraz az eddig használatlan lapospartot adta a vejének merő fösvénységből és nem a kitünő megmunkált buzaföldeket.

Dani szétmesgyélte az egész nagy partot s kiadta bérbe, olyan árért, hogy egy kapavágás nélkül több haszna volt belőle, mintha megszakitja magát a munkával.

Uj terveken, uj kisérletezésen törte a fejét. Nem minden sikerült, de rá sem fizetett semmire. Egy falu asszonynépe volt a vazallusa, a munkás-cselédje.

Alig négy esztendős házas volt, mikor egyszerre csak szűk lett neki a kiskarai határ. Ott terült el mellettük a rengeteg uradalom. Mért ne lehetne onnan földet hóditani?

Mikor fölvette a szót a télen, a többi nagygazdák szokásszerint komoran, szárazon legyintettek. Az a grófé. Ott a zsidó az ur. Mert bérbe volt adva az egész uradalom.

Dani nem nyugodott. Egyre járta az uradalmat; mindenféle ürügyön bemerészkedett. Az egész cselédséggel megismerkedett s boszorkányos szerencséje az asszonyok körül, otthonossá tették a nagy mezőkön. Egy év mulva jobban ismerte a földet, mint a kasznár s a bérlet minden csinyját-binnyát, mint az ügyvéd. Két kisebb részlete volt az uradalomnak, amely független volt a fő bérleti testtől. A Nagyszeg, amely a bérletkötéskor még viz alatt volt, a Tisza egy hatalmas szögelletében és a Pallag, egy szép darab kétszáz holdas legelő. Dani azt is megtudta, hogy erre a két darab földre nem akar a gróf uj bérletet kötni, hanem eladja. Csakhogy a mostani ur, „Miska gróf“, szóba sem állott a parasztokkal; félt a sok huzavonától és nem bizott benne, hogy ezektől pénzt kap. A Pallagra már készen is volt az alku Lichtsteinnal, a bérlőjével, hogy olcsón, örökáron eladja neki. Dani már nem is gondolt rá, hogy ebben versenyre keljen „Liscsánnyal“, ahogy parasztnyelven hivták a fiatal bérlőt.

Az elmult napokban azonban nevezetes dolog történt. Volt a gróf Karayaknak egy csinos vadászkastélyuk Kiskara végén, ahol ötvenesztendő óta nem volt senki a grófi családból. Most Miska grófnak a felesége asszonyszeszélyből lejött ide. Senki sem tudta, hoszabb időre-e, vagy csak pár napra; a kastélyt Pestről küldött mesteremberek gyorsan renoválták s Dani egyszer csak hallotta, hogy már itt is a kegyelmes grófné.

– Beszélek vele! – hajtogatta magában – és már látta is, hogy akasztja az ekét a nagyszegi bérletbe. Háromszáz hold az! Mint a felehatáruk. Kétszer olyan darab föld egy tagban, mint az övé, meg az apósáé együtt véve.

IV.

Egy percnyi nyugodalma nem volt. Láz gyötörte a testét; szive körül zsibongást érzett s áramlatok rohantak végig minden tagján, amelyek elvették az erejét és az okosságát. Ez a belső gyötrődés igen régi volt benne. Még abból az időből való, mikor megtanult nagy terveket csinálni és megérezte, hogy semmi külső, közönséges emberi lehetősége nincs, hogy azok valaha sikerüljenek is. Ma már haragudott magára, a szivére, ezért a hiábavaló kinlódásért s gyakran káromkodva bizonyitgatta magának, hogy semmi oka a félésre, hát mitől reszket?

De most egyszerre olyan, szinte határtalanul nagy tervek rohanták meg, hogy csaknem elvesztette a fejét a kapzsiság izgatottságában. S az ő természetével lehetetlen volt nem látnia, hogy ezekhez a tervekhez ő olyan kicsi, de olyan nagyon kicsi ember, – még kisebb, mint mikor az alvégi kapás Turi Mihály fia a Takács lyányra vetette a szemét.

Az erősitette meg öntudatát, hogy eleddig minden sikerült!

Amint ott ült mereven, gondolkodva az asztal mellett a félhomályos szobában, olyan volt mint valami indus bálvány; tizezer esztendeig el birt volna ülni igy.

A pillantása az asztalon fekvő kezére, öklére esett, amely a félsötétben egészen feketebarnának látszott.

Most először látta meg életében a kezeit.

Hogy lehet megölelni ezekkel a kezekkel egy uri asszonyt?

Kirugódtak az ujjai, e vaskos, bárdolatlan, csorba körmü ujjak, amelyek olyan erősek s ugy hozzászoktak a kemény fogásokhoz, hogy nem is birnak puhán érinteni valamit. Az uri fehér hab asszonytest, ha nem vigyáz, ugy szétmállik ezek közt, mint a vajkép…

Eh, szamár beszéd. Olyan nincs, hogy őt megszeresse valami nagyságos, méltóságos asszony.

Aztán egy kemény mozdulattal kivágta a karját, s vasöklével nagyot ütött az asztal közepére, karját acélmereven tartván egy percig abban a helyzetben s villogó szép szemeivel belenézve az élet nagy forgatagos sorába, igy szólt magában:

Meglesz! Eh, mindegy. Akárhogy, de meglesz! Ha ez eddig megvolt, ez is meglesz!

És már nem az az ember volt, aki az elébb, hanem más, a mozgékony, cselekvő, nem sokat gondolkodó, hanem odaütő férfi.

Az ajtó kinyilt s a kis fia lépett be.

– Édes apám! – mondta a gyerek szepegve, – gyüjjék mán enni.

– Megyek fiam, megyek!

S felállott az apa, odalépett a fiához, lehajlott hozzá, felkapta s két vasmarka közt fölemelte az égig.

– Hej fattyam! még gróf lesz belőled!…

S ettől a gondolattól, amely ebben a percben villámlott föl neki, olyan hirtelen fényesség csapott rá, mint a tölgyre, ha beleüt a mennykő.

De ő nem hasadt százfelé a villámcsapástól, inkább összekeményedett. Nem gyult magát elemésztő lángra, csak átízzott, megtüzesedett.

V.

Az ebéd csöndesen folyt. Az ember, meg a gyerek egymással szemben ültek a fehér kis konyhai asztal két szélesebb oldalán. Az asszonynak a keskeny végén volt odatéve egy tányér, de nem ült le hozzá, hanem mikor tálalt a népének, maga felvette cseréptányérát és állva evett, gyorsan bekapkodva az ételt a tüzhely mellett. Aztán leguggolt egy kis székre s ölbe véve esztendős kis fiacskáját, annak is adott, megrágva neki, minden falatból, halkan gügyögve hozzá.

Dani gondolkodva nézte szembeülő kis fiát, akinek finom arcocskáján ott volt apjából, anyjából, ami szép. Nagy látó sötét szemeit az anyjától kapta, szép eszes, magas homlokát, fehér husát az apjától.

– Ne szörböjj ugy! – szólt rá Dani a gyerekre, aki szórakozottan szürcsölte a levest a kanálból.

A gyerek ránézett s megérezte, hogy enyhült a hangulat és az reá is átragadt.

Dani nem ügyelt rá tovább, uj gondolat foglalta el.

– Édes apám is szörcsöl! – szólt egy idő mulva komolyan a kis Béla.

Dani összekapta a szemét.

– Nekem lehet! – mondta sulyosan, – én csak paraszt vagyok!…

És odanézett a fia gyenge, vékonyujju kis fehér kezére.

Egy perc mulva hozzátette:

– Mér nem mostad meg a kezed ebéd előtt… Az ilyen kis diákok kezének mindig tisztafejérnek kell lenni…

A gyerek nem értette el s nem mozdult. Az apja rászólt:

– Na!… Eregy rögtön mosd meg.

És a gyerek leszállt a magas székről s nagy csudálkozással odament a korsóhoz, annak a csecsin vizet szitt a szájába, azzal megmosta a kezét, utána az arca közepét, ahogy reggel szokott mosdani. Ő ugyan még sose mosdott kétszer egy nap, de ha az apja parancsolja! Az ajtó sarkán lógott a törülköző; a jó vastag vászonnal pirosra dörzsölte az arcát és vidáman, fényes arcocskával, vizes hajjal ment vissza az asztalhoz.

Az apja csendesen mosolygott. Uri gyerek sincs szebb ennél.

Erzsi pedig elnézte, mi történik itt s felbiggyesztette a száját. Kitalálta az ura eszejárását. De most az egyszer nem haragudott érte.

Karjára vette a gyerekét s odament a fiuhoz; félre törülte homlokából a csapzott rövid fürtöket; a férfi ilyen kicsiséget nem lát meg. Ő fésülte szépre, oldalt választva el a haját, urasan.

VI.

Hogy megették az ételt, Dani felállott, megtörülte a száját és ment dolgára.

Ugy ozsonnaidőig szénát forgatott, akkor bejött, megborotválkozott s felöltözött szépen vasárnapló ruhájába.

Az asszony csak nézte, mit csinál, nem szóltak egymáshoz egy szót sem. Béla, a kis fiuk ott játszott a földön Sanyival, az öccsével és a szemével kisérte az apját.

Mikor Dani készen volt s még a botot is kézbe vette, indult. A pitvar közepén megállt és kereste a szókat, mit mondjon köszönésül.

– Hát… ha… – mondta, minden szó után egyet gondolva – ha begyün Pesta, mondd meg neki, hogy hónap itt legyenek mind a hatan. Megkezdjük a gyűtést. Még renden ázik az a széna.

Ezzel billentett a fejével és elment.

Az udvaron megcsóválta a fejét.

– Ej beh állhatatos! Nem kérdezte meg hová megyek. Hejjaj, nagy baj e, ha az asszony nem igazi segitő társa az urának… Mán én nekem mindent az asszony ellenire kell megcsinálnom. Nem csak hogy nem segit, de még ü nem hisz benne, még ü nem akarja…

Kedvetlenül haladt ki az utcára. Nem gondolt uj gondolatot, csak az érzése volt nyomott.

Az utca üres volt, csak itt-ott ácsorgott egy-egy gyerek. Mezőn van most minden épkézláb ember.

A falu derekán ingvállban, repülő piros, virágos szoknyában egy elég takaros lány jött szembe rá, szaladva. Dani abban a percben az asszonynyal játszó emberré lett s a hogy elnevetett arccal el akart mellette szaladni a lány, annak a kötője közepéhez döfött egy hüvelykujjal.

A lány visszakapta magát és hátra pattant egy lépést.

– Ooó… mondta.

Dani elibe állott.

– Hova hé?

A lányt kergette a sietés és jobbra-balra pillantott, merre szaladhatna el a férfitől, de ez kissé kitárta a karját, hogy akármerre elcsiphesse. Hát aztán megállt a lány.

– Ó mán ne tartson fel, mikor ugy sietek…

– Akkor állj meg, ha sietsz.

– Eresszen.

– Hová mégy? Mi baj?

– Ó nagy baj van.

– No.

– De aszonták meg ne mongyam senkinek.

– Hát senkinek ne mondd meg; azt nem mondták, hogy valakinek se mondd meg.

A lány egy kicsit fölnevetett.

– Kámpec mán a fiatal urnak.

– Mi?

– A mezőrül gyütt hazafele a Csillagon, osztán a lú megijedt a kaputul, oszt kirugott, oszt az ur leesett, oszt abba a szentséges minutumba kitörte a nyakát.

Daninak olyat villant az arca, mint téli villámláskor az ég.

– Meghalt? – kérdezte szilaj arccal.

– Meg, – mondta íjedten a lány s kerekre nyilt szemmel nézett rá.

– Bizonyistenedre?!

– Meg hát! iszen mondom, hogy meghalt – és ijedten esküdözött a lány.

– Jó, eregy dolgodra.

És eleresztette a lányt, akit ugy nem látott tovább, mint azt a tőkét, amely a szomszéd kapu tövébe volt letéve.

Egy percig ott állott kőmereven, akkor fölkapta a fejét, körülnézett s egyenesen bement a baloldalt eső nagy portára, hol a sógora, Takács Gyuri négy lovat itatott a válunál.

– Gyuri, add ide a Ráródat. Az én lovaim mind kinn vannak a ménesbe máma…

– Hová mégy?

– Hónap megtudod.

– Nagyon kihajtod?

– Sose busujj, ha beledöglik se, megéri.

– Hát… vidd inkább a Csillagot.

– A Rárót mondtam! – szólt keményen Dani.

Gyuri fürkészve nézte a sógorát, nem felelt, ismerte, tudta milyen ember.

– Hé, – kiáltotta a kiskocsisra, – hozd ki azt a lúpokrócot… Vagy nyerget?

– Eh, elég a pokróc is.

Ráteritették a ló hátára, Dani a válura lépett s fölvetette magát a lóra, a kurtakantárt kézbe vette s biccentett a fejével.

Aztán nyugodt, egyenletes lépésben meginditotta a lovat.

Pár perc mulva kint volt a faluból s csendes ügetéssel, nagy gondolatokkal haladt előre, puha porfelhőt hagyva maga után.

VII.

Alkonyattájon Takács Gyuri lerázta magáról a port, szénatörmeléket s átment Erzsihez, az unokatestvéréhez.

A Turi porta a faluvégén volt s szembenézett az utcára. Magas uj deszkapalánk vette körül s tekintélyes épület volt a különben apró vert falu házak között. Pénzen vette Dani, mikor házasodott és szokott szerencséjével nagyon olcsón jutott hozzá; ma legalább négyszer, ötször annyit ért, mint amennyit ő adott érte.

– Jóestét! – köszönt be Gyuri.

A fiatalasszony kórót tördelt s épen tüzet akart rakni, hogy vacsorát melegitsen.

– Jóestét Gyuri, – mondta szivesen.

Az ember megállt az ajtóban, egészen sötét lett odabent tőle.

Erzsi derülten vetette fel a szemét.

– Hova ment az urad? – kérdezte Gyuri.

Az asszony gondolkozva nézett rá.

– Elment?

– Elkérte tőlem a Rárót, – felelt Gyuri s könnyedén megmozdult, beljebb lépett, aztán odatámasztotta a vállát a szobaajtófélfához. – Elment vele. Még aszonta, hogy „asse baj, ha beledöglik a lú.“ Hát hova ment?

Erzsi habozva megingatta a fejét.

– Nem tudom. Nem kérdtem.

Hallgattak.

– Hát te mindig sütsz-főzsz?

Erzsi ledobta a kórót.

– Eh, olyan kényes ez az ember… Ugy megkivánja, mintha valami pap vóna.

– Nagyon elkényeztették otthon! – mondta maró parasztgunnyal Gyuri.

Erzsi elszégyellte magát az uráért. Restellte, hogy Gyuri igy „magunk közt“ még mindig annyira lenézi a kapás napszámos fiát. Élesen vágott vissza.

– Hát bizony pedig űtet nem szoptatta az anyja negyvenesztendős koráig.

A Gyuri arca elsötétedett. Most ő hallgatott el. Róla beszélik a falusiak tréfásan, hogy még most is szoptatja az anyja, azért nem házasodik meg.

A férfi vastag bajsza megreszketett, szólni akart, meg lenyelte s csak nézte az asszonyt, aki biggyedt arccal forditotta el sértődötten róla a szemét. Az urát ne bántsák előtte!

– Ha én hozzászokok egy asszonyhoz, – szólt aztán, – hóttommal hagyom el… Máshoz is tudtam vón én hűséges lenni. De persze nem akárkihez. Nem teszek az anyám mellé akárkit…

Az Erzsi arca lángbaborult.

Ezelőtt hat esztendővel megkérte őt Gyuri; de ő csak a szemébe nevetett; hogy szerethesse, ha rokona? És nem sokkal azután kutba ugrott Daniért.

Soha Gyuri azóta egyetlenegyszer sem hozta fel; ő is már azt hitte elfelejtette. Mintha el lehetne felejteni az ilyet.

Nagyot hallgattak. Erzsi elrakta a tálasra a tiszta edényt. A férfi apró barna szemével olyan nyugodtan követte a mozgását, mint a fekvő komondor szokta.

– Bizony! Szép ján vótál Erzsus…

Az asszony válla, teste megvonaglott, ahogy a gyerekjánykori neve a fülébe suhant.

A gyerekeket átvitték a nagyanyjukhoz, magukban voltak; dolga sem volt tovább az asszonynak a tiszta rendes konyhában, mégis ugy kereste mihez nyuljon, mit csináljon, csakhogy meg ne kelljen állania. Gyuri jól látta ezt.

– Ha még egyszer oda visszamehetnénk! – mondta a férfi.

Erzsi hallgatott.

– Mi? Erzsus?

– Hagyj nekem békét… Ne kisértsd az Istent.

– Hát bizony Annak is több dóga van minthogy velünk törődjön… Legfeljebb ha megharagszik, akkor…

Erzsi igen kedvetlen lett.

– Te is csak olyan pogány vagy, mint a többi.

– Nem is vagyok angyal… Akkor szivelnél.

– Nem szivellek?…

A vastag erős férfiarcon apró rángások futottak át. A szeme égni kezdett. Sóhajtani szeretett volna, de nem tette, hadd feszitse belőlről a léh.

Végre szót eresztett.

– Hej be is nehéz egybeforrasztani, ami elszakadt.

– Kivált ha sohase is volt egybe… – mondta az asszony.

– Persze, persze! – hagyta rá a férfi.

Olyan szomoru volt a hangja rezgése, hogy az asszony odapillantott unokabátyjára s e pillantás alatt tisztán megérezte, megértette annak sivár, szomoru, reménytelen életét.

– Másnak is van baja, Gyuri,… Gyurika… – mondta halkan, gyöngéden, szomoruan.

A férfi felvetette a fejét, hogy a bubját az ajtófa élibe vágta.

– Annyi nincs, mint nekem, senkinek.

Az asszony sokára felelt, könyes halkan:

– Jó lélek!… Mi bajod?… Mit tudsz te másról?

– Sokat! – hördült fel hirtelen, váratlan a férfi s előbb lépett egyet. – Mindent! Hallod! Takácsfaj vagyok!… Látom az életed! Te boldogtalan asszony! Minden jajjt veled nyögök!… Hej csak ez ne vóna! – hörögte magából kikelve – csak ez ne vóna! egy bajom se vóna!

Erzsi megdermedve állott. Fájdalmasan és mégis boldogan hatott rá, hogy van e földön lélek, ki osztozik szörnyü lelki gyötrelmeiben.

– Utálod ugye! – mondta szemébe a férfi.

Az asszony olyan érzésetlen arccal bámult rá, mint a fal.

– Gyülölöd! Nem szereted! Hála legyen az istennek! Ne félj, leszámolok vele: Teéretted!…

– Mit akarsz! – rémült el Erzsi.

– Vérit veszem, – lihegte kidülledt szemmel a férfi.

– Takarodj innen! – rivalt rá az asszony. – Pusztulj a szememből. Szűz Mária anyám! Eszed ment?!

– Vérit veszem, – ujrázta konokul a férfi.

– Isten a tanum, hogy én is neked, csak egy ujjal merj az uram ellen tenni. Az uram ellen!…

A férfi vissza lefojtotta magába az indulatát, de nem eresztette el.

Lassan megindult; az ajtóban megállt.

– Erzsi! – mondta rekedten, – a mék napon kimondod, hogy mán nem szereted: olyan vége lesz Turi Daninak, – – mint ennek a póknak.

És dühvel lapított szét egy pókot az ajtón, hogy csak egy kis nedves folt maradt a helyén.

Az asszony kevélyen, lenézően, szinte boldogan visszavágott:

– Ott lesz az én uram akkor!

S önérzettel nézett utána a köszönés nélkül elmenő komor férfinak a sürü alkonyatban.

És amint utána nézett és látta az unokabátyját, amint lehorgasztott fejjel, nehézkesen ment előre, valami sejtelem ereszkedett rá a lelkére, mint a köd:

– Egy Takács, az tud szenvedni, de nem tud ölni. Tud dolgozni, takarékoskodni, türni, halni… Hiszen ha tenni is erős volna, akkor ő most Takács Gyuriné lenne!…

VIII.

Erősen sötétedett, mikor Dani beért a városba. Fülledt, poros volt a levegő, vastag, harapni lehetett. Dani megtörölte a homlokát s megvetően mordult:

– Egye meg a fene ezt a svábszagu port.

Mint minden paraszt, idegen volt a városban, bár sokat járt be oda. Mégis csak a maga kis falujában volt ő egész ember. Itt másfalubeli volt, aki nem élni, hanem nyerni, vagy veszteni jön; ezért amint beért a város légkörébe, már összehuzta a szemét s valami olyan érzés zsongult meg benne, hogy harcrakészen kell állania. Ezek a házak is, a széles utca két oldalán ugy megbujnak a palánk mögött a sürü homályban, mint leselkedők. És jól ismerte a bennük lakókat, a svábokat is; azokkal másképen kell alkudni, mint a maga fajtájabeliekkel. Ha annak el akar adni valamit, eszénél legyen az ember és még mikor tulajdon szemével látja, hogy jó vásárt csinált, akkor is biztos lehet, hogy a sváb nyert és ő veszitett valahol.

Régesrégen megszokta a szomszédságot. Beleszületett s nem haragudott rájuk, természetes, valóságos, meglevő helyzetnek, tehát az egyetlen lehetségesnek ismerte, hogy minden ugy legyen, ahogy van. De nem érezte jól magát köztük. Parolázott velük, s nem huzta hozzájuk a belső érzés, inkább taszitotta, elválasztotta tőlük.

Pedig ez az utca még egész falusias, mintha otthon járna, ugy is hivják, hogy karai-ut. Innen befordult a másikra, ahol már nem volt palánk az utca során, hanem a házak véggel, homlokkal álltak ki az utcára, s malter-oszlopokkal, vörös téglakockázással volt cifrázva a ház eleje; az ablakok felé háromszögek voltak rakva, amiknek a mirevalóságát sose találta ki a magyar ész, de a pallér azt mondta: igy uras! Amint a piac-utcára ért, szembefordult a nagy utra; a bágyadt égre felrajzolva állt előtte az óriás torony, amely mint szörnyű nagy intőjel áll templom nélkül s az ősidők népének rengeteg arányu lelkességére figyelmeztet. A mai soványlelkü kis polgár város restaurálni sem birta az ősök monumentális alkotásának maradványát. Az ország jött nagyvégül segitségre s most fák között áll a stilszerüen helyreállitott torony; csipkés uj teteje szépen szegi be a csucsát.

– Ménkű torony! – mondta magában Dani. – Hány szekér kű van ebbe! Elég vón a félmegyének, fuvarnak, egy télre… Oszt ez is a miénk vót…

Elrántotta a száját s tovább poroszkált, befelé a piacra. Félpillantást vetett föl jobbkézről a zárdára, baloldalt a háromtornyu plébánia-templomra, amelyben ma is minden második vasárnap németül predikálnak. És még jobban, ellenségesen vonta össze szemöldökét s a keze ökölbe szorult. Ma is él még nagyapai öreg bátyja, aki mindent tud a régi időkből és sokat mesél a városról is, milyen volt azelőtt, mikor a „nagy torony“ még a „magyaroké“ volt. De elvették, pedig „az Isten se javasolta“. Mihelyt feltették a keresztet a hegyibe, másik nap beleütött az égi tüz, s leégett a torony is, a templom is. A templom beszakadt, sose épitették ujra. A kálomisták kérték a kövét, hogy uj templomot épithessenek belőle maguknak, ott ahol kijelölték nekik, tul a hidon, kivül a fővároson, az ispotály-zugban. De nem kapták meg, később a plébános istállóját épitették meg a faragott kövekből.

Ugy hallgatják ezt már, legyint hozzá az is, aki mondja, az is, aki hallja.

– Régen vót, tán igaz se vót… Nem érdemes mindig azt az egy nótát fujni… Mit ér a, ha urak vótunk is valaha, de ha most nincsen falatunk se…

Dani azonban más szivvel hallotta. Ő, ha olyan szegény is az apja, a régi nagy karai családokból való. A grófi család belső jobbágyai közül. Sokszor eszébe jutott az öregapjának egy megjegyzése: „iszen benned is van annyi Karay vér, mint némelyik grófba“… De többet sose magyarázta ki, hogy gondolta. Azt tudja, hogy valaha jómódba voltak a Turiak. Csak elszegényedtek. De a gőgöt s a felkapaszkodás vágyát örökül kapták. S egyuttal a forrongó haragot is, amelyet e kelletlen szegénység kelt. Ha ez eszébe jut, mindig kivágja az öklét s szeretne ütni.

Most eszmél rá, hogy ami tervet kifőzött az uton, annak a mélyén ott ez az érzés. Összecsikoritja a fogát és merően, elszántan néz előre. Ugy érzi mintha nagy csata előtt állana s mintha háta mögött egész sereg várna.

Földet akar szerezni, hóditani; földet nemcsak magának, hanem földetlen, éhes soknépü falujának.

És egyszerre ugy megfeszül a mellén a sokgombbal begombolt lajbi, majd szétpattan.

– Megálljatok kutyák! – mondja magában s nem a szegény, kis, kidarabolt földeken kinlódó, nyomoruságban-testvér sváb és oláh felebarátaira gondol, hanem a gond és dolog nélkül élő urakra, a nagyurakra s épen a grófra, akinek magastornyu várkastélya szemébe tünik a piac tulsó oldalán, ahol gőgösen, téresen terpeszkedik hatalmas parkjával, diszfáival, sulyos láncos, vasgolyós vaskeritésével. – Megálljatok, a véreteket is kiszijjuk, mint ti a mienket!