Sárarany

I.

Hamar beállott a tél. Már november elején vastag hó boritotta a földet. Még itt sem volt az igazi tél s a szegény emberek, akik olyan könnyen élnek, mint a madár s minthogy kicsivel beérik, semmit sem gyüjtenek, – már is lopkodták a nagy gazdák napraforgó kóróját tüzelőnek.

Turi Dani, a nyár óta megszokott szótlan, mogorva módján hajtott végig a falun. Nem nézett jobbra-balra, csak a két ló közé a rud végire. A vastagtalpu parasztszán keményen zötyögött a ridegre fagyott hótalan uton. A lovak patkója csattogott a rögökön.

– Hát a csengő, Dani! – kiabált rá egy menyecske, aki nyakig felgyürkőzve szaladt ki egy dézsa mosóvizzel, hogy kiöntse s a lázas, gőzös munkától friss volt, jókedvü, – hol a pergő Dani? Szégyelli magát a lovad!…

Dani nem felelt. A homloka egy árnyalattal komorabbra huzódott; ugy ült a szekér elején az ócska fekete gubában, benyomott báránybőr süvegében, mintha nem látna, se hallana; csak bámult mereven maga elejbe, a ló lába elé szaladó rögökre, a szemetes, ganajos utra, amelyen minden olyan keményre volt fagyva, mint az ő lelkében.

Nem látta két oldalt az utcasort, sem az embereket, akik pipavégről diskuráltak egy-egy kapuban, sem az asszonyokat, akik még most is utána néztek azért Turi Daninak.

– Há má mégis hát mi a fene baja van ennek? – kérdezte egy gazda szószaporitó komáitól, akikkel jól begubázva szidták a hideget, a telet, nyarat, kormányt, meg az istent.

– Ajjé, nagy annak a baja. Nem nyelheti le eccere a kiskarai tornyot. Az a baja.

Dani a nyár óta valóban hihetetlen kapzsi lett gyüjtésben, munkában, vagyona szaporitásában. Azzal a fáradhatatlan szenvedéllyel, amivel, mint a tüz tudta mindig megemészteni, amibe belefogott, most tiz emberre valót dolgozott. Nem törődött már sem a feleségével, sem a gyerekeivel, sem az asszonynéppel, csak a pénzszerzéssel. A nyáron minden nap bent volt az ügyvédnél, még se birta megkapni a meghalt bérlő örökét. A gróf elutazott Afrikába, a grófné hallani sem akart többet a kiskarai uradalomról; László gróf, a sógora meg nyiltan kijelentette, hogy ellene van a parasztoknak. Mégsem történt semmi. Egyelőre nem is volt sürgős, ujévre kellett meglenni a döntésnek.

Ahogy közeledett a falu végéhez, a kastélyhoz, Daninak is eszébe jutott ujra a dolog.

Egyszerre csak önkéntelenül felpillantott s jobbra lenézett az utcára. Bora állott egy kapuban. Be akart menni, de a Dani kedveért kilincsre tett kézzel visszafordult. Dani szórakozottan jártatta a szemét a szép lányon, akiről vastag szürke nagykendőjében is megérzett, hogy karcsu, ideges teremtés. Csak épen egymásra néztek. Nem történt semmi. Nem szóltak semmit. Még csak nem is köszöntek egymásnak a szemükkel sem. Csupán csak megnézték egymást. Bora a maga ideges, érzékies, odameredő nagy nézésével, Dani komoly, férfias, vizsga tekintetével. S Danival elszaladt a szán; fejét sem forditotta vissza a lány után. Előre nézett ujra, le a földre. Bora pedig benyitotta a deszka kisajtót s ropogós, friss, halk neszü léptekkel ment el a tornác előtt be a házba.

Éles szél csapott a Dani szemébe; lejebb huzta a süveget a szemöldökéig, lesütötte a fejét s gyorsabban hajtott neki a szélnek. A fákat vastag zuz boritotta, fehér volt az egész világ s az akácok vastag fehér lombjáról a szél hóport rázott le. A lovak gőzölögtek s dér fagyott a szőrük szálahegyire; nagy fekete varjak tanyáztak itt-ott valami hulladékon s lomhán reppentek föl a ló elől.

Dani felpillantott, végignézett a fasoron, amely közt siklott a szánja. Csuda kép ez, a dusan bezuzmarázott ut, fehér cukorfák ezernyi ezer foka. Megfagyott tündérország, amely holtában uj gyönyörüség. Dani hunyoritott, megpihentette szemét, aztán ujra a lovaira nézett s érezte az arcába vágó szél szurdosásait.

Az árok hidjánál gyors fordulással kitért az országutról a mezőre, az uttalan utra, ahol nyoma sem volt a dülőut csapásának a hó alatt. Repült, farolt a szán a sima havon, amely keményre volt fagyva, hogy a gyors lovak patája nem szakadt bele.

Nagy, nagy magánosság közepébe csöppentek. Csak a szél csendes suhogását érezte a fülében, meg a szán csikaritó éles surlóhangját, a lovak egyenletes taktusát, fuvását, de a nagy sik mezőn sehol semmi más nesz nem kelt szárnyra. Kékesen villogott a hómező nyugatra, bántóan szurós, sárga fénnyel keletre. A reggeli nap áttört a laza opálos égen, amely köröskörül ép olyan egyforma, bágyadtan világitó volt, mint a hó.

Dani szórakozottan figyelt rá a nyul csapására; tapsifüles járt erre, még a friss hóban, a mély hóban s hasig dagasztott benne.

A két jó ló repült előre, gondolomra, találomra. Itt-ott egy-egy kukoricaszár állott ki s leszakadt szárnyakkal cipelte a rácsapzott havat. Egy távoli tanyáról kutyaugatás hallatszott különösen, idegenül, de mély csendüléssel.

Jó félóráig rohantak igy. A két ló, mintha ki akarta volna rugni az istállói zsibbadtságot csülkeiből, nyargalt mint a szél. Daninak kipirult az arcéle s egyre fogyott kedvetlen maznasága. Egyenesebbre ült a deszkán s a guba alatt nyujtóztatva derekát, megropogtatta gerinccsontjait. Magára érzett s szilajul rántotta össze a szemét. „Gyi te ló!“ Porzik a hószine. Jól esik a szél. Feljebb tolja sipkáját, hogy telibben érje a levegő s gyorsabbra ránditja a gyeplő szárát. „Gyi, gyi, kutyaló!“ Mit törődni az élettel. Mit a bajjal. Ki mit árthat? Ki mit ér? Kire mi gondja az embernek! Sima az ut, szalad a szán, álljon elébe aki mer. Elébb-utóbb mindent elérünk, ha élünk. És mért ne élnénk, mikor élni jó, élni szép, élni mégis érdemes! Ez az egy öröme van az embernek, hogy él és tesz, és repül! „Gyi te ló! Kutyák igyák véreteket. Gyi te hát! Gyi hé! Gyi hé! Gyi hé!“

Végre szemébe tünik a nagy körtefa s erről eszébe jut, hol jár, mit akar. Meglepetve néz körül. Puszta a föld, az ő földje. Sehol nyoma sincs a kórókazalnak; azért jött ki most, hogy hazahordja mig el nem lopják s ime csak a moncsalékját, a maszatos, hóba taposott, hóba fagyott helyét hagyták meg a gazdának.

Dani éktelen haragba tör ki s a magas egekig hasit a káromkodás, amellyel a tolvajt körülteremti. De hiába, a kóró nincs meg. Nyilvánvaló, hogy nem régen hordták el; most, mióta felfagyott a hó. Ma! itt a friss csizmanyom; a szántalp gyürte hó olyan friss, mintha ebb a percben járt volna itt a tolvaj.

Körülnéz s a távolban nagy sötét foltot, egy futó boglyát lát meg. Az ő. A tolvaj.

Utána.

Előveszi az ostort s közé vág a lónak. A két tüzes állat idegesen kirug. Még egyszer végigvág rajtuk. És még egyszer. Kitölti dühét; a véknyába, a hasa alá ereszti az ostorhegyét, hogy a lovakat majd megeszi a fene.

Aztán megereszti a gyeplőt s repül a két állat, mint a fütyülő szél. Dani bedugja az ostort a helyére a szánódalba s ereszti őket. Utána a tolvajnak. Szakadékon röpülnek át, le a vájásba, fel belőle. Néha olyanokat ugrik a szán, majd átpattan a lovak felett, néha olyat farol, majd felboritja a kocsist. De csak előre. Semmit sem kerülnek ki.

Ma jól esik épen ez a harc, ez a futás. Dani a süveget a bubjára taszitja s villogó szemmel kémli az üldözött szánat. Az nem sejt semmit. Nyugodtan, egyenletesen poroszkál s a távolság rohamosan fogy köztük. Dani reméli, hogy mig a fasorba, az országutra beérne a zsivány, rajtaüt akkorra. De jaj keserves lesz. Ha az öregisten vón, se irgalmazna neki. Hátranéz s megbirálja a vasvillát félszemmel. Lesz annak dolga. Mikor csakugyan közelre éri, vissza is fordul s kezébe veszi a villát. Olyan jólesően fogja a markába, hogy érzi minden inában a férfiui erőt. Egészen más ember már, mint akinek elindult hazulról. Már nem fáradt és kiállhatatlan, nem közömbös, mit se bánó. Felpezsdült benne a vér.

Szótlanul folyik a verseny. Nem is verseny, csak üldözés. Az első szán nagy rakodásával nyugodtan halad, tudomást sem vesz arról, hogy nyomában a gazda. Gondosan, csöndesen döcög a szántalp s óvatosan billen a kóróboglya. Minden akadályt kikerül s a hófuvásra sem ereszkedik, hogy be ne szakadjon. Danit szörnyen bosszantja, sérti ez a nyugalom. Nem is kiált utána a zsiványnak, akiből mit sem lát, még a lovait sem, csak tartogatja az indulatját. Mikor már beérte, megcsöndesiti a lovait s melléje hajtja a kórótolvajnak, rákiált:

– Állj meg, hé!

Amaz visszafogja lovait, megáll. Dani leugrik a szánkájáról s vasvillával kezében, odalép.

A következő pillanatban megszégyenülve hőköl vissza.

Az apja néz rá a szánról.

Egy ideig hallgattak s Dani elfelejtve minden haragját arra gondolt, hogy megvénült az apja. Az arca elborult s mély ráncok verődtek rajta. Kopott, lapos szemöldöke alól kék szeme élesen néz s az egész emberből epés keserüség árad.

Dani, mint az apja előtt mindig, megjuházva néz félre, kikerülve szemét, mintha bünösnek érezné magát előtte. Pedig egyetlen bűne az volt, hogy ő gazdag lett s a szülei ma is még a régi nyomorban éltek. Kárára nem volt a családjának, inkább sokkal segitette őket, régebben pénzzel is, vissza nem kapható kölcsönökkel, ujabban, mióta gazdagabb s jobban megbecsüli a pénzt, már csak amolyan erkölcsi támogatással. De mindig érzi, hogy adósuk s ezért, hogy ne kelljen látni az inséget, elkerüli őket. Az öreg Turinak szavajárása volt, hogy „képen váglak, ha a bajuszodat a füledre tekered is!“ De bizony mégis kinőttek a keze alól a fiai, csak ő maradt meg a régi kapás nyomoruságban, pedig isten tudja hol szedte, hanem nagyon uri hajlamai voltak. Nem is szeretett dolgozni, inkább spekulált, jött, ment s apró seftekre költötte, amit össze tudott keresni, vagy a fiaitól ki tudott préselni.

Megérezte az öreg, hogy fölibe kerekedett a fiának s akarattal fokozott keserüséggel ripakodott rá.

– Nem restelled magad a kutyától…

Dani gyorsan ráomlott közönyösséggel vont vállat.

– Szégyen, gyalázat. Az ember felneveli űket, de azért, ha mán kikerül a házból, egy se nyit rá ajtót többet. Ott fagyhatunk rakásra. Bánod te? Egy szeker napraforgót nem hoz: nesztek!… Az anyád dögösködik, tudsz róla? Ej…

Közé vágott a lovaknak, azok örültek, hogy pihentek egy kicsit s óvatosan tovább vitték a szánat, a tüzrevaló napraforgó-kóróval.

Dani ott maradt, utána nézett az apjának, egyet sóhajtott, felült a szánba s egy kis révedezés után ujra visszaforditotta a lovakat a mezőnek. Örült, hogy nem vesztette el teljesen a kedvét, inkább valami csintalanság forgott az eszében, ami egészen felvillanyozta.

– Majd bolond vagyok, – gondolta magában, – hogy kóró nélkül megyek haza. Csak kint van még valakié.

Nagyon megörült neki, hogy nemsokára napraforgó-csomók sátrait látta; s még jobban földerült, mikor kiszámitotta, hogy a Takács Gyuri kóróját fogja most ellopni. Vidáman neki állt s fölrakodott erősen, lekötötte jól a terhet a rudalló kötéllel s gondtalanul indult hazafelé.

Már nem mulik el, nem már a vidámitó érzés, amely a pusztai szél danájára lopózkodott be a szivébe. Valami ugy feszitette belülről, olyan jólesően, ahogy már régen nem érezte magát. Nyujtózkodni szeretett volna s egyre mosolygott, hogy ő most meglopta a Gyuri sógort. A nyár óta titkos, egyre jobban feszülő vetélkedés volt köztük s nem botlott elő olyan apróság, amivel ki ne igyekezett volna egymást forgatni a két ember a béketürésből.

És eszébe jutott Daninak Bora, akiről tudta, hogy Takács Gyuri utána vetette magát. Elmosolyodott, neki csak egyet kén szólani, csak a kis ujját kén mozditani, csak egyet kacsintani s a lány rögtön esze nélkül rohanna utána…

És eszébe jutott, hogy a felesége után is igy járt valaha Gyuri. S érte ugrott kutba az Erzsi.

És eszébe jutott a csufneve, amit mégis a fülébe hozott a szél. Tudta, hogy a sógora ragasztotta rá s annyi volt az elégtétele e percben, hogy az a szó őneki mégis minden szerelmi sikerét s Gyurinak minden irigységét kifejezi.

És más egyéb is jutott eszébe, mind csupa olyan dolog, s mind csupán azért, hogy lenézhesse érte Gyurit, aki semmi ember, rongyember, sár: egy Turi Dani mellett!

És mégis, az a hur, amit a felesége emlékének puszta felbukkanása megpenditett benne, – tovább rezgett s fájdalmas, keserü és gyötrelmes érzéseket ébresztett föl.

Mit ér, ha még százszor olyad nagyra lát is ő maga, Turi Dani létére; mit ér, ha nincs hatalma az asszonyon. Az Erzsi, az asszony ott sorvad el a szeme láttára, lefogy, mint a hold, leolvad a csontjáról a hus, bőre alól a puhaság, már is olyan, mint a lábonjáró halott… Nincs mód, hogy valaha visszatérjen a régi élet, a régi érzés. Csak lehetne legalább gyorsabban végeznie az élettel. De igy, együtt élni egy tetemmel, ez több, mint amit egy férfi el bir viselni. Daninak a hideg fut végig a hátán, ahányszor a feleségére pillant s ha rágondol… Hát meghal. Haljon meg. Ha nem akar élni, jobb is. De igy élni, hogy minden percben meghal valami benne… Igy hogy magával viszi a sirba az eleven, erős urának az erejét és kedvét, ez borzasztó. Ez a borzasztó. Ha kétségbeesésében a nyáron elemészti magát, s kibuvik ebből a világból, azóta elsiratták, elfelejtették volna. Rendben volna. A gyerekeknek uj anyát keresne… S eszébe ötlik Bora, amint ott állott ma is a kis kapuban, hogy nézett férfibámuló szerelmes nézéssel.

Nagyot sóhajtott.

A lovak csöndesen, taktusban vitték előre a szánat. Nemsokára itt volt a fasor s bekanyarodtak az országutra. Megint ott szaladtak előre a pompás fehér álomuton.

Dani konokul ránditotta meg a szemöldökét. Ej mit, még ma fölrakja a csengőket a lovakra. Nem ér ez a gyászos élet semmit.

Magára erőltetett hetykeséggel nézett előre s egy-két szót dudolt valami farsangi nótából.

Egy toprongyos alak ügetett előtte s félreállott már jómesszire a szán utjából a hóra. Egy vén házaló zsidó volt.

Daninak ötlete támadt.

– Halt! – kiáltott a zsidóra.

Ez bámulva s kissé megszeppenve nézett álltából a parasztra, aki megállitotta lovait s a nagy gubából fenyegetően pillantott felé.

– Hát mi van a batyuba Mojse? – rivallt rá Dani.

– Amit parancsol kérem alássan.

– No egy kettő, ki vele.

– Dehát…

– Szaporán, mert a nyakadba sózom ezt az ostort.

Az öregnek piszkos, szürke szakálla mozgott, de szó nem jött ki a száján. Nem ismerte még ezt a vidéket, nem tudta kivel van dolga, mire lehet számitani. Igen apró kis ember volt, füles posztósapkájából ugy pislogott ki vereslő szemü vércse arcával, mint a megfogott madár. Horgas, piszkos, remegő ujjaival szaporán s mégis sikertelenül bontogatta a kockás nagy vászonabroszt. Közben okosan leselkedett a paraszt arcába, kémlelve, mifajta emberrel van dolga. Még ma is olyan gyáva volt szegény öreg, mint mikor gyerekkorában szabták ki a nadrágját a parasztok kutyái. De azért vakmerően vágott neki jó emelet batyujával a világnak, hogy minden bokor zörrenésétől megijedjen, nem farkas és nem rabló bukkan-é ki mögüle. Mindig külön hálát adott az istennek, ha hazaért a családja közé s alig pihent meg otthon egy kicsit az uri fiai és nagyuri menyei közt, megint csak nyakába vette az országot s tovább házalt az üvegkalárisokkal, garasos zsebtükrökkel és olcsó selyemkendőkkel.

– Siess mán atyus!

– No majd nem sietek? Épen neked nem sietek. Még majd táncolok is. Mi?

Dani nevetett s kikönyökölve a kóróhegy elől, amely felfogta a hátulról jövő éles szelet, vidáman nézte, hogy huhukkolja az öreg a körmét, amely kékre gémberedett, mig a batyu kötését tartotta vele. Különben ki volt melegedve az öreg és sovány, vékonybőrü arcélén vörös foltok ütöttek ki.

A paraszt végig mutogattatta magának az egész raktárt s egy messzeviritó selyemkendőn akadt meg a szeme.

Az öreg fölnézett, várva, hogy választ-e valamit a paraszt. Igen rosszkedvü volt, nem tudta biztosan, nem csak komiszkodik-e.

– Valami selyemkendő kék nekem… – szólt Dani, mintha pénzért adná a szót, – ojan jó nagy, nyakbavaló, jánynak való…

Az öreg megértette s mohón, remegő ujjakkal válogatta a holmiját. Egyet kivett.

– Ez fájn lesz.

– Ez nem szép! – habozott Dani, aki még sohasem avatkozott effélébe.

– Ha én mondom akkor szép.

Dani nem mert ellene mondani az öreg, határozott, fölényes kijelentésének. Forgatta, tapogatta, nézte a kezében a kendőt.

– Osztán mit kóstálna ez?

– Tizenöt forint.

– Ejha! Van lelke ennyit kimondani?

Az öreg végignézte és várt. Dani alkudni próbált. Leintette.

– Adja csak vissza barátom, magának nem szép kendő kell, magának olcsó kendő kell.

Dani szinte elvörösödött.

– Nekem bizony szép kendő kell, de ez tiz pengőnél többet nem ér.

– Tessék menni üzletbe, kérni ilyet, tudni fogja mi az ára, ha olcsóbban kapja, mint tizenkettő, köphet nékem szembe.

Odaadta tizenegyért. Daninál mindig volt pénz. Egy tizest, meg egy ötöst adott oda. A vén ember apró pénzt adott vissza. Meggondolva számolgatta a hatosokat, „tévedés kizárva.“

– Nyolc meg kettő, az husz…

– H

– Azaz tiz…

Dani nagyon dühös lett a csalási szándékért, azért mordult közbe. De mikor megolvasta a visszakapott pénzt s látta, hogy semmi sem hiányzik belőle, egy hatost odalökött az öregnek.

– Ezzel meg akartál csalni, nesze legyen a tied.

Az öreg megvetően rugta félre a pénzt a hóba.

– Nekem nem kell tüled az ajándék. Add apádnak, hogy éhen ne haljon.

Dani iszonyu dühbe gurult. Majd hozzávágta a vasvillát a vén zsidóhoz, aki közönyösen csomagolta össze a butyrát. De csak lenyelte a haragját, guba alá vette a selyemkendőt s a lovak közé csapott. A két ló már dideregni kezdett s vigan ugrott ki, egy perc mulva messze elhagyták az öreg zsidót, aki pontosan, rendesen rakosgatta csomóba sok dib-dáb holmiját.

Fütyörészve, mosolyogva nézett maga elé Dani. Nem volt benne biztos, mit csinál a selyemkendővel. Már feltünt a falu vége s a kastély havas tornya kilátszott a fák lombja fölött.

A faluszéli kutyák unalmukban egyet-egyet vakkantottak, ásitva vonitottak, Dani megcsendesitette a lovakat és lépésben haladt előre a kerékvágásos utca zökögőjén.

Egyszerre csak látta, hogy Bora kilép azon a kapun, ahol bemenni látta volt. Ez a lány ő rá várt, mert sietve jött le az udvaron. Biztosan az ablakon leste őt s abban a percben jött ki, mikor épp a kapu elé ért a szán. Megint olyan álmélkodva, ábrándosan bámult felé, ahogy meg szokta tenni mindig, ha Danit meglátta; egész lelke mintha bele lett volna téve ebbe a nézésbe.

Dani megállitotta a szánat.

– Bora!

– Mi.

– Gyere csak.

A lány készségesen odalibegett elébe.

Daninak megrémlett, milyen vakmerőséget akar. Nem fogja elfogadni a lány a kendőt. Az egész falu szemeláttára! Már nézője is van a harmadik szomszédból. Egy óra mulva az egész falu tudni fogja. Izgatottság gyült fel benne s szinte ködös lett tőle a szeme. Egy percig belenézett a Bora mély dióbarna szemébe, amely gyujtogató hőséggel volt ráfüggesztve, aztán elszánta magát, egy szó nélkül kivette a selyemkendőt s a lány kezébe adta.

– Nesze.

Bora elvette. Egy szóval sem tiltakozott ellene.

Dani nagyon meglepődött ezen s összevonva szemét fürkészve nézett a lány arcába. Nem talált abban semmi különöset; sem csodálkozást, sem zavart, meglepetést, tiltakozást. Bora, nyugodtan, természetesen vette az ajándékot s ajándéknak vette. Csak ép nagy változás történt a kifejezésében. Az ábrándosság tünt el az arcáról, a pokoli mélység mintha összehuzódott volna a szemében s rövidmélyü tisztasággá vált volna. Az izgató, titokzatos odaadás helyett rövid, egyszerü megértés tünt fel rajta. Az alázatosság helyett fölényesség, a rabszolgaság nyomában a parancsoló nő önérzete. De mind az egész csak egy árnyalat, amit a hirtelen vérszerelembe bomlott férfi nem látott, nem is érzett meg. Danit valami zavarta s ez önmagából eredt, a saját tettének s helyzetének szokatlan voltából. Fonák volt neki a perc, amelyben mindenki megbámulta. Fonák a tett, amely mintha kiforditotta volna eddigi életrendjéből.

Megérezte, hogy nagy hibát követett el. Szinte meglepetve bámult a lány arcába s ráemlékezett, hogy ezt még sohasem csipte, nem csókolta meg. Ehez a lányhoz eddig egy ujjal sem ért, meg sem érintette. És a rövid pillanat alatt, amit szemébe függesztett tekintettel, merev, félszájra vonuló mosollyal átélt vele szemben, szinte megbénult öntudattal, akarattal, biztosan tudta, hogy rosszat tőn magának, amikor nem pofonnal kezdte a dolgot, – hanem ajándékkal.

Szeretett volna rákiáltani, de restelt. Ugy érezte, hogy a lány okos, ravasz szeme, – milyen más ez most, mint az elébb, – átlát rajta.

Megrántotta a gyeplüszárat s a lovak megindultak.

És rettenetes izgatottság gyult ki benne, amint eltávolodott a lánytól; vissza akart nézni, mit csinál az a cafra. Sorra mutogatja a kendőt? Tán már a vállára is teritette… Az utca tulsó során gyalog jött szembe rá Takács Gyuri. Hm. Ez is látni fogja egy perc mulva…

Megint mogorván bámult a rud végére, a ló lába elé odaguruló havas, piszkos rögekre s a lelkében egész földindulás reszketett. Nagy akarások és fölgerjedt érzések háborogtak benne; restellte magát s a szivét szoritotta valami megalázottság; érezte férfiatlanságát s jóvá akarta tenni. Dühödött volt, Borára dühöngött, utálta, leköpte, legyurni, sárba taposni kivánta. S forrott mint a megbomlott föld mélye és tüzet vágyott okádni.

A falubeliek, amint elnézték őt komoran ülve a nagy gubában, szemére nyomott süvegben, nem is gondolták volna, hogy ez a Turi Dani egészen más ember, mint az, aki reggel kihajtott a mezőre.

II.

Takács Gyuri utána nézett a Dani szekerének.

– Mit néz Gyuri bácsi, – vetette oda neki a Bora, amint elszaladt mellette. Kötelességből szólott hozzá s állott meg egy percre a lány, letérve a nagy férfi elől az árokpartig, hogy furcsát ne gondoljon róla.

– Nézem, milyen kórója van ennek a sógornak.

– Bizony, magának sincs különb.

– No az enyimbe még több az ágaboga… Iszen te ott voltál, te. Emlékszel mennyit csufolkodtatok velem, hogy minden napraforgóm hetet fiadzott.

– Hát, ráfér Gyuri bácsira. Ha máskép nem tudja szaporitani a fajtáját.

A lány ideiglenes mozdulattal állott meg s már szaladt volna tovább.

– Te! – szólt utána Gyuri. – Mi van a kendő alatt?

– Kis malac, nem hallja, hogy visit?

– Nem kis malac az, hanem kis bárány, kilóg az egyik lába.

Bora ijedten kapott oda s följebb emelte a kendő csücskét. Kivörösödött az arca s elfordult.

– Vigyázz, mert párt kell azér adni. Megfogják a feketeszőrü kis bárányodat.

A lány a szeme sarkából felgerjedt nézéssel, odaengedő lánysággal pillantott vissza rá.

– Hadd fogják. Ócsón nem fogják meg.

És szemérmetesen elpirult.

– Ó te gyalázatos… Én is neked adom érte ezt a gubát. Ne.

A lány szeme már ködbe volt borulva, belső izgatottságától a hang is alig jött ki a torkán s ugy nézett a vásártevő férfira, mintha már érezné, hogy el is adta magát neki. De az esze azért a helyén maradt.

– Ó nem kell olyan fenn kezdeni, mer osztán mi lesz tovább?

– Elég előre egy selyem pruszlik is. Mi?

– Hát.

Még egyszer odavágott olvadékonyan a Gyuri szemébe, hogy a férfinek kigyult a csókadója, mint a fekély, azzal elszaladt, kacéran riszálva magát, sok ráncu vékony ingerlő szoknyáit.

Gyuri utána nézett mohón, keményen s megszijta a szája sarkát, aztán tovább ment,

– Megállj szép ..... Turi, most azért az enyém lesz a jány.

III.

Dani behajtott a nyitott kapun. A lovak megállottak s ő körülnézett a kiskocsis után. A nagy udvar üres volt, senki sem szaladt a gazda, az apa elébe. Daninak keserü nyál gyült a szájába.

Egy percig állt és várt, mielőtt lekászmálódott vón az ülésből. Olyan nehezen mozdult most.

Nagy kacározást hallott az ól sarkán tul; a kis kocsis, suttyó legényke a szomszédasszony lányával, az Irénnel havazkodik. Dani közönyös, bosszus, érdeklődő szemmel nézett oda. A lány sovány, csirkehusu volt, de fürge, harsonásan kacagó, s torka szakadtából sikoltozva tépázta a fiut. Alig tizennégy esztendős gyereklány, a fiu se sokkal idősebb. Nagy viháncolásuk közben észre sem vették Dani bácsit. A legényke havat gyömöszkölt a lány nyakába és ez olyan pofonokat adott neki, amilyen egy lánytól kitelik, kapkodó, karmoló, suta mozdulattal. A hangja, az édes, üde, megcsikkanó sikkantása szivig hasitott.

Dani ahelyett, hogy leugrott volna a szekérről, még jobban behuzta magát a gubába s tünődve nézte a gyerekeket.

Irigység harapott a szivébe, a májába.

És nem haraggal, de elkeseredéssel, kétségbeeséssel érezte meg, hogy mennyire megvénült.

A minap egy csomó havat csapott ennek a lánynak a nyaka közé, de milyen más volt az. Ő, a bácsi, tréfált a gyerekkel, aki játékosan, kissé kacéran, de gyerekengedelmességgel türte s szaladt előle. Most bezzeg tud a kisjérce a kiskakassal, mint maga párjával játszani.

A lány anyja ezelőtt 16–18 esztendővel épen ilyen gyermekpajtása volt neki. Később, asszonykorában, szeretője.

Hát már csak ezek az ő párjai, a megvénült, kiszikkadt bordájuak, akik jajgatnak ölelés közben, hogy fáj az oldaluk, hátuk, csontjuk?

Daninak iszonyu keserüség, az élet nagy keserüsége gyüremlett föl a lelkében.

Hát elszaladt már előle az élet, a fiatalság. Hát százával nőnek körülötte a lányok, s lesz idő, mikor egyiknek sem dobban meg a szive, a kivánó szive, ha meglátja őt… Lesz idő?… Itt is van már!…

Hiszen ő olyan vén ember már, akit nem lehet magáért szeretni. Ajándékot ád ő már a fiatal lányoknak, hogy azok erőszakot tegyenek az igazi érzésükön.

És elnézte a két gyereket, akik olyan nagyon civakodtak, hogy alig birtak elválni egymástól.

A másik házból kijött a lány anyja s nagyot kiáltott!

– Irén!

A lány ugrott és szaladt és még egyszer visszakacagott a fiu felé:

– Megájj büdös!

És csucsoritotta a száját s nagy huncut fekete szeme kacagott.

Az anyja megkapta a karját s megrázta, mint a gyereket szokás. Olyan utálatos vén bestia volt igy a Dani szemében.

Elfordult tőle.

S a másik oldalon, a maga házából a felesége lépett ki a pitvarajtón. Az arca fakó volt, gyürött, sápadt. Mintha örökké pincében lakna, még hunyorit is a szemével a hóvilág miatt. A ruhája lóg, semmi melle, teste, mint jól-rosszul összeálló darabok lógnak a karjai, lábszára. Ez az a hires lány, a Takács Erzsi? aki után járt, akire vágyott? Mikor egy este, késő őszszel, azt mondta, hogy de jó vón egy kis szilva, – ennek vitt ő egy akkora ágat a gróf szilvásából, mint egy ház?…

Megmozdult, elfordult s ujra áttévedt a szeme a szomszéd udvarba, ahol Irén frissen, üdén szaladt be a kutról egy csupor vizzel. Milyen könnyü a bokája, mint az őzé; milyen formás, fejlő, mint a kihasadó bimbó.

Dani nagyot sóhajtott.

IV.

A kórót is lerakták s körülnézett valami munka után.

Dél volt. Ebédelni hivta a kis fia.

Dani az ölébe vette a gyereket. A fiu odahajolt, odasimult hozzá. Az apát meghatotta ez a gyöngédség, magához szoritotta a testét, de nem szólott egy szót sem.

Bement vele a házba.

A szoba tulságosan meleg volt. A bölcső mellett állott a másik kis fia; egészen pucér volt a gyerek s hátra volt kötve az inge, ugy csuszkált a szoba földjén. Sáros volt, maszatos a füléig. Valahogy felállott az ingó bölcső végébe kapaszkodva s most meg se mert mozdulni, mert mindjárt meglódult a rengő bölcső is. Várt valami segitségre.

Nagy bámész szemeket vetett az apjára. Feléje nyujtotta az egyik kezét s azt mondta günnyögő szóval:

– Hej tte! Hej tte!

Daninak gyöngéd érzés támadt a szivében. Lehajolt s felvette a csöppséget a másik karjára.

Ugy állott ott az asztal sarkánál. A felesége a tűzhelyről épen hozta a tál levest s egy szomoru mosoly lopta be magát az arcára; mintha a régi, a remélt, a hiányzó családi boldogság lehelletét érezte volna meg.

Dani maga is megsejtette, hogy ez volna rendén, ez volna az igazi élet. Felsóhajtott, két hallgatag gyerekét megölelte erősen s valami imaféle óhajtás kelt a szive mélyéről. Ha most igy mindnyájukat agyonütné egy lesujtó villám, ó be jót tenne mindannyiukkal. Be sok szenvedéstől mentené meg őket. Ki lát a jövőbe?

Egy bizonyos. Jó nem jöhet többet.

– Na. Helyre boci! Helyre!

Leültette mindenik gyereket a székére, ő maga is beült az asztal belső oldalán a karos lócára. Az asszony már hónapok óta nem ült le az asztalhoz, most idehozta a tányérát ő is.

Dani elmélázott. Hogy is volt az, hogy veszett ki ilyen nagyon az életükből a boldogság? Ahányszor a családja meleg körét megérezte, mindig valami sajátságos lankadtság vett erőt rajta. Örökös harcot, lappangó, titkos küzdelmet érzett maga és a családi élet között. Olyan ellentétet, amely sosem került szóba, de egy percre sem szünt meg. Ugy rémlett neki, hogy a család a hinárnak, valami kényelmes, jóleső, boldogitó hinárnak ezernyi szálával igyekszik őt körülfogni, lehuzni az iszapba, a lágy, meleg latyakba, ahol heverni kell és hizni lassan röfögve, mint a disznónak, mig eljön az idő, a disznóölés napja. És benne valami érthetetlen törekvés dagadozott. Nem engedte magát, ki, ki akart rohanni, szabadulni ebből a csudálatos zsirszagu kényelemből. Ha szárnya van, bizonyosan régen elrepül világtalan világokig. És a legnagyobb baja mégis az volt, hogy nem birt keményen tenni valamit. Nem birt szakitani. Nem birta otthagyni ezt a kiállhatatlan asszonyt, a gyerekeket, a házát, a földjeit, a vagyonát, a népek előtt való tekintélyét s a biztos jövőt, ami ebből a mából ki fog itt fejlődni. Utált mindent, más életet, magasabbat, merészebbet, tevékenyebbet óhajtott, de nem birt neki vágni a semminek, hogy ujra kezdje a harcot idegenben, ereje frisseségének megfogytával, ruganyos ábrándjainak sok kipukkant hólyagját elveszitve. És élt s csak sorvadt, érezvén szomoru legyávulását s érezvén erőinek pazarló elpárolgását. Hogy telnek ezek az utálatos napok, gondolta számtalanszor magában és istenem, mit tudnék én csinálni! csak alkalmam volna rá! Hozzáfogott kukoricát morzsolni s óraszámra nézte, hogy peregnek ujjai alól, a kisszék kése alól a kukoricaszemek. Ez vagyok én, – gondolta, – ez a kisszék, a mék itt áll a sarokba egész éven át, csak rozsdásodik a szélibe vert penge. És birná, hogy éjjel-nappal egész éven át, morzsolja a kukoricát. Uristen, mennyit lehetne vele lehántani. Mennyi munkát tudnék én elvégezni!… De csak telt ez a nap is, mint a többi s ő szomoruan, savanyuan számlálta elveszett napját a többihez. Ha még a reménység sem volna meg, hogy egyszer majd csak elhozza az idő magától a cselekvés idejét, amikor kipótolhatja a hosszu tespedést, akkor igazán tönkrement volna magától, megőrölte volna a szu belülről, mint az öreg hombárt, amelynek kidült az oldala, hogy megtöltötték a lemorzsolt uj tengerivel.

És Erzsi, aki szintén reménykedett, hogy talán mégis jó az Isten s az urát csak hozzátöri egyszer a családjához, ha kiforrta, kitombolta magát, szomoruan látta, hogy mióta Dani az egész világtól elvadul, azóta ugy jár-kél, mint akiben nincs lélek. Néha szinte szánni tudta ezt a nagy erős embert, amint fejetlenül bolyongott a házában heteken át. Jól tudta, hogy ő az oka, s nem egyszer számotvetett a lelkével, nem másként kellene-e ő neki viselkednie az urával szemben? De Uristen, hogy? Ugy hogy ő segitse tán elő az urának családon kivüli vágyait? Élt hát, abban a meggyőződésben, hogy ugy sem tart már soká.

Mikor az ebédet megették, Dani hátraült s ejtőzött.

– No öcskös, – mondta a fiának, – megyünk estére.

– Hová édes apám? – szólt gyorsan, nagy bámész szemmel a fiu.

– A Zugba, nagyanyádékhoz. Megyünk mindnyájan. Beteg a nyanya. Megyünk hozzá.

A feleségének szólott a kijelentés. Az asszony már egy éve nem volt a napáéknél.

Erzsi nem szólt.

Ő már rég szeretett volna elmenni, de nem akart magában, s nem akarta figyelmeztetni az urát. Nem akart megalázkodónak látszani.

V.

Délután Dani szokása szerint kint keresett munkát az udvaron, az ólban; a nyár óta csak enni s aludni ment be a házba. Erzsi azonban ki sem nézett a szobából, gyorsan rendbeszedte a konyhát, tett a tüzre s a vastüzhelyen, amely melegitette is a szobát, csendesen sustorogva főtt egy fazék kukorica, amelynek édes szaga betöltötte az egész szobát. A gyerekek a földön játszottak a csutkával, a kisebbiknek fel volt kötve az inge hátulról és maszatosan csuszkált a magacsinálta sárfoltokon keresztül.

Mindaketten, Dani is, Erzsi is ugyanarról gondolkoztak, a maguk régi, szomoru, unalmas és egy percre is feledhetetlen dolgáról: mért nem teszi őket boldoggá családi életük.

Dani elfeledkezett Boráról, el minden más asszonyról, folyvást a feleségével foglalkozott.

– Én nem vagyok oka! – mondta félhangosan. – Az isten az oka!

Még egyszer össze akart szedni magában minden érzést, ami az asszonyhoz huzza; hátha jóvá lehetne tenni mindent.

– Az igaz, – gondolta el, – egy asszony se örülne, ha az ura más asszonyokat is megfogdos…

Kissé elmosolyodott, az ő férfi érzése nem birta ezt ugy venni, asszonyszivvel. Valahonnan az gyökerezett belé, hogy a férfinak szabad! Minden szabad! S ha az asszony olyan volna, amilyennek ő szeretné, vele nevetne ugy szemérmesen, félszájjal, félbosszusággal, még meg is pofozná érte őt, az urát, mert ez meg az asszonynak szabad. De ilyen halálosan venni! Igy elidegenülni! Ez nem szabad! Az asszony esze ugy járjon, hogy mindig az ura kedvére forduljon. Azt tegye a szerelemben, amit a parancsolója akar, kiván. Az asszony valami élő melegágya legyen a férje minden képességének, amelyben megpihen az ember s uj erőre kap. Ha ilyen volna! Akkor mit nem tenne meg érette!

Hiszen tudja is ő, mit kiván, csak annyit érez, hogy az asszony nem olyan, amilyennek ő szeretné.

Ő az asszonyi természetet oly türelmes, lágy, béketermő valaminek szerette volna elképzelni, amely mindig olyan, amilyennek az ura kivánja el. Mikor legelőször hallotta tőle azt a szót, hogy „bizony nem szakitom meg magamat érted“, nem akart hinni a fülének. Mikor először észrevette, hogy az asszony rá akarja kényszeriteni az akaratát ő reá, olyan hihetetlennek tünt fel neki, amire nem számitott soha. Mikor tisztán belátta, hogy az asszony és ő két külön akaratu, önálló lény, amely csak akkor tud megélni, ha kölcsönösen, szinte alkudozva egyezik meg valamiben, oly utálatosnak, és kitürhetetlennek érezte az egész világot, hogy szeretett volna szétrobbanni, világgá szaladni belőle.

Ez már nem neki való sors. Ő elég embernek tudta magát ahhoz, hogy gondot viseljen egy asszonyra s akár egy tucat gyerekre.

Egészen fel volt háborodva s kifordulva magából, eszeveszett módjára dühöngött eleinte s naponként ujabb csalódással gazdagodott, mikor látta, hogy az asszony ép oly konokul őrzi a maga akaratát, amilyen dühödötten akarja rádiktálni ő a sajátját.

Különösen egy nagy s minden percüket megrontó sérelmes pont volt közöttük: az életük berendezése. Dani a napszámos szegénységből nőtt ki urrá, Erzsi a szükös uraság garasmegtartó tudományát hozta magával. Daniéknál sohasem kellett takarékoskodni, ugy sem volt miben s azok az apró spórolások, amiket megtehettek volna, ugy sem nőhettek volna vagyonná. Erzsiéknél a foghoz vert krajcárok mentették meg egyik nemzedékről a másikra a kis vagyont, amelyet a falusi élet szükös viszonyai között gyarapitani nem lehetett. S mikor Dani oly hihetetlenül ügyes pénzkovácscsá lett, akinek az ölébe csak ugy dültek az ezrek, mindaketten kifordultak magukból, a férfi még türelmetlenebbül követelte a „jóélést“, a házat, az asszonyt, az életet az urak módja szerint s idegessé tette a spórolásnak még a neve is, bár hiszen másoknak ő sem adott s nem engedett át ingyen egy fillért sem, – tizszeres haszon nélkül. Erzsi viszont érezte, hogy tovább már nincs rendjén az ő régi krajcároskodó életmódja és ha az ura olyan lett volna hozzá, mint amilyennek lennie kellett volna, meg is tette vón az átmenetet. De igy ahelyett, hogy uj életfelfogásra rendezkedett volna be, nem tudta, mi lesz tovább. Elvesztette a lába alól a talajt. Folyvást azzal izgatta magát, hogy épen ugy utálja az ura pénzét, mint az életet s várta, várta, mikor vész el ebül az ebül gyült vagyon. S Dani lassanként azt vette észre, hogy a nagy gazdalány, aki épen azzal vonzotta őt, hogy magasabb rangba s társadalmi életmódba tartozott mint ő, most makacs, szivós, következetes munkával olyan életre akarja őt szoritani, ami csak az apjának, a Tövigszáraznak való.

Nem, ez igy nem emberi élet. Mindaketten tudták. S egész délután mindaketten az estét várták; Dani is, Erzsi is az öreg Turiék otthonában, a hires jó családi életben akartak számot vetni magukkal, milyennek kellene hát lenni annak a boldog családnak, amely le tudja kötni a házhoz azt a férfilelket.

És Dani, önkéntelenül visszariadva attól az őrült lépéstől, amit ma tett, Borától és a nagy veszedelmektől, amiknek a kóválygását érezte agyában, még egyszer meg akarta próbálni az élete rendbeszedését.

De ha nem lehet! ha igy akar ez folyni a világ végéig! akkor roggyon össze még ma.

Véres és rettenetes indulatok forrását érezte magában, a keze ökölbe, ütésre szorult s ott reszketett benne a titok. Ha az kitör, szétrugja, kimélet nélkül, irgalmatlan gázolja szerteszét azt az életet az embereivel együtt, mint a hangyabolyt.

VI.

A gyerekek fel voltak öltöztetve. A nagyobbik a karjára vette a hófehér kosárkendőbe kötött batyut, amelyben egy szál kolbász s más husféle volt; Erzsi becsomagolta nagy kendőjébe a gyereket, aki ebben a percben rugdosódni s erősen nyafogni kezdett. Muszáj volt kibontani s száraz ruhába tenni a kis lucskost.

Dani türelmesen várt. A guba már a vállán volt, a kalap a fején s szórakozottan nézte a családját. Nem volt semmi határozott gondolata, bizonytalan hangulat kóválygott benne. Szomoru volt és lehangolt; félt a szülei otthontól, félt a nyomoruságtól, amit ott látni fog, a szemrehányástól; félt önmagától, félt az egész élettől. Csak állt és várt, amig a felesége jól bepakolja ujra a kicsit, megszidogatja, amért „ilyen nagy legény“ léttére „nem tud szólani még most se“ s ölbe veszi nagy kendője alá, félkarra, a másik kezében meg egy nagy csupor tejet cipel, amit kasornyában emel.

Behuzták maguk után a ház ajtaját. Dani odakiáltott a kis kocsisnak, hogy vigyázzon mindenre s tünődő léptekkel ment az asszonya s a gyereke után, akik előtte haladtak ki az utcára. Lesütötte a fejét s erőseket lépett, mintha minden egyes lépésnél külön kellene előre lóditania magát.

Gondolt erre is, arra is, de már belefáradt, beleunt a feje a gazdasági terveibe, elhessegette magától a gondolatot. De hát akkor mire gondoljon. Belecsömörlött a pénzcsinálás munkájába; a családja csak fárasztó, lehangoló érzésekkel tölti el; a nyár óta alig volt együtt emberekkel, nem iszik, nem kártyázik, nem dohányoz, nem szerelmeskedik. Danin olyan általános megutáltság vett erőt, hogy legjobban szerette volna felkötni magát.

Erzsi hasonló lelki állapotban volt, de őt mégis ébren tartották a gyerekei. Félszeme folyvást ott volt a kis fián, akit sokat megszólitott, hogy vigyázzon, fel ne bukjon, láb alá nézzen, meg hogy nehéz-e a pakk, nem huzza a karját, ne cserélje meg neki? A gyerek csillogó, barna szemével nevetően nézett fel az anyjára, hogy ez minden gondját elfelejtette tőle. Hirtelen meglátta Takács Gyurit, aki az utca közepén valakivel beszélt s erről eszébe jutott, hogy a nyár óta nem ment végig ezen az utcán, s egyszerre fölémelyedett benne az az egész halálkeserüség, ami akkor eltöltötte.

Rápillantott az urára, mintegy kérdve, lesz-e hát valaha máskép?… és megütődve élesedett meg bágyadt tekintete. A férje arcán gyorsan felgyult indulatot, szemében kemény szikrázást, arca élén vörös folt kigyuladását látta. A férfi öntudatlanul előbbre lépett s elhagyta az asszonyt valamivel; az asszony jobban oda nézett s látta, hogy Takács Gyuri egy lánynyal, a Kis Pál, a Güzü Kis Pál lányával beszél.

Asszonyi szivébe rögtön belenyilalt, amit a férje érzéséből megsejtett. És ő is szinte remegni kezdett valami kipattant haragtól. A nyár óta nem vette észre az urán azt a szoknyatébolyt, ami addig annyit undoritotta. És minden nagy keserüségük, lelki eltávolodásuk, növekvő idegenségük mellett is megnyugasztalva hatott reá, hogy az ura akármilyen is, most csak az övé. Ha rossz is, ha beteg, ha szenvedő, csak ő miatta az. Néha szinte örömmel és megelégedéssel töltötte el, hogy ő mégis ennyire valakije az urának. Jól ismerte a Dani változó, gyorsan lobbanó s feledő természetét és mély hatással volt rá, hogy ez a férfi, aki olyan könnyen tudta eldobni a szeretőit, ő iránta ilyen hosszantartó, mélységes és erős érzéssel van oda füzve. Hónapok teltek s nem változott az ura sziveállapota s Erzsi néha hálákat adott érte az Istennek.

Most aztán föltámadt benne a fájdalom féltékenysége. Rettegett és iszonyodott a sejtelemtől, hogy az ura megváltozott, hogy már megint nem a régi, megszokott, szinte megszeretett csendes bolond ő körülötte, – hogy már ujra kilépett, mint a varázskörből s idegen istenek bolondja lesz.

Nem, nem csalódott. Jól látta ő az ura arcán a szenvedély lihegését. Jól látta az elszánt gyülöletet, a vad, féktelen megdühödést a másik férfi ellen. És biztos volt benne, hogy többé nem ő érte feni fogát Turi Dani Takács Gyurira, hanem másért. Azért a lányért, épen azért, aki most van közéjük vetve.

Takács Gyuri meglátta őket, meglátta őt s elrestellte magát. Egy szóval kiadta az utját a lánynak, aki feléjük pillantott s aztán lányosan, könnyü, libegő léptekkel elsietett. Távolról még egyszer visszanézett Gyuri felé s Erzsi látta, hogy az ura ezt a pillantását észrevette és olyan kemény, komor lett utána, mint egy kőbálvány. És Erzsi az urával érzett s csudálatosképen ugy vette észre, hogy ő fel van háborodva, amért az a taknyos lány a két férfi közül nem az urának a bolondja.

Takács Gyuri odaköszönt nekik, de egyikük sem fogadta. Dani elnézett maga elé, mintha levegő volna neki a versenytársa. Erzsi pedig ugy intézte, hogy abban a percben lehajolt a kis fiához s aztán ugy ment tovább, hogy nem is láthatott oda Gyurira.

Ez mind a kettőt megértette. Ugy gondolta, hogy Dani a Bora miatt. Erzsi saját maga miatt nem köszön; nehezellik, amit láttak! s mosolygott. Pedig csalódott. Erzsi Bora miatt indult föl ellene, magára nem is gondolt, hisz az csak természetes, hogy neki nem tartozik semmivel, igy jó, épen igy. Dani viszont a felesége miatt bőszült föl. Ismerte Gyurinak Erzsi iránti régi érzéseit s ő követelte azt, hogy hűséges legyen az az ember, azzal a titkos, rendithetetlen hűséggel, amit évek óta szeretett és szinte tisztelt benne. Már eddig is bántotta valami, a lelke mélyén, valami rendellenes a Gyuri viselkedésében, de csak most jött rá tisztán, mi az. Ez a cudar megszegte azt a hűséget, amit az ő feleségének kellett, hogy tartson. És Dani Takács Gyurinak nem engedte meg, hogy épen ugy megcsalhassa az ő feleségét, mint ő.

VII.

Csak mikor jól elhaladtak, akkor csöndesült ez a fölszines érzése s akkor nőtt ki alóla az igazi, a Boráért való féltékenység. Ebben már nem Takács Gyuri ellen volt kifogása; a Bora viselkedésében vett észre rendkivűli és érthetetlen változást. Hol van az az áhitatos, rajongó csodálat, ami a lány egész valóságából ugy sugárzott még tegnap, meg a mult héten, meg a nyáron, mikor a grófnőnél voltak együtt, mikor a grófi kapuból utána nézett s mikor ma reggel ájuldozott a szekere után? Mi történt ezzel a lánynyal? Megveti őt az ajándék óta? Az ajándékért megutálta? Visszanéz és milyen szemtelenül néz vissza Takács Gyurira s ő rá csak egy közönyös, vagy tán épen csufondáros pillantást vet? Hiszen ha a kezébe kapja, összetöri a nyavalyást!

Beharapta a szájaszélit.

Befordultak a Zugba; a sikátor végén laktak a szülei, épen szemben az utcával. Az ő kapujok zárta be a zugutcát.

Ahogy Dani kinyitotta a vesszőből font kiskaput, amely guzstengelyén csak ugy fordult, ha egészen fölemelték s beléptek, az anyjuk, aki az udvaron volt, felkiáltott:

– Óh Istenem, Istenem!

– Összecsapta a kezét s ott hagyta a napraforgókórót, amit a tüzre tördelt és elébük jött.

Már egészen sötét volt. Dani kutatva nézett az anyja arcába s kedvetlenül látta, hogy még öregebb, szegényebb, mézeskedőbb, mint tavaly. Az öreg asszony szája már egészen beesett, a fogatlanság jobban megvénitette, mint az idő. Barna, zsiros, füstszagu bőre, amint rátapasztotta fonnyadt száját a fia kövér, duzzadó kemény ajakára, a férfiben kétségbeesett érzést keltett.

Az öreg asszony, mintha megérezte volna a fia elkedvetlenedését, félve simogatta meg a vállán a gubát.

– Óh fiam, óh fiam! – és sóhajtott.

A menyével egy kis ideig egymásra néztek, aztán Erzsi odahajolt hozzá s erősen megcsókolták egymás száját.

A gyerek kezet csókolt a nagyanyjának, aki lehajolt hozzá s össze-vissza csókolgatta. A fiu félrehuzódott és a kabátja ujjával törülgette le a csókok helyét.

– Óh drágaságaim! – kiáltott a nagyanya s a kisebbik gyereket átvette az ölébe; majd megfojtotta boldogságában. De a gyerek egy kis ideig szepegve, ijedten hallgatott, aztán rákezdte az orditást, az anyjának vissza kellett vennie, hogy elhallgattassa.

– Óh te, hát félsz nagyanyádtól? Persze, ritkán lát… még csak egyszer látott a szentem.

Mindnyájan érezték a fájdalmat a szóban; hallgattak. Erzsi az anyóka kezébe adta a fazék tejet, hogy a gyerekkel foglalkozhasson.

– Egy kis édes tej! – mondta. Az öreg asszony kicsinylően, nembánóan biggyesztette meg a száját. Erzsi elrestelte magát az ajándéka miatt s még kedvetlenebb lett.

– No de gyerünk be, gyerünk csak be! no apátok fog örülni! Az fog.

Bementek a sötét pitvarba s az öreg asszony előre furakodva, fürgén nyitotta ki az ajtót, madzaghuzójánál fogva. Az alacsony szobából erős savanyu káposztaszag tódult ki; az asztal mellett ott ült az öreg Turi s valami könyvet olvasott, igen messze tartva azt magától. Feléjük nézett s leeresztette a könyvet. Nem kiáltott fel, mint régen szokott, nagy hűhóval, komolyan felállt s megrázta elébb a fia kezét, azután a menyéét.

– Látod, eljöttek! – mondta édeskedve az urának az öreg asszony.

– Felőlem otthon is maradhattak vón. Három esztendeje nem jöttek, ma se vót muszáj. Mit nézik az én busulásomat.

– Én is busulok eleget! – mondta komoran Dani.

A felesége ránézett s azt gondolta magában:

– Ugy, ugy, csak panaszkodj, hogy nem tesz boldoggá az asszonyod! Az kell itt csak! Azt szivesen hallják!

Mindnyájan nagyon, nagyon rosszul érezték magukat. Lepakolóztak, leültek az asztal körül.

– Mit olvas? – kérdezte Erzsi.

Az öreg megránditotta a száját.

– Tudja a fene. Minden bolondságot kitalálnak. Én meg csak olvasom, nincs más dógom… Ha még soká tart ez a tél, meg kell bolondulni.

– Csinálhatna kend nekem egy szánat! – mondta a fia.

– Lehet! felelt az öreg és mindjárt megélénkült a kifejezése.

– Hát a fiuk? – kérdezte Erzsi.

– Aj, egyik olyan mint a másik! – mondta az öreg Turi. – Mindet a szoknya után eszi a fene.

Nevetett rajta s végig simitotta az arcát.

– Még az a nyavalyatörős is oda van valahon, a Béni.

– Annyit féltem, – szólt bele az anyjok, – egyszer valami baj éri.

– Bár kitörné a nyakát, akkor járna jól.

– Óh ugyan, hogy mondhatsz ilyet, – szólt rá nyávogósan a felesége. – Ne légy olyan pogány.

– Hát nincs igazam? Hát élet az? Még az egészségesé se élet.

– Hát Miskáék? – kérdezte Dani, fiatal házas öccsére célozva, akik itt laktak a szomszédban.

– Bolondok, hát bolondok, – mondta az apja. – Marakodnak mint a görény. Kiverik egymás szemit. Hun az asszony karmolja össze az urát, hun az ember a feleségit. Meg kén fogni őket, aztán fejjel mártogatni meg a Tiszába, a lék alá. Akkor nem vónának ilyen tüzesek.

Nevettek mindnyájan, de zavartan, kinosan. Nem tudtak mit szólani. Ha nincsen dicsekedni valója az embernek, jobb ha nem is látja egymást.

Dani tapintatosan visszatért a szánra.

– Elhozhatnám azt a tőkét, négy szántalp is kikerülne belőle.

– Aki a kapu előtt van?

– Azt!

– Jó.

– De akkor min ültök a nyáron, – mondta tréfálva az anyjuk.

– Ennek mindig az ülésen az esze. Köpj egyet, ülj rá! – vetette oda neki goromba tréfával a vén Turi s ezen ujra nevettek.

– Gyere hozzám kis fiam, – szólt a nagyanya az Erzsi ölében nagy szemeket meresztve üldögélő gyerekhez. De ez rögtön kézzel-lábbal kapálva, ijedten bujt az anyja kebelébe.

– Áh nem megy az hozzád, mert nincs fogad – kiáltotta a vén Turi, aki már egész visszakapta régi hangját, – csak én hozzám. Gyere hozzám te! Gyere ide te betyárkölyök te!

Elvette az anyjától s a gyerek engedte magát; csakugyan egész otthon volt a nagyapja ölében; kapkodott az asztalon levő könyv felé.

– Diák lesz ebbül! – kiáltott az öreg! – Fiskális legyél te büdös, osztán nyuzd meg az egész világot!

Tiszta szivükből nevettek rajta, egy percre el is felejtették a nehéz hangulatot.

Ez kell hát a boldog családi élethez, – gondolta Erzsi, – hogy az ember ne vegyen komolyan semmit. Tán az öregek nem gyilkolhatták volna egymást rakásra már százszor. De fel se veszik egymástól a megbántást. Élnek. Az ember kiveszekedi, az asszony kisirja magát s megvan. Elnézte a napát, lánykorában csudaszép volt. De nagyon szegény lány; ott a kis tulipántos láda a kemence mellett, az is csak félig volt a menyasszony holmijával. Ma már nagyon elhagyta magát, az egész falunak Borcza nénije; tud ráolvasást a kigyómarásra s tanácsot ad mindenféle bajban. Jól van mindenkivel, csak a menyével nincs. Féltucat gyereket nevelt föl s agyon dolgozta magát értük. Erzsi látta egyszer, mikor a nagy lánya ott ült kényesen az asztalnál és ő seperte a szobát; ő mosott rájuk, ő szaladt, fázott, betegeskedett, szenvedett értük. A gyerekei, ez volt az ő világa s nem bánta ha a föld alól, vagy a templom perselyéből került is ki, de mindennek meg kellett lenni, amire azoknak szükségük volt. Mind a kettőjükben volt jó csomó könnyelmüség, különösen a pénzzel szemben. De az ura tulajdonságaira mégis ráismert bennük Erzsi, vegyesen.

Dani odatekintett a feleségére s látta, milyen gondolkozó éles szemmel nézegeti ez a szüleit. Ő is elkomolyodott, eszébe jutottak délutáni gondolatai s mig az öreg pár, az apja meg az anyja, az ő gyerekével játszottak, elgondolta, hogy is volna, ha ő még egyszer gyerek vón idehaza?

Hirtelen nagy izgatottság fogta el. Szeretett volna felugrani s kiszaladni a világból. Türelmetlenség lepte meg. Haragudott a szüleire, akik sokban okai voltak, hogy a feleségével idáig jutott, mert számtalan éket vertek közéjük. Amilyen mindent megbocsátók voltak egymással szemben a család keretében, olyan követelők, türhetetlenek voltak a gyerekekkel szemben, mikor ezek kiszakadtak közülök. Mindent kapni, semmit sem adni, ez volt a felfogásuk s ezzel halálig elkeseritették a menyeiket és vejeiket. Számtalan összetüzés. Pénzbajok. A harácsoló öregek, akik a gyerekeiket ugy akarták kiélni, mint a méhet, mindjárt kiszedni, ha valami gyült a köpübe. S az ingerült feleség, akinek a kotlós módjára kellett megvédeni a magáét, a csirkéiét.

– Nincsen okos apám, okos anyám – gondolta Dani – akik tapintatosan el tudtak volna valaha valamit simitani, pedig sokat segithettek volna rajtam egy kis jósággal…

És megint ugy érzett a feleségével szemben, mint régen, mikor még szerelmét semmi sem renditette meg. Mindent megbocsátott neki s mindent megértett nála. Szigoru volt az anyjához miatta s kárhoztatta az egész világot érette. Az a férji sziv áradt meg benne, amely az egyéniséget megkettősiti s a fontosabb részévé az asszonyt teszi, akit oltározva tart előtérben, a saját lelkét áldozó papjának állitva s az egész világtól bálványozó hódolatot követelve számára. Most még egyszer tisztán érezte ezt. Épen a szülei, a régi családja ellenére. Mert a régi bálványt ledöntötte volt magában s az uj számára attól is ugyanazt az imádatot követelte, ami ő benne volt, vagy még többet, sokkal többet. És megérezte magában Dani még fokozottabb mértékben azt az érzést, ami ma este Takács Gyurival szemben elfogta. Ő tehet a feleségével akárhogy, akármit, de mástól megköveteli, hogy ugy tiszteljék, ahogy ő kivánja. És a szüleitől legjobban!

Szigoru szemmel, emelkedett arccal nézett körül. Senki sem ügyelt rá, a két gyermek mindenkit lefoglalt.

És elhitette magával, hogy az akaraton mulik minden, az ő akaratán, meg a feleségeén, meg a szüleién, meg a világén, és minden ugy lesz, ahogy volt; jobban! ahogy kell lennie.

S ugy tetszett neki, hogy ezt most csak ki kellene mondania s meg is valósulna!

És ez a hit egyszerre boldog békességet idézett a lelkébe. Régen, nagyon régen nem érezte magát ilyen nyugodtnak, reménykedőnek, mint ma este.

Itt, ennyied magával nem tud szólani. De ha haza mennek, szólani fog. Megmondja, kiönti a szivét. És már látta, hogy borul a keblére a felesége s meleg pillantásokkal simogatta meg az asszonyát, aki a tulfütött szobában kipirult s a gyerekei vidámságától régi lányos, nyájas kedvességéből kapott vissza valamit.

VIII.

Később átjött a báró, a szomszéd paraszt, aki egy Báró nevü kutyájáról kapta a nevét. Az öreg Turi közösen vállalt vele nádvágást s most alaposan hozzáfogtak megbeszélni, mennyi lehet azon az éren, ahol a napokban kezdik meg az aratást.

A báró hallgatag fekete paraszt volt. Magánosan élt, mert a feleségét vagy husz évvel ezelőtt elkergette magától a gyerekeivel együtt. Az öreg Turi mindig kötekedett vele, heccelte, de csak szőrmentiben, mert a báró nagyon kemény volt s igen goromba tudott lenni, ha megbántották. Különben is nem értett tréfát. A nevéhez már hozzászokott ugyan, de azt sem akárkitől fogadta el.

– No báró, hun van az unokád? – kérdezte tőle Turi, a saját unokájával kevélykedve.

A vén ember egyet mordult s megrántotta a vállát.

– Látod! ezt a kis kölyköt nem adnám az egész életedért. Élet az, ugy élni, mint a kutya.

– Dugd az orrod a magadéba! – mordult rá a vad paraszt, aki nem válogatta a szót.

Az öreg Turi nagyot kacagott.

– Hej báró. Irigykedsz.

– No, van mit. Nem tom hányszor fog még a tetves nagyapja ölébe ülni, mig él.

A durva vágás, amely mindnyájuknak a sebét véresre tépte fel, kinos csöndet idézett elő.

– Ugy füstöl ez a vizes kóró, – mondta az öreg Turiné.

– Hadd füstöljön. Inkább itt füstöljön, mint másutt – szólt az ura, hogy kedvetlenségét egy odavetett tréfával leplezze. De csak ketten értették, ő meg a fia.

– Nem vagy álmos? – kérdezte Erzsi a kis fiától, lehajolva hozzá.

Dani felállott.

– Jó lesz, ha indulunk.

– Ha sietős, bizony jó lesz, – mondta az apja.

Az öreg asszony, aki a padkán gubbaszkodott, megszólalt, csititva.

– No, kártyázzatok egyet. Hová sietnétek. Mán az étel is meleg…

De Erzsi türhetetlennek érezte a levegőt s határozottan készült. Öltöztette a gyereket.

Dani is rosszul érezte magát, szabadra vágyott már…

Keserves hangulattal mentek ki. Az anyjuk ugyan váltig biztatta őket, hogy a gyerekek is jönnek már haza a fonóból, de csak elmentek.

Ahogy kiértek az utcára, Dani komoran kopogott előre. Elgondolta, hogy most hazamennek, lefeküsznek. Átalusszák ezt a hosszu éjszakát. Reggelre megfájul a feje a sok alvástól, holnap jön az uj nap, uj semmittevés. Elkezdett az esze járni, hol frissithetné meg magát egy kicsit. Emberek közé vágyott. Ásitott egyet s eszébe jutott, miket gondolt egy órával ezelőtt a feleségével való kibékülésről. Már nem volt szájize ehez sem. Nem megy az ugy!

– Bemegyek a tanitóhoz egy kicsit, – mondta és ujra ásitott.

Erzsi nem szólt, de igen rosszul esett neki. Ő is ugy várt valamit, maga sem tudta mit. Azt, hogy valami isteni csoda fog közbe jönni. Valami el fog köztük mulni s ma már minden ugy lesz, ahogy volt. Ugy érezte, az ura az ő kedvéért huzódott most el a szüleitől, a folytatását várta… Mint valami leszakadt eső, ugy fáztatta végig az ura szava. De mit tegyen. Nem szólt. Hátha a halált váltaná meg egy szava!

De mikor az ura csakugyan elvált tőlük s átment a másik oldalra, a tanitó háza felé, csaknem keserves zokogásba tört ki. Ugy fájt a szive, mint azon a nyári éjszakán, mikor félmeztelenül szaladt itt a két gyerekével.