Sárarany

IX.

– Bora!

A lány megállt.

Turi Daninak hőség csapott a fejébe. A nyelve elakadt a hangokban.

– Hát te mindig az utcán vagy?

– Én? Ó! Minek vónék?

– Minden percben találkozni kell veled?

– Hát csak innen jövök! Papéknál fontunk.

El akart menni.

– Várj csak!

A lány féllábára nehezedve, megállt.

– Mi bajod van? – kérdezte Dani.

– Nekem?

– Na.

– Nekem? Semmi, – s kuncogva nevetett. – Mér vóna?

Dani sohasem érezte ezt a fojtó, tikkadt hőséget. Meg akarta fogni a lányt s reszketett a keze. Az meg olyan fel sem vevően nézett rá. Nem tudta mit mondjon neki. Szégyelte bevallani az érzést, a gyerekes reszketését. Tudta, hogy csak egy szó, s elveszti a lány előtt örökre a tekintélyét.

– Nagyon különös vagy mámma, – mormogta.

– Én?

Dani nagyot lélegzett.

Egy percig szótlanul állottak. Dani érezte, hogy vörös az arca. Ugy van evvel a gyerekjánnyal, mintha ő is gyereklegény volna. Pirult miatta.

– Te.

– Tessék.

Dani egyet nyelt s a torkán reszketve, rendetlenül tolakodtak fel a hangok.

– Mondd meg az apádnak, jöjjön el holnap hozzám. Neki adom a tiszafarki káposztást.

A lány egész közel hajtotta hozzá az arcát és a szemébe nézett, mintha egyenesen csókot akart vón neki kinálni a nagy ajándékért.

– Köszönöm Dani bácsi, édes!

Mire a Dani kóválygó esze odáig tisztult, hogy átkapja a lányt, ez már el is szaladt. Olyan boldogan szaladt, repült, mint a madár. Soha sem hitte volna, hogy ilyen szerencsét csináljon! Soha ilyet. Hogy Dani bácsi fizesse meg! Istenem, jó most okos lenni!

És Turi Dani csak állott, állott, a vére lüktetett, pezsgett, forrt. Azt hitte mindjárt elszédül és felbukik. De csak állott s utána nézett a havas ut fehér homályába hersegő cipővel elszaladó lánynak.

A szive elszorult és szégyelte magát halálosan.

X.

Mikor benyitott a tanitóhoz, még akkor is reszketett; a szive szorult, szédülése volt s titkos lányravágyakozás gerjedezett benne.

A tanitó ott volt a gyerekektől lármás első szobában s kihallatszott a sötét konyhába, amint a gyerekekre kiabált, tréfásan ingerkedve velük; az volt a passziója, hogy folyton egymás ellen uszitotta őket.

Ahogy Dani benyitotta az ajtót, a nagy sovány ember, borzasztóan piszkos, ócska szalonkabátjában meglepő fürgeséggel ugrott fel s nagy lármával sietett a vendég elé.

– Isten hozott! Isten hozott kedves bratyesz! – kiáltotta neki; a szakálla, vagy inkább borostás álla tele volt dohányporral, ami ráhullott a cigarettából, amelyet épen most nyálazott össze. Tegeződött az első parasztgazdákkal, mert ez kölcsönös megtiszteltetés volt mindkettőjükre. – Hohó, hát még nem kezdett ki a rozsda! Haha, én már azt hittem, hogy már legalább is alispán lettél, vagy megyei huszár, hogy igy kerülöd a szegény ember házát! Pusztuljatok! – kiáltott a lánykáira, akik ott sereglettek körülöttük s bámészkodva nézték Danit. Az apjuk szavára meg se mozdultak, de ez nagyot kurjantott: – Hol a pipaszár! A meggyfa pipaszár!

Nem törődött tovább velük, mintha nem is volnának s hosszu lábaival átlépte őket, ha beleakadt valamelyikbe.

Dani mindig ugy nézett rá, mikor találkozott vele, mintha azt kérdezné a szemével: Nem vagy bolond tulajdonképen?

Nem volt bolond a tanitó, s nagy hahotái, szórakozott, kapkodó modora, erőltetett közvetlensége mind csak csinált takarói voltak rettenetes életnyomorának.

Előjött a mellékszobából a felesége is.

– Jaj, de odavan, komámasszony! – mondta neki Dani.

A sovány, petyhüdt bőrü asszony ugy járt-kelt, mintha a sirból lépett volna ki, a hangja is olyan gyomorhang volt, mintha mindig éhes volna s nem birna beszélni, nagy sötét szemei szórakozottan csapódtak ide-oda. Kissé mosolygott a Dani szavára, aztán a gyerekeinek szólt, hogy menjenek odébb a vendég mellől, de azok neki ép ugy nem fogadtak szót, mint az apjuknak.

Daninak megesett rajtuk a szive; körülnézett a lánykák csapatán. Öten voltak; csupa nagy szemü, sápadt és szemtelen kis teremtés, feltünően hasonlitottak az apjukhoz, egyikük gyönyörü szép volt, ez volt a Dani keresztlánya; ölébe is kapta az ötéves lánykát, ahogy székre ült s magához ölelte. A lányka hajából, amely a válláig lógott, valami illatos olaj szaga érzett s Dani érezte, hogy már most is lány ez, vékony testecskéje, sápadt arcocskája s tüzes fekete szemei már most is valami férfiveszejtő titkot őriznek. Szinte beleszédült ebbe az érzésbe, kissé megölelte a gyermeket, aztán átfogta két tenyérrel a bordáin s letette az öléből.

Ekkor jött be a legnagyobb lány; ez már tizennégy-tizenöt éves volt s amint rögtön kitünt, rokkant apja-anyja helyett ő tartotta már a kezében a házirend gyeplőjét.

– Mars kifelé! – kiáltott a hugaira. Azok nyelvet nyujtottak rá, de ő egyiket hajánál fogva cibálta meg, másikat hátba csapta s hamarosan valamennyit kipofozta a szobából, át a benyilóba.

– Hahaha! – kacagott nagyokat a tanitó, – hej ez a Mariska, jó feleség lesz, megálljatok, ez még megtáncoltatja az urát.

Rágyujtott a vékony cigarettára s nehány óriás szippantással elszijta, addig nem is szólott s ujra egészen elfelejtkezett a gyerekeiről. Az asszony ott ült a kemence padkáján s kétségbeesetten, beteg szomorusággal nézett rájuk.

Dani, aki már elszokott innen, nem tudta elgondolni, hogy lehet ez a szomoru, ez a nagyon gyászos ház a korhelység vidám tanyája!… Mert hisz itt minden este folyt a dáridó, meg a kártya.

A tanitó nem szólott mig a cigarettájával nem végzett; a füstöt folyton az orrán bocsátotta ki. Dani szólalt meg.

– Hogy vannak, komámasszony?

– Megvagyunk.

Dani bólogatott szórakozottan, mintha igent intett volna vagy egy tucatszor egymásután.

– Hát jobb lesz már az uj házban ugye? Szépen épül az uj iskola!

Az asszony kétségbeesetten legyintett.

– Az uj ház! – hahotázott fel a tanitó. – Annak lűttek. Megvan az első vallási sérelem. Barátom, tudod, hogy kinevezték az első-tanitót, a főtanitót! Mi?

– Nem tudom.

– Nem? – hunyoritott vidám-nevetve a tanitó, mint aki jó viccet akar mondani: – és pedig pápistát!

Dani összekapta a szemét s az arca elvörösödött a dühtől. Ugy állott a dolog, hogy az iskolát államositották, eddig a református felekezet tartotta fenn egy tanitóval, aki százhusz gyereket tanitott. Most átvette az állam azzal az igérettel, hogy a két tanitó közül az első mindig református lesz és pedig kántora lesz az egyháznak. Ugy gondolták, hogy a mostanit átveszi az állam, ez természetes volt s az egész falu örült, hogy a szerencsétlen, sorsüldözött család végre révbe jut. Ámde a kormánynak ősi, nemzedékről nemzedékre szálló politikája, amely a vallási erőszakosságokkal és tapintatlanságokkal századok óta bőven táplálja a jogos érzékenykedések keserüségét, most ismét elkövetett egy durva merényletet.

Dani dühösen hallgatta, majd káromkodott s fenyegetődzött, de a tanitó hangosan kacagott, mintha mit se törődne a dologgal, bár a szemében köny csillogott, amely véres, eres, véraláfutásos, gyürött szemealját is elöntötte.

– Megyünk a Dunántulra. Már be is adtam a pályázatomat.

– Mégy a fenébe, – mondta Dani.

– Mit! én? aki megcsináltam nektek az egész dolgot! aki hat esztendeje predikálom, hogy ne kinlódjatok, adjátok át az államnak az iskolát, akkor legalább én is kapok emberi lakást és kondiciót, én legyek most egy főtanitó urnak a lábakapcája! Egye meg a fene, valahon egy paraszt van a világon, egy se ütteti az magát agyon értem! Megyünk a Dunántulra, nektek meg lesz két pápista tanitó uratok! Slussz!

Fütyölni kezdett, ujra cigarettát sodort s mig el nem szivta, megint nem beszélt.

A szobában nyomott hangulat volt, csönd, csak a másik szobából hallatszott a gyerekek pokoli lármája s mindannyit tulhasitotta a Mariska sivitása, aki csendet igyekezett csinálni.

Egyszer kinyilt az ajtó, mire még telibben rohant be a lárma s annak közepette egy parányi, harmadféléves kis fiucska.

A tanitó, ahogy meglátta a kis fiut, nagyot hahotázott s rákiáltott:

– Hó, te kölyök! gyere csak te babszem! Gyere fiam, egyem meg a lelked!

Felállott, lehajolt érte, felemelte a padlásig. Kabátjának fényes könyöke gyászosan csillogott a füstölgő lámpa világán.

– Hány fiu vagy?

– Hat! – kiáltotta odafenn a mestergerendáról a csöppség; tudniillik ő a hatodik gyerek, a fiu.

– Hány lesz még?

– Hat! – kiáltotta ujra a gyerek.

– Akkor jó! – harsogott rekedt, elivott hangján a tanitó s az asztal közepére állitotta a fiát. Aztán kacagott neki.

– Hat? Mind olyan legyen, mint apátok! Mind hagyja ott a theologiát az utolsó vizsga előtt, házasodjon meg, rugassa ki magát minden faluból végig Magyarországon, csináljon hat gyereket, oszt dögöljön meg az árokba!

Dani ránézett a tanitóra, aki ugy hahotázott, ahogy birt, hogy elfojtsa a zokogását.

XI.

– No sebaj, – mondta később a tanitó, – mért él az ember? Megérdemel egy rongyos emberélet annyi munkát, amennyit az ember dolgozni tud? Mi vagyok én? hernyó, hogy csak a magam bendőjének dolgozzak! Nem azért teremtett az isten két lábra, egyenes gerinccel, fölemelt fővel, égre tekintő szemekkel, hogy ne magamnak, hanem másnak szenteljem a szellememet! No hát én másoknak szenteltem, én gondoskodtam százakról, nekem jó hely jut odafenn, ott majd én leszek a főtanitó! Ott majd én pofozok vissza papot, parasztot, minisztert! Aj de nehezen is várom.

Egy percre mintha kimerült volna, aztán borzas szőke haját hátrasurolta, rendetlen, rágott bajuszát szétdörzsölte tenyerével, amelybe belefektette eldurvult bőrü arcát, s Danira nézett.

– A te dolgodat is ugy megcsináltam komám, hogy fel se éred ököllel: hogy! Ugy megirtam én azt a folyamodványt a grófnéhoz, hogy ha annyi szive van, mint egy tyuknak, – pedig az ilyen perverzus grófnéknak van ám, nem ugy, mint az egészséges, naiv, falusi asszonyságoknak, – hát akkor biztos, hogy nem a zsidónak adja el a Karay birtokot, hanem nektek! Csakhát persze jusson a kezébe az irás! Már azt osztán nem tudom meglesz-é!

Dani ezért jött be épen. De oly régen ment el az a folyamodvány, hogy már egészen letett a reménységről is, hogy valami sikere legyen. Nem volt kedve szólani a tanitó beszédére, bár felizgatta őt s uj reménykedésre ösztönözte.

Az ablak alatt kopogás volt, nagy csizmák tappogtak a fagyon. Várták ki jön. Nemsokára nyilt az ajtó s gubában jöttek Takács Gyuri, meg Vinczellér, egy másik nagy gazda.

Erős hűhó kezdődött, kemény kézfogások, nagy lármáju beszéd.

Takács Gyuri, aki vakmerő csipkelődésekkel szokta bosszantani az embereket, azt mondta a tanitónak.

– Még csak szent Mihály van, nem szent Pál, hát mit csalogatod ki a medvét?

– Kigyün a magától is, – mondta bámulatosan rekedt hangon Vinczellér s vastag fekete mutatóujjával, amin meglátszott, hogy nem mosta meg a trágyahányás után, szétigazitotta egyforma kurtára kopott, kifakult végü, barnacsutkáju bajuszát. – Ugye Turi?

Daninak semmi íze sem volt a tréfához. Nagyot nyujtózott s ugy tett, mintha nem törődne velük, akármit beszélnek.

A kis szobában valamelyik gyerek elkezdett visitani, mintha nyúznák. A tanitóné, aki ülve fogott kezet az emberekkel, most felállott, bement oda, de a megjelenése semmivel sem csititotta a lármát.

– Na, üljetek le, oszt ne povedáljatok, bratyekovszkik, – mondta a tanitó.

Lelökték a gubát s leültek. Mindjárt utánuk jött még két paraszt, egy Kása nevü szótalan, röhögő fiatal gazda, meg egy Kis nevü öreg ember, aki a szemét is kiszuratná egy kis italért.

Beszélgettek, hol ez, hol az vetett fel valamit; a tanitó, aki iszonyuan unta őket, végre fölkiáltott, hahotázó módján gorombáskodva velük.

– No mi lesz? Hun az a pájinkás üveg?

Felállott, a rozoga lábu sublódhoz ment, amely téglával volt feltámasztva, s felvett róla egy zöld üveget, megkotyogtatta.

– Üres! – mondta.

Nagyobb biztosság okáért kivette a papiros-dugóját, megszagolta s felhajtotta azt a kicsit, ami még benne volt.

– Mondom, hogy üres.

– Egyen meg a fene, ha megiszod, hogyne vón üres! – mondta Takács Gyuri.

– Egyen meg benneteket, mért nem ütitek agyon a zsidót, ha nem ád a főtanitó urnak mán hitelbe. Ilyen koszos falu, ahun a főtanitónak sincs hitele.

– Főtanitó! – röhögött a repedt hangu Vinczellér.

– Hát biz annak befütött a miniszter! – mondta Takács Gyuri. – Neked is jobb vóna rektor, ha mán eccer magadnak kaparnál ki valamit a tűzből.

– No ne karatyoljatok, egyen meg benneteket a fene, komisz, büdös parasztok, – lármázott könnyes, részeg szemmel a tanitó, – hát mi lesz? Mék vájja ki a fenekibül azt a pengőt egy kulacs borra?

– Borra! – mondta Takács Gyuri. – Bundapájinka nem jó hascsikarástul, abba a rossz bendődbe?

Turi Dani ma nagyon rosszul érezte itt magát. A belső zsebéből kivette a katonakori bugyellárist és abból egy ötöst; odaadta a tanitónak.

A tanitó elvette. Dani most látta, hogy a keze állandóan ugy reszket, mintha a hideg lelné.

– Mariska! Mariska! Gyere csak. Szaladj át a zsidóhoz, hozd tele az üveget borral… Te! hozzál egy kenyeret is, érted, meg egy fél kiló szalonnát.

– Há, a kánya, hogy kap a pénzen! – röhögött Vinczellér.

– Ne egy félkilót! – mondta heccelve Takács Gyuri, hozzál legalább egy féloldal szalonnát.

A lányka nevetett, az ő érzéke is el volt tompulva a cudar életben.

– Hozzál, hozzál lányom az egészér kenyeret meg szalonnát; nesze itt a borra még egy forint, – mondta Dani.

– Hej a kutya Turi Daniját! – kiáltotta Takács Gyuri, – mán ilyen kis lányokat is megfizet!

Daninak az arcába szökött a vér. Tudta, hogy Borára céloz a sógora. De nem szólt. Egyáltalán ma oly fásult s kedvetlen volt, hogy nem birt szólani, pedig máskor könnyen állott nála a felelet s az ütés. Megzavarta az élet nyomorusága, amely ebben a házban meglepte minden piszkával, lármájával, becstelenségével és savanyu szagával.

A hat forintos ajándék a többi parasztot valósággal föllázitotta s még a szótalan Kása sem birta megállani, hogy szót ne vesztegessen rá.

– No ha annyi pénzed van, sógor, – mondta Takács Gyuri, aki egészen neki szilajodott s minél csöndesebb maradt Dani, annál kihivóbb és kötekedőbb lett vele szemben, – hát akkor lássunk dologhoz. Rektor, hol a biblia?

A rektor gyomrából hahotázva vette elő a piszkos, zsiros kártyát az asztalfiából, kenyérhulladékok és tisztátalan, csorba evőeszközök közül.

– Huszonegy, vagy harmincegy, – mondta.

– Huszonegy! – kiáltott Gyuri s felkönyökölt az asztalra. – Az az igazi. Semmi teketória. Egy, kettő, – nyertem.

Ridegen hahotáztak.

Az alacsony, tágas, kevés butoru, rosszul meszelt, alig megvilágitott szobában egyszerre valami bünbarlangszerü hangulat áradt szét. Ott ült az asztalfőn Takács Gyuri, az arcán lázas, kapzsi feszültség volt, a szeme villogott; a többiek is mohón vetették bele magukat a kártya örvényébe. Már is alig várták, hogy sor kerüljön rá. Minden este össze szoktak ők itt gyülni, hogy éjfélekig, néha félhajnalig elüljenek a legprimitivebb játék ostoba szeszélyeit lesve. Rendesen kis tételekben játszottak, csak a tanitó hazardirozott, mert ő szabadon tehette, ugy sem fizetett senkinek, csak adós maradt s azzal adott elégtételt, hogy megitta a parasztok borát s részegen engedte, hogy akár szántsanak a hátán.

Dani kedvetlenül nézte a többieket. Szeretett volna elmenni, de lenyügözte a közhangulat s még sem akart kártyához nyulni.

– Nem értek én ahhoz! – mondta.

– Há iszen nagy tudomány! – szólt a sógora. – Aki ért hozzá, hordóba sózhatják a fejit… Mit teszel rá sógor?

Dani immel-ámmal fölvette a lapját. Disznó volt, tökász.

– Egy koronát! – mondta.

– Ohó, – szörnyedtek el a többiek, akik krajcáros tételekkel reggelig piszmogtak, – az nem járja! Koronával kezdeni! Még ilyen nem vót! Végezni is sok avval!

– Nem baj, tartom a bankot! – mondta Takács Gyuri. – Ugy is ritkán jut hozzá az ember egy kis friss zsirhoz, most olvasszuk a hájat.

Kiosztotta a másik kártyát. Dani fölvette s mellé tette a másiknak, ez is ász volt.

Takács Gyuri magának is vett, – egy lapot, kettőt, hármat, – akkor habozott s merészen még egyet vett. Felragyogott az arca s elkiáltotta magát:

– Huszonegy, sógor!

– Ez még több! – mondotta Dani s kiteritette a két kártyát, amely mindennél erősebb.

Borzasztó volt az elszörnyedés. Mindenki érezte, hogy ma este vészes felhők jelentek meg fölöttük.

Takács Gyuri magános, rideg életében, amelynek semmi igazi célja és alapja nem volt, ép olyan szenvedélyesen vetette magát neki a kártyázásnak, mint a tanitó, aki páratlanul peches volt ebben is, mint minden egyébben az életén át.

Jött Mariska a borral. Töltöttek, koccintottak, fenékig itták.

Aztán neki dültek a kártyázásnak. Dani az első szerencse után óvatos volt s egy óráig is elhuzták az időt, hogy csak gyakorolták az idegeiket és nézegették, próbálták a szerencse járását. A második órában, már közel az éjfélhez, Dani egyre merészebb lett s mikor ugy érezte, hogy most végleg hozzá szegődött a szerencse, mind szilajabban, keményebben nézett bele a Takács Gyuri szemébe, aki már meglehetősen be is volt borozva s a ragadós apró lapokkal kezükben veszett párbajba kezdtek, amelyből a többiek, akiknek nem volt okuk, hogy elveszitsék a fejüket, hirtelen kimaradtak.

Nehéz lett a lélekzet és sóvár az arckifejezés és rohanva nőttek a tétek, mint a lavina. Ezek a parasztok, akik nehéz, keserves munkával keresik a garast, most dühöngve és agyfájditóan vágták az asztalra a nekik szokatlan nagy summákat.

– Irjad rektor! – kiáltotta Gyuri, mikor elfogyott a pénze. – Tartom a bankot!

A bankban épen benne volt az egész summa, amit valamennyien magukkal hoztak, hetvennégy forint.

Veszitett.

Ujra tartom.

Ujra veszitett.

Ujra az egészet.

Nyert.

Dani sápadt lett s a keze megreszketett. A szokatlan izgalomtól iszonyuan megfájult a feje. Áttolta a pénzt s Gyuri átvette a bankot, a kártyát s elkeverte.

Dani gőgösen, vadul nézett a sógora szemébe. Mindakettőnek ki volt kelve az arca és izzadtságcsöppek folytak a homlokukról. Dani jobban lihegett, mint a nyári kaszáláskor, de kipirult arca megszépült és valami hősiesség volt rajta. Gyuri vad volt és durva, nyakrafőre dobálta az ocsmány szókat s válogatatlan trágárságokat csapkodott ki. Szerencse, hogy a másik szobában aludtak már a lánygyerekek. A lámpa már egészen kormos volt s alig világitotta meg az asztal lapját. Senki se szólt tovább, a bor ott állott a poharakban s meleg volt és utálatos a rossz lőre; csak az ivott, aki meg akarta nedvesiteni kiszáradt torkát.

Dani érezte, hogy a hátán forró hullámok futnak végig s olyanforma kéjes, gyötrő izgatottságot érez, mint az este, mikor Borával beszélt.

Végre elült a tagok mozgolódása, a testek remegése.

– Mi a bank? – mondta Dani s fölvette az első kártyát. Meghallotta, hogy a hangja fulladt.

– Ezer forint, – szólt Takács Gyuri.

– Tartom.

Gyuri ujra kinosan összeszoritott foggal szedegette a kártyát. Dani még mindig a naiv játékos maradt, aki egyszerüen felboritja a lapokat, nem öregbiti izgalmát azzal, hogy lassan csusztassa ki egyiket a másik mögül, amit a paraszt kártyás sohasem mulaszt el, hogy teljesen átreszkesse az izgatottságot.

Gyuri ujra gőgös lett s előre kivágta a huszonegyét, bár nem volt köteles vele.

Dani lecsapta rá a maga két lapját: ujra két ász!

Nyert. Az emberek szeme szinte kiugrott.

Dani vissza akarta venni a bankot.

– Nem adom! – kiáltott Gyuri, – disznó, kutya! – utálatosan szitkozódott. – Tartom tovább! s ujra keverte a kártyát.

– Mi a bank?

– Ezer forint!

– Tartom.

A harmadik kártyájánál, bár a lapok összege csak tizenhét volt, Dani megállott.

Gyuri a szemébe nézett, de lihegő izgatottságában semmit sem tudott kiolvasni belőle. Kapkodta a kártyát s mikor tizennyolc volt a kezében, még egyet vett.

– Pász! – mondta fakón, rekedten s mikor meglátta, hogy Daninak csak tizenhete van, csaknem megütötte a guta.

– Még egy bank! – orditotta, hogy a másik szobában felsirt valamelyik gyerek.

– Mi a bank?

– Az apai jussom!

Dani megtorpadt s ránézett.

– Ne bolondozz Gyuri, – mondta neki.

– Gyáva paraszt, pfi, leköplek! Meghátrálsz, te sár, te sár!

Dani hallgatott.

– Az apai jussom; minden főd ami az apámról maradt. A Malomalján, a Rekettyésen, a nádas, a tiszafarki káposztás, a Hatöles föld.

– Tartom.

Amint fölvette s megnézte a kártyát, valami sejtelem lepte meg. Ász volt! Ez ma az ő szerencsekártyája.

– Takács Gyuri! – mondta s az ajka remegett, a keze is, benne a kártyalap. De azért kimondta: – ne mondd, hogy semmi ember vagyok, felteszem az apai jussod ellen mindenféle vagyonomat, amim csak van az anyaszült meztelen testemen kivül.

Gyurinak ömlött az arcáról a tajték s a melle fujt, mint a kovácsfujtató. Irtózatos volt és utálatos.

Dani felvette a kiosztott második kártyát.

Ránézett, felsóhajtott s az ég felé pillantott.

Aztán ujra jóság és békesség és nagy nyugalom volt a szivében.

Ismét ászt kapott. Két ász volt a kezében, azt le nem veri semmi, csak ha a másiknál is az van.

De annál nincs, mert uj kártyát vesz, harmadikat, aztán negyediket, ötödiket, hatodikat és mégis összesen megint tizennyolc a kártyái értéke.

Iszonyatosan gyötrődik. Látja a Dani arcán a nyugalmat és ekkor ugy érzi, hogy elveszi az isten az eszét s még egy hetedik kártyát vesz fel. IX-es volt, kilencet érő.

– Pász.

Kiejti a kezéből a kártyát.

S aztán, mikor meglátja a Dani csudáját, a két ászt, azt hiszi, rögtön megtébolyul s a nyála megered száraz inye közt az elbágyadástól s lefolyik az állára, mint a haldoklóé.

Csönd van egy darabig.

Dani feláll, hogy elmenjen.

– Megállj csak hé! – ordit utána Takács Gyuri s a részeg tehetetlenségével felállva, ütőeszköz után kapkod réveteg kezeivel. – Szöksz tolvaj! Elszöksz zsivány! Utonálló, pribék, bujnyik. Elszöknél. Hát a reváncs! Hé!

Dani megáll s ránéz.

Nyugodtan, csöndesen mondja.

– Mi legyen a bank?

Felveszi a kártyacsomót s elkeveri.

– Mi? Mi? Megmondom! Megmondom kutya. Az ami a legbecstelenebb a házadban, ami a legkisebb előtted…

– Mi az? – mondja Dani feszülten.

– A feleséged!

Dani megszédül, mint a bunkócsapástól.

– És mit teszel ellene Takács? – szól fakóan, hörögve.

– Azt ami a legkivánatosabb neked ezen a világon.

– Mi vón a?

– Bora!

Dani ugy áll, mint a szélütött.

Aztán dermedt kezeiből kiejti a kártyát s az széthull a földre.

– Nincs bank! – mondja.

Nem tudja, mikor tér magához, mintha álomban hallaná a saját hangját, megfigyeli, hogy a szája mozog:

– Tanitó ur, vegyen csak elő két árkus papirt. Irjon.

A foga összekattan, mint valami géprész. S mikor ködlő szemén át ugy látja, hogy a tanitó irásra készen vár, diktál.

– Én, alantisirott Turi Dániel, az alantirott tanuk előtt elnyertem Takács György sógoromtól kétezer forintot, amit örökös ajándékul adok a Vásárhelyi Pál tanitó gyermekeinek, azzal a kikötéssel, hogy a pénzt az árvaszék kezelje.

Takács Gyuri leült a székre, leesett és zordonan hallgatott.

Az irást aláirta Dani s látta, hogy a keze, ez az idegen szerszám nem reszket, hanem a rendes ismert kacskaringós T betüt irja.

Mikor a két tanu is aláirta, Dani ujra diktált. Egy csöppet sem ocsudott lázas önkivületéből.

– Én alantisirott Turi Dániel, az alantirott tanuk előtt elnyertem Takács György sógoromtól az apai örökségét, vagyis a Malomalján tizenhat köblös földjét, a Rekettyésen harminc holdját, négy hold nádas illetőségét, a hat köblös tiszafarki káposztását, meg a Hatöles földet, amely tizenhét hold. Ezt az egész vagyont, józanésszel ajándékozom örökösen azokért a szivességekért, amiket nekem tett –

Megállott, hogy bevárja, amig a tanitó befejezi a szókat.

Akkor kimondta a rettenetes süvöltő igét:

– Ajándékozom Kis Borának, a Kis Pál uram hajadon lányának.

Mindenki ugy érezte magát, mintha rettenetes dolgoknak, világpusztulásnak lenne tanuja.

Takács Gyuri nem szólott, ült megsemmisülve. És Dani mégegyszer látta, hogy irja le gyilkos keze a Turi Dániel gazda becsületes nevét.

Akkor ezt az irást magához vette; a másikat a tanitónak adta; szédelegve fölvette a gubáját s elment.

Senki sem szólt hozzá egy szót sem, csak néztek utána s még mikor elment is, ugy bámultak egymásra, reszketve, mint a szélütöttek, mint a földrengés rémeinek tanui.

Dani pedig nyugodtan figyelte meg magát, ahogy kiment, kivitte a lába a kis kapun. S aztán odakint nem balra fordult, az uton, amely hazavitte volna, hanem jobbra. És egyszer csak ott találta magát a Kis Pál, a Güzű Kis Pál udvarán. Látta, hogy a keze megzörgette az ablakot. A lányt látta, aki mezitláb ajtót nyitott és reszketett a hidegben. És ő a kezébe adta az irást és tisztán, értelmesen, csak néha dadogva elmondta, hogy mi van benne.

És a leány a nyakába ugrott, a guba alá bujt s ott állva, mezitláb, a hidegtől reszketve ölelte át és csókolta őt.

És behuzta a házba, a sötét meleg szobába s aztán ott járt-kelt és valakinek suttogott és a fekete sötétben valakik fölkeltek és kimentek. Az ólba ment aludni Güzü Kis Pál, meg a felesége, merthogy nem volt több szobájuk.

És neki valaki levette a gubát a válláról. Lehuzta a csizmát a lábáról. És ő tudta ki teszi azt.

És mikor a meleg ágyban feküdt s magához ölelte a szüz asszonyi testet, tudta, hogy nem a feleségét öleli.

És a szive ugy fájt, ugy fájt, azt hitte, rögtön megszakad.

XII.

Alig ment ki Dani a kapun, Takács Gyuri felugrott, kapta a gubáját s utána sietett. A másik két paraszt (a harmadik, az öreg Kis már elment) abban a percben, ahogy a két nagygazda nem ült az asztalnál, az ott felejtettek kényelmetlenségével feszengett a székén. Gyerünk, no gyerünk mi is, – noszogatták egymást.

– Ereggyetek hát, – szólt a tanitó, – nem látjátok, hogy ez késelni akar!

– A lehet! – nevetett ráncos tokájába Vincellér, – azt jó lesz látni!

– Azt jó! – mondta a másik is, és elmentek.

– Forduljatok fel mindnyájan reggelre, – morogta magában a tanitó, aki torkig volt a parasztokkal, a parasztságokkal, megutálta az utálatot, s valami emelkedett hangulatot érzett magában. Valami szokatlant, szépet, nagyot akart tenni. Körülnézett bágyadt fényü szemével, piszkos körmével belekapart a szakállába s átérezte a helyzete fonákságát, át azt a lehetetlenséget, hogy ő itt valaha valahogyan hozzájusson emberi méltóságához illő egyetlen mozdulathoz. Füst volt ott és borbüz, és köpések és kimondott trágárságok undora, amely szinte beleévedt a rozoga butorokba s vastaggá tette a levegőt. A lógó lábu lámpa azt izzadja ki üvegén, attól növeszti a hamvát, még ennek is az fogyasztja el a lángját. Hát az ember, az isten képére teremtett, az élet, a társadalom, az öröklött és szerzett és rátukmált gyarlóságok embere, akit az alkohol vitt félre utra s aki az alkoholtól várta a szabadulást, hiába, – ez a gyarlandó ember hogyne állana szédülve remegő inain s hogyne izzadná itt a jótehetetlenség elernyesztő csöppjeit.

És egyszerre fellobban benne az isteni szikra, az ész, az emberi dicsőség. S csaknem felbukik álltában, amint hirtelen tettre lóditja az ötlet, a szép és jó és nagy tett ötlete:

Kinyitja az ablakot.

S amint betódul a tiszta, éles, szabad levegő, amint berohan s körülszalad az első jeges szélroham, a lámpa rémületében nagyot lobban, elalszik, az ember pedig összerázkódik s vékony ruhájában reszket. De nem omlik össze és nem teszi be az ablakot, hanem örül az isteni szikrának, amely még ott pislog az agyában és állva a hideg, a fagyasztóan tiszta éjszakában, rezegni, sugárzani kezdenek a csillagok a szem nedves tükrén s egyszerre csak ujabb nagy és szép és jó tettre tör ki egész lénye:

Zokogni kezd.

XIII.

Takács Gyuri a kapuban állott s lefelé nézett a falun. Ahogy a két ember utolérte, megfordult s igy szólt:

– Látjátok ezt a bitangot? Megyen a jányhoz, – kis idő mulva ismételte, – a jányhoz megy!

– Hát te meg eriggy az asszonyhoz! – mondta neki egy kis röhejjel Vincellér.

Gyurit igen kellemetlenül érintette, hogy lassan forró gondolatát ilyen nyilvánosan dobták a szemébe.

– El is megyek! – morogta.

– El hát. Ü a jányhoz megy, te meg eriggy az asszonyhoz.

– Az a! – mondta a másik is. – Ugy dukál.

Takács Gyuri mogorván fordult meg s elnézett a Dani háza irányában. Egészen elvette a kedvét s lehütötte őt ez a megszégyenitő tanácsolgatás. Magától ha rájött volna, ha ugy tör ki belőle az elhatározás, önként, akkor hősiességet érez s tüzzel-vassal meg is teszi. Igy pedig csak állott mogorva konoksággal.

Vincellér, a fakóhangu paraszt, azt hitte, hogy noszogatnia kell, s egyre ismételte:

– Eriggy az asszonyhoz. Ü el mert menni a jányhoz, te is menj el az asszonyhoz.

A kisebbik paraszt azt hitte, kitalálja a Gyuri habozásának az okát.

– De hátha visszagyün Dani, hogy hát csak odaadja a jánynak az irást, oszt ü visszagyün.

– Ha visszagyünne! – kiáltott Gyuri s a hangjában benne volt, hogy azt szeretné, állana elébe.

– Gyün fenét, – morogta Vincellér, – dehogy is gyün. Tán bolond. Épen Turi Dani az a bolond, aki szüzen hagyja ott a jányt.

– Lehet a! – mondta a kis paraszt.

A szavuk, ritkán, fojtott hangon elejtegetett szavuk a hideg, fagyos téli éjszakában titkosan, fázósan, kisértetiesen hangzott.

Gyuri lassan megindult. Nem szólt.

A másik kettő vele mozdult.

A hó sercegve csikorgott a lábuk alatt, süvegüket szemükbe nyomva, nehéz léptekkel mentek előre. Nem tudták, mi lesz még ma.

– Ami igasság, az az igasság, – mondogatta Vincellér, – ha ű a jányhoz megy, te erigy az asszonyhoz.

– Szakaggyon rá az ég… – morogta Gyuri s komor keserüséggel hozzátette – meg egy darab Isten!

Tovább mentek, de akármilyen csendesen lépkedtek is, nem sokára odaértek a Daniék kapujába. Közel ahhoz megállottak az utca közepén. Elől állott Gyuri s rögtön mögötte a két ember.

– Eriggy csak be bátran, – mondta Vincellér a maga módján, – te csak eriggy be. Ha ű elment a jányhoz, neked itt a helyed.

– De mit mond a menyecske! – bökte ki a kisebbik paraszt azt a gondolatot, ami mindnyájukat szoritotta.

– Mit mondana, – dünnyögte Vincellér, – nem igen haragusznak az asszonyok azért, ha olyankor megy látogatóba hozzájuk valaki, mikor nincs otthon az uruk… Osztán, ha valamit mond, meg kell neki felelni. Azér van az embernek nyelve, hogy az asszonynak meg tudjon felelni. Osztán, ha a se elég, nem sokat kell teketóriázni, hanem…

Gyuri habozó lépést tett, menjen-e vagy se. Visszanézett az uton, mintha azon töprenkedne, eljön-e Dani?

– Nem jön az el onnan reggelig, – mondta a kis paraszt, – a nem jön el, nem kell attól félni!

Gyurit szörnyen megbántotta ez a megjegyzés. Nem félt, vágyott, kegyetlenül vágyott a veszedelemre, csak ugy feszitette az izmait a harcvágy.

Hirtelen megmozdult s egyetlen szó nélkül ott hagyta a két embert, bement a kis kapun. A parasztok a helyükön maradtak s utána néztek.

– Bemegy! – mondta a kis paraszt, – egye meg a fene a kis bürit, bemegy.

A másik csak rábólintott fejjel.

– Hej hogy fog onnan repülni kifele, de rögvest, – nevetett kuncogva a kis ember.

Vártak, de nem volt semmi nesz. A feszült várakozásban roppant hosszunak tetszett minden pillanat.

– Má nem lesz baj!

– Minek lenne? – mondta vállatvonva a másik, – nem kell űket félteni, jól ismerik űk egymást. Már legénykorában is nagyon körülte volt ez a Gyuri annak a jánynak. Ki tudja, mi alszik a hamu alatt!

Ezzel félre huzódtak a kerités tövére és onnan várták, mi lesz.

Pár percig vártak, aztán megnyugodva elmentek.

XIV.

Erzsi nem feküdt le, mikor haza jött, hanem hozzáfogott varrni, mihelyt a gyereket elaltatta. Amint telt az idő és Dani csak nem jött, sirdogálni kezdett. Sorra elismételte magában minden keserüségét és szive szerint kisirta magát. Szinte megkönnyebbült a zokogástól és visszaemlékezett arra a fogadalmára, hogy bármit is mér rá a sors, zugolódás nélkül fogja elviselni. Még vigasztalást is talált magának a bajban. Istenem, hiszen olyan régen nem volt már semmi igazi szenvedése, nem lehet büntetlenül maradnia azért, hogy ezeket a békés napokat is olyan bünös könnyelmüséggel engedte elmulni. Csak most látta, milyen hiábavalóan szalasztotta el azokat a perceket, amelyekben az ura szivéhez közel férkőzhetett volna. Hiszen itt volt előtte az ember, puhán, jószivvel és erős bizonyságát adta annak, hogy igazán szereti a feleségét. Félesztendeje sehova sem ment, semmi olyat nem tett, ami ellen valami kifogása lehetett volna. De ő pogány volt hozzá, s nem hajolt, nem hajolt, pedig mégis csak az asszonynak kell a gyöngébbnek, a békülőnek lenni…

Erzsi most, hogy nem volt a szeme előtt az ura, annyi, de annyi mentséget tudott a védelmére, amennyi kifogása volt ellene, mihelyt meglátta.

Amint patakzó könnyeit kissé felszáritotta, letette a varrást, amely ugyis hiába hevert az ölében és erősebb munkát talált, hirtelen elhatározással hozzáfogott kovászolni, reggel kenyeret süt…

Éjfélig eltöltötte az időt, akkor megijedt. Hol maradhat ilyen sokáig az ura.

Ujra csak megvigasztalta magát. Olyan régen nem volt kinn az ember a házból, hogy akár a komákhoz ment, akár a tanitóhoz, nem eresztik el.

Majd haza jön reggelre! S hozzá fogott egy kis kalácsnak való tésztát keverni a gyerekeknek. A nagy fatál tele volt hig tésztával. Erzsi meghintette a tetjét liszttel, keresztet vetett rá, aztán megmosta a kezét, lerakta maga elől a kötényt, rendbeszedte magát, a tüzhelyen egy kis tüzet is rakott, mert igen hideg kezdett lenni, pedig meleg kell a tésztának s a gyerekeknek.

Ezt is elvégezte; mikor készen volt vele, ujra felfakadt a szemében a könny, s ujra átengedte magát a keserüségnek.

Ki tudja mióta sirt, sirdogált igy, mikor csak hallja, hogy nyilik a kis kapu, nemsokára rá az ajtó s idegen léptek hallatszanak a pitvarban.

Fölegyenesedett ültében. Az első pillanatban zagyva ijedtség ült ki a szemébe, a következőben már tiszta volt előtte, hogy az urával történt valami.

A vér mind alá futott a szivébe.

Amire ma egész este nem gondolt, most egy szemrebbenés idő alatt tiszta bizonyossággal rémedt fel a lelkében.

Az ura összeakadt Gyurival s baj lett belőle, amiatt a jány miatt.

Még egy átok sem nőhetett ki a nyelvén, mikor nyilt az ajtó és előtte állott Gyuri.

Egy percig ugy néztek egymásra. Egyik sem tudott szót szólni. Egymásra néztek mint kisértetnézők. Mindeniknek rettentően el volt fulva a torka.

Végre Gyuri erőre kapott s elébb lépett. Ez a mozdulat magához téritette Erzsit.

– Mit akarsz itt? – kiáltott rá a férfira s felállott.

– Mit? Veled akarok hálni!

Erzsi ugy megrémült, majd összeesett.

Gyuri előrelépett egy tapodtányit, de ott megállott s kidudorodó szemekkel nézett az asszonyra.

– Azt hát! – kiáltotta ujra, – meg akarom már én is próbálni, hogy milyen az urad mestersége!… Hát csak Turi Daninak szabad minden? Hát csak ű gázolhat keresztül mindenkinek az asszonyán? Hadd tanulja meg ű is, mi a!

– Megbolondultál?

– Dehogy bolondultam! Inkább most jött meg az eszem!… Elnyertelek kártyán az uradtul, hát az enyém vagy.

– Hazudsz! – kiáltotta Erzsi.

– Én?

– Te hát! Akkor nem is jönnél a szemem elibe, mint egy bujnyik! Az nem igaz, az én uram nem tett fel engem egy kártyára!

– Hogy ismeri! – mondta Gyuri, – hogy ismeri! Jól van, nem tett fel a kártyára. Hanem mikor elnyerte mindenemet, az apai jussomat, a pénzemet, mikor kódussá tett, akkor megszökött!

– Asse igaz ám!

– Aszontam neki, hun a reváncs! De megszökött!

– Hazudsz!

– Aszontam neki, tegye fel ami a legkisebb, a legbecstelenebb a házába! – téged! – én meg felteszem neki, ami a legkivánatosabb a bünös lelkének, – azt a jányt!

Erzsi sápadozva hallgatott.

– Hát osztán, hát osztán!

– Megszökött a bitang! Nincs bank! asszongya, nincs bank!

Erzsi leült és keresztet vetett.

– Mária, szűz anyám!…

– Csak imádkozz, jól imádkoztál! Hun az urad? Ha szeret, itthon a helye! Mi! Hun az urad? Ha szeret, itthon a helye! Mi! Hun az urad? Jól megbecsül… No! Minek vagyok én itt? Hogy kerülök én ide? Én vagyok az urad?

Erzsi hallgatott, de szilárd lélekkel, már nem mondhatott neki rosszat ez az ember az uráról. Olyan méltóságos érzéssel volt eltelve, hogy az élet minden megváltását elfeledte azért az egy szóért, hogy nincs bank!

– De az enyém leszel ma! – folytatta lihegve az ember és erősen nézte az asszonyt, aki gunyosan méregette végig őt.

Hallgattak, gyötrelmes csöndben.

– Hun az urad jó asszony? – kezdte ujra Takács Gyuri és szinte ugy komiszkodott vele, mintha rajta akarna bosszut állani az uráért, azért a nagy hitért, amit az urára tékozolt, azért a nagy eltaszitásért, amivel az ő hosszutürő szerelmét fogadta. – Mondd meg na, hun a hires! Há, ha tudnád! Megmondanád, ha tudnád! – És cudarkodva nézett a szegény asszonyra.

Erzsi konokul, szilajon nézett maga elé.

– Jó is vóna, azt tudni egy asszonynak, egy hűséges asszonynak, hogy hun jár az ura éjfél után két órakor. Ugyi nem tudod?

– De tudom! – kiáltotta Erzsi.

– No ki vele, ha tudod! Csak halljuk, hogyha tudod! Mondd ki csak no, ne félj, megmondom, jót gondolsz-e!

– Ott van a hun te szeretnél lenni, Isten gyávája. Azért jösz ide nekem fecsegni, mert tele van a májad irigységgel. Szégyen, hogy egy Takács Gyuri egy olyan lánnyal se bir el. Fi, sirni jösz a kötőm mellé, panaszkodni, hogy az uram, ember léttére kedvesebb a lányoknál, mint egy ilyen vén legény. No hiszen majd megpirongatom az uramat, hogy máskor a kis öcsém lekváros kenyerét ne vegye el. Szégyelld magad, ilyen maflaszent, jobb lesz, ha mégy az anyádhoz szopni, mit neked jányok után járni! Hát van olyan jány, aki a te szódra füleljen!

Gyuri hunyoritva hallgatta a huga beszédét. Érezte a Takács fajta éles nyelvét s szinte tetszett neki. Nem haragudott meg érte, csaknem vidáman felelt rá.

– Elmehetek én már szopni az anyámhoz. Abba igazad van, ugy sincs más nekem a világon. Leszedte előlem Turi Dani a virágot, az én pénzemért vette meg, ne félj! A Takács-vagyonból telik ki neki az a csók, amit most nyal fel… Tudod-e, hogy azt az egész birtokot, amit tőlem elnyert, az apai jussomat, odaprezentelte az én truccomra Kis Borának, a Kis Pál jányának!

– Mit beszélsz? Megőrültél! – sikoltott fel Erzsi. – A Takács-földeket merted elkártyázni!

– Te is csak most veszed észbe, mikor azt hallod, hogy nem a tied, hanem a másé…

– Persze hogy most! – nekem csak van tán jussom hozzá.

Gyuri elmosolyodva legyintett.

De az asszony szörnyen elkeseredett s könnyel csukló hangon veszekedett.

– Bitang vagy, kutya vagy, még te mertél rám szemet vetni, te senki, te semmi. Te Istengyávája, te idétlen szülött. Te rontottad meg az életemet, mert te nélküled sose jutott volna az uramnak eszébe amit tett máma. Ó te boldogtalan nyomorék, te világ zsiványa te!…

Gyuri elkomorodott és bosszus mogorván vetett rá szigoru pillantásokat.

– Elhallgass már szerencsétlen. Ahelyett hogy a maga bajára gondolna, itt hiábavalóskodik! Én rám haragudsz?! az uradra, aki most más jány ágyába hever, arra nem?

– Semmi közöd hozzá! A magad dolgával gondolj! Én elvégzem a magamét.

– Na hát én is el a magamét! – kiáltotta Gyuri s hirtelen előre lépett, a gubát hátra vetette s az lecsuszott a válláról, ő pedig körülölelte Erzsit.

– Coki! – kiáltotta fojtva az asszony s minden erejét összeszedte, hogy kiszabaditsa magát.

– Ezért jöttem, – lihegte a férfi s rettenetesen ölelte, szorongatta az asszonyt és csókolta az arcát, a vállát, a ruháját, ahol érte.

Olyan hirtelen, olyan váratlan jött ez a rárohanás, hogy Erzsi elvesztette a fejét a meglepetéstől. Tehetetlennek érezte magát az erős férfi karja közt s az agyát elöntötte a vér a birokban.

– Majd megtanitalak én, – lihegte Gyuri – majd én segitek rajtad, ha a te szamár eszed nem engedi, hogy egyszer boldog légy az életben. Te őrült asszony, te marha asszony, az urad esztendőkön keresztül mindennap megcsal, te egyszer se űtet! Csak szenvedsz itt nekem, eszed magad? Hiszen lerothadt már a csontodról a hus, leszopta a bánat, a keserüség! Azt hiszed nem tudom, mennyit szenvedsz? mennyit sirsz, te boldogtalan, mi lett belőled? Mit csinált veled a gazember? De még ő is megfizet érte, mert nem hal meg szépen, azt az egyet tudom, hogy nem viszi el ezt a kutya életet szárazon! Én ontom ki a bélit, én. De csak érted! Nem ma kellett volna ezt tennem veled, hanem régen, legalább három esztendeje… Minek adta az Uristen, hogy szeresselek, ha nem azért, hogy azt tegyem veled, amit azzal kell tenni, akit szeretünk. Ugy sincs már semmi keresni valóm ezen a világon, még annyit megteszek, hogy ma téged megszeretlek, holnap meg az uradat agyon verem. Mindakettőt megadja nekem az én istenem, de csak egymás után. Az enyém leszel Erzsi egyszer ebbe az életbe. Csak rugódozz, csak rajta! Tudod, az a természetem, hogy annál tüzesebb vagyok, minél jobban ellenkezik az asszony. Ha nem igy vóna, hogy tudtam vón ennyi ideig utánad esenkedni? Mi!

Erzsi borzadozva hallgatott s jeges hullámok szaladgáltak végig, végig a testén. Valami ölő szerszám után keresett gondolatban, de emlékezett rá, hogy minden kést berakott este az asztal fiába. Ha most a kezébe kerül egy, megtenné.

– Haha, – sustorogta Gyuri tovább az asszony fülébe, – elébb kellett vóna, mikor még szebb asszony voltál…

– Sssz! – szisszent fel az asszony és egyebet nem tehetve, teljes erővel beleharapott a férfi arcába, ahol érte, épen az ajkához nyomta az a száját s Erzsi szinte elharapta a fél alsó ajkát.

Gyuri a fájdalomtól felorditott s teljes erővel ellökte az asszonyt, hogy az hanyatt esett egy széken keresztül.

Ebben a percben velőtrázó sikoltást hallottak.

Erzsi felugrott, olyan szivósan, mint egy macska. A fia ott állott az ágyon s az őrület rettegésével, egész testében rázkódva, iszonyatosan nézett az anyja gyilkolására.

Gyuri egy mozdulatot tett, hogy azért is, ha az egész világ összeomlik is, megteszi azt, amit akar, de Erzsi fürgébb volt, felkapta az asztalról a kis fateknőt s egy sikeres lendülettel bevágta a tésztát a férfi arcába.

A tészta mint valami maszk boritotta be az ember arcát, hogy az lélekzethez sem tudott jutni, mig le nem vájta magáról a ragacsot. A teknő leesett a földre, az ember pedig némi tétova után halálos elkeseredéssel és szégyennel, tapogatva kereste s amint megtalálta az ajtót, kitámolygott rajta.

Erzsi utána se nézett, rohant a fiához, de ez nem volt eszénél többé. Hanyatt bukott az ágyon s a teste vitustáncban rángatózott, a szeme felfordult s nemsokára egy kis hab bugyogott ki szegény eltorzult szájaszélén.

– Mennybéli Uristen! – sikoltott az egekig az anya hangja, – fiam! fiam! fiam!

XV.

Bora virradat előtt kiment az ólba, odadta az apjának az ajándékozásról való irást és megmondta neki, hogy menjen vele rögtön a városba, az ügyvédhez. A szeplős Güzü megértette a lányát s ugy iszkolt a papirossal, mint a kutya a lopott csonttal.

Akkor bement a lány. A szobában egészen sötét volt s amint Bora belépett, mégis megérezte, hogy itt a férfi. Itt volt a szaga, a melege, itt az emléke. És Bora, elintézvén ennek a szokatlan esetnek az üzleti részét, a lelkiismeretét olyan nyugodtnak, olyan tisztának és olyan melegnek érezte, mint a fiatal asszonyok az első reggelen.

Oda ült az ura ágyának a szélére és sokáig hallgatta a férfi lélegzetét. Az arca ellágyult, a szemébe nedvesség szivárgott s nagyon jól esett neki maga mellett érezni azt a hires, nagy embert, akit annyi sokat bámult, mint gyereklány, s aki valóban jobban bűvölte őt, mint az Isten. Most, hogy ime teljesen be volt fejezve a dolog, lágyan elmosolyodott, amint elgondolta, hogy a nyáron milyen reménykedéssel, mennyi gerjedelemes vágygyal, milyen forró fejjel marta, törte magát számtalan éjszakán, egyre csak rá gondolva, gondolatban mindenfélekép odaadva magát neki. Lágyan, becézve simitotta meg a férfi haját, oly szeliden, nem is érintve, mint a szellő, mint a virágszirom hullása, hogy meg ne érezze a férfi, hogy fel ne érezzen rá.

Aztán lelökte a csizmát s felkuporodott mellé az ágy melegébe. A férfi megmozdult álmában s helyet csinált, mint a feleségének. A lány szivét nagy boldogság töltötte be és ugy maradt ülve, mélázva, félkönyökre dülve, karjával a férfia fejét övezve, a másikat szeliden nyugtatva annak a mellén, a takaró felett.

Sokáig ült már igy s már nem is gondolkozott, csak engedte, hogy a szive dobogjon, rebegjen s ebben a csendes érzéktelen odaadásban sokkal jobban bevette a lelke lelkébe a férfit, mint a lázas őrület tombolásában. Olyan nagyon asszonynak érezte magát! anyának a férfi fölött; mintha máris a gyermeke bölcsője felett virrasztana. Eszébe jutott, ugy futó, suhanó gondolatképen, hogy hiszen ő valójában becstelen személy, aki eladta magát és elmosolyodott ezen a gondolaton. Semmi ez, szófiabeszéd! Ujra megsimitotta a férfi fejét, gyöngéden, csak ugy gondolatban, nem is érintve s ellagymadt ajakkal sóhajtotta, hogy hiszen szereti! Hát akkor nem adta volna el magát, ha feleségül megy hozzá? Akkor tán jobban szeretné? vagy ha ingyen adja oda magát, szamárul, cédául, egy perc miatt? Akkor külömb volna? Nem jobb igy mindkettőjüknek? Neki is, aki gondoskodott magáról, meg a gyermekéről, meg a férfinak is, akinek nem kell, hogy többet gondja legyen reá, az ő hűségére, mert biztos lehet felőle, hiszen most már olyan örökre párja ő Turi Daninak, mint a felesége; csak még jobb mindakettőjüknek, nem követel tőle többet semmit… És ha elmegy a férfi, tud reá várni, tud türni, tud imádkozni, tud gyereket nevelni… Ha nem lesz semmi gondja, meg tudja neki őrizni a hűségét, a tisztaságát, a nevét…

Jóleső boldogsággal ült ott magának. Összekuporodva, mint egy macska s dorombolva is.

Hiszen ennyire nem lett volna senki másé, mert igy nem szeret senki mást e világon… Hiszen ha nem Danitól kapja meg ezt a vagyont, hanem a másiktól, a Gyuritól, akkor, Istenem, akkor milyen pokol lenne az élete, micsoda szívfájás lenne egy párnán feküdni azzal, akit nem szeret… És bár elmult a keserü pohár a szájától, mégis megborzongva, megiszonyodva remegett össze rá, ha ugy esett volna! Óh milyen jó az Isten, aki meghallgatta egy szegény lány szive vágyakozását s nem tette halállá az életét.

– Én jól imádkoztam!… – mondja magában félhangon.

Akkor arra gondol, micsoda nagyot tett ő vele ez a férfi, az ő Danija. Mit adott neki azért a semmiségért, amit ő adhatott és adhat ennek az embernek. Olyan valamit, amit akármelyik házban, akármelyik asszonyszemélytől megkapott Turi Dani, ha rászomjazott, csak intenie kellett s kinálva vitték neki a kantát… Hát mivel érdemelte meg ő, hogy épen ő az a kiválasztott, akinek ilyen jóval hálálta meg…

És olyan jó kis lánynak érzi magát, amilyen sohasem volt még életében. S hirtelen szenvedély önti el a szívét s ráomlik, ráborul a férfi arcára, a szájára és mohón, mohón, odaadással szijja, szijja, csókolja asszonyosan, feleség csókjával csókolgatja.

Dani borzasztóan kábult. Felébred, felriad, türi, hagyja. Lassan tisztázódik a fejében, mi történik vele, rájön, hogy hol van s ijjedelemmel vegyes, kéjjel feles háborgás indul meg a szivéből. A lány csókján valami idegent érez meg, valami puhát, odatapadót, mintha a felesége volna mellette, a régi, a hajdankori felesége, aki olyan régen semmilyen se már hozzá, és kikoplalt férfiszive megélemedik s elveszi, elfogadja, leszakitja a ráhulló örömet…

Aztán, aztán annál nagyobb fáradtság, lankadtság vesz erőt rajta. Nem alszik el többé, bár még egészen sötét van. Ébren marad s a lekókkadt virágként elomló asszonyi testet eltaszitja magától s a hideg falnak veti a hátát.

Jól esik neki a hideg, fagyos, jeges érzés, amely keresztül szaladgál a testén. Ez magához tériti.

Minden átmenet nélkül a feleségére gondol. Tudja, hogy az asszony nem feküdt le egész éjjel. Tudja, hogy az ablakot befüggönyözte, hogy senki se lássa meg, hogy virraszt. Mert tudja, hogy az ő felesége a legkülömb asszony minden asszonyok között. Mert olyan asszony nincs több. Azért is lehet megtenni vele ezt a komisszságot, meg a többit, amit tett, meg amit még tenni fog…

Dani az idegen ágyban egyszerre ugy érezte magát, mintha az istálló alatt feküdne a meleg trágyalében. Undor fogta el. Utálat. Hányni tudott volna, ökröndőzni. A feje fájt, szédült, az esti rossz bor sajgatta. Testi és lelki nyomoruság vett erőt rajta.

Sokáig alig tudott gondolatra ébredni, csak érezte milyen alacsony és becstelen. Egyet, egyet mozdult az a személy, s néha feléje nyujtotta félálomban nedves tapintásu kezét, amely elől ép oly borzadva huzódott el, mintha valami utálatos állat érintette volna meg. Aztán elaludt, ő pedig átkozta önmagát, amért nem birt fölkelni s elrohanni valahova, megtisztálkodni mielőtt a felesége szeme elé kerül.

Komorra vont szemöldöke mögött egyre vadabbul hánykódtak a gondolatai.

– Köpedelem!… – morogta. – Fi, mi lett belőlem!

Mennyivel külömb nála a felesége! Hát lehet azt olyan helyzetben elképzelni, mint más asszonyt? Hát lehet más asszonyt maga mellé képzelnie, aki annyit és ugy türt volna neki, mint ez az asszony? Mindenben, mindenben! Az egész életben. Uristen, hová jutott az életük, e néhány esztendő alatt, amit együtt töltöttek. És mindennek ő az oka. Egyedül csak ő. Idegen nem láthatja, más meg nem értheti ki az ő felesége, mi az ő asszonya.

Mintha az Isten számolószéke elé készülne, ugy gondolta át egész életét ezen a helyen, amelynél büdösebb pocsolyában még nem volt soha!

Hogy el van bizakodva az ember a maga életének bőségében, mennyire nem gondol a rossz napokra, mikor azoknak a magvát elveti… Bünös vagyok én, – gondolta Dani, – nem csak szerencsétlen? Ki szalasztja el a jót, ami magától kinálkozik az ember szájának?

Eszébe jutott az esküvője, a nagy lakzi meg az első éjszaka. És most nem nevetett annak az éjszakának az emlékére, hanem elbusult. Erzsi semmit sem tudott mi vár rá. Azt hitte, a csókkal ki van fizetve az egész életre, azonkivül nincsen már semmi gyönyörüség. A jó isten tudja, tán még az sem tudja, hogy nőhetett fel egy olyan asszonynak ilyen leánya. Hogy szerethetett bele épen egy ilyen leány, ő belé, éppen ő belé. Dani emlékszik milyen harsogva kacagott a lányon, lány-feleségén, akkor. S milyen halálos rémület fogta azt el, mikor megtudta az utálatot, mi fenyegeti. Hogy vonaglott és hogy elhalt. Hogy védekezett minden érintés ellen. És az éjjeli harc, amely elválással fenyegette!… s mély meghatottság fogta el, mikor eszébe jutott, micsoda apró ravaszságokkal, apró hazugságokkal téritette el az asszonyt a lány észjárás egyenes utjáról… Pedig akkor sem a vérénél fogta meg, hanem a szivénél s nem a gyönyörvágy adta kezébe a szüzi testet, hanem a jó és könyörületes sziv, amely megesett a gyötrődő és kinjában tobzódó, majd kétségbeesetten lelankadó férjen… Olyan asszony nem volt soha más a magyar falukon!… Olyan szent asszony az égben sincs, amilyen az volt. Az ő felesége.

De mit! ő nem volt szent, nem is akart az lenni. Ki tehet róla, ha nem telt az asszonynak öröme a szerelemben, s nem birta el az ura csókját! Jól emlékezett az első hűtlenségére, az is olyan ocsmány volt, mint ez a mai. Harmadnapos házas volt… S a felesége rögtön rajta kapta…

Ne bocsátott volna meg! Tanitotta volna becsületre, törte volna meg őt… De hogy? Olyan ember ő, akit becsületre lehet tanitani? Mi lett volna abból? Gyilkolás! Más nem is.

Csak most látta először tisztán a felesége nagyszerü lelkét. Eddig csak vádaskodni tudott rá a hidegségeért, s ráháritotta minden vétkét, mint okozóra, ha büntelen okozóra is. Ebben a percben azonban olyan büntudat fogta el, amelynek erejét még nem érezte. Sajnálta ami történt és szánta, nem magát, hanem az asszonyt!

S valahol a lelke mélyén valami különös, szinte érthetetlen sejtelem élt, hogy ma már betelt a mérték, ma már nincs többé jóvátétel, nincs semmi vigasztalás, semmi jövő… Nem tudta, hogy fog a felesége szeme elé kerülni, mert soha ilyen tisztának az asszony tekintetét nem érezte és soha ekkora bünt ellene a maga lelkén nem viselt.

S gondolataiba mintegy zuhanva hullott bele gyermekei emléke. S ez még feneketlenebbé tette az örvényt. Mi lesz mikor vége van a világnak? Mi lesz, ha már egyszer nem birja tovább az asszony? Ha csakugyan el kell válni? Ha nem lesz meg az a tiszta oltár a házában, amelyhez ugy hozzászokott. Amelynek elvesztétől s amelynek becstelen elmultától soha még ennyire nem félt.

A feje csontjai majdnem szétpattantak.

A szive szorult, mintha mázsás teher volna rajta.

Fel akart ugrani és kirohanni, de nem birt, hanem elgondolta, hogy milyen rettenetesen messze van a lépés a gondolattól.

Ott maradt, amint volt s megint nem birt gondolkozni, hanem valami esztelen kétségbeesés fogta el s attól rezgett a nyakán a vastag ér, mintha a bitófára vinnék…

Minden, minden ellene esküdött, egész életében, hogy ne is lehessen boldog. Mi boldogság az, amit a sok percnyi-siker adott, asszonyok ölén, meg a pénzszerzésben, ha hiányzik az egészséges, csendes jó boldogság. Mit kap az otthonától és mit teremt az asszonyának?… Van-e annak a szegény asszonynak a két gyermekén kivül valakije, akivel csak szót is válthasson? És ki az oka? Erzsi? Hát ő nem tudott volna ugy élni, hogy mindenki tisztelje és irigyelje? Hiszen Erzsiben azt szerette, hogy még ilyen állapotban is, ahogy ő mellette élt, nem lett köznevetség, mint más asszony lett volna, nem sopánkodtak felette, nem gunyolták ki, hanem megbecsülték s azt mondták, a saját füle hallatára, hogy derék asszony! Nem érdemli meg az a komisz Turi. Az ebfaj Turi!

És erről eszébe jutottak a szülei, meg az asszonya szülei; az egész zavaros láp, amely az életük mögött terjengett.

Igaza van, igaza szegénynek, – döntötte el a pört, amely a felesége és az anyja között kezdettől fogva folyt, – nem tehetett máskép… Eszébe jutott, hogy eleinte olyan szeretettel, olyan lelkesen járt a felesége az ő anyjához, mintha igazi lánya volna; hogy megrémült, mikor először hallotta, hogy nincsen ennivaló a házuknál, hogy vitt neki, hogy adott, lisztet vitt és zsirt, meg pénzt adott, meg a gyermekeknek ruhára, meg a zsidónak adósságot is fizetett értük… És kölcsön adott, és nem kapta meg… Dani akkor csak nevetett a kölcsönön. Kivált meg olyan nagy kölcsönön. Tiz forint! Hogy azt ők megadják! Ekkor meg akkor! Egy summában megadni tiz forintot! Azt nem teszi meg a magyar napszámos paraszt. Azt csak az a jó gazda teszi meg, akin be lehet hajtani s aki ád valamit a becsületre. De a szegény ember? „Hát hiszen megadná, ha vóna, de ha nincs!“ És soha sincs. Még akkor sem, ha van. Mert nincs benne a lelkében az, hogy van. Mert nincs biztos jövője, nem tudja mi lesz holnap? S mert abba nőtt bele mióta él, hogy ő szegény ember, akire minden ráfér s aki ugy szerez, ahogy tud. Emlékszik a felesége szelid méltatlankodására, azokon csak nevetett, aztán a haragos kifakadásokra, amiken ő dühbe jött. S azokra az apró sértésekre, amelyek mint a raj következtek el egymásután. Az adós ember megharagszik arra, akinek tartozik. Még ha meg nem kéri, akkor is nehezen tudja elfelejteni neki a kölcsönt, de hát még ha nem engedi el! Akkor valósággal meggyülöli s türelmetlenül sértegeti. Hát még ha a menyével kerül ilyen viszonyba. Itt is vége lett hamar minden jó viszonynak s Dani elemlegette, mint számtalanszor: nincs okos apám, anyám! a helyett, hogy segitettek volna a házasság nehéz dolgában rajtam; rontottak, de mennyit rontottak benne!

Hideg verejték ütött ki a homlokán.

Elvetette magát s várt, mintha a világ végét várná. Nem jó ezeken gondolkozni!

És elaludt.

Mikor felébredt, már világos volt. Bora tett-vett a szobában s gyöngéden és örömmel köszöntötte, mint anya a gyerekét. Édesgetve, babusgatva szólt hozzá, de Dani mogorva volt és elforditotta a szemét.

Csaknem a guta ütötte, mikor látta, hogy nappal van s most már fel kell kelni, fel kell öltözni, ki kell menni a szobából, ki az utcára, az emberek szeme elé, a világ szeme elé, hogy levonja a tanuságot és álljon azért, amit tett.

Bizony vétek volt, hogy nem kelt föl idején, sötétben s nem lopta ki magát, mint a tolvaj, mig be volt hunyva a világ szeme. Most már szökhet a szégyenével, messze fog az kiabálni, előre süvit a merre jár, hogy a gyerekek is azt viszik az utcáról az iskolába.

Egyelőre nem is törődött egyébbel, csak ennyivel s mig nagy mogorván felült s lábát lelógatta az ágyról és álmos szemekkel meredve nézett körül a csizmája után, egy percre megállott.

És Bora ebben a percben nagy szerelmétől elragadtatva leborult eléje s ráhajolt a lábára, hófehérbőrü, szép formáju lábafejére, amely soha sem volt mezitláb, mint más parasztoké és megcsókolta, átölelte és sürün csókolta.

– Hagyj békét – mondta Dani s dühösen rugta el a lányt, hogy hanyatt bukott s a kemence lábáig esett s a ruhája szemérmetlenül borult fel. Dani a hogy veszett medve módra utána nézett, meglátta, mielőtt a lány összekaphatta volna magát s odaköpött rá. Leköpte, beleköpött.

Bora halálosan megrettenve kuporodott össze a földön, a sarokban és egész testében reszketve, lángban égő arccal leskelt fel a gazdájára, mint a megkorbácsolt eb, aki még sem álmodik hütlenségről, bosszuról a gazdájával szemben; annak minden szabad!

Dani elforditotta a szemét róla s nem gondolt rá, mintha nem is volna. Szijta a fogát és szerette volna magát főbeverni az ostobaságáért, hogy reggel ujra elaludt.