Felöltözött; mikor mosdásra került a sor, Bora felállott és levette a falról a legszebb tálat, vizet öntött bele az asztal alatt levő korsóból s egy székre tette. Szegény teremtés, ugy félt, hogy nem fogja elfogadni a szolgálatát a férfi. Boldog lett, mikor Dani egy szó nélkül hozzáfogott nagy erővel mosdani. Előkészitett tiszta törülközővel várta. Dani olyan közömbösen vette el a kendőt, mintha a fogasról akasztaná le.
Kissé felfrissült a hideg viztől.
Bora elővette a maga fésüjét s mig ő törülközött, megtörülgette. Aztán gyáván, félve odakinálta neki, s szepegve meg is mondta:
– Az én fűsűm…
Dani elvette. A lánynak köny szökött a szemébe a meghatottságtól, hogy hát még sem utálja.
Már készen volt a férfi, indulni akart. De megállott s elővette a pipát, kikotorta, megtömte, töltötte az időt, csak hogy várjon; nem tudta, mit csináljon.
Bora fájó szivvel nézte. Nem mert közeledni hozzá. Félt tőle és féltette. Tudta, mi történik az ember lelkében, tudta, hogy az megutálta őt és soha többet nem lesz találkozásuk. És nem birta elviselni ennek a gondolatát, nem tudta, mit kell tennie, hogy csak egy percig megállásra birja, hogy még egyszer egy szót kapjon tőle ebben az életben.
Hirtelen nagy öröm érte. Valami jutott eszébe. De hogy is feledkezhetett meg erről!
– Dani! – szólalt meg s maga is meghökkent a bizalmas hangtól. A férfiba is beleütött a szó.
Hallgattak. Az ember tömködte a pipáját s nem látszott rajta semmi érdeklődés.
– Emlékszik-e, hogy az este valamit igértem… mondta csendesen, a szókat tördelve Bora, mert nem tudta, mit hogy mondjon neki.
A férfi ugy nem szólt rá semmit, mint a kő.
– Valamit igértem… kelmednek…
Kinyögte a szót s nem magázta, mint idegen korában, hanem kelmednek mondta, mintha felesége volna s ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy tegezze, mint az éjszaka…
– Azt megmondanám most… – folytatta kinos zavarral s roppant leverte, hogy az ember olyan bálványképpel hallgatja.
Jó ideig hallgattak.
Kivülről kiáltás hallatszott. Majd ökörbőgés, a szomszédban kutgém nyikorgott, az ablakot megrázta valami szél. És ők ott állottak s egyik sem szólott sokáig. De mindeniküket valami titok szoritotta: a ki nem mondott szó mélységében lappangó titkos sorsfordulat.
Csönd volt, még az ember motozó ujja is megállott.
Akkor megszólalt Bora.
– Itt van a grófné…
Mintha villám csapott volna le mellette, Dani ugy fordult feléje. Az arca kikelt magából s elmeredt, háborodott lett, rémült, indulattalan.
– Hogy tudod? – kérdezte, kifakadt, száradt hangon.
Bora tudta, hogy most már meghalt reá, de nem bánta. Örült, hogy ő mondhatja meg az emberének; mintha cinkostársa volna ennek az embernek, minden bünre kész vele és érte. Lopni ment volna neki és ölni és tömlöcöt ülni, csak kelljen neki.
– Azt nem tudja más, – suttogta, – csak én. Mert nekem megizente tegnap, levelet hozott nekem a kasznár, akibe minden benne van…
– Hol az a levél? – lihegte az ember.
De a lány maga akarta elmondani, nem akarta elveszteni a szerencséjét s gyorsan tovább mondta:
– Benne vót a levélbe, hogy a grófné máma itt lesz, oszt hogy én mondjam meg kendnek, hogy máma okvetlen ott legyen a kastélyban a főd miatt, mer hogy a fődeket oda fogja adni kendnek a grófné, hát hogy a miatt…
– Hun a levél?
– De nem a miatt kell ott lenni kendnek, nem a miatt, – zuhogott a szó a lány szájából, – hanem a grófné miatt, a grófné asszony miatt, mer a veszkődik kendért, mert azt a nyavaja töri kendér, azt…
– Hun a levél! – s az ember ugy megragadta a lányt, hogy majdnem a markába szakadt ennek az egész karja. – Hun a levél, te szajha, te ringyó, te!
– Itt van, itt van, – nyögte a lány s a homlokán, az arcán verejték verődött ki. – Itt van édes uram, édes uram…
Az ágy sarkából huzta ki, ahol háltak.
Dani elkapta tőle s elolvasta és ujra elolvasta és olvasás alatt az arca megnyugodott és megkeményedett.
Azután a zsebébe tette az összehajtogatott levelet, gyufát vett elő a lajbija zsebéből, meggyujtotta s mig a kénes gyujtó lassan sustorogva lángra kapta a vesszőt, a foga közé vette a pipacsutorát s teljes nyugalommal rágyujtott.
Csak a szeme volt összehuzódva kicsire s amint elment, nyugodtan, biztos léptekkel, egyenesen ki az utcára, az emberek szeme láttára, az asszonyok bámészkodása közben, vissza sem nézve, soha többet ez életben vissza sem gondolva ide: a lány, az asszonylány nem mert egyetlen szót vetni feléje, utána, az utjába, mert tudta, hogy szétgázolná, mint a pondrót…
S csak hadd menjen, ha őt semmivé tette, hadd tegyen más asszonyt is, hadd a grófnét… Hadd tanulják meg a kegyelmes asszonyok, mi az… És csak hadd éljen, hadd örüljön, hadd gázoljon térdig a virágban ez az ember, az ő embere, az ő édes ura!
Ugy nézett utána könnyes szemmel, zagyva szomoru, örvendező, lesujtott, felemelt, beteg és ujjongóan egészséges szivvel.
XVI.
Dani belevágott a vasárnapló faluba, mintha a Tiszába vágtatott volna bele a lovával. Szinte hallotta, hogy csapódik szerteszét a kiváncsiság vize, s az arcába freccsent a szemek éles sugara.
De ő oly keményen és kevélyen haladt előre, senkire sem nézve, semmire sem ügyelve, mintha pocsolyában gázolna. Az arca hideg volt, elszánt és lelkesült és meglátszott rajta, hogy nagy eltökélés lett urrá benne. Egyformán kész volt arra, hogy teljes erővel evezzen s arra is, hogy vitesse magát az árral.
Emberek, asszonyok, gyerekek ácsorogtak mindenfelé az udvarokon és a kapuk előtt, mindenki tudta, honnan jön, mi történt s Dani nem gondolta, hogy még többet is tudnak, mint ő, hogy pletykát már nemcsak róla fujnak, hanem ellene is.
Senki sem merte megszólitani, senki sem mert utjába állani, mintha mindenki érezte volna azt a rettenetes kitörésre, dühöngésre megérett lelkiállapotot, amely csaknem szétrobbantotta.
Bátran, keményen ment be a kapun. Fel az udvaron. Be az ajtón, be a tiszta szobába.
Hideg volt ott, de meg sem érezte. Előszedte a borotválkozó készüléket, megfente a borotvát a nadrágszijjához, amelyet az ablak forditójára akasztott, azután vizet öntött egy tálba a korsóból; nekivetkezett, habot vert s tisztára aratta az arcát.
Mikor a gégéje felett járt a késsel, azt gondolta magában, jobb volna, ha kettévágná a torkát, minthogy szépiti magát. Most, mikor már olyan ruttá lőn, mint a fekély.
Öntelten elmosolyodott s mig ujra megfente a kést a karján, hogy még élesebb legyen, hátra szegte a fejét, félig lehunyta a szempilláját s ugy tetszett neki, mintha a szeme előtt valami ködös képben feltünt volna a grófnő, ahogy a nyáron látta. Amint az ablakban állt s átvilágitott rajta a napfény.
A szeme nagyot lobbant, a kép eltünt s ő nyugodtan tovább sikárolta az arca másik felét.
– No, – mondta magában, – vagy voltál valaha valaki, vagy se, ma nyalka legénynek huzd ki magad.
Olyan biztos volt a dolgában, hogy komédiázni tudott a lelke mélyén.
A ruhája, a fehérnemüje mind ott állott abban a szobában, mig előkereste, felhányta értük a két siffont, eszébe sem jutott a felesége, sem ellenségeskedést, sem ragaszkodó gyöngédséget nem érzett iránta. Mintha a legidegenebb asszony, egy cseléd volna a másik szobában, akihez semmi köze, akinek a szivéhez nincs köze. Ha halottan feküdne, sem tudna most elfogulást érezni, nem érhetné olyan csapás, hogy könnyet ejtsen érette.
Tele van a grófnéval, minden porcikája tele szivta magát annak a vágyával s csordultig van vele, mint a vizbevetett spongya. Nincs már a számára sem élet, sem halál, nincsen a faluja, az ismerősei, a felesége, a szülei, az eddigi élete, az ezentuli boldogsága, nincs neki e világon több cél, csak egy: menni, menni, utána rohanni s megkapni, ölbe kapni… Aztán talán ott hagyni, mert azután jön és felőle bizvást jöhet is az özönviz.
Nem siet, nem kapkod, pontosan, rendesen végzi a dolgát. Nem fog elkésni s nem fog hamarább helybe érni, mint kell. Ragyogóra tisztitja a ráncosszáru csizmáját, ahogy katona korában tanulta. S mikor fel van öltözve patyolatfehér ingbe, gatyába, azt gondolja:
– Igy nem tud mosni egy asszony se a faluban, mint ez az én göthös feleségem.
Soká habozva forgatja a kezében a szük magyar nadrágot, valami azt diktálja neki, hogy ne vegye fel. Tél van, hideg van, senki sem jár egy gatyaszárban és mégis ott hagyja, nem veszi fel. Igy látta őt a nyáron is a grófnő. Hát ha paraszt, legyen paraszt. Sürün gombolja apró kötött gombu lajbliját, s panyókára veti nyalka szabásu mentéjét.
Készen van. Leakasztja, vállára veti a drága, százötven pengős fürtösgubát, megrázza magán s most tudja, hogy nincsen nála különb legény hetedhét vármegyén.
Aztán kézbe veszi, meg ujra leteszi a botját. Neki nem kell bot, semmi segitség. Puszta kézzel, maga erejével kell járnia, akárhová megy, akármi eset elé kerül is.
Most habozik egy pillanatig, kalapot tegye-e, vagy süveget. Aztán erélyesen félreháritja a lapos posztókalapot s a finomszőrü, szépformáju báránybőr süveget nyomja a fejébe. Ugy illik neki, Árpád daliái közt most vón helyén igazán!
Megindul, mint a hegy. S most már fel nem tartóztatja utjában senki, semmi.
Ahogy kilép az első szobából, nyilik a másik szoba ajtaja is. A felesége jön ki.
Dani rávet egy nyugodt, fagyott, természetes pillantást s mikor meglátja az asszony halálos sápadt arcát, nem ébred büntudatra s ma nem haragszik meg érte. Ebben a percben olyan idegennek érzi magához, mintha ezer mérföldre lenne tőle.
Erzsi megáll félig az ajtóban. Szólani akart, de hogy igy látta meg az urát, elvesztette a lélekjelenlétét, a szó benn rekedt a mellében a fájdalmas, keserü felindulástól s egy pillanatig csodálkozva és csodálva bámult rá. A következő pillanatban már minden elkésett, Dani elment, fényesen, hidegen, vészt hordva magával s lélekkápráztatóan, mint az üstökös, akit csak egyszer lát az életben az ember.
XVII.
A grófné már teljesen készen volt a toilettejével s a tulfütött szobában az ablaknál ült.
Már nem volt olyan szép, mint a nyáron. Arcáról lefogyott a gyöngéd puhaság, a harmatos teliség, időközben testi-lelki betegségen ment keresztül. Aranyosszőke hajkoronája alatt tulságosan fehér, szinte sápadt volt az arca. A szőke nők kora megvénülésének nyomai látszottak rajta. Kék szemei beestek s a bőr megpetyhüdött alatta, megjelentek azok a finom ráncok, amelyek jobban kétségbe ejtették, mint maga a halál.
Kinézett az ablakon s elgondolkozva feledkezett magáról.
Kinn nagy fák állottak az ablak alatt s vastagon boritotta minden águkat a hó, a zuzmara. A nap opálos fénynyel csillogott rajtuk s a kis szellőre meg-megrezgő hókristályok szivárványos fényt szikráztak a szemébe.
Bent nagy volt a hőség, mert a grófné csodálatosan könnyü ruhában volt. Ugyanabban a zöld liberty selyem pongyolában, amelyben a nyáron látta a paraszt s ugyanugy.
Összeomolva ült, mintha elvesztette volna az akaratát. Félig nyitott szeme meg-megrebbent s maga sem tudta eléggé elgondolni, hogy került ide. Volt valami több, mint emberileg érthető ebben az egész dologban. S amint parányi, lesoványodott, fehér kezével végigsimitotta homlokát, láz és keserüség fogta el. Egy percig restelte magát és hideglelés borzongatta meg; arra gondolt, ha teljesen ki fog ábrándulni! Összébb huzódott és betegnek érezte magát. Szeretett volna ágyban feküdni, pehelyvánkos alá bujni, szeretett volna keserü orvosságot szedni, émelyitő orvosságot, mint gyerek korában. Szerette volna, ha valaki az ágya mellé ül, valaki akit szeret, akit jól esik látni, hallani… Ugy félt most minden idegentől és ismerőstől.
S elomolva a puha nagy székben, az ablakon át beszivárgó hidegtől megborzongva, elernyedten hunyta le szemét s Danira gondolt.
Oly sokat foglalkozott vele azóta.
Nem emlékezett rá tisztán, hiszen csak pár pillanaton át látta s akkor is elveszett előtte az ember, aki szines, nagyszerü fantommá bomlott. Óh, mennyit táplálkozott azóta abból a pár pillanatból a lelke. Van valahol egy férfi, aki a maga primitivségében megőrizte ősi emberi nagy erejét, a legszüzibb és leghatalmasabb lelki kapacitást. A csömör, a társaságba, az emberekbe, a világba, az életbe való belecsömörlés hozta ide. Ugy torkig van mindennel, olyan halálosan beleunt mindenbe, ugy megvágyta a vad, a nyers, a brutális embert. Ugy szeretné, ha valaki durva volna hozzá, egy olyan valaki, akinek illik az, akinek szabad az, aki arra való. S mig erre vágyott, sokszorosan érezte a legkisebb gyöngédtelenséget s fájt az élet legparányibb durvasága neki és legjobban fájt a László gróf sebkimélő gyöngédsége, amely már türhetetlenül vette körül, mint a beteget a rászakadó levegő.
Hirtelen elhatározás volt, mikor elszánta magát erre a vakmerő utra, de nagyon lassan érett meg az a perc és rengeteg sok motivum készitette elő. A nyár óta nem is élt normális emberi életet. Egyik tulzásból a másikba szédült, mig aztán a végletekig volt feszitve a hur s a grófnő közel jutott a kétségbeeséshez az üres, oktalan és céltalan élettől elgyötörve. Ekkor kapta véletlenül kézbe a Turi Dani folyamodványát, azt, amelyet a tanitó irt. A különös irás ideális módon vágta ki benne a becsülésnek a leggyökerét azokkal szemben, akiket jobban gyülölt és lenézett, mint bárkit a világon; a férje s egész családja voltak ezek. Hihetetlenül felizgatta és fellelkesitette ez az ügy. A komornájával keritett magának egy fiatal plebejust, akivel utána járatott a történelemben a Karay-család multjának s boldog volt, hogy a fiatal diákot aki naiv, hazafias gyülölettel tárgyalta az összes Karayak történetét, nőies, olcsó eszközökkel még nagyobb s még lelkesebb gyülölködésre izgatta. A fiatalember az ifjuság lángolásával szentet látott benne s honleányi tettre sarkalta: vigye ki a grófnál, hogy adja vissza a parasztoknak a földjeiket, nem ingyen, ajándékba, vagy expiálásul, hanem pénzért, parcelláztatva. A grófnő beszélt az ügyészével, aki fölvilágositotta, hogy nem lehet a földbirtokhoz nyulni, mert hitbizomány. Lassan mégis rájöttek, hogy épen a Turi Dani esetében kivételt lehet tenni, mert ezek a földek ki vannak véve az egész vagyontömegből. A grófnő erre megcsináltatta a szerződést, amely szerint egyik birtokot, a Pallagot Turi Dani veszi meg készpénzért, a másikat a község egyetemlegesen; ez a szerződés is ugy volt szerkesztve, hogy Turi Daninak kellett egyedül aláirni a község nevében.
Ki volt téve az irás az asztalra s a grófnő, amint bágyadtan ott ült az ablakban, rápillantott.
Elmosolyodott.
Sohasem gondolta volna, hogy ő igy fizesse meg a paraszt Don Juánt, akit megszoktak fizetni az asszonyok.
Nagyon is tisztában volt a parasztjával, az első percben tudta, mit várhat és mit kaphat tőle és ez az utolsóig sem bővült és nem gazdagodott.
A szerelmi társ, a távolban, egzotikus körülmények közt élő, csodálatos férfi csak ugy élt a tudatában, mint egy teljesen tiszta és megoldott kérdés: egy rettenetes nagy és kemény és iszonyatos ölelés, amely olyan borzasztó gyönyört igér, hogy bele lehet pusztulni s amelyért érdemes élni és meghalni.
Az a paraszt valaki, valami! Asszonyokat tudott megbolonditani, sok, sok asszonyt, amellett senkiből valakivé lett, elsővé a maga alacsony szintü világában!
És őt ugy sziven döfte a puszta megjelenésével, olyan bomlást, erjedést inditott benne, amely hónapokon át forrt a vérében, mig teljesen megérlelte a szerelem lázborát.
És már rég a paraszt hatalmában érezte magát. Az ismeretlen parasztéban, aki talán nem is gondol azóta rá, aki oly nyugodtan s idegenül él a maga világában, mint azelőtt.
A grófnő kipillantott erre a világra, amely ott terül el a gyönyörü fehér fák mögött, az apró viskókban.
Valami sejtelmes, vágyteli meggyőződés derengett benne, hogy ő sem lehetett közönyös a parasztnak, a férfinak, s tüzlobbanásképpen felömlött benne a láz, a férfi emlékére.
Lehunyta a szemét s engedte, hogy a szive végigrezegje a kis lázat. Akkor a kézi tükörért nyult. Belepillantott s biráló szemmel nézte magát. Vonásról-vonásra látta, hogy az arca elveszitette az üdeségét s koránál sokkal öregebb lett. De pirosság égett most az arcán és bőre finom volt, haja dus és aranyszinü. Kell, hogy ugyanaz a mese szépség maradjon a paraszt előtt, aki a nyáron volt, ott az ablakban.
És összekuporodott a székben s titokzatosan, elszántan, cinikusan mosolygott bele a tükörbe.
Abban a pillanatban kimondott egy rövid kis mondatot. Nem hallucinált, nem vizionált, egyszerüen, váratlanul kimondott gondolatban egy kicsi kis mondatot, tisztán, hanggal, hangsulylyal. Idegen hanggal és idegen hanglejtéssel. A Boráéval.
Kimondotta azt az ártatlan kis mondást, amit a nyáron Bora sugott a fülébe. És elmosolygott és meghökkent és bizsergés futott végig, erkölcsi izgalom a lelkén és testi gerjedelem a testén.
Lassan, ki-kirohanó izgalmakkal ébresztette fel ez a szoba mindazt a gyalázatos, édes, kinos, elpiritó vérverődést, amin keresztül ment a nyáron.
És nevetve, összeszoritott foggal, buján, cudarul mondta ki ujra a paraszt Don Juan gunynevét, az ocsmány ötletü, ronda paraszt fantázia termette gunynevet.
– Hun szép Turi Dani?
Eldobta a tükröt a szőnyegre s két tenyerébe temette az arcát. És kacagott nyögő vihogással, befelé, hangtalanul, magának. És reszketett az egész teste erre a váratlan, képtelen ötletre.
– Hun szép Turi Dani?
És látja azt a különös becstelen lányt, aki maga is meredt ihogással s durva bájjal mondta ki a kérdésre a feleletet.
– Szép a…
Hirtelen elkapta a szót, felkapta a tükröt, maga elé tartotta, belenézett szégyentől, gyönyörérzéstől, büntől, aljasságtól égő arcába s szemérmetlenül szoritotta gyönyörü fehér felső fogait élveteg, piros, kéjes alsó ajkához és kifujta a leggyalázatosabb mássalhangzót a magyar nyelvben.
Pillanatokig tartotta igy fogacskáit, az ajkát amely görcsösen ugy maradt s közben tisztán elgondolta, hogy most utolsóbb a legutolsó asszonyi állatnál s hogy most megérett a gyehennára, az egyházi kiközösitésre, a minden poklokra.
És ujra kimondta azt a szót.
Amint fölnézett, előtte állott a belépő Turi Dani.
XVIII.
A nagyuri nőben lehült a hőség a paraszt láttára, mint a higany, ha jeges vizzel loccsantják le.
Egy pillanat alatt kiábrándult.
Nyugodt lett s fesztelen tartással ült tovább. Hideg lett a pillantása s gunyosan nézett az emberre, aki mint valami nagyon közönséges, szeliditett medve állott előtte nagy szőrgubájában.
Megbosszantotta a neveletlensége s régi, rossz érzést idézett fel, hogy a süvegét most sem vette le.
Hallgatott, várt; várta, hogy megszólaljon a paraszt és esetlen szava teljesen kirázza előbbi borzasztó emlékü izgatottságának utolsó maradványából is.
Teljes közönségességében akarta látni a parasztot, hogy ezzel megbüntesse magát. Akarta, hogy olyannak lássa, mint a suta félállatot, aki semmi, semmi és egy pillantást sem érdemel.
És kicsinyelve, nem is gyülölve, nem is utálva, közönyösen nézte a szőrsüveget, a szőrgubát, a csizmát. Mikor erre nézett, megakadt a szeme rajta. A csizma nagyon szép formáju volt, karcsu, hegyes, fényes.
Elmosolyodott s az arcára nézett. Az sem volt csunya. Ismét feltünt neki, mennyire hasonlit László grófhoz.
– Ez hát az egész – mondta magában s csufondárosan huzta el a száját egy árnyalatnyira.
A paraszt állott; könnyedén és biztosan állott. Nem szólt.
Feltünő sokáig tartott ez igy.
A grófnő végül ugy vette észre, hogy már nem nézi le a parasztot s nem is közönyös, nem is jóakaratu iránta. Ugy rémlett neki, mintha valami tréfáról volna szó, valami tréfáról önmagával szemben.
Oly nyugodt volt már, olyan magaura s olyan fölényes, mintha a leégett templomra kéregető parasztot látná.
Megjött a hangja s könnyedén szólalt meg s a hangja oly fesztelen volt, olyan természetes, mint a szél susogása a gazban.
– Megkaptam a kérvényüket…
De a paraszt nem szólott. Ugy állott, mint a szobor. Az arca meg se mozdult. Pillája sem rezdült. Nyugodtan állott s a süveg a fején.
A grófnőt boszantotta a paraszt parasztsága.
Kellemetlenebb lett a hangja.
– Elintéztem a kérésüket. Ott van az asztalon a két szerződés. A gróf mindeniket aláirta…
A paraszt nem szólalt meg, nem mozdult meg. Állott.
A grófnőt felháboritotta ez a butaság.
– Ott van a tinta, toll az asztalon, irja alá.
Várta mi lesz.
A paraszt a nyakát hátraszegte. Örülni kezdett a grófnő, hogy uriasság tör ki belőle s visszadobja az ajánlatot.
De nem. A paraszt félvállra vetette a gubát s az asztalhoz lépett.
Felvette az egyik szerződést és a tiszta gépirást hamar végigfutotta. Olyan éles volt az esze, mint az acélpenge. Soha frissebb.
A községnek szóló szerződés volt. Azok a föltételek, amiket ők ajánlottak.
Fogta a tollat s ráhajolva a papirosra, aláirta.
Felvette a másik ivet.
Olvasás közben megütődött. A Pallagról szóló szerződés volt. Az ő neki eladandó birtokról. Azon hökkent meg, hogy a vételár felényire volt szabva, mint amit ő ajánlott, viszont a részletek helyett rögtöni fizetésről szólott az irás.
Egy percig, csak egy jó másodpercig habozott, akkor a szeme kigyult s egy könnyü mozdulattal hátrább tolta a süvegét, hogy egy fürthaj kiborult a homlokára, lehajolt s ezt is aláirta. Kap ő pénzt arra a birtokra!
A grófnő olyan tisztán olvasta az arcát, mint a könyvet, csak az utolsó gondolatát nem sejtette.
Kis ideig elnézte a parasztot, aki most festői szép pózban állt előtte. Tetszett neki. Mint egy kuriózum, mint egy kép.
A paraszt letette az irást s oldalra forditva fejét, szótlanul odanézett a grófnéra.
Ez pedig fölállott s megindult, hogy megtegye, amit oly bünös lélekkel tervezett. Hogy megtegye a maga büntetésére. Vezeklésül. Önmagának megszégyenitéseül. Hogy teljesen befejezze; hogy kellemetlen emlékké változtassa, ami egy életet megérő bünbeesésnek indult.
Fölvette a tollat, tintába mártotta és sietve odairta a szerződés végére, a Turi Dániel gyatra, nevetséges betüi alá, hogy:
„Az egész összeget átvettem.“ És a nevét.
Turi Dániel nem látta, mit ir a grófnő, mert egyebet látott.
A lehajló asszony teljes magamegfeledkezésében állt előtte s amint a pongyola résén akaratlan bepillantott, meglátta az egész asszonyt.
Minden vér a fejébe tódult, ugy hogy fekete lett az arca a vérömléstől. S pillanatonként ujabb vérhullámok szökelltek fel s tökéletesen elvették minden öntudatát.
Megértette az asszony titkát. Lehet már a hangja akármilyen; megértette mit szánt neki, mit várt tőle a nőstény.
Pedig a grófnő gunyosan, megvetéssel szólt:
– No, Turi Dániel!… A kiskaraiaknak nem lehet többet panaszuk a hazaárulóra!…
Felsóhajtott.
Milyen máskép remélte ő ezt a jelenetet!
Letette a boritékot az asztalon, s rápillantott a férfi arcára.
És megrémült.
A paraszt olyan szemmel nézett rá, hogy ilyen irtóztató nem lehet a vérebé, a téli farkasé…
Az asszony megdermedve állott. Ruhájához akart kapni, hogy összefogja; megérezte, egész testében érezte a megbőszült him felfaló szemizzását.
De nem birta fölemelni a kezét, ott állott védtelenül, kiszolgáltatva a tajtékzó kannak.
És ez fölemelte a karját, kinyujtotta, torkon ragadta őt, a ruháját s egyetlen moccanással lábujjhegyig szakasztotta rajta a zöld selyemleplet.
XIX.
Valami távoli dörrenésre, kettős dörrenésre felpattantak a szempillái. A hosszu pillák alól bágyadtan, megtört fénnyel csillant ki az okos két szem. Aztán ugy maradt nyitva, sokáig nem domborodott ki a vánnyadt szaruhártyákon az élet ruganyos csilláma.
Végre öntudat verődött az agyvelő belsejében.
S rájött a grófnő, hogy hihetetlenül gyönge…
Nincs semmi fájdalma, de nem birja megemelni kezét… Lába lecsüng a divánról… jobb lába valahol messze lóg az ürben s nincs hatalom, hogy közelebb vonja magához. Milyen jó, hogy a karja nem esett le, milyen jó, hogy az legalább itt fekszik mellette a pamlag puha bársonyán.
Aztán valami apró nesz, valami egyhangu, egyenletes nesz…
Csöpp, csöpp, csöpp.
Nagyon jó igy elterülni, ily kényelmesen, ilyen teljesen.
Csak a jobb lába fejét huzza valami suly… Szeretné elereszteni, térdizületben elbocsátani, hadd essen le, ahová kivánkozik…
Az ember még a saját testének sem ura. Mért nem lehet lebocsátani azt a lábat. Mért van az odanőve térdben. Ha csak fel volna csatolva. Milyen jó annak, akinek falába van. Az lecsatolhatja, mikor igy lóg le az ürbe…
Elmosolyodik,… Azt hiszi elmosolyodott erre a naiv gondolatra. Tréfál,… azt hiszi tréfál önmagával… Milyen jó, milyen nagyon jó lenne, ha sehol sem függenének össze oly nagyon a tagjai. Csak ugy feküdnének egymás mellett.
Az volna a tökéletes boldogság…
Aztán sokáig, egy ezredévig, két ezredévig némán fekszik, mit sem tud önmagáról.
Majd egész tisztán felvillan előtte, hogy ő ruhátlanul hever a divánon.
Aztán mindent tud.
Elmered az arca s elmosolyodik. Azt hiszi elmosolyodott, pedig merev az arca…
S ujabb ezredévek jönnek, mennek… Milyen soká él az ember.
Valami uj nesz.
Csöpp, csöpp, csöpp…
Milyen boldog volt ma… Most. Milyen nagyon, nagyon boldog.
Ez jó volt. Ezért érdemes meghalni. Ez jó volt…
Valami megszakadt benne s most elfolyik a vére. Nem baj… Jó.
Honnan tudja, hogy az ő vére csöpög?
Ezért érdemes meghalni. Ez jó volt. Ez jó volt.
Ki mondta meg, hogy az ő vére csöpög?
Nincs semmi fájdalma. Olyan kellemesen gyönge; nagyon jó gyöngének, ilyen nagyon gyöngének lenni.
Nagyon jó ilyen puhán feküdni. Meleg folyadékban feküdni; nagyon, nagyon jó a saját vérében feküdni.
Ki mondta meg, hogy a saját vére csöpög?
A komornának nem szabad bejönni, mig nem csenget. Milyen jó, hogy annak nem szabad bejönni, mig ő meg nem hal. Ez nagyon jó, nagyon helyes.
Szegény paraszt… Szegényke…
Borzasztó suly van rárakva az ember testére.
Miért csöpög az embernek a vére.
Szegény paraszt. Szép… Erős!… Szerelem! Szerelem!… Ez a szerelem…
Istenem Uram… legyen áldott a te neved… nagyon jó igy feküdni… Istenem, de jó…
Csöpp, csöpp, csöpp…
XX.
A süvege kissé félre volt csapva, a guba könnyen, félvállán lógott s az arcán nagy, torkigjóllakott érzés tündöklött. Fulásig volt a megelégedéssel s olyan elteltnek érezte gyomrát, száját, szivét, hogy nem vágyott többet semmire. Mit neki már étel-ital-asszony! Mi jöhet az után, ami volt!
Megállott a lépcső felső fokán s körülnézett a kápráztatóan fehér világon. Nem is hunyoritott, inkább kitágult a szeme a déli napsütéses fehér fehérségtől. Vakuljon meg, aki nem akar többet látni.
Megrázta a fejét, mint a ló a tavaszi bogárzáskor s ökölbe szoritva kivágta a karját.
Szeretett volna odaütni. De ugy, hogy törjön, szakadjon utána.
Hogy mint egy isten roskassza meg ezt a világot.
Aztán megindult s lement a lépcsőn. Könnyü léptekkel, mégis méltósággal. Határozottan és mégis tétován.
Ment, mert nem maradhatott. Mennie kellett. De hová? Miért? Miért?
Olyan semminek látszott előtte az élet, olyan üresnek. Mit csináljon ő már ezután? Egyszerre kicsi lett előtte a falu, hóbafult szemétdomb. És ő maga olyan nagy lett, hatalmas, erős, szerencsés, kevély. Nem tudta megérezni, mi lesz belőle itt tovább.
Ugy ment előre a hersegő havon, mintha most vágna neki isten igazában a vak sorsnak.
S bizony a Végzet roppant elébe.
Amint a vasveretü nagy kapu elé ért, nyilt a belesarkalt kisajtó s László gróf állott szembe vele.
Mindaketten borzasztóan meghökkentek.
A gróf a puskájához kapott s az első pillanatban lövésre emelte. Belesajgott a lelkébe a tiszta megértés, hogy a paraszt arcáról teljes bizonyossággal lerikolt minden amitől fél, ami ellen torlásra indult.
De az elcivilizált ember nem engedett az állati ösztönnek s megállott az ujja a fegyver ravaszán.
Szembe néztek s szeme nem birta követni, részleteiben meglátni a képtelen átalakulást, amelyen a másik ember arca e pillanat kis része alatt átment. Csak egy szemrándulás és egy egészen uj ember állott előtte. Egy hazug őszinte arc torpadt a szeme előtt, amely minden psychologiai igazságot megcsufolt.
Az átélt hősiesség, vagy gazság, vagy szerencse gyönyörétől sugárzott előbb a paraszt ábrázata.
Ijedtségnek, megriadásnak, a büntudat verejtékverő sápadtságának kellett volna kigyürődni rajta a rettegett gróf szeme s fegyvercsöve előtt.
És lett belőle egy közönséges, ravasz, kicsinyes parasztpofa, amely elbámészkodik a ráemelt puskán s aki nem érti, mit akar vele az ur s aki bárgyuan kiváncsi, nem bolond-é ez, aki kikezd vele.
A gróf már nem tudta, nem káprázik-e a szeme. S ugy lomhult, ernyedt, lethargiába sorvadt hirtelen kilobbant indulata, hogy megremegett kezében a fegyver, mint a nádszál s szégyenkezés kezdte környékezni.
Ez a paraszt! Ez a bárgyu! Ez a barom!
És pirult a grófnő helyett és a grófnőért.
Ha igazán találkoztak, jóisten, micsoda kiábrándulás érhette azt a szegény asszonyt. Hiszen ő benne is nagyra nőtt a távolban, az események hatása alatt, az asszony lelkének suggestiójára ez a paraszt. Tulnőtt a paraszton, el az emberig, tul az emberen, fel a ködökig.
S itt van előtte egy kicsinyes, ravasz, komisz kutya.
Fegyvert erre? Medveölő, vadkanölő fegyvert?
Korbácsot! Lovaglóostort! Valami suhogó vesszőt! Végigvágni a képén. Pofonütni kétszer és kirugatni a huszárral.
Leeresztette a fegyvert. Lábig konyult a cső. És megvető haraggal, arisztokrata gőggel, az intelligentia felháborodásával kiáltott rá.
– Mit akarsz itt?
És a paraszt lenyelte a hangsulyt, mint nagyapja, a neki jussal kijáró huszonötöt a deresen.
Meglökte a vállán a gubát s jól látszott, hogy ugy tesz, nem bánja, lesz ami lesz, de visszafelesel.
– Instállom, – mondta alázatosan és hányivetien – a fődek felől szerettem vón a kegyelmes asszonynak könyörögni. De hát –
Elhallgatott s legyintett.
– Mit de hát! – rivalt rá a gróf.
– Hát, – azt izente ki a kegyelmes grófné, hogy délután gyüjjek!…
A gróf föllélekzett s egész megenyhült az arca. Föloldódott minden feszültség a szivében. És már bizonyos volt, hogy csak vak rémületétől káprázott a szeme, mikor olyan érzést látott a paraszton, ami nem lehetett ott.
Pillanatokig hallgatott s érezte, élvezte a megkönnyebbülés gyönyörüségét.
Aztán ridegen kiáltott rá a parasztra:
– Mars!
Tudta, hogy tuloz a keménységgel, a megalázással, hogy felháboritja benne az emberi önérzetet, de most az egyszer nem sajnálta azt, aki tudtán kivül okozott neki embertelen fájdalmat. Gyülölte és szét tudta volna tapodni, miként a kigyótojást, amelyről még mindig nem bizonyos, nem halált érlel-e?
A fegyvert leeresztve tartotta, de fenyegetően, nem gondolt többé arra, hogy használja, de jelezte, hogy kész volna rá s a szemével kisérte a parasztot, aki előtte került el, hogy a nyitva maradt kiskapun kisomfordáljon, mint a kiutasitott kuvasz.
A gróf már csak külsőleg volt haragos, csak a vonásai fenyegettek, a lelke szórakozott volt és szeretett volna rohanni az asszonyához és rettegetten gondolt rá, hogy rögtön látni fogja.
Ebben a pillanatban, mikor szórakozottabb volt, mint valaha, ugy tünt föl neki, mintha szörnyet villámlott volna. Sötéten és zöldesen villámlott meg a másik ember szeme s ugyanakkor leütött a menykő is.
Turi Dani, mint az éhfarkas ragadta őt torkon s letiporta a hóba.
Arccal vágta le az ösztönösen visszarugó testet és arccal gyurta bele a hóba és vasmarokkal szoritotta a torkát, mint a hidráét és a boldogtalan tetemet hagyta, hogy gyászosan vonagoljon, rugdosson, vergődjön, kinyuljon. És irtózatosan rövid volt a küzdelem. A büszke emberállat, a hosszu időre való életerőtől duzzadó gazdag test épen olyan rövid ideig tombolt az abszolut erő markában, mint egy tyuk a gazdasszony kezében. S a paraszt, aki a vértolulásos szenvedély irgalmatlanságában is tisztán figyelte a nagy test vonaglását, türelmetlenségében már meglazitotta ujjai kapcsát. S ahogy ujra megmozdult és ujra kapálni kezdett sarkával az égre, eleresztette a jobb tenyérrel, hogy a balba fogja a nyakát, a jól megfogható gégéjét és a jobb öklével üthesse-vághassa és ütötte-vágta, ütötte-vágta.
És olyan volt, mintha megbomlottak volna az izmai és szabályosan kezdett sujtani a csontos bunkóval a puha, szakállas és véres és szétlapitott fejre és ütötte-vágta és cafatokban verte le róla a hust és mállasztotta le a lógó porcogóst. És ütötte-vágta és mikor ez is kevés volt, felugrott, két karba kapta a lábszáraknál fogva és ugy csapta a kapubálványhoz a fejét, hogy az szétment és ujra kanyarintott a nyomorult tetemmel és paskolta vele a kőfalat, mintha az volna a legyőzhetetlen ellenség, amit egy hitvány hus-ostorral, nyavalyás szétfolyó hus-oszloppal kellett volna szétvernie.
És mikor már rongy volt, alaktalan, haszontalan tömeg volt csak a kezében és mikor eldobta a hóban, hát keveselte a munkáját, ökölbe szoritotta az öklét és fujt és toporzékolt és nem birta kilihegni a vad tüzet.
Felkapta a puskát s kezébe szoritotta a csövét s haptákba állott, mint a katona és őrt állott meredetten, mint egy véres akasztófa.
A karja ki volt rugva, mint egy acélrud, és az arca dermedt volt és isteni dühödés tüzében égett.
És most érezte a legfőbb gyönyört, amit ember érezhet. Egyszerre érezte minden erejének tüzokádását.
Megbánás, szánalom, emberi erkölcs holmi párája, mint a kohó ércfolyamára szórt vizsugár láthatatlan hamar sisteregtek el a levegőbe.
Égett, messzelövellő hősugarakkal szinte felolvasztotta a hóba fagyott világot.
Átment a legfelsőbb emberi izzáson:
Gyilkolt.
És százszorosan érezte azt az emberin fölüli lelkiállapotot, amely már ott a lépcső csucsán elfogta.
Mi keresni valója van még ezen a földön?
S agyában oly tisztán szikrázott ki a gondolat, mint az isteni kijelentés a Horeb hegyén.
– Faltam, öleltem, öltem!
S azzal a gőggel mosolygott, amivel a földön csak neki volt joga elnézni az élet és az emberek és önmaga fölött. Csak neki, aki annyit rabolt az élettől, amennyit embereknek ezrei nem is álmodnak meg.
És amint ott állott a nyitott kapuban, mint az örökitélet kielégitetlen, új pokolra szomjazó, vérivó árkangyala, egy szegény, lihegve rohanó ember támadt eléje. A sógor, Gyuri sógor, aki egész nap az ő lépteit leste és tudta, hogy a grófnénál van, a magános grófnénál és meghallotta, hogy jött a gróf s rögtön szaladt, hogy ott legyen, hogy a sógor ellen tegyen, a grófnak ha kell segéljen, a kiváncsiságát, bosszuját, maga érdekét kielégitse.
És amint szembe került a megfagyasztó jelenettel, a véres emberi roncson, vérbeborultan őrtálló, izgalomra szaglászó bőszült fenevaddal, megállt, visszatorpadt, halotti sápadtság és szintelen verejték öntötte el az egész testét.
Turi Dani nyugodtan nézte.
Elnézte s nem mozdult. Nem mozdult, de mint a tenger vihara háborodott fel a lelke mélyén, fel a lenyugodott burok belsejében a vér és a szenvedély és a titáni cudarság gyönyöre.
A másik ugy meg volt dermedve a tekintete előtt, mint a madár, ha kigyó szemébe néz.
És Turi Dani fölemelte a fegyverét. Szabályosan, katonamódra a katonafegyvert.
Lőtt.
S a boldogtalan kettészakadt gerinccel csuklott össze, meg sem lassitva a messzesüvöltő golyót puha akadállyal.
És Turi Dani ujra lövésre kapta a fegyvert.
És ujra lőtt. Vakon, rögtön, mert le kellett lőnie még valamit, valami életet kellett még elpusztitania. Boldog életet, nyugodt létet, amihez semmi köze, ami utjában áll tuláradt egyetlen önös életérzésének, az istent megtipró erejének.
S egy lassu keringéssel arra szálló fekete varju szinte pukkanva ment szét a levegőben.
A fekete tollak keringve szállottak, rezegve hullottak lefelé.
XXI.
Pillanatok szüntek el, de mintha végtelenségek multak volna.
Valahonnan a mélyről, mint a fenékről felszálló tengeráramlást, megérezte a helyzet szokatlanságát. Percenetekre meg-megszakadt az öntudata s csak állott egy helyben, mint előbbi valójának üres jelszobra.
Hirtelen, átfutóan, mint mikor vihar előtt egy szemhunyásig sebes szélforgó jelenik meg, elkapta a rémület, hogy valami kegyetlen veszély fenyegeti.
Nem tudta, tul van-e, innen van-e valamin s a szeme megüvegesedett s révetegen járt körül a levegőégen.
Akkor teljesen visszatért az öntudata. Tudta, hogy megölte a grófot, pokolian pusztitva el, s tudta, hogy lelőtte a sógorát. És még a lehullott madárról is tudott. Mindent tudott és semmit sem bánt, mindennek meg volt az oka, s kimondta az okot: dühömbe!… S megrántotta a száját, semmit sem sajnált, azt se ha felakasztják érte…
Ebben a percben fölemelte a kezét; idegen érzést érzett rajta s akaratlan megnézte.
Elsápadt tőle, a szeme összehuzódott kicsire s ellenségesen, riadtan nézett a kezére; az orrából hánytató inger folyt vissza le a gyomrába s olyan undorodás és kétségbeesés fogta el, hogy azt hitte ledobban.
A keze csupa vér volt.
Friss vér. Embervér.
Sohasem látott még vért. Halálosan megrémült tőle.
Pedig tisztán tudta, hogy nem bánja, nem sajnálja, örül neki, bánná ha meg nem tette volna, amit tett, de azért elkezdett reszketni és minden porcikája külön reszketett s nem volt annyi önuralma, hogy idébb, vagy odébb birta volna mozditani kezét. Ott tartotta azt a szeme előtt és látta, hogy reszket, mintha villanyáram rázná a kaszárnyai fürdőben. S félt, rettegett, iszonyodott. Oda volt. Ha valaki meglátta! ha egyszerre csak rábukkan itt valaki. Ha egy gyermek meglátná s árulója lenne.
Elkezdett vele forogni a föld, érezte, hogy rögtön felbukik álltában s mintha le volna ragadva a lába az agyagos sárba, nem birja kihuzni a meredt oszlopokat.
Behunyta a szemét, a sötétben felfordult, előrebukott s a térdeire könyökölt, úgy maradt leguggolva, reszketve, két talpán inogva. Nagy részegség fogta el; agyát, testét elárasztotta az ijedtség mámora, amely rácsapott, mintha a levegővel lélekzette volna be.
Káromkodást próbált kinyögni, az istent szidta, de csak keservesen birta vacogó fogait összeszoritani.
Kétszer-háromszor rájött rohamban a buta és jótehetetlen reszketés. Sápadt volt, mint a viaszk s a szive úgy szorult, hogy néha fel kellett tátani a száját, hogy lélekzetet kapjon, mintha vízbe fulna.
Hosszú időnek kellett eltelnie, mig a teste keresztül ment az első vadrémület lázán. Hideg verejték verte ki a homlokát, a testét s nem volt mozdultányi ereje.
Mikor végre annyira birt, hogy gondolatok verődtek az agyában; percről-percre rémítőbb ötletei támadtak: ha meghallotta valaki a lövést! ha utánna jönnek Gyurinak! ha ez eljött, más is jöhet! ha valaki elmegy az uton s benéz! legalább a kapu volna becsukva! a testeket eltakaritani!… Menekülni, menekülni innen! rohanni neki a mezőnek, hajadonfővel neki a hónak, át a vizen, át a világon! Másutt uj életet lehet kezdeni! De itt minden perc halál! Amerikába!
Valami idegen, ismeretlen, gyáva szellem költözött belé, az beszélt belőlről kifelé s a rendes okos, erős, magabizó lelke ott gubbasztott a felső rácsokon s megkötözve, de gúnyosan figyelt arra ami körülötte történik odabent az emberi burok kalickájában.
Megint érezte azt a kettős lelket, amely benne tanyáz, de most ez az idegen lélek még váratlanabbul támadt rá, mint a tegnapesti. S megint uj volt és erős, de csak ő rajta, mert őt tönkretette, s minden erejét elvette másokkal szemben. Gyávábbá tette a gyermeknél, s alacsonyabbá a földöncsuszó féregnél.
És hirtelen fölforrt benne az indulat. Mért nem jött előbb ez a buta gyávaság? Honnan került elő a pokolból, hogy tönkretegye azt, akihez semmi köze, aki soha nem ismerte az életben. Ökölbeszoritotta a kezét s habozott egy percig, hova vágjon magán, hol fészkel ez a bitang idegen? Aztán teljes erővel megfeszítve izmait, csak ép megrázta magát.
Nagyot lélekzett utána, kétszer-háromszor mélyet, teli a tüdőt. S úgy tetszett neki, hogy csakugyan emberebbnek érzi magát. Most már legalább van benne dac és szembe mer szállani a fenyegető sorssal.
Felhasználta a percnyi erélyt, felkapta a gubát a hóból s vállra vetette, fel a süveget, amit mélyen benyomott a homlokába s gyilkos nekibuzdulással, vissza sem nézve, kiment az udvarról.
Komor volt, elszánt és bizonyos kevélység fojtogatta, hogy magamagát le tudta győzni. Ámbár érezte, hogyha megállana, összerogyna, ha magára maradna, megsemmisülne, ha nem vivna ilyen kemény harcot, végigmenvén vérbeborulva, végig a nyílt utcán, vonaglana a földön és még sirni sem volna ereje.
Csak ment előre s minden lelkierejét lefoglalta, hogy embernek látsszék s emberi módra viselje magát. Egy gyerek állott a legelső kapuban, szótlanul bámult rá s utána fordult. Dani rápillantott s majdnem összerogyott a rémülettől. A gyermek nézésében ott látta a véres csizmán való nagy csodálkozást. És a lábát ettől kezdve mintha valami meleg, kövér kellemetlen lében tartotta volna. Kapkodta, hogy kivonja belőle, de lehetetlen volt. Sőt egyre jobban melegedett a lábán a kapca, mintha az égő csizma befelé perzselne. S ugyanakkor a lelkét még jobban perzselte annak a kis gyereknek elkapott pillantása. Rettenetesnek, birójának ismerte el a gyermeket, akinek joga van rábámulni, megcsodálni őt és elitélni és aki előtt neki föld alá kell sülyedni a rémülettől.
Rezzenve nézett körül, mint az üldözött vad. Rést keresett a szeme, ahol kimeneküljön a világból és szükölni tudott vón, mint a kutya a bot előtt.
De csak állati vad rémülete árulta el igy az embert, akinek esze élt és okoskodott:
– Hát hova akkor? Ha ilyen gyáva, cudar vagyok? Akkor mi lesz? Mit akarok? Hova megyek?
És csak ment, ment. S a szeme előtt megvillant annak a gyermeknek a csodálkozó pillantása, s végigsajgott benne.
Az ő fia is igy fog nézni?
Rettenetes vágy, mohó áhitás fogta el: haza! Otthon nincs semmi baj! S meggyorsitotta lépteit, rémülten, rettegve, üldözéstől irtózva s behuzta a derekát és a farkcsigolyáit s kinos bizserélést érzett bennük, amely üldözte, előrekergette, mintha ostorcsapás érte volna. Egyre jobban nyers, primitiv állattá lett; az agyában megszünt az ész működése s előre nézve, se jobbra, se balra nem ügyelve, mintha szemellenző volna a vakszemén, mint a lónak, ugy igyekezett, gépies menéssel előre; mint a falu végén megriasztott állat, amely hanyatthomlok rohan haza.
Oda, oda akart menni, haza. Haza. Bebujni a vacokba, amelyről már azt sem tudja ebben a percben, biztos hely-e, vagy sem, csak annyit tud, hogy ott a helye. Oda el kell jutni. Ott otthon van. Ott majd számot tud vetni magával s onnan bátran kiugat majd az üldözőkre.
Egy-egy pillanatra mégis tiszta eszmélet berzen föl agyában. Hisz olyan hosszu, olyan hihetetlenül, pogányul hosszu a falu rövid utcája… Észreveszi, hogy nagyon rohan. Ez gyanut kelthet s meglassitja lépéseit. Később megijed, hogy nagyon is kétségbeesett az arca, aki ránéz, rögtön kitalál valamit! S derültebbre, mosolygóra vonja az ábrázatát, de merev, farkasnevetésre torzul el az akarat. Nemsokára eszébe jut, hogy aki nevetni látja most, később majd elemlegeti, hogy kacagott, mikor a gyilkosságról jött. Erre ijedtté és halálosan csüggedtté válik az arca kifejezése s megint nincs több vágya tovább, csak menni, menni, hazaérni, elbujni! Elbujni és elereszteni magát s reszketni, mint az imént ott… S már előre érzi a reszketést az inaiban s hihetetlen gyötrelmet szenved el.
Mindenféle emberek, asszonyok ácsorognak, kapuban, utcaközépen, minden szem rá van forditva és ő halálraváltan rettegi, hogy megszólitsák. Tudja, hogy csak egy hang szóljon hozzá, szét kell omlania porrá, mint a mesében az életreboszorkányozott halottnak.
Az állkapcsai megmerednek és elernyednek, a szemei megüvegesednek és a szive rendetlenül ver, irtózatos gyötrelmei vannak s vastagon izzadja ki a jéghideg verejtéket.
Az élet minden büneért megvezekel ezen a rövid uton s hallatlanabb kinjai vannak, mint amit a Dante poklának összes bünhödői átélnek; azok lélek léttükre testi szenvedésekben főnek, ő testét lelki tüzökön érzi szerteszét olvadni.
Már látja a kapuját, már csak száz lépés, már csak husz s minél közelebb éri, annál elérhetetlenebb távolságban látja.
Félhalottan bukik be rajta. Lábát nem birja fölemelni; előre tudja és valóban meg is botlik a küszöbben. Alig-alig őrzi meg, hogy el nem vágódik. Ha felbukna, nem birna többé fölemelkedni! S hátulról érzi, hogy erős markok nyulnak utána, hogy megfogják.
Mikor bejut a pitvar küszöbén, végre megáll s hátával beteszi az ajtót, aztán nekidül és eleresztve magát, teljes erővel kitör rajta a hideglelős reszketés. Egy ízén nem bir többé uralkodni s ugy rázkódik kidagadt erekkel, kimeredt szemmel, hogy az ajtó zörög a sarkán és a kilincsén.
És ő hallja ezt a zörgést, amely olyan, mint a messziről közeledő, majd elhaló s ujra közeledő kocsizörgés,… láncok csörömpölése jut róla eszébe.
Oly gyengének és nyomorultnak érzi magát, mintha halálos beteg volna. A belei kóvályognak és vonaglanak, mint a kigyóboly s gilisztanyál fakad fel a szájában. A feje szédül s nehéz, mint egy dézsa; nem is birja a nyakán megtartani; lebillen, mint a hervadt száron a tök.
Hallja, hogy a felesége feláll odabenn. Megnyikordul a szék. A hallása ijesztően éles és azt is hallja, hogy valahol messze orditás van! Egyszerre figyel oda ki, ahol nincs semmi s be a szobába, ahol az élet egyszerü ártatlan mozgása lármáz. Mindakettő egyformán ijeszti.
Az ajtó megnyilik s kilép a felesége. A konyhaablak világosságában jelenik meg. Amint meglátja őt Dani, mintha üde szél fujná el a ködöt, egészen elmulik a láza reszketése, lelki szorongása. Soha sem látta ilyennek az asszonyát. Sápadt arcából nem gyülölködve parázslik ki a nagy fekete szeme, hanem bánatosan, megtörten. Szomoruan néz, olyan szomoruan, mint aki beletörődött a sors haragjába, mint aki temetett s már csak csüggedtségével gyászolja a halottat. A férfi kitágult szemmel néz rá s beszijja ezt a szomoruságot, mint a mező a csöndes esőt s föllélekzik és elpárolog a forróság tikkadtsága.
Egymás szemébe néznek hosszan.
Erzsi látja, hogy az ura meg van rokkanva, megérzi, hogy a szeméből könyörgés száll feléje. Nem tudja miért, de sejti, hogy nagy és mély bünbánat szállotta meg az urát. És ő már kisirta magát, kis betege mellett könnyekben adta ki az indulatát, nincs tovább haragja, csak fájdalma. Teli van nagy bánatával, el sem tud egyebet képzelni s az abban való részvételt olvassa le az ura szeméből. S tompán beveszi őt a maga fájdalmának sáncába, hiszen ebben az egyben közös az érzésük joga.
Hosszu csönd van, amely mégis mintha élettel volna tele, tartalommal. A férfinak jól esik a felesége angyali szomorusága, az asszonynak a férfi megtörtsége.
És ettől kezdve valami uj szint vesz föl a köztük levő viszony; a szomoruság szépsége árad és borong bennük.
Az asszony fáradtan, de nem idegenül, valami megadó bizalmassággal int az urának. Int a szemével, de kiséri egész testével a mozdulatot, maga után hivja s a férfi megy; nyugodt, fáradt, nem kinos léptekkel.
Bemegy a szobába.
Az asszony az ágy elé áll, amely meg van bontva s ott fekszik benne egy kis test. A fia.
Első percben azt hiszi, halott. Megijed, de nem az előbbi féktelen rémülettel; van az ijedelmében valami öröm; meghalni jó! Csak ez jó!
A gyermek fehér, de lélekzik. Kis teste megmozdul. Csak a lába van könnyü lepedővel letakarva. Olyan furcsa és szomoru ez az apró emberke, nagyemberes ingecskéjével, gatyájával. Amint ránéz, magán ijed meg. Ha ő igy fekhetne halálos ágyon! Gyermekül, ártatlanul, betegen! Örökre elérhetetlen boldog állapot!
Kérdően néz a feleségére.
Erzsi már beleélte magát, hogy az ura mindent tud. Megütődik kérdő pillantásán. Látja, hogy semmit sem hallott az ember. És nem ez bántja; asszonyi, megenyhült szivében valami uj aggodalom kél: mi baja akkor az urának? Rögtön leinti önmagát: nem bánja! az az ő baja, maga kereste magának!
Csöndesen leül az ágy szélére. Lankadtan hajtja oldalra a fejét s hosszan nézi pihegő kis fiát. A másiknak szabályos lélekzése hallik a bölcsőből. Az is alszik.
– Nem voltál itthon az éjszaka, – szólal meg az asszony s oly szomoru a hangja, olyan lemondásteli, lágy s haragtalanul szemrehányó, – rabló tört rám. A gyerek megijedt. Kifogta a frász. Vagy tizszer rájött. Most alszik.
Daninak eszébe villant, ki járt itt. Kinek kellett itt járni.
Leereszkedik egy székre s megszólal. Csöndesen, nyugodtan, komolyan.
– Megöltem Takács Gyurit.
Az asszony mintha golyót kapott volna a testébe, még jobban elfehéredik, alélás kerülgeti s reszketni kezd.
És a férfi ujra megszólal.
– A grófot is megöltem. A Karay grófot.
Nincs kegyetlenség a szavában és mégis valami belső fásultság van abban, ridegség, szivtelenség. Tudja, hogy megijeszti a feleségét, de éppen akarja is azt. Mintha magán könnyitene vele. Pedig fáj neki, soha életében igy nem fájt a szivének, ha a gyöngét bántotta.
Megvillan a fejében, hogy szemrehányást tesz az asszonynak, mert voltaképpen miatta volt, minden miatta, az egész elromlott élet miatta volt. Valami ingerült kegyetlenség rángatta meg a száját, hogy erőset mondjon, keserüt, szivszakajtót. De nem szólt, csak szétnyitotta a gubát s megmutatta véres ruháját.
Aztán örült neki, keservesen, sirósan örült, hogy igy átragadt az ő reszketése az asszonyra.
Soká ültek némán.
Az asszony lassan sirni kezdett. Csak megeredtek a könnyei. Nagy fájdalomnak kellett lenni, ami még könnyet tudott kihozni agyonsirt szeméből.
A férfi komoran, egyre komorabban ült. Egyszerre csak tompán fölkiáltott:
A hangja iszonyatos volt. Érctelen és elfeledhetetlenül ijedt. Ebben a pillanatban tünt föl neki először teljes rémületességében a sorsa. Olyan lett az arca, hogy meg volt rajta kövülve a halálirtózatnak egész borzalma. Az ajka a hang után lepittyedve maradt, a nyelve a fogai közé dagadt, szeme kidülledt, lélekzete elállott s üvegesülten szürkére hályogosodott a szemtükre.
Erzsi olyan rémülettel nézett bele ebbe az arcba, mintha máris az akasztófán látná.
És ebben a percben elfelejtett neki mindent. Az egész életre való szenvedést, a sok méltatlanságot, megbántást, durvaságot, kegyetlenséget, az emberi bünöket, mindent, mindent. Mi az ő szenvedése ehez! Mi az ő bünhödése ehez! És ha még százszorta nagyobb volna is a szenvedése, mint a milyen: ő a szerelmeért szenved! Méltatlanul! S ez magában hordja a belső feloldozás és vigasztalás csiráit. De ez a férfi a büneiért bünhödik! S a lélek a legszigorubb birája! Önmaga előtt nem állhat meg!
S olyan véghetetlen szánalom fogta el, hogy leborult elébe térdre s összekulcsolta a kezét s nem iszonyodott véres ruhájától és asszonyi genialitással hazudott vigaszt s adott bátoritó szót!
– Édes uram! Ne hagyd el magad! Ne hagyd el magad!
És odaborult a véres kézre.
– Okod volt rá! – kiáltotta s a könny elfojtotta hangját.
– Elitélnek! De kiszabadulsz! Haza jösz nekem! És akkor elbujunk egy sarokba! Békességbe! Istenhez békülsz. Boldogan élünk!…
Valami krisztusi hit és szeretet kiáltott ki a szavaiból s a férfi magához tért tőle. A mentő szalmaszál teljes önuralmára szolgált. Egy villanásra tisztán állott előtte az igazság. Az az igazság, ami a felesége gondolatában volt.
Nem fogják halálra itélni: oka volt! És a börtönből kiszabadul! És akkorra lehül a tüzes vére. És meg fogja váltani a büneiből ez az asszony.
És ugy tünt föl neki most ez az asszony, mint egy szent.
S valami nagy, nagy meghódolásra tört össze s levágta magát a földre, az asszony lába elé s megcsókolta előtte a földet. A másik pillanatban már csak azt érezte, hogy kimerült, fáradt fejét jól esik a hideg földre tenni. Megszédült vele a szilárd föld s egy pillanat alatt el tudott volna aludni.
Erzsi azonban csupán tiszta, nemes meghatottságot érzett. Rátette a kezét a férje fejére s édes könnyek peregtek rá az arcáról. Ő olyan teljes igazán bizott abban a jövőben, mint a tulvilági üdvösségben.
Dani egyszerre rettenve kapta fel a fejét. Ideges érzékei zajt hallottak. Fülelt, mint a vadat álló kopó.
Csakugyan lépések odakinn. Az ajtó nyilik s mielőtt a férfi felugorhatna, vasvillás emberek jönnek be.
– Ne félj! – sikoltja Erzsi.
Átkarolja megreszkető férjének a fejét s erősen megcsókolja.
– Ne félj! – suttogja a fülébe. – Ha bátor vagy, megmenekülsz. Haza jösz. Boldogok leszünk!
És Dani nem fél.
Olyan nyugodt, olyan fölényes, gyönyörüség látni. Gyönyörüség egy asszonynak tudni, hogy az erős férfinek ő ad erőt. Őt magát is megerősiti ez.
Turi Dani nyugodtan, méltóságosan, a jövőben bizva állt a vasvillások közé.
És amint az ajtóból még egyszer visszanézett rá, szinte várva, hogy az asszony utána rohanjon, látta, hogy a beteg gyermek az ágyon összevonaglott. És Erzsi egy pillanatig habozva állt, az ura után vesse-e magát, vagy a fia elé. És csakugyan ezt tette. Leomlott az ágy elébe s remegő, simogató tenyerével ráborulva a kinlódó gyermekre, könnyaláfutott arcát az ura után forditotta: elköszönve, fájdalmasan; visszahivta, igéretesen.
S a férfi megértette.
S megtudta, hogy az Isten akarata volt, hogy beteget adott a gyönge asszonynak: erőt adott a várakozásra!
Teljesen tiszta volt az esze, csak a szive szorult odalent.
De mi ez a semmi szorongás, ahhoz a boldogsághoz, hogy tudja, ma tudja először, mi vár rá a jövendőben. Meg van elégedve az isten akaratával.
Vétkezett, özön vétekkel. Bünhödni kell és bünhödni fog érte.
Kifizeti az adósságot.
Aztán uj életet kezd. Lehiggadt vérrel, amely nem viszi ujra bünbe… S boldog lesz az asszonyával. Az ő édes, szent, vékony, imádságos szemü asszonyával!
S olyan boldogan lépked a falu szájatáti népe között, mintha nem veszteni, hanem felmagasztalni vinnék.
De egyszer csak váratlan eset állitja meg a menetet.
Velőtrázó sikoltással rohan ki Bora s odaveti magát a Dani nyakába.
A lány nem volt kint a szobából és mit sem hallott a hirtelen szétfutott hirből. Csak azt látta, hogy Danit kisérik, mint rabot.
Magából kikelve sivitott.
Egy pillanatra látta a Dani véres kezét, véres ruháját.
– Én, én! – sikoltotta s kitárva a karját, utját állotta az embereknek.
– Mit te! – mordult rá egyik ember. – Lódulj.
– Én küldtem oda! Én uszitottam rá!
– Fogjátok meg.
Dani szeliden nézett a lányra.
– Ó a bolond! – mondta gyöngéden.
Valaki megragadta a lányt.
– Hagyjátok, – intett neki. – Mit tud ez? Hát kérdezd meg tőle, mi történt! Kit öltem meg?
– Tudom, tudom! – rikoltott a lány eszelősen és hátra feszitve két könyökét, toporzékolt és rázta az öklét. – Én miattam van. Én vagyok a ringyó. Én vagyok a ringyó. Engem vigyenek el. Én vagyok a szajha. Engem akasszanak fel. Én uszitottam fel. Az éccaka nállam hált, velem hált az éccaka. Akkor csináltam ki. Én béreltem fel. Én vagyok a szajha!
– Lódulj a fenébe te szajha! – orditott rá egy vasvillás és nyakon vágta a lányt.
Dani abban a percben mint a megveszett farkas ugrott rá. Orrtövön vágta, hogy felbukott; rávetette magát s állkapcson csapta, hogy kifitult a szája. Torkon ragadta.
De ekkor hatalmas ütést kapott a feje hátuljára. A vasvillások neki estek és ott ütötték-vágták, ahol érték.
A lány orditott és földhöz verte magát és neki ment az embereknek, mig őt is le nem verték vasvillával.
Az anyja rohant ki érte, jajszóval átkozva a gyilkosokat és Turi Danit.
Saroglyán vitték a községházára Danit. Belökték a fáskamarába, rázárták az ajtót s két embert állitottak elébe. Csendőrökért küldtek.
Besötétedett mikor Dani eszméletre tért.
Lassan tisztult ki előtte, hol van, mi történt?
Nem volt többé a lelkében semmi indulat. Fájdalom volt, szomoruság, életutálat.
A két asszonyra gondolt. Arra a drága, imádnivaló szentre, aki meg tudta volna váltani őt s arra a szegény boldogtalan bünösre, aki fel tudta volna áldozni magát érte.
És tudta, hogy mindakettő hiába pazarolja már ő reá a lelkét. Neki nem lesz többé segitségére asszonyi sziv. Valami csudát, valami félelmes igazságot sejtett meg:
Egy asszony! ha csak egy igaz asszony élt volna az életében: boldoggá tette volna! De kettő, három, tiz, száz… százszorosan elveszejtik őt.
Bevégezve látta a sorsát.
Az imént még bizott a jövőben, a szép, nyugodt, boldog egy-asszonyos jövendőben. Most már nem bizik.
– Ha ezerszer föltámadnék, tizezerszer felfalnának az asszonyok!
Soká, soká hevert erőtlenül.
Kábult fejét csak egy gondolat nyugtatta meg.
Ő megtette a magáét mindenkiért.
A többi nem az ő dolga.
Magasabb hatalmak kezében van immár a sorsa. Az emberi igazságszolgáltatáséban.
És teljesen megnyugtatta, hogy az örök itélet kezében van immár a fáklya, amely arra való volt, hogy világitson s lőn gyujtogatóvá…
– Minek éltem? – mondta. – Hát ugyan minek lettem erre a világra!
Mi az élet?
Sár.
És az ember benne?
Arany a sárban.
Ki hát a bünös, ha ebből az aranyból semmi sem lett?
– Ki?
Az Isten, aki nem csinált belőle semmit.